Nógrád, 1985. augusztus (41. évfolyam, 179-204. szám)

1985-08-31 / 204. szám

Az ifjúság és társadalom

Tokaji irótábor — Miskolcon

Idén immár tizennegyedik alkalommal rendezi meg szeptember 15—19. között a Magyar írók Szövetsége, a Napjaink szerkesztősége és a Hazafias Népfront Bor- sod-Abaúj-Zemplén Megyei Bizottsága a tokaji írótábort, most kivételesen Miskolcon. A megyében élő és elszármazott írók, költők mintegy félszázan a hagyományoknak megfelelően Tokajban gyülekeznek, majd Tiszaladányban a tokaji találkozók egyik megteremtőjének, Darvas Józsefnek az emléktáblájánál helyeznek el koszorút. A tanácskozás másnap Miskolcon kezdődik, amikor a beszélgetés tárgya az ifjúság és a társadalom sokrétű viszonyának vizsgálata, az ifjúság szocializációjának elemzése.

Ha ilyenkor ősszel évente az írótábor megrendezéséről kapunk hírt, érdeínes felidézni, hogy milyen irodalmi és politikai gyökerei vannak ennek a kétségtelenül eddig egyedülálló és sajátos művelődési fórumnak.

Tiszaladányban 1940 májusában Móricz Zsigmond, Kovács Imre és Veres Péter, a ladányi falunapon találkozott a taktaközi parasztsággal. Az írók és a parasztok párbeszéde, az ország sorsáért való közös aggódás egyúttal hitvallás volt a nemzeti a magyar nép jobb, békésebb jövője mellett. 1942-ben a második fró-paraszt találkozó megrendezése a fokozódó terror légkörében bátor magatartásnak, nyílt állásfoglalásnak számított A szervezők többek között meghívták Darvas Józsefet, Gulyás Pált, Sinka Istvánt, Veres Pétert. Amikor 1960-ban az első ladányi találkozó huszadik évfordulóján a megjelent írók a háború előtti

feszült hangulatú beszélgetésekre emlékeztek, Darvas József azt mondta: „Itt engem egy embererdő védett, amikor bujkálnom kellett. Itt mindenki ismer, és én is ismerek mindenkit.” Majd néhány évvel később elsőként kezdeményezte, hogy Tokaj évente adjon helyet olyan találkozóknak, ahol az irodalom képviselői a helybéli parasztsággal, a témához értő szakemberek, társadalompolitikusok csoportjával megvitatják a közélet, a gazdaság- és településpolitika, a művelődés- politika legaktuálisabb kérdéseit a megoldás keresésével, a jobbítás szándékával. Így és ezért volt téma a munkásság megyei helyzete és művelődésének körülményei, a szocialista életmód, a demokrácia és érvényesülése a szocialista közösségekben, a lakótelep és a szocialista életmód viszonya, a családpolitika feladatai a szocialista ^ társadalomban. Az írótábori viták olyan társadalmi sorskérdéseket tűztek napirendre, amelyek egyúttal a magyar irodalmat is foglalkoztathatják, táplálhatják.

Mi a teendőnk, a felelősségünk, hogy éljünk, cselekedjünk, mi módon lehetünk egy alkotó közösségben nélkülözhetetlen társ, építő erő? E gondolatkör szellemében hittel és elszántsággal fogalmazták meg észrevételeiket írók, politikusok, tudósok a tanácskozásokon, annak szüneteiben, az esti beszélgetéseken vagy ..éppen az „irodalmi zarándokutak” közben, amikor Hegyalja gazdasági, kulturális fejlődésével ismerkedtek. Az üzemi, a szövetkezeti, a családi látogatások, az irodalmi, történelmi emlékhelyek felkeresése mindenkor a táborozás szerves tartozéka volt. így lesz idén is, amikor fiatal mezőgazdászokkal, műszakiakkal, egyetemi hallgatókkal együtt fűzik tovább a napközben felvetett gondolatokat.

Mennyire tekinthető egy fiatalember érett állampolgárnak iskolai tanulmányainak befejeztével, ismeri és képes-e gyakorolni jogait és kötelességeit? Az ifjúság szellemi arculatának alakításában milyen módozatai lehetnek a társadalmi beilleszkedésnek közösségbe, közéletbe, az alkotó munka folyamatába? Szó lesz a fiatal értelmiségiek sajátos szerepéről, s ennek a szerepvállalásnak gondjairól, zavarairól. Korreferátum vizsgálja majd az eszmények és példák hatását az ifjúság szellemi és erkölcsi nevelésében. Tapasztalati tények segítségével megismerkedhetünk á falun élő, dolgozó fiatalok sajátos helyzetével, az elvándorlás jogos és indokolatlan körülményeivel.

