Nógrád, 1985. június (41. évfolyam, 127-151. szám)

1985-06-01 / 127. szám

CSANADY JÁNOS: Vendégváró Gyertek, parancsoljatok — kitárom karom — vendépeim vagytok, s parancsoljatok, mert parancsolni jó! Itt a tea, itt az ennivaló (az „írásbeliség”, itt az emberiség poharatokba tölt); a só, kenyér és egy marék föld, szalonna, hagyma, mindennapi étkem, mióta elfoglaltam országomat a jándékul kapva, de vérrel öntözve meg ezt az ajándékot; jertek ti minden, kik a kobzosok dalát hallanátok, mert elég már fületeknek az arany zenéje, parancsoljatok, a házigazda barátságosan tekint minden szeszélyetek elé s fogad minden vendéget; bizakodván, hogy talán inkább tejben fürdenétek, s már csak a történetben a vér-babonás Báthory Erzsébet; ó jertek, jertek, parancsolni jó, üljük körül az asztalt s parancsoljátok ezúttal verszenémet mert az szabad és magátólvaló. KONCZEK JÓZSEF: Muzsika Vannak emberek, akikben muzsika lakik. Ezt nem lehet másképpen kifejezni, ez egyszerűen így van, A nőknek leginkább a mellükben van a muzsika. Például egyszer hallottam beszélni valakit. Ez egy lány volt, haja a földet söpörte, combjai pedig a levegőben hajladoztak, mint a fehérnyakú ludak. Ezt sem lehet mondani másként, ez egyszerűen így van. Tornászott. Nem is volt bennem semmi ámulat. Csak ahogyan beszélt közben hozzám, de akkor már hídban, hátrafeszített derékkal nevetett, és szóval tartott, ha már ilyen váratlanul jöttem a lakásba. Ugyanis délelőtt volt, és én megláttam, hogy ég a villany. A szobában cseresznyevirágillat szállt. Ez is honnan keveredett ide? A szőnyegen meg iskolai térkép hevert kiterítve, Üj-Kaledóniánál kinyitva. Belelapoztam, de azért fel-felnéztem: a lány talpa olyan volt, mint a banán. És muzsika szólt a melléből... Fogalmam sincs, termelnek-e banánt Üj-Kaledónián. Vagy Üj-Kaledóniában? De az biztos, hogy a muzsika a mellükben van, onnan jön általában. A művészei semmi mással nem helyettesíthető Bizonyosra vehető, hogy művészeink is érdeklődéssel várták az MSZMP XIII. kong­resszusát. Tudták: az elkö­vetkező években az ő alkotó tevékenységük körülményei­re is jelentős hatással lesznek a tanácskozáson elhangzottak, s mindaz, amit ott határozat­ba foglaltak. A várakozás, persze, önma­gában még nem minősít. Művészkörökben is lehetett találkozni olyan vélekedések­kel, amelyeknek szélsőségeit Aczél György szemléletesen összegezte kongresszusi fel­szólalásában: „némelyek part­talan liberalizmust, mások túlságosan merev magatartást vetnek a szemünkre, s ennek megfelelően vagdalkozó rend­csinálást, vagy korlátlan en­gedékenységet sugalmaznak.” A dolgok felületes ismereté­ben —, s az imént jelzett szél­sőséges nézetek nyomán — két veszélytől tartottak egye­sek : a pártkongresszus „agyon­hallgatja” a kultúra, a művé­szet kérdéseit, lévén ezek oly­kor szerfölött kényesek, vagy ellenkezőleg: az adott terület -ügyei túlzottan a figyelem középpontjába helyeződnek, s másutt képződő gondok- problémák — például: gazda­sági természetűek — felelőseit is itt kutatják a kongresszusi viták résztvevői. f*sakhogy az efféle hiedel- meknek — szerencsére — semmi alapjuk nem volt. A XIII, pártkongresszus a szük­séges és megfelelő mértékben tárgyalta a kultúra, a művé­szet helyzetét, a javítandó mozzanatokat, leszögezve is­mét: a művészet semmi más­sal nem pótolható szerepet játszik a szocialista társada­lom építésében. Emlékezzünk: éppen a kongresszusra való