Nógrád, 1985. június (41. évfolyam, 127-151. szám)
1985-06-15 / 139. szám
Művészeti életünkről A komoly zene Nógród megyében A húszas évek szovjet filmplakátjai Ä húszas éveik szovjet művészete a század művésze» tének egyik kiemelkedő korszaka, amelyben a fiatal szovjet állam forradalmi szelleme új, progresszív művészi formanyelven nyert kifejezést. Ez a tartalmi és formai megújulás nemcsak a képzőművészetben, hanem más művéJ szeteíkben, a filmben, színházban, irodalomban is megnyilvánult. A szovjet film — mint a legfiatalabb művészeti ág —• kimagasló eredményei Eizenstein, Pudovkin, Dovzsenko neve által váltak világszerte ismertté. Ez a kiemelkedő filmtermés vele egyenrangú és értékű filmplakátművé- szetet hívott életre, amelyből most egy nagy kollekciót — 120 művet — mutat be a Műcsarnok kiállítása. A Sztengberg fivérek, Rodcsenko, Bruszakov és mások méltán világhírű filmplakátjainak bemutatásával párhuzamosan korabeli filmeket is vetítenek. Ezek a ritkán látható plakátok és muzeális filmek a mai néző számára is meggyőzően bizonyítják e korszak művészetének egyedülálló nagyságát. Sz. A. Szemjonov—Menesz: Mary Piekford csókja A. M. Lavinszkij: A Patyomkin páncélos Bostonban számítógép-múzeum nyílt Megyei napilapunk május 18-i számában vitaindítót olvastam művészeti életünkről. Többek között a zenei életről is olvashattunk pár olyan mondatot, amelynek minden szava külön-külön is elemezhető az érintett témában. (S mi más egy vitaindító célja?!) Művészeti életünk egyik fontos része a komoly zene. Alapvetően azért, mert ezres számkörben mérhető azoknak a gyerekeknek a száma, akik zenét tanulnak a megye három zeneiskolájában és az ifjúság nevelésének minden ága döntő fontosságú a jövő generációjának kialakulásában. A témának ez a része, talán az intézményrendszer ebben az esetben megnyugtató kötöttségei miatt kevésbé problematikus. Mit csináljon egy zenetanár a diplomájának a felével a tanítás után? Ez már sokkal több gondot okozhat mindenkinek. Természetesen játsszon zenekarban, énekeljen énekkarban, vezessen együtteseket, vállaljon iszólókoncerteket. Így válhat a felnőttlakosság hasznára, nevelésére, szórakoztatására fontossá, így válhat művészeti életünk fontos részévé a komoly zene, de először is meg kellene nézni, mennyire fontos része művészeti életünknek a komoly zene? A vizsgálódást három oldalról látom indokoltnak; az együttesek a szakmabeliek részéről a befogadók, a közönség részéről a fenntartók részéről. Számtalan példát találunk nagy gondolkodóink tollából arra, hogy milyen hatása van a jó zenének az emberekre. Lukács György, Bartók Béla, Kodály Zoltán. Vitányi Iván, Maróti János, mindannyian azt bizonyították, hogy mennyivel nemesebbé teszi a gondolkodást az az érzelmi feltöltődés, ami egy-egy sikeres est emléke, milyen pozitív hatással van az életre, a munkára, az emberek egymás közötti viszonyára. Miért van hát, hogy a zene eljuttatása a közönséghez mindenhol a legnehezebb feladat? Az együttesek (énekkarok, zenekarok, kamaraegyüttesek) munkája csak közönségen keresztül mérhető igazán, enélkül öncélú. szinte fából vaskarika. Produktív műfaj abban az értelemben. hogy önnön létezéséhez is legalább két oldal, az adó és befogadó szükséges, enélkül értékelhetetlen. Tehát a művészeti életben betöltött funkciója