Nógrád, 1985. június (41. évfolyam, 127-151. szám)
1985-06-29 / 151. szám
Kagylózene-életzene GYEREKEK AZ ÉLET ÉRTELMÉRŐL Honv 8 nevelés válságban van — az riOyy iskolában, a családban, s máshol már kevesen tagadják. Okait sokan, kutatják, és sokféleképpen magyarázzák. Most csak a válság egy-két elemére utalok. Hiányzik a tudatos személyiségkibontás, s ehhez az eszmék, s eszmények közvetítése. Az általános iskolát, végzők alig tudnak valamit arról, hogy egyénenként mire képesek, mire valók, vagy milyen életcélokat tűzhetnek ki. Se a családban, se az iskolában érdemben nem sokat beszélnek arról, hogy mi az ember, mi a szerelem, ritkán sejtik, hogy mi jellemez egy-egy közösséget, és ebben hogyan lehet lélegezni, mozogni, vagy merre tart a magyaj nemzet, milyen napi és távlati gondokkal küszködik, és ezért valószínűleg mi lesz a történelmi feladatuk. Az iskolában, a tantárgyak anyagát jól-rosszul elsajátítják, ám tudatosan nem készülnek fel az életre, saját és közösségi viszonyaik változtatására. Ebből a helyzetből már következik, hogy az irodalomórákon a tanult versek, novellák gyakran holt anyagok maradnak, legfeljebb így-úgy bemagolják — amennyire lehet — a művek tankönyvbeli értelmezését. Nem szeretik meg, mert nem értik a művészetet. Sokszor még azt sem tanulják meg, hogy egy-egy vers önállóan hogyan közelíthető meg, s milyen összefüggés vagy eltérés lehet a versvilág és az olvasó világa között. Elsikkad a lényeg: 'a művészet nem eleven kérdező, nem elven válaszalternatívákat kínáló. Közvetve nem segít az önismeret, a társadalomismeret bővítésében, vagy a kor életérzéseinek, törekvéseinek megértésében. A válságot, persze, egy-két kulturális vállalkozás nem oldhatja meg. Még az sem biztos, hogy a válság pontosabb feltérképezésében, vagy a lehetséges gyógymódok kitalálásában előbbre juthatunk. Még akkor sem, ha erre törekszünk. Mert mi törekedtünk erre. Lassan öt éve már, hogy a rádióban havonta egyszer jelentkezik —, s egyszer megismétlik — Kagylózene című műsorunkat, amelyet felváltva vezetünk Kamarás István íróval, szociológussal. Kezdettől fogva szövetségesünk Makk Katalin, aki a többórás helyszíni felvételekből szerkeszt műsorokat. Most ezekből állítottunk össze egy könyvet. A rádióadásokat egyik gyerekhallgatónk kicsit tréfásan, de találóan Életzene műsornak keresztelte el. örültünk az új címnek, mert frappánsan fejezi ki, hogy a mindennapi t—, de alapvető — problémákról, avagy az élet nagy és kis kérdéseiről beszélgetünk, méghozzá, mindig irodalmi művek, versek, novellák, esszék kapcsán is. Majdnem mindegyik műsort más helyszínen, hol faluban, hol városban, egyszer iskolában, másszor — a leggyakrabban — könyvtárban vettük fel. A kezdeti próbálkozások után mindig más és más tizenöt—húsz hetedik-nyolcadik osztályos gyerekkel, akiket senki nem készített fel a műsorra, olykor még a beszélgetések témáját sem tudták a felvétel előtt. Szabadon, spontán módon, őszintén beszélgettünk arról, ami bennük kérdésként, gondként, titokként fogalmazódott meg, így az itt közölt beszélgetések nem előre, vagy utólag kitalált viták. Változatlanul magukon viselik az eredeti közös eszmélkedés sok jegyét, sőt a gyerekek gondolatait, reakcióit igyekeztünk hűségesen, hitelesen megőrizni. Ebben az értelemben ez a könyv szociográfia is, hiszen mutatja, hogy a tizenhárom-tizen- négy évesek mit gondolnak szerelemről, fantáziáról, családról, iskoláról, szabadságról, munkáról, unalomról, harmóniáról, lelkiismeretről, vagy éppen az élet értelméről. A műsorokban és a könyv beszélgetéseiben mindenképpen közös az a viszony, amit a felnőttek és gyerekek, a