Nógrád, 1985. július (41. évfolyam, 152-178. szám)
1985-07-13 / 163. szám
Nagy László évtizedei A KÖLTÖ SZÜLETÉSÉNEK HATVANADIK ÉVFORDULÓJÁRA Hatvan éve született Nagy I á-x!o. a felszabadulási uió- n. magyar költészet egyik légit emelkedőbb képviselője. F; g csak hatvanéves lenne, s mar nyolcadik éve nincs közöltünk. Hirtelen halála csak meg nyilvánvalóbbá tette, hogy nemcsak jelentősége, de népszerűségé is. igen nagy. Életművének lényege folyamatosan épül be újabb és újabb olvasói rétegek es nemzedékek tudatába. Így ilyen jelentős pályát futólag áltekinteni szinte lehetetlen. De érdeme^ talán néhány csomópontot kiemelni : a születésnapját, s a rákövetkező kerek évfordulókat. Voltaképpen ezek is a pal.va ívét vázolják fel. Mely napon született, maga a költő sem tudta bizonyosan: „Születésem napját nem tudom. Míg otthon éltem, július 14-ét mondtam, így tudtam anyámtól. Később anyakönyvi kivonat kellett, s ez ámulatomra 17-én jegvezle. Papír szerint július 17-én születtem Felsőiszkázon, Ve'Zprém megyében. Születésemkor aratás volt, szent munka, éjszakák, nappalok egybeestek, az én dátumom pedig elveszhetett a sok tennivaló közt. Mégis, ha a Bastille-börtönt 14-én döntötték le. illett volna ezen a napon születnem”. (Eleiem). A születésnap legentíásítása a miloszkedveiő költő műve természetesen, de az már e költészet jellegére is fényt vet. hogv a nagy francia forradalommal hozza kapcsolatba ezt a napot. Az életút első évtizedében a parasztgyerekek átlagos életét élte Nagy László, s éppen tízéves volt, amikor későn felismert csontvelő- gyulladás támadta meg szervezetét. Kétszer keleti operálni, s a második rosszul sikerült, attól kezdve járógéppel járt. További életútját ez is befolyásolta: ha mesterember lehetett is volna, földművesmunkára nem volt alkalmas. Szerencsére szülei tanitatták a jó eszű gyerekeket, így került a pápai református kollégium kereskedelmi iskolájába. A diákévek éppen 1945-ben fejeződtek be, az ország fel- szabadulása utáni nyáron. Ekkor már verseket ír és fest a fiatalember, készül valamire, de még nem tud pontosan tájékozódni sem tehetsége természetét, sem a társadalom változásait nem látja pontosan. Ezt az állapotot tükrözi huszadik születésnapjának megörökítése is: „Most fekszem a fűben, /diákságnak vége, / ettem, ittam, élek / nem tudom mivégre.” (Húsz évet betöltve). A fényes szellők korának kibontakozó lendülete Nagy Lászlót is magával ragadja, de amikor egy évtized múlva újból születésnapi verset ir, már a magyar társadalom tragikus torzulásainak megörökítésére törekszik. . A Születésnapra című vers éppen a fényes szellők idealistán optimista szemléletével állítja szembe a személyi kultusz korának keserű felismeréseit- „Nem látsz a tündöklő végtelenbe, nem vettél fegyvert. hogy magadért vívhass,/ kezedben a rózsa lefejezve./ tövises szára az, amit szorítasz”. A lefejezett rózsát tartó kéz nemcsak azt jelképezi, hogy az örömöt a szenvedés váltotta fel, nemcsak azt mondja, hogy eltűnt mindaz a szép, amit a tündöklő végtelen jelentett, hanem azt is, hogy a szenvedő ember nem adja fel a harcot: helytáll, küzd a megmaradásért. Nem meggyőződését, csak naiv hiteit veszítette el a költő. Az 1950-es évek derekán