attól függ, mennyire sikerül a közvetítés. Ez kettős feladat, amelyen gyakran elcsúszik a siker, hogy mit juttatunk el a kö-. zönséghez és hogyan! Mielőtt e feladat taglalásához kezdenék, néhány gondolat szükséges a közönségről is. Egy hangversenynek van egy furcsa tulajdonsága, amely teljesen megkülönbözteti a többi művészetektől, mégpedig az, hogy ha egy zenemű élőben elhangzik, annak nincs „következménye”. Nem kell és nem lehet megőrizni, a falra akasztani, vagy kiállítani és nem jelenik meg nyomtatásban, „csak” az emberre hat közvetlenül és akkor! Talán elfogadott értékrendjét is komolyan befolyásolja, hogy konkrétan nem birtokolható úgy, mint például egy képzőművészeti alkotás. Ebből az derül ki, hogy sokkal személyesebb, egy-egy ember belső világához szóló a hatása, mint a ma divatos megfoghatóbb dolgoké. Pedig kellene lenni abban ellentmondásnak, hogy éppen emiatt mennyivel nagyobb szükségük lenne az embereknek érzelmileg erre a hatásra, de úgy tűnik, kevesen tudnak róla. Itt kapcsolódik az a dolog, hogy erre valamilyen módon fel kell hívni a figyelmüket. Az első feladat az lenne, hogy mit szeretne hallani a közönség? — de hol a közönség? Hallhatna „fesztivál-”mi- nősítésű kamarakórust, szimfonikus zenekart, koncert-fúvószenekart (Salgótarján), a nagybátonyi kamarazenekart, városi szövetkezeti vegyes kart, kamaraegyüttest (Balassagyarmat), országos minősítésen kiemelkedőnek ítélt asszonykórust (Hollókő, Rimóc, Cered stb.) de valahogy nem hallja őket. Tapasztalatból tudom, hogy hosszas rábeszéléssel becsalogatott közönség nem egy esetben remegő hangon mondott köszönetét a „becsalogatásért”. Nos, kinek kellene „becsalogatni”? Nincs értelme a részletezésnek és ezt meg kellene végre érteni; mindenkinek, aki a zenével és a népműveléssel hivatásszerű kapcsolatban van, kötelessége ezt megtenni. A figyelemfelkeltés módján lehet vitatkozni, de azon, hogy nagyon nagy szükség van rá, azon nem. Nagyon nagy eredményei vannak az utóbbi években megyénk zenei életének nemcsak a megyében, hanem azon kívül is, sőt nem egy esetben országhatárokon kívüli sikerekről, meghívásokról is beszámolhatunk (Liszt Ferenc kamarakórus, salgótarjáni szimfonikus zenekar, Balassagyarmat városi vegyes kar, Balassagyarmat kamaraegyüttes, bátonyterenyei kamarazenekar stb.) A „saját hazában próféta” dolog azonban itt is érvényes, hiszen ezekről alig tud a közönség, vagy csak nagyon kevés érintettig jutott el a hír. Az országban is egyedülálló kezdeményezés volt, hogy úgy megszületett egy koncert-fúvószenekar, hogy először megmutatták mit tudnak, csak ezután volt szó arról, hogy do- tálható-e az együttes — és milyen példamutató hozzáállás ; a megyei művelődési osztály biztosítja működésüket, a vasöntöde és tűzhelygyár anyagilag is hozzájárult a kezdeti lépések sikeréhez, a Bányász Művelődési Ház és a Kohász Művelődési Központ, az MMK biztosította a felkészülést és a bemutatkozó koncertet. Ilyen kezdeményező és pozitív társadalmi összefogásra még nem volt példa, ez az esemény joggal megérdemelte volna a nyilvánosságot!Talán ezen események figyelemmel kísérése és kellő propagandája sokkal fontosabb lenne, mint a szakmai kritika, aminek nem vállalása miatt minden információ a háttérben marad. Ha a közönség folyamatosan tudna az esemé- pyekről (és nemcsak