Az írótábor tanácskozásain nincsenek állásfoglalások, határozatok. Gondolataira, javaslataira viszont érdemes odafigyelni, azokat megszívlelni, esetleg megvalósítani.

Martóti István

KÖVES ISTVÁN

A kedveshez

(dal két seduxenre)

Álmodok rád

piros szoknyát piros pettyes fehér inget éj-kék tavat tó-kék eget várat rontó fergeteget ne ébressz fel ne ébressz fel

CS. NAGY ISTVÁN:

A kazlak árvasága

Az ázott kazlak, beázott kazlak megnyergesednek, kivállasodnak, görhes szentekként szakállasodnak, bolondgombákként tányérosodnak,

Pörge Péterré

kalaposodnak,

toronyőrökké

puttonyosodnak,

angolkórossá

haspókosodnak,

rémkirályokká

barlangosodnak,

barlanglakokká

iszaposodnak,

torz emlékművé

szivacsosodnak,

kazalmesterért

könnyzacskósodnak,

hamleti árnnyá

búskomorodnak.

SASS ERVIN:

Rémes álom

égnek a hajók piros a tenger messze a part és messze a reggel

vitorlák dőlnek csillagok hullnak hóhérok szentek megigazulnak

égnek a hájók

festik az eget hajnalra meghal az emlékezet

repül a reggel hófehér sirály halottak felett dalol a király

M

egfagyott lila derengés az arcon. Eszméletét elvesztve szemei nyitva maradtak, a száj mintha a levegőbe készülne harapni.

Nem érti. mi készteti arra, hogy csaknem egy órája figyelje ezt a szisztematikusan rutinszerű küzdelmet egy ember életéért. Miféle perverz, félelmetes kíváncsiság ez, amely odavonzza a rácsos ablakhoz? Az utcán emberek jönnek és mennek, s mindannyiszor tőle kérdezik, hogy vajon mi történt odabent az étteremben. ,

Észrevétlenül, cigányzene dallamfoszlányaira lopakodott be a halál, hogy kiválassza a maga emberét a jókedvűen nótázó asztaltársaságból.

Ök már éppen indulni készültek, amikor barátjuk invitálására átültek a szomszédos asztalhoz, ahol Béla bácsi, a nyugdíjas asztalosmester és ősz hajú barátnője múlatta a korántsem oly drága időt. Szinte irigykedve nézte az öreget, aki hetvennek mondta magát, ám barázdált arcával, tömör, koromfekete bajuszával, csontkeretes szemüvege mögött csillogó huncut szemével hatvannak sem látszott. A társaságban lévő asszonyság, akinek feltűnően fiatalos arca sehogysem volt szinkronban a feketéből hirtelen őszbe váltott hajjal, egyre azt bizonygatta, hogy neki öt kiskorú gyermeke van. S bár ezt senki sem vonta kétségbe. a nő mégis minduntalan gyerekeiről beszélt, fényképüket mutogatta, dicsekedett a legkisebbel, aki csak nemrégiben született. De nehogy azt higgyük, hogy ő most magára hagyta őket (mi akkor éppenséggel semmit sem hitTcdor ionos:

INFARKTUS

tünk), vigyáz rájuk a szomszédasszony. Értelmetlenül múlt az idő, az életnek igenis vannak efféle üresjáratai, amikor magányunkat nyüzsgő társaság veszi körül, és mégis .. .

Nem látta, mikor került a padlóra a fehér inges, sötét bőrű férfi. Az ősz Hajú magyar any., éppen arról fecsegett, micsoda disznóság, hogy a vakációra hazahozott állami gondozottak után ilyenkor is kell gondozási díjat fizetni. Béla bá’ állandósult mosolya elárulta, hogy ő már a világba való belenyugvás békevonatán utazik.

Tőlük néhány méterre a piros szőnyegen ott feküdt az élettelennek látszó test; rész- yétlen résztvevőivé váltak a halállal beárnyékolt emberi színjátéknak. Most, utólag visszaidézve, volt az egészbe a valami groteszk, vállrándító tehetetlenség. Mintha csak tévében nézték volna, borukat kortyolgatva, a halállal szemben időközben megkezdődött küzdelmet.

