Nógrád, 1985. július (41. évfolyam, 152-178. szám)

1985-07-13 / 163. szám

Nagy László évtizedei A KÖLTÖ SZÜLETÉSÉNEK HATVANADIK ÉVFORDULÓJÁRA Hatvan éve született Nagy I á-x!o. a felszabadulási uió- n. magyar költészet egyik légit emelkedőbb képviselője. F; g csak hatvanéves lenne, s mar nyolcadik éve nincs kö­zöltünk. Hirtelen halála csak meg nyilvánvalóbbá tette, hogy nemcsak jelentősége, de népszerűségé is. igen nagy. Életművének lényege folya­matosan épül be újabb és újabb olvasói rétegek es nem­zedékek tudatába. Így ilyen jelentős pályát futólag áltekinteni szinte le­hetetlen. De érdeme^ talán néhány csomópontot kiemel­ni : a születésnapját, s a rákövetkező kerek évforduló­kat. Voltaképpen ezek is a pal.va ívét vázolják fel. Mely napon született, maga a költő sem tudta bizonyo­san: „Születésem napját nem tudom. Míg otthon éltem, jú­lius 14-ét mondtam, így tud­tam anyámtól. Később anya­könyvi kivonat kellett, s ez ámulatomra 17-én jegvezle. Papír szerint július 17-én születtem Felsőiszkázon, Ve'Zprém megyében. Születé­semkor aratás volt, szent munka, éjszakák, nappalok egybeestek, az én dátumom pedig elveszhetett a sok ten­nivaló közt. Mégis, ha a Bastille-börtönt 14-én döntöt­ték le. illett volna ezen a na­pon születnem”. (Eleiem). A születésnap legentíásítása a miloszkedveiő költő műve természetesen, de az már e költészet jellegére is fényt vet. hogv a nagy francia for­radalommal hozza kapcsolatba ezt a napot. Az életút első év­tizedében a parasztgyerekek átlagos életét élte Nagy László, s éppen tízéves volt, amikor későn felismert csontvelő- gyulladás támadta meg szer­vezetét. Kétszer keleti ope­rálni, s a második rosszul sikerült, attól kezdve járó­géppel járt. További életútját ez is befolyásolta: ha mester­ember lehetett is volna, föld­művesmunkára nem volt al­kalmas. Szerencsére szülei ta­nitatták a jó eszű gyerekeket, így került a pápai reformá­tus kollégium kereskedelmi iskolájába. A diákévek éppen 1945-ben fejeződtek be, az ország fel- szabadulása utáni nyáron. Ekkor már verseket ír és fest a fiatalember, készül valamire, de még nem tud pontosan tájékozódni sem te­hetsége természetét, sem a társadalom változásait nem látja pontosan. Ezt az állapo­tot tükrözi huszadik születés­napjának megörökítése is: „Most fekszem a fűben, /di­ákságnak vége, / ettem, ittam, élek / nem tudom mivégre.” (Húsz évet betöltve). A fényes szellők korának kibontakozó lendülete Nagy Lászlót is magával ragadja, de amikor egy évtized múlva újból születésnapi verset ir, már a magyar társadalom tragikus torzulásainak meg­örökítésére törekszik. . A Születésnapra című vers ép­pen a fényes szellők idea­listán optimista szemléletével állítja szembe a személyi kul­tusz korának keserű felisme­réseit- „Nem látsz a tündöklő végtelenbe, nem vettél fegy­vert. hogy magadért vívhass,/ kezedben a rózsa lefejezve./ tövises szára az, amit szorí­tasz”. A lefejezett rózsát tar­tó kéz nemcsak azt jelképezi, hogy az örömöt a szenvedés váltotta fel, nemcsak azt mondja, hogy eltűnt mindaz a szép, amit a tündöklő vég­telen jelentett, hanem azt is, hogy a szenvedő ember nem adja fel a harcot: helytáll, küzd a megmaradásért. Nem meggyőződését, csak naiv hi­teit veszítette el a költő. Az 1950-es évek derekán