Nógrád, 1985. július (41. évfolyam, 152-178. szám)
1985-07-06 / 157. szám
Cs. Kovács László tozatos eszköztárát. Erről tanúskodik a három faszobor, a Pigmeus, a Dávid és a Tél is, új formai és intellektuális problémákat hordoznak. A Dávidot megvásárolta a Magyar Nemzeti Galéria, a Pigmeus NSZK-beli, a Tél amerikai magántulajdonba került. Ezután hosszabb tanulmányútra indult az Egyesült Államokba, ahol bejárta az USA észak- és közép-keleti részeit, sőt a Hawaii-szigetekre is eljutott, valamint megismerkedett az amerikai művészeti irányzatokkal és művészekkel. A legnagyobb, felszabadító élményt mégis elsősorban a modern szobrászat nagy mestereinek műveivel való találkozás jelentette számára, Brancusi és Henry Moore alkotásai. Az absztrahálás, a tömörítés, a tiszta plasztikai eszközök használata uralkodóvá válik munkásságában. Tasnádi Attila a továbbiakban részletesen elemzi Cs. Kovács László művészetének szerves egységben történő alakulását, a hatvanas-hetvenes évek, illetve az évtized második fele nagy alkotói kibontakozásának fő jellemzőit. E fejlődési szakasz mind a mai napig tart s egyre gazdagabban bontakozik ki, az érett korszak számos nagyszerűségét csillogtatva, gondolati mélységét ragyogtatva. Szót ejt, többi között, grafikai sikereiről, a portré-, az éremművészetben aratott eredményeiről is. „Nemzetközileg jegyzett eredményei arról győznek meg, hogy egy kis ország művésze számára is adott a lehetőség, hogy alakítója, s ne pusztán résztvevője legyen az egyetemes plasztikai kultúrának” — jegyzi meg összegzésként Tasnádi Attila. A monográfiát irodalomjegyzék, az önálló kiállítások és díjak fölsorolása, képjegyzék, a műveket bemutató képanyag és angol nyelvű összefoglaló teszi teljessé. (Képzőművészeti Kiadó, 1985) — toth e. — KATONA JUDTTa Megtalált álom Mostanában kihűlt szobákban járok régi emlékek, hű tárgyak között, kísértenek a rég halott enyémek, én csodálkozva szép arcukba nézek, amíg fölém lebbennek csipkék, lim-lomok. Most már tudom, hogy néha így üzennek, csak néznek hosszan, szólni nem tudok, rémítenek a magas, tiszta termek, árnyékvilág ölel itt ősi vermet s én ébredve halkan, sírva lobogok. Domenico Purificato: Asszony kakassal Nő barna háttérrel » Élt benne a szimfonikus gondolkodás Gusztáv Mahler 125 éve született „Valami titok lappangott e látszólag oly tiszta, derűs, egyszerű és egyenes lény életében. E titok zengett énekében, feltárva a művek minden érzelmi mélységét és zenei gazdagságát... Egyéniségének sajátos egységessége is titokzatos maradt.” Századunk egyik legnagyobb karmesteregyénisége, Bruno Waiter írta le 1956-ban az idézett sorokat a századforduló, a későromantika talán legellentmondásosabb zeneszerzőjéről, Gustav Mahlerről. Walter, aki egyebek közt a Mah- ler-műveknek is avatott tol- mácsolója volt, megindító könyvet írt a harmincas évek derekán egykori barátjáról, akinek portréját azonban nem elsősorban a személyes ismeretségből adódó benyomásokból, sokkal inkább a mahleri zene mélységes átélése és elemzése során kialakított emóciókból rajzolta meg. A 125 esztendővel ezelőtt, 1860. július 7-én, született Mahler ugyanis a nagy európai történelmi korszakforduló, az Osztrák—Magyar Monarchia utolsó békeidőszakában, felbomlásának korában élt és alkotott, érzékenyen felfogva és magába olvasztva a válságossá vált közép-európai élettár minden gondját, a népek lassan félelembe forduló életérzését. És mindehhez járult még — nem teljesen függetlenül, természetesen a történelmi átalakulás mozzanatától — az európai zeneművészetben is lejátszódó nagy formai változás: a szimfónia két évszázadig tartó uralmának megingása, a forma újjáalakulása, és friss tartalommal való feltöltődé- se. E kettős