lélektelen jelzésekből) — még ha eleinte utólag is — előbb- utóbb maga is kíváncsivá válna, ekkor pedig a befogadást, a kritikát már nyugodtan rábízhatnánk. A közönségszervezés oroszlánrésze így is a szereplőkre hárul, nem várhatjuk, hogy még a referencia is az ő dolguk legyen, hiszen ez etikai kérdés is. Van azonban a szakmabeliek részéről még egy kényes kérdés, ami főként a működő zenekarokat érinti. Nevezetesen az, hogy ezeknek az embereknek a zenekari, kamara-zenekari játékhoz erre szóló diplomájuk is van biztos, hogy véglegesen amatőröknek kell tekinteni őket? Tévedés ne essék, nem elsősorban anyagi vonatkozású az aggályom. A működő együttesek erkölcsi értékét érzem egy kicsit alacsonyabbnak a kelleténél. Ha megtanulnánk magunkénak vallani és vállalni, ami a miénk, biztos vagyok benne, hogy büszkék is lehetnénk rájuk, még jobb munkára serkenthetnénk őket, amiben elsősorban nekünk, nógrádiaknak lenne örömünk. A fejlődés folyamatos biztosításában elsősorban a fenntartóknak van nagy szerepe a már elmondottakon kívül. Ügy tűnik, a kórusmozgalom — tudom, nem kétnapos munkával — ez időre már megszerezte megbecsülését. Ebben az évben először komoly ösz- szegű nívódíjat nyert a balassagyarmati városi vegyes kar és komoly kiemelt támogatást a Liszt Ferenc kamarakórus. Á Szécsényben évenként megrendezendő megyei kórusfesztivál alkalmas is arra a megméretésre, ahol ezeket a szép elismeréseket ki lehet osztani. Nagy zenekarainknak és hangszeres kamara- együtteseinknek azonban nincs erre alkalmas fórumuk. Talán egy optimális időszakonként megrendezendő zenekari, kamara-zenekari találkozó biztosíthatná ennek pótlását. Szintén fenntartói probléma még a szimfonikus zenekar létszámának biztosítása. Eddig a salgótarjáni és bátonyterenyei lakosú zenetanárokból és amatőr zenészekből állt és áll a szimfonikus zepekar. Okvetlenül és egyre égetőbb szükség lenne azonban a balassagyarmati kollégákra, akik szívesen is vállalnák a nem kis áldozatot kívánó átjárást, ha meglenne rá a fedezet. Az az erkölcsi haszon pedig, amely a zene megyében élő „munkásait” ily’ módon ösz- szetartaná Igen biztató szakmai és talán anyagi következményeket vonna maga után. Például ha a hosszú hónapok alatt betanult műsort minden érintett közvetíteni tudná saját területén az eddigi egy előadással szemben már mérhető sikereket biztosíthatna. Végezetül meg kell említenem, hogy ' az itt ‘felsorolt problémák legtöbbje már folyamatban levő dolog, megvalósulásukhoz azonban még nagyon sok munkára van szükség. Reméljük, hogy zenei életünk aktívan megindult mozgása elég erős lesz ahhoz, hogy a megkezdett utat végig tudja járni, az eddig tapasztalt jóindulatú támogatás mellett meg tudja teremteni megérdemelt helyét megyénk művészeti életében. Becze Lajosné Bostonban nyílt meg az a múzeum, amelyet feltehetőleg a világon elsőként kizárólag a számítógépeknek szenteltek, 5000 négyzetméteres területen mindent bemutatnak az első, szoibanagyságú számítógépektől, napjaink apró személyi számi tógépeiig. A látogatóknak filmek és gépek állnak rendelkezésére, kipróbálásra. Van egy 1951-es videoszalag is, melyen Edward R. Murrow úttörő televíziós személyiséget mutatják be, A múzeum nem nyereségérdekeltségű és a pénzellátmá- nyát főként nagyiparosoktól kapta.' i Emléktáblák, emlékezek