nagymértékben átalakul az egesz magyar költészet. Többféle szemléleti-poétikai költői forradalom zajlik le, s a legnagyobb hatású az, amely Juhász Ferenc és Nagy László nevéhez fűződik, s amelyet kialakult állapotában látomásos-szimbolikus költészetnek szoktunk nevezni. A költői átalakulás legjelentő- semm eredményeit 1965-ben a Himnusz minden időben című kötet összegezte. A huszadik századi magyar költészet egyik legjelentősebb könyve ez. Olyan versek találhatók benne a címadó művön kívül, mint a Ki viszi át a Szerelmet, a József Attila!, a Tűz, a Mennyegzö, A Zöld Angyal. Ez az utóbbi vers 1965-ből való, s egyik összegzője a költő és a világ viszonyának. A Zöld Angyal a burjánzó vegetáció, az „érzéketlen” tenyészet jelképe. Ez a tenyészet hálózza be, szövi át az embereknek és a társadalom egészének a történelmét, ez teszi múlttá, társadalmiból természetivé azt az ezeréves paraszti kultúrát és életformát, amelyben nemcsak Nagy László apia- anvja, de maga a költő is felnőtt, s amely a hatvanas években egész Magyarországon radikálisan felszámolódott. A költő ezt a hatalmas életformaváltást olyannak láttatja, amilyen a valóságban volt: szükségszerűnek, de tragikus elemekkel is telítettnek. Tudja, hogy értékek is pusztulnak, s tudja, hogy idős emberek szemléletét már nem lehet megváltoztatni. Nemcsak az emlékek végeladása, de sirató is ez a vers: siratja a visszahozhatatlant, s ugyanakkor belátja a korábbi életforma elmúlásának halaszthatatlanságát. A Zöld Angyal nemcsak abban személyes, hogy a szülői házat, a szülőket, a gyermek- és ifjúkori emlékeket is megidézi. Azt teszi végérvényesen személyessé, s a személyiség legbelsőbb rétegeit is meg- mozgatóvá ezt a nagyszabású költményt, hogy egyúttal a költő egyik nagyszabású ars poeticája is. A vers zárórésze általánosítja a személyesen is átélt társadalmi ■ tapasztalatokat, s a történelem mindenkori „ravaszságából” kiindulva bontja ki azt a költői magatartást, amelynek gyökérzete az ötvenes években alakult ki: a minden helyzetben helytálló ember megis-morálját „Tovább a reményen, ha a Lehetetlenért is, tovább, / hogy verejtékuszályom a Tejúthoz legyen hasonló.' hogy a végső sújtás után a föloldozást a Zöld Angyal hozza, s magasan játszom szívem: a fényből kitéphetett len levél!” A költőnek már nem volt szüksége a születésnap alkalmára. ahhoz, hogy számot vessen, összegezzen. Nem a kerek évfordulók a lényegesek már, hanem az összegezhető tanulságot kínáló léthelyzetek azok. A Zöld Angyal is ilyen volt, s ilyen a pálya egyik kései nagy verse, a Szólítlak, Hattyú, amelyet ötvenévesen írt a költő. Ez az Énekes Budai Ilonának ajánlott vers még közvetlenebbül arc poetica. A költő úgy erősíti fel társadalombírálatát, hogy a rossz vonásokat kiemeli, látomássá szervezi. A torz emberi létről szóló rémálom itt is és sok más versben is a prófétáknak, vagy még inkább a reformáció prédikátorainak az átkozódásait és intelmeit idézi emlékezetünkbe. Ugyanez a módszer: a rossz felnagyítása, s ugyanaz a cél: az ember megjobbítása. Ennek a jónak itt a tisztaság, a költőiség régi jelképe, az énekes hattyú a meghozója. A versben a mégisrmorál hőse közvetlenül maga a költő, s a látomás biblikus-mesei közegében kérlel és