Nógrád, 1985. szeptember (41. évfolyam, 205-229. szám)
1985-09-21 / 222. szám
CS. NAGY ISTVÁN: BOTONDKA Telefonfülkét kisujja! bedönt, érzi a buzogányos őserdőt, meg nem torpan rongy érckapuk előtt, házgyári, cingár pagodák előtt. Urbanizált finom bétyárlegényf fokost feszít a kemény lelemény, csak az jöjjön, ami gyémántkemény, vagy legalább betonüveg-kemény. Lengő-ajtókra sújt és áthatol, mokánykemény gerinc, meg nem hajol, gyerekfej-forma ajtólyukakon döndül a romos világudvaron. Prédáim példa legyen csak a múlt: semmit felejtett, mindent kitanult, magánylovag, ingyen se magaunt, prédalot'as, faltörö vagabund. KONCZEK JÓZSEF: A FA ÉS A HAJÓ Gallyait a víz alá meríti — gocsörtös ágból, mint valami tenyér, ott állt a fa. talpán túl leérő ős majom-kezekkel, s nyögött. Hallottam, egészen a hídig. 0 pedig hagyta, hogy aga, mint az elnehezült élet, társa lehessen a hullámok csobbanó rendszerének. Végétért a nap. Elzsivajgott a zsivaj. Elcsobogtak a fények. Elcsikordult az üvegcserép a murvakavicson. S amint öble nőtt a lassú hajó torokmély hangjelének, úgy komolyította. mag at, úgy gotnolygott, mintha fészket akarna rakni a hang, a tollászkodó bőség, mint a lomb. Ugye, magával és mással így teremt egészet minden dolog? S mint vissza nem térhető kozmosz-kutya ugatása, mennyi minden játszik át a véget nem érhető zuhanásba! Nádler István gyűjteményes kiállítása a Műcsarnokban Március bars 15-én Nádler több mint két évtizedes oeuvre-jét — nagy vonalakban — három részre osztja a Műcsarnok három nagyterme. Üjgeometrikus, síkban tartott, kemény élű, egységes, tiszta foltokból épített festményekkel kezdődik a kiállítás, velük lett a festő neve ismertté. Ezzel a stílusával aztán látványosan szakított az 1980-as székesfehérvári kiállításán, új fehér képeinek fölvonultatásával, amelyeken már főszerepet kapott érverést idéző ecsetvo- násgesztusa. Ezt az átmeneti korszakot a második teremben gyűjtötték. Nádler következetesen, tévedhetetlen biztonsággal halad az új fes- tőiség útján, elődeinek redukcióé tevékenységéhez képest, igenis, visszafelé. Festészete lépésről lépésre egyre gazdagabb, hangzása egyre teltebb, nagyzenekari. Színházaink — kívülről nézve \ HA KÜLFÖLDRŐL hazaérkezik az ember, az első pillanatokban szokatlannak találja az utcákat, házakat. Nem tart sokáig, hogy ismét otthonosan érezzük magunkat, de mindig akad néhány perc. amikor ^nég „külföldi szemmel”, idegenül nézünk körül, s ezek a percek néha érdekes, soha meg nem figyelt arcát mutatja környezetünknek. Most külföldieket várunk, a budapesti kulturális fórumra: művészeket, tudósokat, újságírókat, közöttük színházi szakembereket. Jó lenne majd megtudni: ők milyennek látják a mai magyar színházi életet Előre kitalálni persze, nem tudjuk. de megpróbálkozhatunk a „külföldről hazaérkező” pillantásával körbetekinteni. Vannak ugyanis, akik azt tartják: a magyar színházi élet kissé provinciális; ha csak a darabok szerzőit vizsgáljuk, el kell utasítani ezt a vádat. Most nem szeretnék arra a valóban különleges esetre hivatkozni, amikor a Macskákat a londoni ősbemutató után Európában elsőként a budapesti közönség láthatta mert ez valóban ritka kivétel volt. Egyébként sem hiszem. hogy egy. vagy két év- adnyi késés önmagában a provincializmus jele. Mert úgy egyébként nem nagyon van a világ drámairodalmának olyan jeles új alkotása, ami néhány éven belül a magyar színpadokra ne került volna. Artur Miller, Tenessee Williams, Peter Weiss, Dürrenmatt, Beckett még primőr darabjaikkal szerepeltek nálunk, s nem a magyar színházművészet gyengéje. ha mostanság ilyen kvalitású szerzők kevéssé jelentkeznek, m;nt, ahogy ezek a „nagy öregek” — már, aki él közülük — sem jelentkeznek túlságosan sűrűn új művekkel. A másodrendűbb, jó színvonalú szórakoztató iparosok, Peter Schaffertől Tankged Dorston át Murray Schisgaliig , és Neil Simonig szinte állandó szerzői némely színháznak. Azt sem mondhatnánk, hogy a szocialista országokban bejutatott remekművek nem kaptak helyet nálunk, legföljebb azt. hogy a baráti országok drámaszerzői közül nem mindegyikre figyelnek a ha * 1 zai dramaturgiák. Akadna talán bővebb választék, mint amelyekkel évadonként találkozunk. 