Nógrád, 1985. november (41. évfolyam, 257-281. szám)
1985-11-23 / 275. szám
I ÜVEGBE VÉSETT MŰVÉSZET A salgótarjáni öblösüveggyár gravírozóinak: legszebb munkáiból nyílt kiállítás a napokban a Kohász Művelődési Központban. A gravírozócsoport tagjai — Szikszai Pál, Palik József, Liszkóczi Jánosné, Zagyi Pál és Bozsik László — a legszebb alkotásaikat tárják a nagyközönség elé. Bábel László fotóin ezúttal tna is közre adunk egy cso- korravalót. Nem volt ez már se bűn, se eltéko- zolt nyereségrészesedés, se reszkető félelem az átnevelő táborok rácsától, de főként lelkiisme- retfurdalás nem volt, / vagy ehhez hasonlatos szégyenkezés. Mindössze csak magára maradt a pusztán, így aztán állapota — helyzete —, bujtatta azokat a lehetőségeket, amelyek záróakkordja épp úgy lehetett a föntebb már említett rácsos intézet, vagy pedig szerencsésen rátalál valakire, aki mindezektől mentesíti. De hát csak magára maradt a nagy m-i pusztán; ahol a ülte után látta meg a tündért, hallotta hangját. — Káprázik a szemem — hunyorgott. A tündér olyan szőke és gyönyörű volt, mint legutóbbi szeretője, akit pontosan hetvenkét óráig viselt el, mert alkalmasint a szépség is terhessé válik, ha nem társul egyéb, a szépségnél kevesebb bonyodalommal hasznosítható tulajdonsággal, mint például az élelem előteremtésének képessége, fecsegés hiánya Lerázta arcáról a fülbemászót és visszagömbölyödött az előző zsömleformába, bár így veséje jobban fázott, hasát, mellét mégiscsak melegítette combja, és viszont. ha ezer parányi izzó ragyogna a szövetbe fonva. — Ez másik nő — pislogott a férfi, s bár a meleg jólesett, gyanakodva szemlélte a tündért, és pontosan úgy ■ érezte magát, mintha atlétikai versenyen kihagyott volna egy váltást, mert szomszédjával, illendően bemutatkozva, literes bort bontottak. Lobogó, fekete sörény, erőteljes áll, kiugró, fénylő járomcsont, keletiesen összenyomott szemek, parázslón, akár az izzó szén. A látvány újra eszébe juttatott egy nőt a közelmúltból. Fémkékre festett ház, második emelet. Puha perzsa borította szoba, a fürdőkád s a franciaágy föőssze. Szaladj! — mondja — elmegy a busz! A fiú' szorongva és nem titkolt türelmetlenséggel várja a nagyszünetet, amikor szétnyithatja a kenyeret, és felét felajánlhatja a padszomszéd- jának, egy vörös, lófarkos, pettyes arcú árvának. A retek piros héja már megszínezte a zsírt: a csomag kicsi, de nem marad éhesen. — Dönts már, barátom,’ azonnal mennem kell! —sürgette a tündér lehajolva. — Ha lehetne zsíroskenyér retekkel... — válaszolta tétován. — De ne legyen pud- vás... Lassan, szagatottan beszélt; pedig nem fázott. Onagy Zoltán: Pusztai tündérleány madarak elnyugodni készültek, utolsó cikázó . körüket úsztak a levegőben, a párás hűvösben kóborló bogarak után kutatva. Rövidesen, az utolsó vörös felhővel eltűnt a föld is. — Ha halálosan részeg lennék, egy vöröshangya vár tetején — motyogta elalvás előtt, rövidke dzsekije derekát. huzigálva —, hajnalig, de legkésőbb reggelig megennének! — vágyakozás is volt hangjában, mint aki nem a legutolsók közt tartja számon e halálnemet, annak ellenére, hogy az ötlet mástól származott, tudta ő maga is. Szénában hajtotta álomra fejét H. puszta egyetlen, s a délutáni szélviharoktól görnyedt szénaboglyájában. A száraz fűszálak szúrták mezítelen lábfejét, derekat a nadrág és a fölső öltözet között. — Kívánsz valamit? —kérdezte a pusztai tündér éjféltájban, amikor az éjszakai ég alatt, a hideg miatt gombócba tekeredett férfit egy fülbemászó, vad káromolást előidézve felébresztette. Álma egyébiránt sem volt mély, mint az ropogó lepedőn, de már bejáratott dunnahuzat alatt lehetett volna, s a káromkodást sem a bogár megjelenése váltotta ki, annak ellenére, hogy a férfi dühének első zabolátlan hulláma — természetesen — ellene irányult. Ennek csökkenése majd el— Mondd nyugodtan, barátom, mit kívánsz? — turbé- kolta a pusztai tündér. — Ki az isten vagy?! —kiáltotta a férfi. — Ki az úristen vagy te, lópokróc nélkül? — már ült, hullott a széna körülötte, menekültek a felderítőbe indult fülbemászók. A tündér mosolygott, szeme fénylett, fogai ragyogtak, annak