gyerekek és művészet között ideálisnak képzelünk el, ami — megítélésünk szerint — magatartásként és módszerként is bevált. Megkíséreltük, hogy ne moralizáljunk, ám agatáció nélkül is sugalljunk. Például azt, hogy minden gyerek legyen az, aki. Reméljük, valami ilyen sugárzik a művek válogatásából, a viták vezetéséből. Gondold, amit gondolsz, mondd ki, amit mondasz, figyelj arra, amit figyelsz, ha nem ertesz valamit, ne értsd, ha meghatódsz, hatódj meg bátran, ha tanácsra vársz, kérj tanácsot stb. Látszólag mindez egyszerű és természetes, holott sajnos szokatlan és ritka. A gyerek legtöbbször érzékeny, vág az esze, kitűnő gondolkodó partner, és mer őszinte lenni, ha bíznak benne. Azt tapasztaltuk, minden protestálás és szentbeszéd nélkül érezték-értették, hogy egyenrangúak; azt mondhatják, amit gondolnak, tévedhetnek, álíthat.nak mást, mmt mi, szenvedhetnek a művek értelmezésével, s együtt örülhetünk, amikor — néha esztétákat is felülmúlva — megfejtik a versrétegeket. Szuverén gyerekfelnőttek, szuverén művészetértelmezők lehetnek. Tnlfín mondani sem kell, hogy ez a lUlUfl könyv is csak jelezheti: a családban és az iskolában szükség lenne egy új „tantárgyra”, amit nevezhetünk ember- tannák, közösségtannak, életértelmezésnek, vagy bármi másnak, csak utaljon a lényegre: a saját valóságunkból kiindulva a gyerekek önmagukat és a körülöttük lévő világot érthessék jobban, s készüljenek fel az állandó megújításra. Varga Csaba KÖVES ISTVÁN | KELET-KÖZÉP-EURÓPAI LEGÉNYES Van úgy az ember alighogy kitelel dalolni kezd hetykén bokázik hiszi a nyár megintcsak nyár lesz — miért lenne más üde pázsit távoli harangszó kaporillat harmatozó kortyok férfikurjantások záporvert cserepek caplató kacsacsapat s amerre ver a nap tűnik a félsz szökik az árnyék mézel a méh zihál a pajta porzik a törek sáriik a világ dübörögve s csak messziről csattan a villám a násztánc szünetlen ölyv karikázik — ki gondol ilyenkor tavaszi fagyokra vetélt szerelemre rianó jégre az ember alighogy kitelel inkább dalolni kezd s hetykén bokázik: végre! Római opera — Magyarországon A Don Pasquale három szereplője Itália az opera hazája. Az olasz opera dallamai az egész világot meghódították. Érthető az érdeklődés, amely nálunk is kíséri az olasz előadók, énekesek vendégjátékait. Hogyne lett volna esemény, amikor június közepén, Budapesten vendégszerepeit a nagy múltú római opera, a Teatro dell’Opera. Rómában már a XVII. század elején is tartottak operaelőadásokat. Akkor a Barberini család palotája volt a színhely. Az első nyilvános operát a Teatro Tor- dinonát 1671-ben Stradella Lesbo e»Ceffea című művével avatták fel. A színházat többször újraépítették. 1881-ig állt fenn a Teatro Capranica, amelyben ugyancsak operákat játszottak. A XVIII. században még két opera nyitotta meg kapuit, a Teatro déllé Dame és a ma is működő Teatro Argentina. A mai színház elődjét 1880-ban nyitották meg Teatro Constanzi néven (az impresszáriáról, akitől az alapítás ötlete is származott — elnevezve). Az 1926—27-ben átépített, akkor Királyi Operaház néven működő épület hatalmas, díszes színház. Barokkos, aranydíszítésű nézőterére 2200-an ülhetnek be. A színház 1946 óta viseli a Teatro dell’Opera nevet. Róma állami színháza, egyetlen állandó operaháza. (Itá- lia-szerte ma 13 operaház és a St. Cecília Akadémia mutat be zenés drámákat.) Számos ősbemutató, a Sevillai borbély, a Hamupipőke, a Trubadúr, a Parasztbecsület, Puccini Toscájának 1900-as premierjének — színhelye. Az 1984—85-ös évadban új vezetőséggel, gazdag tervekkel megújult színház a közelmúltban amerikai turnéján aratott nagy