nagymértékben átalakul az egesz magyar költészet. Több­féle szemléleti-poétikai költői forradalom zajlik le, s a legnagyobb hatású az, amely Juhász Ferenc és Nagy László nevéhez fűződik, s amelyet kialakult állapotában látomásos-szimbolikus költé­szetnek szoktunk nevezni. A költői átalakulás legjelentő- semm eredményeit 1965-ben a Himnusz minden időben című kötet összegezte. A huszadik századi magyar köl­tészet egyik legjelentősebb könyve ez. Olyan versek ta­lálhatók benne a címadó mű­vön kívül, mint a Ki viszi át a Szerelmet, a József Attila!, a Tűz, a Mennyegzö, A Zöld Angyal. Ez az utóbbi vers 1965-ből való, s egyik összeg­zője a költő és a világ viszo­nyának. A Zöld Angyal a burjánzó vegetáció, az „ér­zéketlen” tenyészet jelképe. Ez a tenyészet hálózza be, szövi át az embereknek és a társadalom egészének a törté­nelmét, ez teszi múlttá, tár­sadalmiból természetivé azt az ezeréves paraszti kultúrát és életformát, amelyben nem­csak Nagy László apia- anvja, de maga a költő is felnőtt, s amely a hatvanas években egész Magyarorszá­gon radikálisan felszámoló­dott. A költő ezt a hatalmas életformaváltást olyannak lát­tatja, amilyen a valóságban volt: szükségszerűnek, de tragikus elemekkel is telített­nek. Tudja, hogy értékek is pusztulnak, s tudja, hogy idős emberek szemléletét már nem lehet megváltoztatni. Nemcsak az emlékek végel­adása, de sirató is ez a vers: siratja a visszahozhatatlant, s ugyanakkor belátja a ko­rábbi életforma elmúlásának halaszthatatlanságát. A Zöld Angyal nemcsak ab­ban személyes, hogy a szülői házat, a szülőket, a gyermek- és ifjúkori emlékeket is meg­idézi. Azt teszi végérvényesen személyessé, s a személyiség legbelsőbb rétegeit is meg- mozgatóvá ezt a nagyszabású költményt, hogy egyúttal a költő egyik nagyszabású ars poeticája is. A vers záró­része általánosítja a személye­sen is átélt társadalmi ■ ta­pasztalatokat, s a történelem mindenkori „ravaszságából” kiindulva bontja ki azt a költői magatartást, amelynek gyökérzete az ötvenes évek­ben alakult ki: a minden helyzetben helytálló ember megis-morálját „Tovább a re­ményen, ha a Lehetetlenért is, tovább, / hogy verejtékuszá­lyom a Tejúthoz legyen ha­sonló.' hogy a végső sújtás után a föloldozást a Zöld Angyal hozza, s magasan játszom szívem: a fényből kitéphetett len levél!” A költőnek már nem volt szüksége a születésnap alkal­mára. ahhoz, hogy számot vessen, összegezzen. Nem a kerek évfordulók a lényegesek már, hanem az összegezhető tanulságot kínáló léthelyzetek azok. A Zöld Angyal is ilyen volt, s ilyen a pálya egyik kései nagy verse, a Szólítlak, Hattyú, amelyet ötvenévesen írt a költő. Ez az Énekes Bu­dai Ilonának ajánlott vers még közvetlenebbül arc poe­tica. A költő úgy erősíti fel társadalombírálatát, hogy a rossz vonásokat kiemeli, lá­tomássá szervezi. A torz em­beri létről szóló rémálom itt is és sok más versben is a prófétáknak, vagy még in­kább a reformáció prédiká­torainak az átkozódásait és intelmeit idézi emlékezetünk­be. Ugyanez a módszer: a rossz felnagyítása, s ugyanaz a cél: az ember megjobbítása. Ennek a jónak itt a tisztaság, a költőiség régi jelképe, az énekes hattyú a meghozója. A versben a mégisrmorál hő­se közvetlenül maga a költő, s a látomás biblikus-mesei közegében kérlel és