Többnyire,a szeretet segít megmenteni régi értékeket. Felfedezni azt, amit sietős járásunkban elhagytunk, amit soha fel sem fedeztünk, amiről azt sem tudtuk ez idáig, hogy a világon van (volt). A közösségi, városi, falusi közakarat például, vagy máshol egy valaki, aki felkéret- lep vesz nyakába ügyeket. Ezernyi jó példa. Ezernyi rossz. Amilyen a világ, amilyenek mi vagyunk. S hogy aztán milyenek léhetnénk — erre is ezerféle a válasz. Megnéztem egy kiállítást Losonc—Lucenec felszabadult negyven évéről. A kiállításban az volt a teljességgel szokatlan, hogy mindez a történelmi áttekintés (negyven év már történelem) kizárólag egykori és közelmúltbeli, mai Képeslapokból, losonci városrészletekből állt. A kiállítást természetesen Losoncon, a Nógrádi Képtárban (múzeumban) láthatta a közönség, de itt a kiállító is maga a közönség volt — a város adta össze a rendhagyó tárlat „anyagát”. Negyven év képeslapján valóban jelen volt a történelem, a fejlődést szépen lemérhettem akárcsak a nyomdatechnika változásaival, mert a pézőpontok „természetesen” majdnem azonosak voltak mindegyik lapon. (A fotósok többnyire nem keresnek új szöget, beállnak oda, ahol fél évszázaddal ezelőttig a kollégájuk is állt és elsütik a gépet). így a változást csak a Ú t o n j á r ó nyomdatechnikával lehet nyomon követni. Az egyik képen (volt közöttük jóval régebbi is!) tintaceruzával rajzolt nyíl mutatott egy tekintélyes épület ablakára. Alatta-mögötte a szöveg nehézkesen írt betűkkel „ez az én ablakom, itt a mi kaszárnyánk...” Pista, Jóska, Laci közlegény fontosnak tartotta Julisnak, Marisnak, Borisnak megjelölni a helyet, ahonnan gondol rá. Ez a lap még az első világháború éveiben íródott, s ami elgondolkodtatott az nem más, mint hogy valamennyi (több száz) megírt losonci képeslapot valahonnan vissza kellett származtatni ahhoz, hogy ez a kiállítás egyszer létrejöjjön. Aztán meg kellett őrizni és végül össze kellett adni, szedni, válogatni — ennyi mindent három dologgal lehet elvégezni: boszorkánysággal, ami nincs, technikával, ami itt nem játszik szerepet és szeretettel. Váradról, az „építő apátról’’ — Tempíli József — Kiss Károly a Magyar Nemzetben, előtte jómagam a NÓGRÁD-ban írtam jó tíz hónappal ezelőtt. Ö az az ember, aki megmentve a végső pusztulástól Madáchné Fráter Erzsébet váradolaszi sírját (építkezés miatt a temetőt felszámolják) a boldogtalan asz- szony földi maradványait a költségek befizetésével és az így kapott engedély (családtagi beleegyezés) birtokában saját lelkiismereti indíttatástól vezérelve a váradolaszi gyönyörűen rendbe hozott egykori ferences templom kriptarendszerében elhelyezte. Márványtáblát is tétetett a falsírra, amelynek szövegébe azonban kis hiba csúszott. A sírról levett agyonrozsdált vaslemezről nehezen olvashatták le a halálozás (a vá- radi ispotályban balt meg mindenkitől elszakadva a költő felesége) időpontját. Természetesen szóvá tettem. Nemrégiben Váradon járva új márványtábla fogadott. Szebb is, jobb is, mint az előző, pontos dátumokkal, s vagy fél tucat színes fotó a tábláról. amelyek közül egyet még dedikált is „Fráter Erzsi vá- radi őrzője”. Jómagam építő apátnak nevezem, mert túl azon, hogy a barátok templomát nagyobbrészt saját kezdeményezésre és hívői erőkből a román állam támogatásával kívül-belül fényesen