hatás következtében, és természetesen Mahler érzékeny Idegrendszere, vallási fanatizmusa, szerelemről, halálról vallott etikai felfogása révén jött létre az a sajátos zeneszerzői arculat, amely addig ismeretlen végletek. ellentmondások, mélységek és magasságok hordozójává lett a zeneköltő szimfonikus alkotásaiban. Mahler zenekari műveiben a hangszerelés finomsága, a hangszínek újfajta kikeverése, a dinamikai árnyalatok elképzelhetetlen kiszélesítése mellett a trivialitásig menő bombasztikus effektusok, jelennek r A költő emlékműve az, amit írt. Lermontov emlékművei a versei, s például az első orosz pszichológiai regény, a Korunk hőse, hiszen ez a nagyon rövid ideig élt költő (1814—1841), a prózának is mestere volt Azt írta egyik költeményében, az Angyalban: „Elszállhat a dalból a szó idelenn: A dallam, a hang sohasem!” Az szól mindaddig, amíg olvassák. Lermontovot pedig immár másfél évszázad óta idézik. A mai költőtárs, Jev- Oenyij Jevtusenko egyenesen a már idézett vers első soraival indítja Ahol a vadgyü- mölcs terem címmel 1981-ben kiadott, a mai kor morális kérdéseit is bátran boncolgató világszerte vitákat is kavaró «egényét: „Éjfélkor az égen a csendből elő Angyal szállt, zengedező”. E publicisztikus és költői iievületű regény egy űrrepülés leírásával kezdődik. Az űrhajós égi magányában, ahonnan a Föld országait szemléli azt gondolja, hogy lám. egyikben sincs egyetlen ismerőse sem, hirtelen rádöbben arra, hogy mégis csak vannak ismerősei az idegen tájakon is, az írók. „Az irodalom az, ami ráébreszti a népet, hogy ő a nép, az emberiséget, hogy emberiség” — vonja le gondolatban az egyik tanulságot. Amiből következik az is, hogy az emberiségnek nemcsak a tudomány által kínált' tudásra van szüksége. Legalább olyan fontos, hogy rendelkezzék azzal, a morális tudással is, amit a költészet, az irodalom, s általában a művészet nyújthat számára. E morális tudás nélkül fölborul a rend, nyomasztóbbá válhat a jelen és főként a jövő, tudományának tudása önmaga ellen fordul. Igen, a költészet, a dal, az ember általa közvetített belső hangja sohasem némulhat el. Ha a költők eltávoznak is körünkből, itt maradnak emlékműveik, a versek. Tovább zeng a hang. e Minap olvastam a Moscoxv News egyik júniusi számában azt a rövid képes tudósítást, amely hírül adja, hogy új emlékművet állítottak . Ler- montovnak Tarhani faluban a tizenötödik alkalommal nemrég megrendezett össz-szövet- ségi költészet napja alkalmából. A költő, akit anyai nagyanyja nevelt itteni kastélyában, e tájon töltötte rövid életének első 13 esztendejét, itt szívta magába a képzeletét fölgyújtó régi romantikus történeteket. Neves írók, költők, irodalmárok érkeztek Tarhaniba az orosz irodalom napjai itteni eseményeire, az emlékmű avatására. A költő új emlékművét Oleg Komov készítette. Lermontov pádon ül, elgondolkozva szemléli a természet meghitt szépségét, amelynél csak a szabadságot és az orosz népet szerette szenvedélyesebben, Puskin és Byron lángolásával. A byronizmus démonai mindvégig ott ólálkodnak mély tónusú költészetében. « A régi Lermontov-emlékművet éppen idén tavasszal kerestem föl Leningrádban, a Lermontov sugárút egyik hatalmas épülettömbje előtt, közel a Balti pályaudvarhoz. A B. M. Mi kenn által 1916-ban mintázott szoboralak magas gránittömbön ül, körülötte gránit virágtartók. A költő tanulmányait a szentpétervári kadétiskolában fejezte be. A szobrász díszöltözékben ábrázolja, aki büszkén tekint a hajdani főváros forgatagára. Tavasszal itt még nem bontottak rügyet sokáig a fák, didergőn álltak a gránit emlékmű körül, a tócsákat csillogó jég borította, szikrát vetettek a napfényben, mint a Kaukázus fenséges csúcsai. o Lermontovot — ez közismert — a Puskin