bizakodik. S, Nagy László első és utolsó szava ez a remélő igen. Bár­mennyire a hitben megingató, az elbizonytalanító rossz, a végső válasz a létigenlés, az emberi értékek eszményítése. S ez az, ami verseit olvas­ván, azok legáltalánosabb tar­talmaként megmarad ben­nünk. Nem az élet értelmet­lenségét, nem az emberi cse­lekvés hiábavalóságát hirdeti, hanem azt, hogy nincs olyan élethelyzet, amelyben ne töre­kedhetnénk pozitív kibonta­kozásra. Felmutatja a rosszat is, de segít élni. Értelmes lénynek tekinti az embert, aki képessé válhat arra, hogy saját sorsának alakítója le­gyen. S az ilyen költészet évszázadok múltán is él és hat. Vasy Géza NAGY LÁSZLÓ VERSEI: Vállamon bárányos éggel Nyár csak azért süt, hogy majd egyszer leszüreteljen vész, vagy fegyver. Ki így, ki úgy. földön vagy égen, mindent megtud rettenetében, amikor nincs már mi megóvná, rejtelmek válnak foghatóvá, vagy fény mennydörög, s ama kürtöt sikárolják fölborzadt fürtök, nyakak, ha nem hajlottak másnak, megbicsaklanak a halálnak, tüdőre a hegy kősziklája, harckocsi ront harmonikára, tündérszemek, énekes nyelvek megfagynak, földben megerjednek, s rázkódhat a siratok háta, a NLiiidenség nem borul gyászba! Mi vagyok én, ha e planéta csak egy bevérzett margaréta! Így is ember, se bölcs, se büszke, égi, földi virágzás tükre, rügytől gyümölcs-rogyásig látó, enyészeten is átvilágló — csonthártya-dobja minden kínnak, vagyok a legkomolyabb csillag. Sorsom egy merengés kitárja, iktatja az elme magaba. Én az ítélettel beteltem, akarom, hogy ne is feledjem, tudjam, hogy végül is kinyújtnak így vágtass, szív, az iszonyúnak. Vállamon a bárányos éggel, s a nemvalósuló reménnyel legyen a kölöncöm tömérdek! Kik elmúlnak: szörnyen szegények! Jártam én koromban, hóban Jártam én koromban, hóban húzott az álom. Mást kerestem, s mellém te álltái, kardél mellett felnőtt virágszál, sebzett virágom. Húsz évem elveszett, s érzem, te lész a vigasz. Mord kültelken, hol a füst szárnyal, szádról szóló harmonikáddal föl-f ölvidítasz. Engem a szépség, a vígaág csodásán éltet. Érte égek, hogy megmaradjak, bár úgy kelljen szívnom, mint rabnak kócból a mézet. Köröttem kusza az élet, kusza a sorsom. Vértezz hittel, hűséggel állig, akkor én a haláloságyio r belédfogódzom. B oda már háromkor meg­ébredt, s amint félkö- nyékre fordulva, ciga­retta után kotorászott az ágy *nellé tett széken heverő nad­rág zsebében, beindult benne a motor. „Legalább ötszáz fo­rint kellene.” Tegnap kapták meg az értesítést, hogy ki- ntalták nekik a lakótelepi la­kást, az asszony már délután meg is nézte, s azzal fogadta az este, hogy költözzenek mi­előbb. „Házmesterlakás, ház­mesterlakás, hát nem érted, földszint, központi fűtés ...” — mondogatta neki szinte éhitatosan. Igaz, ott az asz- Gzony kisöpri az öt lépcsőhá­zat, hetente egyszer fölmossa mindet, télen persze a havat Ss kell lapátolni, amellett ott­hon maradhat a négy gyerek­kel, ez nem rossz. Ennél a fceázott falú, szobakonyhánál sokkal jobb. Csakhogy mesz- sze van. Kiskocsin különben sem lehetne átvinni a kony­haszekrényt, meg a heverő- feet. Szóval fuvar kell. Vagy menjenek csak oda a búto­rok nélkül? Szőnyegpadlós szobák, azt mondja az asz- sr.onv, még a földön Is lehet aludni. No, és a dunnák hogy kerülnek át? Fizetésig