Nógrád, 1985. augusztus (41. évfolyam, 179-204. szám)
1985-08-18 / 194. szám
/ KÁLiDl JÁNOS: Kései rapszódia • nt. itt. Ötödször éppen. Fekszem a magyarszéki szívgyógyító és agyat-frissítő tncsökcirpelésben és dúdolok. Ölelnek akár testvérüket — majdnem két hete már — a konokszépségű hajnalok, delek és viola-világitású alkonyok. Csókolják az arcom az ismeretlen füvecskék. a kerek, csipkés szélű, apró levelek. Nagyon kell ez az édesanyai melegségű ölelés, a csitító, kedves simogaiás. Sok volt a döbbenet, túl sok a gyász. Mint minden anyaszült, vagyok utód és előd. S bizony, egyre mosolygóbban néznek szivemre a temetők. Nincs már apám, anyám, a barátaim fogynak szüntelen. Mintha csak egy áldott-jó rokon, társalog a halál-úr velem. De addig! Igen, addig a teljes létemmel akarok élni és szabadon. , Amit akartam, amiért verekedtem, soha föl nem adom. Szenvedélyesen gazdagítom magamat mindazzal, amire a Világmindenség tényei tanítanak. Mestereim a Csiilagvilág, a Hold, a Nap. Tanulom a lélek és szív súgásait, a végtelenbe csavargó utakat, a hontalanok tétova nyomát, a jegenyék emlékes-dallamú énekeit, a lenge-rőt völgyre-terített, széles nyáridőt. Ti vagytok a térképeim, holdfénybe ájult, virág-tarajú rétek, földúlt tarlók, határtalan partoldalak. Akár a madarszárny — a napsütésben — úszik fölöttetek a gondolat. Suhan, ível fecske-gyorsasággal a költői képeket világra szülő-gyötrődő képzelet. De addig! Addig! teszem a tehetőt. Mert — mennyi is van még vissza hát? Talán pár év csupán, (vagy ennyi sem?) s jön a végleges Csönd, a Némaság. Mutatja már az Idő a ködfödött ormokat, azok uralkodnak hidegen. V gy tesznek, mintha törődnének velem, mintha szeretnék azt, aki vagyok, akiben a lélek kéretlenül is verset terem, akár ahogy termi lángszirmait a magára hagyott esti tűz valamelyik finomhajlású domboldalon, akár ahogy termi tündökletét egy selyem- reszketésű szerelem. De addig! Hiszem, hiszem, semmi sem reménytelen, egyetlen szavam sem haszontalan, írok valami csekélykét abba a könyvbe, amelybe irt Csokonai és Arany. NAGY LÁSZLÓ: Az Országház kapujában, 1946 Péter és Juicsa a lépcsők legtetején, háttal a kapunak harangszavú déliben, seregek a fényben, százezer fő meg szekér, afcnaszálárukos gebékkel fohászkodva állunk: mi vagyunk a Himnusz, s Péter ama tiszta ingben megborzong a kőig, látva az ünnepi bárányt, látva a kenyeret, bort, s az áldozat sugallatától megütve kifakad a lebi tangóit Haza nevében s mutat ujjal a kőtornyok tumultusára: AMÍG EZ A HÁZ NEM A MIÉNK — nem a miénk, visszhangzók bennem, aki könyökölök ott egy lovacskán s tudom: az idő a miénk, tudom: a köveknek is távlata por, mert áthallhat minden a rostán. De sotha az ő képük, soha má fiatal arcunk. BÖRÖWDf LAJOS: Félálomban hanyatt feküdtem tenger borult rám kék ég hallgattam ahogy zúgtak a habok madár-halak cikkantak fölöttem alattam tengermélyi síkos kavicsok fa hordalék tenyérnyi levél úszott el szemem előtt csigák rákok tengeri csillagok ráhúnytam szempillámat a világra s e tenger most itt belül kavarog il. szegedi táblakép-festészeti biennálé Közismert, hogy a magyar képzőművészet a teljes képi és gondolati rendszer megközelítése alapján építette eddig is távlatait az európai élmezőnyben. Ez elért, megküz- döfct rang. Nem egyszerűen a lehetséges irányok számba, vétele, hanem minőség. Ez a tendencia erősödik, melyről a szeged} biennálé is meggyőz mindenkit. Egyáltalán örvendetes az a tény, hogy képző- és iparművészétünk nemzetközi lépték alapján fejlődik a siklósi, nagyatádi, dunaújvárosi, hajdúböszörményi, nyíregyháza-sóstói, kecskeméti, velem! múvészte'.e- pek, szimpóziumok alapján. Ez az összefogás lendíti a magyar textilt, zornáneművé. szetet, kerámiát, la- és acél- szobrászaiot. a kisplasztikát, érmeket. A szegedi táblakép, biennálé az egyetlen, amely megelégszik a hazad felvonulással. Nem igényli a külföldi jelenlétet; •' Így erősíti a fesirészet