bizakodik. S, Nagy László első és utolsó szava ez a remélő igen. Bármennyire a hitben megingató, az elbizonytalanító rossz, a végső válasz a létigenlés, az emberi értékek eszményítése. S ez az, ami verseit olvasván, azok legáltalánosabb tartalmaként megmarad bennünk. Nem az élet értelmetlenségét, nem az emberi cselekvés hiábavalóságát hirdeti, hanem azt, hogy nincs olyan élethelyzet, amelyben ne törekedhetnénk pozitív kibontakozásra. Felmutatja a rosszat is, de segít élni. Értelmes lénynek tekinti az embert, aki képessé válhat arra, hogy saját sorsának alakítója legyen. S az ilyen költészet évszázadok múltán is él és hat. Vasy Géza NAGY LÁSZLÓ VERSEI: Vállamon bárányos éggel Nyár csak azért süt, hogy majd egyszer leszüreteljen vész, vagy fegyver. Ki így, ki úgy. földön vagy égen, mindent megtud rettenetében, amikor nincs már mi megóvná, rejtelmek válnak foghatóvá, vagy fény mennydörög, s ama kürtöt sikárolják fölborzadt fürtök, nyakak, ha nem hajlottak másnak, megbicsaklanak a halálnak, tüdőre a hegy kősziklája, harckocsi ront harmonikára, tündérszemek, énekes nyelvek megfagynak, földben megerjednek, s rázkódhat a siratok háta, a NLiiidenség nem borul gyászba! Mi vagyok én, ha e planéta csak egy bevérzett margaréta! Így is ember, se bölcs, se büszke, égi, földi virágzás tükre, rügytől gyümölcs-rogyásig látó, enyészeten is átvilágló — csonthártya-dobja minden kínnak, vagyok a legkomolyabb csillag. Sorsom egy merengés kitárja, iktatja az elme magaba. Én az ítélettel beteltem, akarom, hogy ne is feledjem, tudjam, hogy végül is kinyújtnak így vágtass, szív, az iszonyúnak. Vállamon a bárányos éggel, s a nemvalósuló reménnyel legyen a kölöncöm tömérdek! Kik elmúlnak: szörnyen szegények! Jártam én koromban, hóban Jártam én koromban, hóban húzott az álom. Mást kerestem, s mellém te álltái, kardél mellett felnőtt virágszál, sebzett virágom. Húsz évem elveszett, s érzem, te lész a vigasz. Mord kültelken, hol a füst szárnyal, szádról szóló harmonikáddal föl-f ölvidítasz. Engem a szépség, a vígaág csodásán éltet. Érte égek, hogy megmaradjak, bár úgy kelljen szívnom, mint rabnak kócból a mézet. Köröttem kusza az élet, kusza a sorsom. Vértezz hittel, hűséggel állig, akkor én a haláloságyio r belédfogódzom. B oda már háromkor megébredt, s amint félkö- nyékre fordulva, cigaretta után kotorászott az ágy *nellé tett széken heverő nadrág zsebében, beindult benne a motor. „Legalább ötszáz forint kellene.” Tegnap kapták meg az értesítést, hogy ki- ntalták nekik a lakótelepi lakást, az asszony már délután meg is nézte, s azzal fogadta az este, hogy költözzenek mielőbb. „Házmesterlakás, házmesterlakás, hát nem érted, földszint, központi fűtés ...” — mondogatta neki szinte éhitatosan. Igaz, ott az asz- Gzony kisöpri az öt lépcsőházat, hetente egyszer fölmossa mindet, télen persze a havat Ss kell lapátolni, amellett otthon maradhat a négy gyerekkel, ez nem rossz. Ennél a fceázott falú, szobakonyhánál sokkal jobb. Csakhogy mesz- sze van. Kiskocsin különben sem lehetne átvinni a konyhaszekrényt, meg a heverő- feet. Szóval fuvar kell. Vagy menjenek csak oda a bútorok nélkül? Szőnyegpadlós szobák, azt mondja az asz- sr.onv, még a földön Is lehet aludni. No, és a dunnák