1 A KLASSZIKUSOK PF.DIG a magyar szerzőnek számító Shakespearetől Lope de Vegán át, Caragialeig szinte állandóan jelen vannak színpadainkon, s ez talán mégsem a provincializmus jele Nem ebben jelentkezik a provincializmus — mondják mások —, hanem bizonyos színházi törekvések és játékmódok — például a lengyel, vagy más európai országok avantgardejának — hiányában. Azt gondolom, hogy ez is csak részben igaz. Bár manapság már a színházi heppe- ningre is volt példa idehaza' de mintha ez a fajta kísérlet máshol is csak nagyon szűk körű érdeklődést váltott volna ki, és ezért a világon mindenütt visszavonulóban van. Egyébként is: egy ország színjátszása nem bújhat ki nemzeti bőréből. Per;/», nem is kell nemzetiszínű leplekbe burkolózni, mint. amivel manapság egynémely előadáson találkoztunk. Arról van csak szó, hogy nem fordíthat hátat olyan nemzeti tradícióknak. amelyek a színészi játékra és ennek következtében a befogadóra, a nézőre is oly jellemzők voltak évtizedekig. Márpedig Magyarországon — néhány kivételtől eltekintve — a századfordulótól a hatvanas évekig olyan színház volt jellemző, amelyben a drámák a polgári konvencióknak tettek eleget —, s ez gyakran csak a felszínén módosult, amikor kötelezően közösségi máz került a hagyományos sablonokra —, s a fő vonzerő a színházban a színész szólója volt. ,Az elmúlt két évtizedben e téren történt a legtöbb változás; különböző drámatipusok leltek otthonra a magyar színpadokon, s némi utóvédharcok árán ma már többé-.kevésbé elfogadott tény,-«hogy az- író. színész, rendező szentháromságában — nem a másik kettő nélkül — mégis a rendező a meghatározó személyiség egy adott előadás létrehozásában S. ha a magyar színházi élet nem tartozik a nemzetközi élvonalba — ennyit el kell ismernünk —, azt hiszem, ennek éppen ez az egyszerű oka, hogy ezek a megh ttározó személyiségek jók, közepesek, rosszak, de zseniális, de legyünk szerényebbek: nemzetközi mértékkel mérhető alig, vagy nagyon kevés van közöttük. Ám, ha most mégis ilyen külső szemlélődőként vizsgálhatjuk a helyzetet, valamit észre kell vennünk, s ez a műsorrendekből is kitetszik. A magyar darabokból számszerűen nincs hiány. Sajnos, örkény-mértékű, -súlyú drámaírók nem kopogtatnak az igazgatók ajtaján. Viszont van egy sajátos törekvés, amely a magyar népi színjátszás hagyományaiból akar meríteni. Ennek pedig az ér^k és a tánc mindig szerves. meghatározó része volt. Ügy tetszik, a tiszta forrásokból meríteni itt sem lehetetlen, hiszen az elmúlt évek talán legsikeresebb bemutatója a Csíksomlyói passió volt, s talán az István, a király sikerét is — nem filmen, hanem kizárólag színházi előadás formájában — nem csupán a történelmi példázat pikantériája biztosította, hanem a zene mellett az az elementáris erejű tánc. amely a nézők érzelmeit is magával sodorta. Nem volt ilyen sikeres a Magyar Elektra várszínházi előadasa, de arra példa, hogv ez az út továbbra is járható. MIT FOG HAT LÁTNI a külföldi szakember, ha meglátogat magyar előadásokat? Ha jó helyekre viszik —, s ebből is van elég jó színvonalú —, a világ bármely pontján elfogadható, klasszikus műveket, néhány, talán a nyelv ismerete nélkül is szórakoztató előadást; de majdnem