sikert. Hozzánk Donizetti vígoperáját, a Don Pasqualét hozták el négy előadásban, két parádés szereposztásban, rendezésben. (A Don Pasquale Donizetti legjobb vígoperája, az opera buffo késői korszakának egyik remeke. A vígjátéki hagyomány finom lírával és drámai jellemábrázolással ötvöződik az operában.) A római opera évente 20 darabot mutat be. Egy-egy művet 5—9 alkalommal játszanak. De minden bemutatót egy hónapos próba előz meg. Az énekesek egy-egy produkcióra szerződnek az operához. Műsortervükben sok kortárs zene is szerepel, hivatásuknak tekintik a~na- gyon ritkán, vagy soha nem játszott operák bemutatását is, csakúgy, mint a biztos zenei sikerrel kecsegtető klasszikus operák színrevi- telét. Nyáron, a Caracalla Termákban — a régi római környezetben fesztivált rendez a római opera, ahol a Don Quihote című balettet és a Nabuccót, Verdi operáját viszik színre. Ami a jövő évi terveket illeti — operastúdió felállításáról, a balettkar bővítéséről beszélnek. S több magyar énekest is meghívnak vendégszereplésre. Miller Lajost, akit igen kedvel a római közönség, az Álarcosbál férfifőszerepére várják; (K. M.) Ax erkélyen nincs rács, a galambok beröpködnek a szoba ajtajáig, rátelepednek a széteső kartondobozra, kirugdalják belőle a krumplit. Hangosan turbékolnak, csipkedik a szőlőt. Néha előfordul észreveszi, figyel a neszre, fölkel, megérinti az ablaküveget. Akkor a galambok elröppennek, a mennybolt felé. Hogy volt azelőtt? Az első, ami eszébe Jut: el kell menni innen, minden szó nélkül, írást hagyni, ráírni egy kockás irkalapra: keressetek otthon. Balogh Bözse megmondta, bolond a város, zajos, beszédes, túl nagy ahhoz, hogy szeretni lehessen. Rengetegen lakják, messzire esik, háromszor pihen meg addig a madár, a dobogós hídtól az állomásig. „Mit keresnél ott?! Ingyen pusztítod a kenyeret, hasznodat nem vehetik." Igaza lenne? Az erkélyen áll, az arca beesett, fakó, a válla csapott. Nézi az utcát, cseng-bong a világ, de nem lehet belefeledkezni. Az emeletről imádni a földet? A téren gyerekek rúgják a labdát, olyan a drótkerítés, mint a vén lovak háta. Lányok visítoznak, észreveszi a púpos embert, bölcsőt cipel, de nem piros színűt, pedig annak van csodatévő hatalma. Olyanféléből emelgette ki a fiait: Imrét, Jánost, Zoltánt. Az volt a boldogság. Ami volt, az. A nyitott kocs- •Majtón dől a füst, valakit kilökdösnek a járdára, valahol kutya nyikkan. „Azt hiszed, te leszel a fontos? Ügy sietsz, mintha poloskát lenne az ágyad, a kert semmit nem teremne, minden rossz csak rád hullana a magas égből. A fiadék megvoltak nélküled, meglesznek ezután is." Nem tudta, mit válaszoljon, hallgattak egy darabig, mígnem Balogh Bözséhez fordult: — Csak a télre visznek el. — És hozzátette: — Négy hónapra. — Hosszú tél lesz, hosszú, ha mondom — nézett rá Balogh Bözse. Az uborkavirággal nem álmodik. Elszáradt mind. Borzasztó meleggel sütött a nap, rontásra készülődött, odakergetett a falu fölé két vörösvércsét. Jajgattak hamar az alsó szeren: — Bajt hoz, bajt! Meghasadnak a méheskunyhók, szakadék lesz a kutak körül, meglássátok! Tüzet fognak az akácfák gyökerei, pöndörödnek a levelek, kányák egész serege telepedik a házakra. Félni nem félt, embertől legalábbis nem, de akkor megborzongott. Csak ne lett volna a lábánál az a kő! Emelte, dobta fölfelé, hadd zuhanjanak a madarak! A bajt hozták? Elcsúszott a hidasnál, véresre verte a szemöldökét. Kinyitotta az ól ajtaját, bemászott, összeszedte a tojásokat. Repedt volt mindegyik! Uramisten! Megpróbálta elképzelni a várost, és érezte, a szíve, a torka fáj bele. A félelem utóbb ismerős volt, mégis váratlanul