készülődés jegyében kapott nyilvánosságot tavaly ősszel az a pártdokumentum — az MSZMP Központi Bizottsága mellett működő művelődés- politikai munkaközösség ál­lásfoglalása —. amely meg­győző érzékenységgel vizsgál­ta jelenünk művészeti, művé­szetpolitikai folyamatait, s vont le belőlük hasznos — kritikus és önkritikus — kö­vetkeztetéseket. Másrészt, rég­óta „nem divat” a párt gya­korlatában bármiféle csúszta­tás: az MSZMP azt vallja, hogy a bajokat, gondokat ab­ban a közegben kell vizsgál­ni, ahol létrejönnek, s meg­oldásukat is ugyanott kell szorgalmazni. A Magyar Szocialista Mun­káspárt XIII. kongresszusa ebben a szellemben foglalko­zott a kultúra, a művészet helyzetével, feladataival. Ta­gadhatatlan, hogy a kemény bírálat sem hiányzott a ta­nácskozás felszólalásaiból, do­kumentumaiból. „Nem kielé­gítő az értékek szerinti tuda­tos válogatás, előfordulnak elvi-politikai engedmények, szerkesztői tévedések — ol­vashatjuk a Központi Bizott­ságnak a kongresszus elé ter­jesztett beszámolójában. Egyes művészkörök torz módon ér­telmezik a művészértelmiség társadalompolitikai illetékes­ségét. Olykor indokolatlanul kapnak széles nyilvánosságot kiforratlan kísérletezések, ér­dektelen, illetve a közízlést sértő művek.” |/i-ki sorolhatná a példákat ^ e súlyos megállapítások igazát bizonyítva. Ám a kong­resszus vitái, okmányai az eredményeket is számon tart­ják, s figyelmeztetnek arra is, hogy a művészi teljesítmény megítélésének elvi-szakmai alapjai nemegyszer bizonyta­lanok, hiányzik a kellő rugal­masság, nyitottság az új, akár szokatlan minőségek el- és be­fogadásához. És nem felel meg a növekvő igényeknek a mű­vészeti élet intézményrendsze­re sem anyagi és szellemi­személyi erőforrások tekinte­tében egyaránt. A művész — Janzer Frigyes szobrász —, s a művelődéspolitikus — Kö- peczi Béla miniszter — egy­bevágó tanulságokra jutott e kérdésben. Mégsem mondhatunk le ar­ról, hogy a szocialista tömeg- kultúra eszményét valósítsuk meg művészet és társadalom kapcsolatrendszerében. Egyik­másik színházunk — főváros­ban és vidéken egyaránt — igazolni képes immár, hogy értékes művek színvonalas előadásával is lehet tartósan népes közönséget vonzani, sőt: csakis így lehet, de legalább­is illendő — a giccs, a pénzt emésztő, mégis olcsó hatású bóvli helyett. Enyhülőben van „közönségfilm” és „művész­film” feszültsége is, egyre több új magyar film szolgál a rangosat a tömegszerűvel egyesítő ..mozi” élményével. Mert valójában nem létezik külön „magas” művészet és elkülönült „tömegművészet”; egyetlen művészet van csupán, a művészet. Olykor ez ko­rántsem nyilvánvaló, s nem­egyszer tapasztaljuk — a legszélesebb közönségrétegek tartalmas szórakoztatására hi­vatott képernyő előtt ülve is — a művészet lefokozását, még csak nem is iparrá zül- lesztését. (művészet és ipar: rokon, kölcsönösen rangot adó fogalmak!), s mindezt valami hallatlan nagyképűséggel, szakmai gőggél, olykor még némi sértettséggel is tálal­ják elénk. Szűk ugyanis még a választék, a kínálat, s rop­pant hatásúnak szánt látvá­nyosságok kudarcot valló szer­vezői tetszeleghetnek a tö­megigényt fölismerők, ám mű­vészi babérra nem érdemesí­tettek pózában. (Anyagilag mégsem járnak rosszul, sőt, nemegyszer lényegesen job­ban, mint a valódi értékek megteremtői.) A távlatok mégis kedvező­^ ek. Világos ma már minden értelmes ember szá­mára, hogy önmagában a gaz­daság, a termelés nem hoz­hat létre