hogy kerülnek át? Fizetésig három .hét van még. Hát! Mire a ‘•tartozásaikat törleszti, megint ■ágy járnak, mint ebben a Utónapban. * Amióta Semseynél dolgozik, dokkal hosszabb a nap. Az a kis lakatosműhely a belvárosi bérház alagsorában nem rossz üzlet Semseynek. Lehetne tőle előleget kérni., ha itthon volna. Dehát a főnök négy napja kivette a kasszából az összes pénzt, s neki, meg a segédnek azt mondta, fcogy éljenek, amiből tudnak. Itt az anyag, itt vannak a gépek, egy hónapig tartsák el magukat. Elutazott a babájával a „Balatonra, minimum húszezret vitt el, nem rossz. Egy hónapra elég lesz azzal a tizenöttel, amit otthonról hozott el. Barátom, harmincöt- ezer egyben. Az asszony az éjjeli portási fizetését három hét múlva kapja meg. Ő meg meg sem merte itthon mondani, hogy ebben a hónapban Semse.v nem ad fizetést. Tegnap* este, amikor feleztek a segéddel, százötven forint jutott. Egy százast az asszonynak adott este, s ma mi lesz. Ha beszédül a műhelybe valaki, akinek elromlott a zárja, vagy valami virágtartót akar fabrikáltatni, az nem több bevétel a tegnapinál. Feltéve, hogy azonnal fizet. Csak lehet valahol szerezni öt kilót délig. Ahogy az asszony is felébredt öt körül, kimászott az ágyból, s azt mondta neki, jól van, egykor itt lesz egy gépkocsival, rámoljanak össze. A segédet hiába kérdezte, ötszáz? Megitták a villany- rezsón melegített zacskós tejeskávét, nekiláttak a tízezer darabos rendelésnek, ki a fene lát ebből pénzt, ezt nem zsebből fizetik, s már tíz óra is elmúlt, amikor még mindig nem tudta, mit csináljon. Legjobb lett volna be sem jönni, hanem a csarnokban kezdeni. Zöldpaprikával, uborkával, almával teli a piac, kilencig, tízig meglett voL na az ötös. Több is. Most már? Mindjárt tizenegy. A seged. árhívta egy sörre a szomszédba. Megitták. A kávéra nem esett jól. Ha Lulu beállítana, tőle még lehetne. Ezek itt mind tudják, hogy a gyárat otthagyta Semsey kedvéért, előttük ő valaki. Ba- lajkót, a csapost, esetleg. Á, az úgy sem ad. A franc vigye el, de szerencsétlen tud lenni az ember. Csak beállítana valami nyúl. Egyből előleget kérne tőle, gondolta, amikor már ismét a padnál állt. Senki. A macska az udvarról fél tizenkettő körül odafeküdt a felső lépcsőre, ahová már besütött a nap. Vagy jönne a művésznő a térválasztójéért, kész egy hete. Az is elment nyaralni. A fúrófej a jobb hüvelykujján kapta el a körmöt. A vér azonnal elborította az ujját, de nem történt különösebb baj. A segéd bekötözte az elsősegélyládából. Azért saigott, lüktetett. Delet harangoztak a rádióban, amikor a blekendekkert becsavarta egy szombati Nép- szabadságba. Maid jövök — mondta a segédnek, az meg fintoros mosollval nézte, amint a csomagot az oldalához szorítva, felmegy a fénybe Eaerkettőt adott étté a becsüs. Két ötszázast meg két százast. A piac sarkán talált szabad gépkocsit. Négyet ígért. Egy forduló, nem kell segítség. Amikor a drótkerítéses kaput kinyitotta, odébb kellett dobálnia az orgonabokrok mellett embermagasan felhalmozott nagy keménypapírdobozokat. Amióta meghalt az öreg, nincs, aki összelapítsa, és a kiskocsira drótozva, hordja át a műszaki boltból. Azok meg csak bedobálták a kerítésen át. Mennyi olajkályhát, boylert, tévét adtak el