biztos vagyok abban, hogy a legnagyobb érdeklődést ezek a sajátosan magyar előadások váltják ki. Mert a provincializmusnak nem a kozmopolitizmus az igazi ellentétele, hanem, amikor olyan mélyen, őszintén és eredeti módon tudunk magunkról beszélni, hogy ezzel valójában minden nemzet számára érvényes gondolatokat tudunk megfogalmazni. A magyar művészetek közül erre mindenekelőtt a zenének, de talán az irodalomnak, sőt, a filmművészetnek is sikerült jó néhány példát felmutatnia. Bernáth László T űzött a nap már kora 1 reggel óta, de az öreg Fülöp most is kockás flanell- lngben tett-vett a szűk udvaron. Régi kerítésléceket, letört gallyakat, kósza limlomokat hordott halomba, mert a télre gondolt. Csak akkor csoszogott el a vegyesboltba, mikor bent, az elsötétített szobában tizenkettőt ütött a falióra. Mire visszatért a kenyérrel és a tejjel, megjött Kató is, hozta az ebédet. Künn állt az asztal a tornácon, apró piros virágok díszítették a viaszosvászon abroszt. Leültek mind a ketten, kanalazták szótlanul a lebbencslevest. A házigazda rég elszokott a sok beszédtől; s amióta gyászolni kezdte az urát, igencsak megcsöndesedett Kató is. Zavartan pillogtak egymásra, mint két kamasz, hiszen ez volt az első közös ebédjük az egyezség óta. Fülöpnek már négy esztendeje nem maradt életben senkije, márciusban töltötte be jó egészségben a nyolcvanhetedik évét. Első fia, ki —, mint ő maga is '— az András nevet kapta a keresztségben, épp csak az ábécét tanulta meg az elemi iskolában, mire átirányította egy tüdőgyulladás az égbe. Mártont, a másodikat a világháború, mely szintén második volt nyelte el 44-ben nyomta! a nul. János pedig a tenger partra indult autóval. pont ilyen rekkenő nyárban, s az egyik felüljáró vaskorlátját átszakítva repültek a melybe az akkor már kilenc éve özvegy Fülöp András utolsó hozzátartozói. Volt a szobában egy tükrös szekrény, annak a fiókjában őrizgette a fényképeket: kettőt Sáráról, a feleségéről, ki lekvárfőzés közben esett össze hajdan a konyhában, egy sárgult kis képét Mártonról, a katonáról, és egy retusált műtermi felvételt Jánosékról. Nem mutatta ezeket a képeket senkiSzokolai Zoltán: Hölgyválasz nek, maga is esak ritkán húzta ki a széles fiókot. — Adjak-e pénzt, leányom? — kérdezte most, miután ingujjába törölte ritkás bajuszáról a cseppeket. — Ugyan — felelte kapkodva Kató. — Nem úgy van az, leányom — fortyant föl az öregember. — Nem úgy szólt az egyezség sem. — Hagyja csak. András bácsi, hagyja most azt az átkozott pénzt — erősködött Kató, miközben a kötényét nézte Az egyezséget tegnap délután kötötték a boltban. Fülöp András --- szokása szerint — akkor sem szólt volna a szükségesnél többet senkihez, de a hatvanhat esztendős létére is fürge kis ozvegyaszszony egyszerre esak mellette termett a pultnál, és ad- dig-addig ajánlkozott, míg — próbaképpen — ráállt az öreg az alkura. Hazafelé azért még ógott-mógott egy darabig, alaposan megrótta az asz- szonyt, a kútnál már egyenesen szemérmetlennek titulálta. — Magamnak úgysem főznék semmit — válaszolta tömören Kató, aki három házzal lakott beljebb az utcában, mint Fülöp András. Elüldögéltek az asztalnál, hallgatták az akácfán fecsegő verebeket, aztán az asz- szony fölkelt, hogy összeszedje a mosatlan edényt. — Csütörtökön piac lesz — azólalt meg hirtelen az öreg. — Veszek egy-két tyúkot, ha úgy gondolod, leányom. Elférnének itt, az udvaron. — Délután kimosnám az ingeket — felelte szelíden Kató. — Aztán a fiad írt-e mostanában? — Nem írt, de karácsonykor biztos hazajön. — Az enyémeknek már nincs honnan írniuk. — Megbeszélem vele. hogy eladnám a kis házat. Elférek én itt is, András bácsi. Az öreg lassan fölegyenesedett a székről, és már úgy emelte a jobb kezét, mintha pofon akarná legyinteni a törékeny asszonyt. Aztán megállt. az udvar felé fordult, hol a verebek épp elcsendesedjek. vereitékező homlokát kezdte törölgetni, és csak annyit mondott: — ízlett a lebbencsleves, Kató. Mit akar ez az egy ember? 