fejlettebb szocialis­ta társadalmat: ehhez szük­sége van a kulturáltság, a művészet által finomított íz­lés, önismeret és öntudat se­gítségére — s a kultúra sem létezhetik szilárd anyagi ala­pok nélkül. Az MSZMP XIII. kongresszusának határozata a művészetpolitika fő céljának — a párt jól bevált, s ezután is változatlanul érvényes szö­vetségi politikájának megfe­lelően — azt tekinti, „hogy kedvező feltételeket teremt­sen a művészetek alapvető társadalmi feladatainak telje­sítéséhez”. Nem a közvetlen irányítás, a beleszólás, be­avatkozás módszeréé az el­sőség a jövőben sem. Csakis így érhető el, hogy a társada­lom az irodalom, a film, a ze­ne-, képző- és iparművészet s más művészi ágak révén ön­nön valóságismeretét gazda­gítsa, az emberek életszemlé­letét, ízlésvilágát jótékonyan alakítsa. Egyre gyakoribb, hogy szakmai-kritikai körök­ben jól fogadott művek, al­kotók a közönséget is meghó­dítják. Kőháti Zsolt r 'AKKORIBAN TÖRTÉNT •z eset, amikor az ötvenha­tos eseményekről, azok meg­próbáltatásaiból lábadoz­tunk. Vadonatúj esti tagoza­tos diplomával munkahelyet változtattam, hogy megkezd­jem értelmiségi pályafutáso­mat. A városi tanács barokk épületének egy félreeső szo­bájában, mint a tudatfor­málás leendő bajnoka, vár­tam, hogy kamatoztassam felhalmozott szellemi tőké­met. Írót az ideig, aki az utcán jár, éppen úgy, mint minden más halandó, soha­sem láttam, ök úgy éltek tudatomban, mint Arany, Já­nos mozdulatlan szobra, mint a Bűn és bűnhődés írójának tankönyvekbe préselt életraj­za, Tolsztoj Jasznaja Poljana-i legendája. Képzeletemet Ka­renina Anna, a kaszáló em­ber, Natasa törékeny alakja, a csatamezők hátterében szemlélődő Bezuhov, a szép Andrej herceg népesítette be. írójuk nem is lehetett földi ember, aki délben családi asztalhoz ül, összevész fele­ségével, pofon vágja engedet­len gyermekét, tiszta ruhát vált, és éjjel álmában han­gosan horkol. Földi halandó­nak Dosztojevszkijt, s máso­kat el sem tudtam képzelni. Az élő, alkotó írókkal sem voltam másként. Tankönyvek­ből, egyetemi jegyzetekből közelítettek felém, történe­lem voltak ők nekem. A történelemmel pedig nem ta­lálkozik rendszerint az em­ber. Éppen hivatali székem el­foglalása idején érett vala­hol a nemes szándék, hív­junk írókat városunkba. Is­merjék meg őket az embe­rek, s azoknak sem árt, ha kibújnak elefántcsonttor­nyukból, eljönnek ide hoz­zánk az életbe, s látják, mint épül az oroszlánrész. El­mentem hát a kedves Simon Pistához, ki akkor főszer­kesztő volt, eszembe sem ju­tott, hogy költő ds. Minden eddig ismertnél egyszerűbb feivwbaii Mohában fogadott, CSONGOR ROZSA: A főhercegnő és az irodalom ■ecsegett alattam a szék, tmikor hellyel kínált. Ügy »eszélgettünk, mintha rég­ül ismernénk egymást, mint- ia barátok lennénk. Na jól •an, legyen ott maguknál :gy Kortárs-est, mondta, szé- es mosollyal. Éppen olyan negnyerő és szíves volt, mint )ármely jóember. Búcsúzós- íál úgy megszorította a ke­imet. hogy sajgott. Nem cöltői kézfogás volt, nagyon s evilágian parasztos. ELÉRKEZETT A NAP, imikor városunkba bevonult íz irodalom hadserege: Ju- fász Ferenc, Nagy László, űarai Gábor, Szeberényi Le­lel, és sokan mások. Tolnai űábor, mint irodalomtudós ákázott közöttük. Simon Pis- a volt segítségemre az ér­kezettek megismertetésében s. Jól . emlékszem ma is a neszeit falú pártirodára, a 'ekeiére festett székek, mint i varjak álltak egymás mel­lett, az asztalon váza