három .hét van még. Hát! Mire a ‘•tartozásaikat törleszti, megint ■ágy járnak, mint ebben a Utónapban. * Amióta Semseynél dolgozik, dokkal hosszabb a nap. Az a kis lakatosműhely a belváro­si bérház alagsorában nem rossz üzlet Semseynek. Le­hetne tőle előleget kérni., ha itthon volna. Dehát a főnök négy napja kivette a kasszá­ból az összes pénzt, s neki, meg a segédnek azt mondta, fcogy éljenek, amiből tudnak. Itt az anyag, itt vannak a gépek, egy hónapig tartsák el magukat. Elutazott a babájá­val a „Balatonra, minimum húszezret vitt el, nem rossz. Egy hónapra elég lesz azzal a tizenöttel, amit otthonról ho­zott el. Barátom, harmincöt- ezer egyben. Az asszony az éjjeli portási fizetését három hét múlva kapja meg. Ő meg meg sem merte itthon mon­dani, hogy ebben a hónapban Semse.v nem ad fizetést. Tegnap* este, amikor felez­tek a segéddel, százötven fo­rint jutott. Egy százast az asszonynak adott este, s ma mi lesz. Ha beszédül a mű­helybe valaki, akinek elrom­lott a zárja, vagy valami vi­rágtartót akar fabrikáltatni, az nem több bevétel a tegna­pinál. Feltéve, hogy azonnal fizet. Csak lehet valahol szerez­ni öt kilót délig. Ahogy az asszony is felébredt öt körül, kimászott az ágyból, s azt mondta neki, jól van, egykor itt lesz egy gépkocsival, rá­moljanak össze. A segédet hiába kérdezte, ötszáz? Megitták a villany- rezsón melegített zacskós te­jeskávét, nekiláttak a tízezer darabos rendelésnek, ki a fe­ne lát ebből pénzt, ezt nem zsebből fizetik, s már tíz óra is elmúlt, amikor még min­dig nem tudta, mit csináljon. Legjobb lett volna be sem jönni, hanem a csarnokban kezdeni. Zöldpaprikával, uborkával, almával teli a pi­ac, kilencig, tízig meglett voL na az ötös. Több is. Most már? Mindjárt tizenegy. A seged. árhívta egy sörre a szomszédba. Megitták. A ká­véra nem esett jól. Ha Lulu beállítana, tőle még lehetne. Ezek itt mind tudják, hogy a gyárat otthagyta Semsey ked­véért, előttük ő valaki. Ba- lajkót, a csapost, esetleg. Á, az úgy sem ad. A franc vi­gye el, de szerencsétlen tud lenni az ember. Csak beállítana valami nyúl. Egyből előleget kérne tőle, gondolta, amikor már ismét a padnál állt. Senki. A macska az udvarról fél tizen­kettő körül odafeküdt a fel­ső lépcsőre, ahová már besü­tött a nap. Vagy jönne a művésznő a térválasztójéért, kész egy he­te. Az is elment nyaralni. A fúrófej a jobb hüvelyk­ujján kapta el a körmöt. A vér azonnal elborította az uj­ját, de nem történt különö­sebb baj. A segéd bekötözte az elsősegélyládából. Azért saigott, lüktetett. Delet harangoztak a rádió­ban, amikor a blekendekkert becsavarta egy szombati Nép- szabadságba. Maid jövök — mondta a segédnek, az meg fintoros mosollval nézte, amint a csomagot az oldalá­hoz szorítva, felmegy a fény­be Eaerkettőt adott étté a be­csüs. Két ötszázast meg két százast. A piac sarkán talált szabad gépkocsit. Négyet ígért. Egy forduló, nem kell segítség. Amikor a drótkerítéses ka­put kinyitotta, odébb kellett dobálnia az orgonabokrok mellett embermagasan fel­halmozott nagy keménypapír­dobozokat. Amióta meghalt az öreg, nincs, aki összelapít­sa, és a kiskocsira drótozva, hordja át a műszaki boltból. Azok meg csak bedobálták a kerítésen át. Mennyi olaj­kályhát, boylert, tévét adtak el a tavasz óta. A sofőr