itthoni összpontosítását, az oly .fontos munka- megosztást. Soknyelvű a magyar festészet, s magas esztétikai értékrenddel jut kifejezésre. A szegedi tábla- kép-biennálé a minőség es a tágasság törvényei alapján határozza meg képírásunk haladási irányát, és magaslatát, s válik képzőművészetünk műhelyévé, miközben fontos háttérszerepet tölt be a Szegedi Ünnepi Játékok program jajban. Mindez csak úgy és azért valósulhat meg. mert egyéni megújhodások éltetik a műfajt. szinte minden képviselt irányzatot. Losonczi Miklós El Kazovszkij: Dupla szereposztás, 11. CSANÁDY JÁNOS; Szenfisfvón ötkilós parasztkenyérrel koronázom — mert véle kell megkoronázni mindennapjaim. Segíts a békességgel! — jöjj el, történelem, abroncsos koronákkal ne fájdítsd homlokunkat, amit a vetésből kell esőkkel, fellegekkel kicsikarni a földből, fogadd el, íme, nyújtom kelendő kenyerünket, mit a régi kovásszal keltettünk tekenönkben, s kemencébe vetettünk, hol piros-ropogósra sült a forró falak közt — elfogadjuk mi is, el, amit nyújt kézzel az ember asszonynak, gyerekeknek, tétova öregeknek, ifjú erőnek, drága jövőnek, verejtékkel sózott mindennapunkban. Jöjj el, ó jöjj el csillagos kegyelemmel! A t* hiszem> a harmin"ZT cas évek középén egyedül én olvasztottam magamba halálos elszánt ko- 'tnolysággal a népi írók és hajdani Jean-Jacques Rousseau tanítását; vissza a földhöz, vissza a természethez. Pedig annyi föld sem volt, ahová a könnyem lecseppenhetett volna. Aratás! Mikor ezt a szót hallom, nekem egy egész esztendő képzik meg, s benne Kurucsad Veconka olajosbarna szeme. Egy szán tó-vető, aggódó esztendőnek minden reménye és öröme, ahogy a szántó-vetőnek a gabona betakarítása jelentette mindig az év fordulóját. Nekem, mivel csupán egy évben arattam bérletben a magamén, sem azelőtt, sem . azóta, bizony emlékezetemben maradt minden napja és hónapja, de különösen az aratásnak minden órája és perce is. Először azért, mert húszéves voltam, s minden szomorú és vidám élményre fogékony, másodszor, mivel más szegény és sóvár emberek előtt jutottam ahhoz az öt hold bérlethez, melyért alku és egyezség szerint két és fél mázsa búzát kellett fizetnem holdanként, éppen úgy, mint az elődömnek, aki Kisasszony napján, tehát szeptember elején' hunyt el váratlanul, s még a tarlóhántást sem végezte el. még azt is rám l\agyta. Tizenkét és fél mázsa búzát kellett fizetnem a bérletért, két hold őszi búzát, vetettem hát, a termésből tartalékolnom keúett vetőmagra és táplálásunkra is. Mert nősülést forgattam a fejemben! Huszadik évemet tapostam, s a házasodás illett is a jó gazdához. S alkalmat adott az ilyenféle gondolatokra Kurucsai Veconka is, őszszel, hogy önkéntesen segített a tengeri csutka betakarításában. Tavasszal pedig, amikor kijelentette, hogy 6 a markot szedd utánam, ha én is úgy akarom. De még ott nem tartottunk! A tarlóhántásra igát kellett fogadnom. És még akkor a magágv sehol, mert az elődöm tengerije talpon! Végre november elején nekieshettem lelkesen és soványan, hogy megtisztítsam a kukoricából. Cseres Tibor: Arató rész t det. Ebben segített Veconka. A vetőszántást és a vetést is hitelben végezhettem el. Jött a tél, és megállított igyekezetemben. De nem torpan- hattam meg, nem ülhettem a kemence mellé, mint a többi földmívelő, választanom kellett; vagy béresnek állok, vagy a malomba munkásnak. Adósságomat készpénzben kellett megfizetnem. Én a malmot választottam. Zsá. kos lettem; cédulára mértem vissza a lisztet az Őrlőtöknek. Heti tizenkét pengőt kaptam. s hogy jól meghúztam a nadrágszíjat, szépen tör- leszthettem. Hétköznap hát a malom, s vasárnap • Veconka Ez a Veconka tizenhét esztendős volt, a vállaltiig ért, és' mostani értelmemnek úgy tetszik, amint megismerkedtünk, nyomban feleségül akart jönni hozzám. És ezt a szándékát azon nyomban közölte is velem, s rejtélyes módon abban semmi nevetséges és semmi megabájtodé nem volt. Elhitette