Kibomló tincsekkel hajolt az eszméletlen férfi ajkára egy átlátszó tüllruhás amazon. Lélegzetével igyekezett mozgásba hozni a dermedt szívizmokat; könnyező barna szemében az őrült aggódás szikrái csillogtak. Karnyújtásnyira ültek ettől a némafilmtől, mégis mintha asztalukat üvegbúra venné körűi; a múlás szigorúan racionális haiottkémeiként akaratlan, ám mégis

tüntető mindennapisággal.

„Az a nő egész este ivott, még megmérgezi azt a szerencsétlent” — mondta affek- tálva asztaltársaságukból a rövidre stuccolt frizurás őszes hölgy emény.

Két rövid nadrágos-pólós fiatalember maszírozta a férfi mellkasát. Német dokik, súgta oda a tüsténkedő főpincér. Amikor udvariasan felszólították őket, hogy hagyják el az éttermet, szinte szabadkozva tettek eleget a kérésnek. A belső terem homályló üvegű ajtaja mögött meghúzódó zenészek csak hangsúlytalan árnyak voltak. Látod, mondta neki a barátja, ennyi az élet. Minden vagyunk, és semmik leszünk — (tette hozzá már ő, természetesen csak magában).

De hirtelen a tudat klausz- trofóbiájává zsugorodott a mindenség. Nem ismerte a halált, ha a laikusoknál (és ki nem az), valamivel többet is vélt tudni róla. A halál, mint zavaros, agyagtól piszkos-sárga víz egv tizenkét éves fiú megérzésében. Akkor már harmadszor dobta föl a Duna. s ha nővére nem ugrik utána másodperceken belül, vége a «'álnak. Miközben sodorta a nagy folyam, kizárólagosan az járt a fejében, hogy immár többé nem focizhat. Nem anyjára, apjára, testvérére — egyedül a játék elvesztésére gondolt.

A gyermeki tudat őszintén barbár infantilizmusa, amikor még el merte képzelni vágyait. Az élet akkor még maga volt a játék. Ahogy ma felidézi: nem kétségbeesetten,

csupán valamiféle szomorú belenyugvással gondolhatott az a srác, ott, a Dunában fuldokolva. a halálra. Ma már persze a halál nem rezignált nyugalom, sokkal inkább gyáva kényszerképzet.

Ha ez a halál, szánalmas dolog a vég. gondolta, miközben egyre a fiatal doktornő szőke hajának játékát figyelte. belemerülve a szerplélő- dés imbolygó semmijébe!

Méltatlan volt ez a leskelő lés (meglesni a halált), ám szorongásába vegyült valami, a szánalmon túlmutató drukk is. Szurkolt ennek a sötét bőrű férfinak, egyfajta humán fair play nevében: ahogy a gyengébbnek szurkolunk.

F

igyelte a doktorlány kezét; amint oxigént pumpált a férfi fejére húzott sumimaszk'ba: kívülről

valószínűtlen . iátéknak tűnt az egész, akár egy légógyakor- la\ Szerette volna megszólítani, segítségéről biztosítani, szerette volna szeretni, igen ezt érezte akkor, szeretni fenntartás nélkül azért, ami, azért, amit tesz. Szeretni a halál miatt, a közhelyek rohadt valóságával: a halál ellen.

— Nem, kérem, nem halt meg. Az intenzív osztályon fekszik — mondta másnan a telefonba a mentőszolgálat ügyeletese. A doktornő nevét is feljegyezte egv oapírfecni- re. hogy majd esetleg felhívhassa.

Persze, mint annyi minden, ez is elmaradt.

Mezőgazdaság a képzőművészetben

Mezőgazdasági témájú festmények, szobrok, grafikák! érmek kiállítása nyílt a Mező gazdasági Múzeumban.

Szurcsik János: Halászbárkák

Kubinyi Anna: Búza-tábla-kép

Sznrcsik János: Piac

KÁLDI JÁNOS:

Mennek a fecskék

Vége a nyárnak, vége, elhull az égbolt kékje.

Akár megannyi emlék, gyülekeznek a fecskék.

Akár a sebes csillag, hosszú körívet írnak.

Tetőkön, dróton, kerten csivognak nagy seregben.

Holnap már útra kelnek, úsznak> mint lenge pelyhe!

Villannak, messze tűnnek fehér lesz minden ünnep.

| NÓGRÁD — 1985. augusztus 31., szombat y

Moder Dezső: Az öreg kislóval