állt, íagy őszirózsákkal, terítő pi- roslott alatta. Késő őszi nap volt, odakinn locsogott az •só, pára ülte meg a fűtet- len szobát. Juhász Ferenc 'ekete-szénaboglya üstökére, zzószén szemeire, hallgatásá­ba, Nagy László fiatal férfi- mgyal arcára, gladiátort sej­tető' mellkasára, az volt már akkor, győztes költő-gladiá­tor. Garai Gábor az ablak Ibiébe húzódott. Szeberényi- vel onnan vizsgálódtak, néz­ték ott középen azt a férfit. Ki ő, kérdeztem Simon Pis­át. Illyés Gyula. Illyés Gyu- a? Ettől a pillanattól fi­gyelmem nem szabadulha­tott mellőle, mint ahogy a többieké sem. A helyet nem maga választotta, erre is em­lékszem, a jelenlévők tiszte­lete ültette oda, mialatt sza­vát várták-lesték. Illyés azon­ban hallgatott. Ha mégis pzáit, egészen halkan, tő; mondatokban tette. Gyönyö­rű férfi, álmélkodtam asz- szonyi szemmel s lélekkel. Lenyűgözött a nyílt arc, s mintegy koronája annak a magas homlok, a hunyorgó szemek lámpása. Lassan de­rengett emlékezetem mélyén a vizsgatétel, ezzel a láto­mással azonban nem talál­tam semmiféle összefüggést. Nem olvastam sehol a vesé- belátó pillantásról, a beszé­des kezek aligmozdulásai- ról, melyekkel egy-egy kiej­tett szót kísért, aztán jobb lábát átvetette a bal térd felett hogy hallgatásba mé- lyedve a kezek a lábszár fel­ső részére dőljenek. Az elé­gedett mosoly ú párttitkár hosszan magyarázott: ennyi ezer munkás.. értelmiségi... ennyi rádió... az ország leg­nagyobb üzemében. Illyés törte meg olykor a monotó­niát. — Szép ... jelentős, iga­zán szép dolog. — Ha szólt, fejét lehajtotta, mintha szé­gyenlené kontárkodását. A párttitkár mosolyogva elhall­gatott, s kis szünet után kér­dezte. — Akkor mehetünk, hogy megtekintsük a gyárat? — S mert mi halgattunk, Illyés felé fordult. — Illés elvtárs, ha gondolja... — Ily- lyés — javította ki a költő, s fejét kissé oldalra billen­tette. — Gyula. — Igen, igen, Illyés elvtárs. — Nagy lett a csönd, senki nem mozdult, Illyés beszélni kezdett. — Elő­fordul, párttibkár elvtárs, elő­fordul ... Egyszer Francia- országban kötetem jelent meg. hozza elébem boldogan a kiadó embere. Átnyújtja, nézem. Ez nem az enyém, adom vissza. Illés Béla pipát szortyolgató fényképe moso­lyog rám. Illés úr, nemde? Illyés, teszem helyre a té­védét. És mi a különbség, kérdi a kiadó embere. Egy ipsziion uram. Semmi más? « * Semmi más, egy ipszilon, mondom. Az ember sehogy- sem értette a dolgot.. A MUNKACSARNOKBA érve az elégedett mosolyú párttikár már az ajtóban el­kezdte ismertetését. — Az ország legnagyobb üzeme... — Minden mondatába bele­szőtte, legnagyobb üzeme. Illyés megállt egy futószalag mellett, összecsípte szemét, mosolygott. — Talán az or­szág egyik nagyüzeme, nem­de — mondta, s pillantást váltott Tolnai Gáborral. — Az ország legnagyobb rádió­gyára — így a párttitkár dühösen. — Látja így egé­szen más, így lehet, hogy a legnagyobb. — Nevettünk, Illyés komoly maradt. Jár­tuk a csarnokot, hol futó­szalag hátán futószalag fu­tott, máshol fehér köpenyes asszonyok sima asztalok mel­lett buzgólkodtak. Apró fé­nyek és árnyékok, mozdula­tok erdeje, szabad szemmel alig láthatóak. A tét min­dig egy apró fémecske volt, drót, vagy hajszálvékony szá­lacska, melyet át kellett buj­tatni a tűfoknál is kisebb lyukon. A munka mikromil- liméterekre szabdalt vonula­tai. Az ujjak, mintha öncél­ból, a látszatért lebbennének ide-oda. Illyés újra és újra megállt, hosszan figyelt. Az elégedett