rendbe hozta szinte rekordidő alatt (s közben megmentett mindannyiunknak valakit, akiről írhattak-mondhattak sok rosszat, végül is Madáchoz tartozott) máris újba kezdett. Esti szürkületben jártuk be a szomszédos szalézi templomkápolna (kórházé volt, amíg a kórház a rend kezelésében állt) környékét. Az épületet magát is megnéztük természetesen. Ma úgy fest ez az arányaiban aszimmetrikus, érdekesen súlypontozott megoldásával monumentálisnak ható épület, mintha kiégett volna. Az altemplomi részekben az apát már megkezdte a munkát. A sírok helyreállítását, és nem kell sok idő ahhoz sem, hogy ezt a kórházi templom-kápolnát régi fényébe emelje. Megbízatása azonban semmire sincs, ami az építéssel és mentéssel összefüggésben volna. Kicsit maradva-időzve még azpn a tájon; Adyt idézve jutok el a szentségtörő gondolatig — gyakorta a hivatalosak figyelme és ereje a legcsekélyebbre sem futja. Kazinczy, aki nálunk is megfordult a boesárlapujtői Mocsá- ry Antalnál, megyénk első magyar nyelvű monográfiájának írójánál látogatáson járva (ugyan, mi lesz a sorsa kastélyának? éppen csak ösz- sze nem dűl), úgy kapott a bihari Érsemjénben, szülőfalujában szobrot hosszas huzavona után, hogy Fráter Ló- ránd, errefelé birtokos nyugalmazott huszártiszt, a „nó- táskapitány” összemuzsikálta a rávalót! Erről írta Ady Endre „Kazinczy Ferencnek szobrot fog állítani feledékeny nemzete helyett — Fráter Ló- ránd úr. Pikáns is, szomorú is ez a nyári hír no, de mindegy, Kazinczy szobrot kap...” Történt mindez a századelőn, ,1907-ben, s Ady hozzátette még maró gúnnyal „A magyar átok a kivételes lelkeket késői poraikban sem kíméli. Fráter Lóránd állít neki szobrot s a mai magyar közélet vezetői fogják emlékezetét áldomással ünnepelni.” Így lett aztán — nemhiába volt látnoki erejű költő az akkor Váradon újságíróskodó Ady Endre. Hazafelé poroszkálva Biharból, útba ejtettem egy centenáriumi magánalkalom ügyében (nem én vagyok százéves, önszorgalomból emlékeztem meg Madách anyja halálának századik évfordulójáról, s lapunk helyet adott az írásnak néhány héttel ezelőtt) a borsodi Mezőnyárádot, ahol í Majthényi Anna született és betértem a tanácsra is. Az út porát le sem rázva in médiás res, a dolgok közepébe ülve megtárgyaltuk a nyárádi tanácsi vezetővel (vezetőkkel, mert a titkár is bejött), hogy bizony termi kellene valamit. A legjobban ők csodálkoztak, hogy náluk született a költő édesanyja! Mi tagadás, ott annyi Majthényi élt az utóbbi évszázadokban, hogy nem csoda, ha nem tudják. Meg mit is kezdenének vele? kérdezheti ilyenkor mindig a gyakorlati elme. Hát „úgy amúgy”! semmit. Stefán József nyárádi tanácselnök és Bán János vb- titkár őszinte örömmel fogadta a hírt az évfordulóról, elmondott mindent a Majthé- nyiakról, az utolsó „kis báróról” (nem volt igazi), aki még ott élt Nyárádon, mert a ma álló kastélyt — érdekes véletlen — ott is a szalézi rend használta iskolának. Ma óvoda. Tekintélyes, szép épület, a park évszázados fái védettséget érdemelnének, a templom mögötti kertben a kripta nemkülönben. Az évből még hátravan annyi, hogy egy emléktábla ügyében a két megye, Borsod és Nógrád ösz- szefogjon. De, hogy bem csak kibicnek vagyok jó — addig is járok egyet-kettőt magam is Nyárád meg Tarján között. T. Pataki László NÓGRÁD — 1985. június 15., szombat ‘j