elő­ször azt hitte, ezekben a nagy dobozokban van a szállítani- való, de amint látta, hogyan dobálja befelé őket, majd a fordulás után észrevette a falnak támasztott két szek­rényt, a heverőket, a kony­haszékeket, nem kérdezett többet. Beszállt az asszony a so­főrhöz, ő meg hátul üldögélt az egyik szekrényen. Az edé­nyek egy zsákban zörögtek, a dunnák lepedőbe kötve, a he­verőkön himbálóztak. A lakótelepen majdnem mindegyik lépcsőház előtt autók álltak, rakták le róluk a bútorokat. Előtte cirádás, kereles festményeket helye­zett egymásra egy pizsamás- balionkabátos asszony. Akkor öntötte el agyát a düh. amikor felnézett az ab­lakokra. A hacmackkon, meg a negyediken cigarettázgató, itt-ott kávéscsészékből iszo­gató nők nézegettek lefelé. Hogy mit beszélnek, azt nem lehetett hallani, de viselkedé­sükből látta, hogy az újonnan érkezettek hilmiját nézegetik. „Kiértékelik a nyomorúságun­kat!” — gondolta. Perszenem lett volna ezt olyan könnyű bebizonyítani, ha teszem fel, valaki megkérdezte volna, hogy hát mivel is bántották meg. A nézelődők nem teltek rá hangos megjegyzést, nem mutogattak, nem; még a gye­rekek sem, sőt, az ő feleségé­nél sokkal csinosabb, igen, még így, az ablakban cigaret- tázgatva, tehát otthoniasan is sokkal csinosabb asszonyok arcán sem lehetett volna egy­értelműen felfedezni lenéző gúnyt, azt meg végképp nem lehetne mondani, hogy valaki is lebiggyesztette volna szája sarkát. Talán csak az a kon­tyos, amint a kávéscsészét emelve, visszalépett a füg­göny mögé, és egy másik nő­nek, talán a szomszédasszo­nyának valamit a fülébe sú­gott, emez pedig elhúzta szá­ját, és bólintott, talán csak az ... Amint ott állt a szép járdán, a frissen vakolt fa­lak és a ragyogóan tiszta ab­lakok előtt, a rozzant ágvnál, maya is eltűnődött rajta, hnuv talán’ inkább szégvellnivnló az egész, de mégis inkább dü­höt érez. Felesége az egyik ágyat próbálta beljebb húz­ni, hogy szabad eljárást hagyjon a járdán, ő meg csak nézte. Nézte az asszonyt, és tudta, 7 hogy tulajdonképpen rá dühös, éppen azért, mert az láthatóan nem érzett túl a motyójukon, teljesen elfoglal­ta a dolog, nemhogy vala­miféle vetélytá rsakat sem vesz észre az ablakban néze- lődőkben, hanem az egész helyzetet sem érzékeli. S mi­vel a sofőrrel úgy egyezett, hogy nem kell segíteni, az ke­zét zsebre dugva, ráérősen sé­tálgatott a járdán, benézett a távolabb levő lépcsőházba, várta, mi lesz. „Hagyd!*’ — mordult az asszonyra. — „Mindjárt ho­zom a többit is!” Az. asszony utána fordult, kérdezte volna, hogy mit akar még hozni. A gázrezsó ott marad, azon kí­vül meg itt van minden. Da ő csak ment a sofőrhöz. „Vé­geztünk?” — kérdezte tőle a sofőr. „Úgy alakult, hogy még lesz két forduló.” Szótlanul hajtottak vissza. K özben a kisfiú, meg a kislánv megjöttek az iskolából, a nagymama levest mert nekik az utolsó, ott maradt fazékból. Paradi­csomlevest. Aztán odaállt az ajtóba, kezében a szedőkanál,' nézte, mit csinál az üres do­bozokkal. Ö pedig rakta, rak­ta. tologatta a kocsi platóján,' fölé tornyozta a második, a harmatuk sort is. A snfőr mé» az előbbtná’ tg na^'-ohb cspndhen maradt,, amikor már a forgalmas ut­cán haladtak a fuvarral. fclÓG&ÁD — 1985. JúImm 13» szombat 9 * KONCZEK JÓZSEF: Legalább ötszáz

Next

/
Oldalképek
Tartalom