mosolyú párttitkár repesett az örömtől. — Lá­tom, érdekesnek tartja az író elvtárs a mi szocialista nagy­üzemünket. — Mindenáron dicséretet szeretett volna hallani, erre azonban nem került sor. A látvány való­ban megejtően rejtélyes volt, mint minden, amit nem ért az ember. VISSZATÉRVE a meszelt falú szobába helyet foglal­tunk, s hallgattunk. Az eső kitartóan verte odakinn a ltfavfáltthiillAtt: fákat.. Hmkrityka t. valahol eresz csörgött. — Nos? Mi a véleményük, író elvtársak... mindarról, amit láttak? — Hallgattunk, az írók némán tanakodtak. Ily- lyésre néztek. — Egyszer Svájcban jártam, megnéztem egy óragyárat. Ott nem lát­tam ilyesfajta babramunkát. Az emberek hazavitték ott­honukba, s ott nyugalomban végezhették... nagy türelem keli az effajta munkához. Sa­ját időbeosztásük szerint, otthon végezték, sajátos és egyéni munkaszervezéssel. Azért olyan jók a svájci órák. — Hogyan? — kiál­tott a párttitkár. — Haza? De hiszen ez lehetetlen. Nem­régen államosítottunk, meg­szerveztük a dolgokat. Meg­tanultuk, hogy kell... — La­pos nagy csönd úszott a szobá­ban, ezt is Illyés oszlatta széj­jel. Minden héten egyszer, mondjuk szerdán, útrakelnek az emberek a falvakban. Há­tukon kis zsák, benne a kész­munka. Majd elhozzák az újat. Son dől ja meg, egyszer egy héten mindössze. Meg­takarítanak számukra öt ko­rán kelő reggelt, öt késő esti hazatérést. A munka is tö­kéletesebb. Fenséges látvány, amikor reggel elindulnak a falvakból, kígyózik a sok hosszú sor a gyár felé. Pi­hent az arcuk, nem fáradt. Helyenként ebből élnek a családok, a svájci órák pe­dig világhírűek. Talán ez a gyár is jobb rádiót csinál­hatna akkor... — Illés... Ily- lyés elvtárs, ezt hogy képze­li el? Nemrégen államosí­tottunk, éppen hogy megta­nultuk... — Meg? — Mélyen a pérttitkár szeme közé nézett. — Biztos? — Ott kapitalizmus van, mi meg szocializmust építünk. — Ez igaz. D« miért ne tanulhat­nánk az ellenféltől? A jobb rádió érdekében, miért ne? — Illyés pedig azzal az okos mosolyával, állta a párttit­kár kimondatlan szemrehá­nyásait. AZTÁN BORKlNÁLÁS, majd koccintás, természete­sen a szocialista nagyüzem boldogulására. A bor felol­dotta a szorongó hivatalos­kodást. Beszélgetés kezdő­dött, odakinn kitartóan esett. Egyszer csak Illyés ha,ngjá1 hallom, így valahogy: — Amikor Babitsnál jártam, ei akkor volt, hogy... — Ba­bitsnál? — szaladt ki a szá­mon. — Ismerte? — Rám­nézett. — Jó vicc, ismertem-e Mindennap találkoztam ve­le. — Üjabb hosszú csönd mindenki engem nézett. — Hány éves maga, hogy ilye­neket kérdez? — Kevés r V tudok, aki válaszolt volna hát hallgattam. — Kit is­mert még? — kérdeztem ké­sőbb. —< Karinthyt, Koszto­lányit, Móriczot, soroljam' — Engem bámult minder szem. Bizonyára otromba kí­váncsiságomat. — És még: Kiket? — Kíváncsiságom ha­tártalan volt, s mit törőd­tem én most mással? Illyés­sel törődtem, aki nekem be­szélt egyenest, s szavalva ideseregelteti az egész e szá­zadi magyar irodalom jele­seit. Mennyivel más így i sok holt egyetemi jegyzet. micsoda szerencsém van hogy ezt Illyés szájál ól hall­hatom. — Csodálatos — da­dogtam. — Ott voltam Adj Endre temetésén is, hát eh­hez mit szól? — Hullámzót! alattam a szék, a föld ké­szült rengeni. — Ott volt! Hihetetlen... És még kit is­mert? — Végignézett rajtam pillantása nyársára tűzve hallgatott egy cseppnyit, az­tán közel hajolt hozzám, úgy mondta: — Auguszta főhercegnőt.

Next

/
Oldalképek
Tartalom