75 éve szüleien Vas István A Kortárs legfrissebb számában, a szeptemberiben. Tornai József és Sumonyi Zoltán emlékezik meg Vas Istvánról, a hetvenöt esztendeje született költőről. Az ő jeladásukat — íme, egy ember ismét kellemetlenül nevezetes születésnapját ünnppli — bizonyára nagyon sok fogja követni, hiszen Vas Istvánról, a költőről. a műfordítóról, a finom irodalomértőről, a kiadói szerkesztőről van szó, a XX. századi magyar irodalom egyik legnagyobb alakjáról. Tornai József a racionalizmusát emeli ki: „Racionalizmusa olyan volt, mint egy sok- fogású ebéd: változatos és minden puritanizmustól tökéletesen mentes. Azt hiszem, ezt szerettem benne a legjobban, ez vonzott hozzá a leginkább. (...) Az a kemény igazságkeresés, amivel pályatársakat, hírességeket megítélt, megbecsült (a szó mindkét értelmében), mindig ennek az eredendő racionalizmusnak a fölényét, sőt előnyét biztosította számomra.” Sumonyi Zoltán, a költőt a- nítvány, a rádió irodalmi rovatának állandó szerkesztője, aki Vas Istvánt újra, meg újra megszólaltatja a Társalgóban. csak egy szigligeti téli nap történetét írja meg. hiszen megírta már az Arcok és vallomások sorozatában Vas István-monográfiáját. S emlékezzünk Juhász Ferenc áhitatos vallomására! Az a vallomás Vas István legkeservesebb esztendeit, az ötvenes évek elejét idézi föl,' amikor a költő csak műfordítóként élhetett. Noha Shakespeare, meg más nagyságok műfordítójaként, olyanként, mint, amilyen Arany János, Vas István legkedvesebb költője is volt. Három vallomásra emlékeztettünk. de nagyon sokan vannak még, akik beszéltek róla; a hetvenöt évesről. Hetvenöt éves. 1910. szeptember 24-én született Budapesten. Következetesen, makacsul budapesti, igaz. csak úgy, ahogyan Móricz Zsig- mond írta: minden budapestiről kiderül, hogy az apja, vagy a nagyapja még vidéki volt. Az ő nagyapja is báta- széki — szóval így alakult ki sok-sok ember budapestisége. Vas István Budapestet programszerűen vállalja, s ezzel valóban különbözik jó néhány költőtársától. József Attila jut eszembe: ki mondaná, hogy pesti, budapesti. Vas István például ebben is más. Persze, szuverén költő. Nem szégyellte bevallani, hogy József Attilát nem tartotta akkora költőnek, fiatalkorában, mint később. A hatkötetes magyar irodalomtörténet a két világháború közötti szakasz tárgyalásakor a polgári humanista költők közé sorolja például Fodor József, Nadányi Zoltán, Jékely Zoltán, Weöres Sándor társaságában. „A társadalmi problémákra éberebb, intellektuális városi embert képviseli nemzedékében.” „Korai verseinek első patrónusa. Kassák Lajos ad teret. Ezután a hagyományos énlírához pártol.” „Életkedvének ma is ösztönző forrása az alkotásba, az értékek megmaradásába vetett hite.” Vas Istvánt szerencsére új-í ra, meg újra olvashatjuk, ír még, most is alkot. Irodalmunk doyenje, de nem szent tehén, ezt a szerepet sohase vállalná. Természetes alkat, egyszerű ember, egyszerűi költő a legnagyobbakból. Egyszerűsége Arany János-i. Mit akar ez az egy ember? — kérdezzük, amint ő kérdezte egyik legemlékezetesebb versében. Kossuth-díjjal, a Magyar Népköztársaság Babérkoszorúval Ékesített Zászlórendjével tüntették ki, dm ezt akarta? „Mit akarsz. hát te Egy ember? Mit akarsz Öreg Szeptember? Vaskor, szeptember, aranyláng: mit akarsz egyik mi hazánk?” — kérdezi Juhász Ferenc. Csak lenni „egyik mi hazánk”-nak — a felelet bizonyára ennyi volna esak. Győri László í Zaaére far*«