a tavasz óta. A sofőr először azt hitte, ezekben a nagy dobozokban van a szállítani- való, de amint látta, hogyan dobálja befelé őket, majd a fordulás után észrevette a falnak támasztott két szekrényt, a heverőket, a konyhaszékeket, nem kérdezett többet. Beszállt az asszony a sofőrhöz, ő meg hátul üldögélt az egyik szekrényen. Az edények egy zsákban zörögtek, a dunnák lepedőbe kötve, a heverőkön himbálóztak. A lakótelepen majdnem mindegyik lépcsőház előtt autók álltak, rakták le róluk a bútorokat. Előtte cirádás, kereles festményeket helyezett egymásra egy pizsamás- balionkabátos asszony. Akkor öntötte el agyát a düh. amikor felnézett az ablakokra. A hacmackkon, meg a negyediken cigarettázgató, itt-ott kávéscsészékből iszogató nők nézegettek lefelé. Hogy mit beszélnek, azt nem lehetett hallani, de viselkedésükből látta, hogy az újonnan érkezettek hilmiját nézegetik. „Kiértékelik a nyomorúságunkat!” — gondolta. Perszenem lett volna ezt olyan könnyű bebizonyítani, ha teszem fel, valaki megkérdezte volna, hogy hát mivel is bántották meg. A nézelődők nem teltek rá hangos megjegyzést, nem mutogattak, nem; még a gyerekek sem, sőt, az ő feleségénél sokkal csinosabb, igen, még így, az ablakban cigaret- tázgatva, tehát otthoniasan is sokkal csinosabb asszonyok arcán sem lehetett volna egyértelműen felfedezni lenéző gúnyt, azt meg végképp nem lehetne mondani, hogy valaki is lebiggyesztette volna szája sarkát. Talán csak az a kontyos, amint a kávéscsészét emelve, visszalépett a függöny mögé, és egy másik nőnek, talán a szomszédasszonyának valamit a fülébe súgott, emez pedig elhúzta száját, és bólintott, talán csak az ... Amint ott állt a szép járdán, a frissen vakolt falak és a ragyogóan tiszta ablakok előtt, a rozzant ágvnál, maya is eltűnődött rajta, hnuv talán’ inkább szégvellnivnló az egész, de mégis inkább dühöt érez. Felesége az egyik ágyat próbálta beljebb húzni, hogy szabad eljárást hagyjon a járdán, ő meg csak nézte. Nézte az asszonyt, és tudta, 7 hogy tulajdonképpen rá dühös, éppen azért, mert az láthatóan nem érzett túl a motyójukon, teljesen elfoglalta a dolog, nemhogy valamiféle vetélytá rsakat sem vesz észre az ablakban néze- lődőkben, hanem az egész helyzetet sem érzékeli. S mivel a sofőrrel úgy egyezett, hogy nem kell segíteni, az kezét zsebre dugva, ráérősen sétálgatott a járdán, benézett a távolabb levő lépcsőházba, várta, mi lesz. „Hagyd!*’ — mordult az asszonyra. — „Mindjárt hozom a többit is!” Az. asszony utána fordult, kérdezte volna, hogy mit akar még hozni. A gázrezsó ott marad, azon kívül meg itt van minden. Da ő csak ment a sofőrhöz. „Végeztünk?” — kérdezte tőle a sofőr. „Úgy alakult, hogy még lesz két forduló.” Szótlanul hajtottak vissza. K özben a kisfiú, meg a kislánv megjöttek az iskolából, a nagymama levest mert nekik az utolsó, ott maradt fazékból. Paradicsomlevest. Aztán odaállt az ajtóba, kezében a szedőkanál,' nézte, mit csinál az üres dobozokkal. Ö pedig rakta, rakta. tologatta a kocsi platóján,' fölé tornyozta a második, a harmatuk sort is. A snfőr mé» az előbbtná’ tg na^'-ohb cspndhen maradt,, amikor már a forgalmas utcán haladtak a fuvarral. fclÓG&ÁD — 1985. JúImm 13» szombat 9 * KONCZEK JÓZSEF: Legalább ötszáz