velem, hogy pírba játszó,'barna arcára és tömör, formás lábaira múlhatatlanul szükségem lesz felvirágzó gazdaságomban, sőt gazdaságom felvirágoztatásában. S én bele is egyeztem, vagv törődtem valahogy. Nem tiltakoztam, s jól is esett ez a bizonvosság. Veconka hajlamos volt hirtelen kacagásokra, sőt mindenféle huncutkodásokra is. S amikor a nyarat emlegettük, amikor ő majd az én marokszedőm lesz, és a déli pihenőben együtt hűsölünk majd — minden szava megszárnyaso- dott. Az én késő vetett búzám még csak zsendült, amikor már másutt kaszára érett a kalász. Elszegődtem, s Veconka járta ki nekem, hogy amelyik gazdánál az ő apja meg bátyja arat, ott jusson nekem is három hold búza. Azaz nekünk, mert Veconka lett persze a marokszedőm. Nem emlékszem én arra, sttiiyan rendet vágtam, s arra sem, mennyi időbe tellett, míg a három holddal végeztem. Egy hétből kitelt azért az ideje. De Veconka mindig a nyomomban járt, arra emlékszem, s az iszonyú fáradtságra, mert még soha nem arattam addig — s azóta sem. Tizedéből arattunk, s én három mázsa búzához jutottam. Veconka dúdolt eleinte, aztán ' nagyokat hallgatott. s nézte karom lassuló lengését, s a kasza után el hanyatló rendet. Kettőből csinált Veconka egy kévét, s néha három rendből. Jobban esett volna, ha beszél, még akkor is, ha kor. hol, vagy siettet. Még inkább beszélnem, magyarázkodnom kellett volna nekem, hogy eltereljem figyelmét, gondolatat. Én azonban csak azt éreztem, hogy csontom velejéig fáradt vagyok. S még arra is emlékszem, láttam, ő pontosan tudja, mit érzek én. És sajnált is egy kicsit, de nem tehetett semmit. S ezért aztán hallgattunk másnap is, harmadnap is. Ebéd alatt is, és nem han- cúroztunk ebéd végeztével sem, mint egész télen, tavaszon elterveztük. A következő héten álltunk bele az én búzámba. Most már csak ketten, persze. S furcsa volt, hogy nem állapodtunk meg, mennyi lesz az ő marokszedőrésze, mert hogy én már a sajátomban dolgoztam. Sok pipacs piroslott az én nyurga búzavetésemben és szarkaláb, meg. búzavirág is kéklett benne elég. Hétfő reggel alkalom lehetett volna tréfálkozásra, kacagásra. Olaj barna szemét ezen a szép és haszontalan látványon feledve — csak ennyit mondott Veconka; — Nem adja meg a hét mázsát se holdja! S belefogtunk a munkába. Tenyerem sajgobt, talán még jobban, mint a múlt héten, szívem vert a második fél i órában, s tüdőm kérte sóhajtva a levegőt. — Három rendet kötök min* den kévébe — szólt nagy sokára mögöttem a lány —; némelykor négyet is. Nem volt semmi kegyet.- len a hangjában. Amint megálltam. visszafordultam, ak. kor ötlött szemembe, nem köti be kendővel az arcát a bámulás ellen, mint némely kényeskedők. Nem fél a naptól! Milyen szép olajbarna! Gyönyörködtem ben.- ne. Bizony isten! — A bérletbe meg vetőmagra talán elég lenne. De hol van még a csóplőrósz! S mit eszünk a télen! — szólt valamivel' később Veconka. S ez volt az utolsó alkalom, hogy megkérjem a kezét, s őt magát testestiilJ lélkestül, s valami ígéretet is tegyek,' hogy hosszú és boldog, nyugodt életünk lesz. Ha csak egyről is bizonya tálán voltam, hallgatnom kellett. Bár Veconka dolgos kezéJ ben. életbíró izmos lábában bíznom kellett volna. És szeme is úgy csillogott, amint a szalmakötelet sodorta, terítette, mintha valami hnnj cutságon járna az esze, vagy el akarna cseppenni a köny- nye éppen. De ő n«na sírt és nem nej vetett, hanem komolyan hallgatott. Délben azt mondta, hazaJ megy, mivel nem hozott ételt. Én is megebédeltem árnyékba húzódva, szokás sze. ríni köröm közül. Veconkát azonban hiába vártam. Nem jött vissza sem délután, sem másnap. Magam arattam le a búzát, magam nyűttem, magam sodortam a kötelet, magain kötöztem a kévét Talán *** fey -1 laian gondoltam —, nrv'nt aki nem tehet egyebet. Mért csináljunk két szegényből hármat. Mert akkor én már tudtam, inkább a malomba megyek dolgozni esztendőszám, csak a bérletből, a föld terhétől' szabadulhassak.