ellenére, hogy a férfi hangjában fele annyi kedvesség sem volt található, mint amennyit a bogarakkal — Isten eme ártatlan teremtményeivel — szemben használt hirtelen haragjában. Az ismeretlen nőnemű — bár szépsége és természetessége felkeltett benne némi birtoklási vágyat, amelynek egyik rekeszizma a nemi vágy, mint ismeretes — egy ideje mégis elkerülte az új kapcsolatokkal járó bonyodalmakat. Arról szót sem ejtve, a pusztai tündérek kicsi gyermekkora óta riogatják. Már a? időben is került úgy, hogy bokor alá hordott szénában-szalmában volt kénytelen az éjszakát tölteni, apját vagy édesanyját megbüntetendő. Láthatatlan meleg bura — langyos hőhullám, vagy elektromos hősugárzó koncentrált melege? — ereszkedett fölé, gyöngédebben a harmatnál, amely addig borította. — Hiszel már nekem, uram? — búgta a tündér, ruhája, a fehér, tüllszerű fátyol, mintlött velencei tükör. Az ágy fölötti velencein agyonvert, el- maszatolt szúnyogok száraz foltja. Ki verte agyon ezeket? — kérdezte a pompa és tisztátalan összehasonlítását követő — tanácstalanul. — Mondd hát, mit kívánsz, barátom! — figyelmeztette a tündér. — Alig van már időm rád, igyekezz, kérlek szeretettel. A férfi illetlennek érezte a mongoloid arcú nő finomkodását és arra gondolt, menynyivel ésszerűbb, ha szó nélkül mellé fekszik a szénára, mint tették azt előtte annyian. S mert nem jutott túl, képtelen volt kívánni. Anyját látta konyhaasztal, mellett, kezében kenyér, a virágos viaszoávászonon kéttánvé- rú sótartó, a sótartó mellett frissen mosott, gvöngvöző levelű retkek, piros héjú, zsenge, alig nagvobb egy kis hüvelykujj első percénél. Az asztal sarkán gyűrött zacskó, rajta fehér papírszalvéták. Anyja rutinos mozdulatokkal és vékonyan zsírt ken a kör- bekaraj, karcsú szeletekre, aprítja a retket, vízcseppek az asztalra hullanak, majd u.ijai közé sót csippent, s három gyors körben rászórja a piros szegélyű retekkarikákkal mozaikszeren beborított kenyerekre. összecsukja a két szeletet, és — morog, mert rossz felületet kent, nem illenek Benyúlt trikója alá, egy tes- tén futkosó hangya után kutatott, enratt fel kellett ülnie, szemét nyitnia, s látta, a keleti ég felhők nélkül vörösük! Felugrott, tízszer körbefutotta a boglyát, akár az egymást fárasztó őzek, a tizedik kör után vállig beletúrt a széna túlsó falába, ahová az éjszaka üveget, barna dózni- ba cigarettát rejtett. Meglepődve érezte, hogy más, ezektől eltérő tapintású tárgy akadt ujjai közé, ám először az üveget, közvetlenül utána a dóznit húzta elő. Miután az üveg tartalmát — fogmosás és gyomornyugtató gyanánt — elfogyasztotta, és rágyújtott egy kissé megpuhult, átnedvesedett Symphoni- ára. nyúlt vissza az egyre táguló üregbe, egy akkurátusán elkészített iskolás tízórai csomagot talált: fehér, elegáns mintájú szalvéta, két szelet kenyér, a fedésből néhol kitekintő, piros abroncsú retkekkel. Zsebébe pakolt minden zsebébe valót, újraépítette az einvomorított szénaboglvát. akkor indult csak, számítva rá. újra e helyen tölti az éjszakát, és nem örült volna, ha egy gyors nappali zápor megfosztja hálóhelyétől. Eddig hóna alatt tartotta a kenyeret. Amint az ösvényt elérte, érte nyúlt, s a műútra érkezfe előtt megette, annak ellenére, hogv hetek óta ne«! jutott közelébe az éhség. Ropogtak a retkek. Hallotta, ahogy ropogtak a retkek, és bár örömmel vette a zajt, óvatosan harapott, mert tudta, jobb felső rágófogaiban sok a csupasz ideg. SZEPESI JÖZSETt Ismeretlen kedves Előttem jár, csípője ring, mint szép, kecses hajó. S akár ha látnám: bőre bársony, s tiszta, mint a hó. Előttem lépdel. Nézem őt. Alakja karcsú pálma. Csókold meg szél, a főkötőt, mely úgy ülik hajára. GERGELY SÁNDOR: Novemberi üzenet Meghalt egy levél Ágnak fájdalom De konok remény A végén gyökérnek Jövőt éltető Humusz üzenet ADAM TAMAS: Zaklatás A mocsár fölött ködszálkák könyökölnek a hó csillogását a homály megmarta szúnyogtorpedók zaklatnak ETESI DEÁK LÁSZLÓ: 36 reggelt Rám lő a duplacsövű hajnal, ablakomon berepül verébszárnyakon a reggel. Fekszem az ágyban az asszonnyal, majd ő fölkel, zörög egy kicsit a csészékkel; f kijön a konyhából kávéval, kakaóval;