halálára 1837-ben írt verse tette híressé, amelyben a költő haláláért az uralkodót tette felelőssé. Ezért a. versért a Kaukázusba száműzték, ahol pár év múlva őt is nárbajban ölték meg. Aki a Kaukázusban jár, szinte lépten-nyomon találkozik 'Lermontov szellemével, akinek lírája e magas csúcsok, ősi legendák, zúgó szelek, rohanó folyó között teljesedett ki. A cserkeszfiú, a Démon, a Tamara Lermontov óta éppen úgy a Kaukázus- tflir.t.Azik min a K/izh&lc. a darjali szoros, a hegyóriás minden magassága és mélysége, amelyek fölött a démoni szellemek suhognak. A Grúz Hadiúton Zichy Mihály pompás Démon és Tamára illusztrációira gondoltam, ezek hatalmas erővel fejezik ki azt a forrongó szenvedélyt, amelyek a költő és a darjali várkastély asszonyának lelkében dúltak, akinek „szép külseje angyali lányé, de démoni lelke gonosz” s varázserejének áldozatait csak viszi-hordja a zúgó Terek. Mcheta, az ősi főváros határában, az Aragvi és a Kúra torkolata fölött magasodó hegygerinc sziklacsúcsán áll a hatodik-hetedik században épült templom, a Dzsvari (jelentése kereszt), amely a költőt A cserkeszfiú című elbeszélő költeménye megírására ihlette. A meredező ősi falaknál olyan hegyi szél fogadja az embert, mintha a hegyári- ás valamennyi démona elszabadult volna. Ananuri várrendszerének zugaiban, az őrtornyok árnyékában, a Mtiu- leti villámterhes fellegei alatt úgy érezni, a Kaukázus — miként annyi más nagy költőnek — Lermontovnak is, a költészet értelmének, az ember örök vágyainak, szenvedéseinek és örömeinek is emlékműve. Tóth Elemér UÖGRAD — 1985. július 6, szombat meg, s robbantják szét olykor a gonddal szőtt, mozarti finomságokra törő zenekari szövetet; leképezéseként mintegy a tradíciókat és ideálokat megőrző, de a katasztrófaszerű meglepetéseket mind gyakrabban elviselni kényszerülő kor valóságának. És, ha a zeneszerző belső emberiművészi világáról talán a szimfonikus műveknél is lé- nyegretörőbben árulkodnak dalai, dalciklusai, Mahlert azért elsősorban a szimfóniaköltészet nagy összefoglalójának, szintézisteremtő, s a felbomlás után megújuló zenekari hangzás és program mesterének, érezzük a romantika innenső határán. És nem csak zeneszerzői, de nem utolsósorban karmesteri tevékenysége révén is. „A zene legjava nincs a kottában” — mondotta egy próbán Mahler, s ez a gondolat azóta a zenei előadóművészek sokaságának vált nem egyszer eltúlzott, félremagyarázott szállóigéjévé. És alighanem ebbe a kijelentésben kapott helyet először az interpretáló ‘ művészetben is megjelenő „önmegvalósítás” gyakran rosszul értelmezett igénye, amely egyébként a romantika egyik legnagyobb vívmánya. Mahlernak nem egvszer szemére is vetették, hogy önkényes, öntörvényű módon értelmezi a zeneirodalom nagy alkotásait. Pedig interpretációi többnyire csak a megszokott hagyományoktól tértek el, és mindenképp a kompozíció világosan felismert szellemiségének feltárására törekedtek. „A ti Beethovenetek nem az én Beethovenem” — jelentette ki haragosan, amikor számon kérték tőle a beporosodott, rutinos előadásmódot, amely helyett a saját ihletett, önmagából merítő, merész felfogásában szólaltatta meg Beethovent, „mert élt benne a bee- thoveni lélek ereje és szelleme. . ., és élt a szimfonikus gondolkodás”. Ez a szimfonikus gondolkodásmód vezette Mahlert arra is, hogy 1881-ben elvállalja a budapesti Magyar Királyi Operaház igazgatója tisztét is: színházunkban akkoriban az Erkel Ferenc és Sándor, valamint Richter János nevelte zenekar játszott, olyan színvonalon, amelyről Mahler már az első meghallgatás után elragadtatással nyilatkozott. És, ha a gáncsoskodások hamar el is űzték fővárosunkból a század e nagy muzsikusát, akinek — ismét Bruno Waltert idézve — „alkotásai