érte, amikor október közepén hazaállítottak a gyerekek. — Készülődjön, mama! — Pislogott: — Jól van. — összeszedett néhány holmit, fekete ruhát, cipőt. Mielőtt bezárta az ajtót, alaposan megnézett mindent, megsimogatta az asztalt, a széket, tekintete az edényekre szege- ződött, úgy tűnt. zörrennek egy pillanatra lábasok, tányérok, fedők és így, ebben az őszi búcsúzásban, anélkül, hogy a gerendás szobába be- nyitott volna, azt mondta: — Menjünk. Balogh Bözse integetett utánuk a kapuból, ahogy elhajtottak. Nem beszéltek sokat a kocsiban, egyórai utazás után a városba értek, féknyikorgás, dudálás hallatszott be az autóba. Innen sehová? A háta kiegyenesedik, a szemének nincsen semmi fénye, a keze csupa ránc. Odabent egy kanári veri szárnyával a kalitkát, mintha erre gyúlnának ki az utcán a fények. Szót nem tudnak egymással váltani, mosoly nem fut végig az arcán, senki se ijudja, mire gyűjti az erőt, milyen sóhajok préselődnek ki a száján. A vörösvércsék a vállán ülnek, borzasztó, iszonyú két madár, kétségbeesés a nevük. Hol az a rigó, amelyik kikiáltja, meddig élünk? Itt rigó? Néma, mint a föld. — Balogh Bözsének persze könnyű — mondja, és bólogat. Tavalyelőtt szívta a fogát: mi lesz? Elfogy a község, lement a kutakban a víz, elköszött. Tavaly viszont jó vízre akadtak a határban, nem barnítja meg a poharakat, a kádat. Szervezik a vízműtársulatot, összefogott három falu, föltámad a település, trombitálás nélkül. Lám, nem fogyatkoznak meg! Nem bizony! Valamikor hat forintért lehetett telket venni, négyszögöljét, húszezerért nádas házat. Most százezer alatt egy licita se kezdődik. — Mit ácsorog itt?! Jöjjön be! — Mindjárt — feleli. — Mindjárt. A menye nem értené meg, hiába beszélne neki hetven évről, a hosszan elnyúló hegyről, a kiszedett krumpliról — akkorák lettek, hogy csoda — esztendeje hitvány volt, alig tudott belőle öreget válogatni. A noha vesszejét Zalából hozták, azóta ezerszer mondták, ki kell pusztítani. Tele van vele a hegy. Egyszer valami úrféle szólt hozzá a pincénél: „Nénikém, a nohá- nak meg kell halni. Így rendeltetett.” Húsz esztendeje nem mondja senki. Régen két-három napig kotlatták, ette magát a kádban, jobban adta a levet. Már mindegy, kinek-van, kinek nincs. Ezer- kilencszázhúszban került a kövecses dombra háromszáz tőke. Fehér otelló, így hívta mindenki. Ideges asszonyhang rezzenik Vilmáé: — Nem hall? Potyog a szőlő, szedegeti a földről, égeti az ujjait. Csak be kell hunyni a szemét, máris emlékszik a bor színére, a hordókra, a gándorfák- ra, az erős abroncsokra, a birsalma és a lasponya illatára. Minden ahhoz az élethez tartozik, a tőtike, a prés, a kenőolaj szaga, a kapák, a zsákok. A nohának meg kell halni? Amikor kijött a kórházból, örült mindennek. Reggel teát főzött, odaült az ablak mellé, ujjait a csésze köré fonta, leste az ajtót. Időnként arra gondolt: mégiscsak jobb lehet a városban. Hanem most a hang — nem először —• zavarba hozta. Már biztos benne, elmegy, nem álmodik semmiről, nem lesz beteg a télen. Egy szélfúvás visszavinné, haza, a fehér otellókhoz. A macskát hívja, Balogh Bözsénél hagyta, viselje gondját. Csodálkozva nézi, milyen tiszta lenn a park, világos a fű, a kocsma, hatalmas a pöttyös labda. Valami a mellének csapódik, két vércse sötét árnyéka suhan el előtte. Sebesen röpülnek, ő meg örül. Azt hitte, sose jut ki innét, soha többé. Kicsiny kezével a homlokához kap, mintha a kendője alól kibukkant haját akarná eligazítani. Elmarad mögötte az erkély. Később esni kezd az eső, kopog a betonon, megnyugtatja testének csontjait. Joó József NÓGRÁD — 1985. június 29., szombat v t FEHÉR OTELLÓ