és interpretáló munkássága révén világít ma is magasan lobogó lángja, és a mai bizonytalan kulturális viszonyok között ez a maradandóság reménnyel tölthet el bennünket”, azért nálunk az ő keze nyomán vett új lendületet a magyar zenekari és operakultúra fejlődése, s vált a továbbiakban európaivá. Szomory György a tükrözés természetelvű útját, illetve ennek intellektuális irányú továbbfejlesztésé- követte, hanem elsősorban a nonfiguratív művészet lehetőségeire támaszkodott. Mindez azonban nála szilárd alapra, a valóság ismeretére épül, ezért nem öncélú és terméketlen esztétizálás. Ezért is válhatott a kortárs magyar szobrászat egyik méltán becsült alakjává. A Vas megyei Gyöngy ös- szőllösön 1929-ben született művész hosszú utat járt be. Ez a kis település ma Szombathely egyik kerülete. A meghatározóan paraszti környezetből azonban korán kiszakadt, így az nem is vált művészetének meghatározó élményévé. A korabeli nehéz anyagi körülmények folytán 1943—1951 között inas, vasesztergályos és géplakatos lett a MÁV szombathelyi járműjavító műhelyében. Ez a korszak mégis igen jelentős volt számára, hiszen a negyvenes évek végén Szombathelyen nagyon élénk szabadiskolai tevékenység folyt, a Derkovits- körön kívül több nagyüzem — így a járműjavító is — támogatott öntevékeny képzőművészeti tanfolyamokat. E kör vezetője Jaksa István festőművész, Derkovits egykori iskolatársa volt. Cs. Kovács László 1947-ben szerepelt először kiállításon a vasi művészek szombathelyi bemutatóján, ekkor még grafikákkal és vízfestményekkel. Aztán életének ez a szakasza lezárult, katonaság következett, majd a Képzőművészeti Főiskola, ahol hamarosan a szobrász tanszakra került, Kisfaludi Stróbl Zsig- mond osztályába. A klasszikus eszmények hatása 1963-ig tartott Cs. Kovács László művészetében, aki ettől az időtől kezdve mind szemléletében, mind stílusában egész munkásságát meghatározó alapvető változtatást hajtott végre. Ekkor a fa felé fordult és erőteljesen alkalmazza az elvonatkoztatás, a stilizálás válKülönös paradoxom, minél több a képzőművészeti kiállítás, annál kevésbé beszélhetünk a képzőművészeti kultu- rálódás viszonylag megnyugtató eredményeiről hazánkban. Ügy tetszik, a vizuális kultúrában különösen lassú az előrehaladás s ezt sok esetben a műkritika sem segíti elő, nem is szólva az iskolai művészeti nevelés immár akuttá vált hiányosságairól. Többi között, ezért is van nagy jelentősége a Képzőművészeti Kiadó Mai magyar művészet címmel hosszabb idő óta folyamatosan megjelenő sorozatának, amely segít tájékozódni az alkotók, stílusok, irányzatok, művészeti tendenciáik között, bemutat konkrét műveket, megszólaltat és jellemez művészeket. Manapság, amikor gyakran csak az újat szokás keresni és méltányolni a művészetben és nem a jót, e sorozat vékonyka kötetei segítenek az értékbizonytalanság oszlatásá- ban, sugallva, hogy ami csak új, az gyorsan eltűnik az időben és a jó marad meg újnak. Lehet, hogy csak hosz- szabb távon, de a művészetben nem föltétlenül üdvözítő a pillanatnyi divatok követése. A sorozatnak eddig 81 kötete látott napvilágot. A legutóbbiak közé tartozik Tasnádi Attila Cs. Kovács László munkásságát bemutató monográfiája. Cs. Kovács László kortárs szobrászatunk azon alkotói közé tartozik, aki mindenekelőtt őszinteségével győz meg művészi magatartásának erejéről, a következetes belső építkezés nélkülözhetetlen voltáról az igaz művészetben. Tasnádi Attila szerint: „Legjobb munkáiban korunk létkérdései eredeti, modern tormában jelennek meg; napjaink eseményeihez és eszméihez kapcsolódó állásfoglalásai egyetemes érvényű vizuális szimbólumokban és kompozí- eiós megoldásokban jutnak ki- jejesésre.” Művészetében nem Lermontov emlékműveinél
