Nógrád, 1985. május (41. évfolyam, 101-126. szám)
1985-05-18 / 115. szám
A félreértett társadalmiság A TÁRSADALMI ÉS TÁRSASÁGI ÉLET ÜGY’ VÉLNÉNK, hogy vannak könnyen félreérthető és nehezen félreérthető fogalmak. Ez utóbbiak közé tartozna a társadalmiság is. Hisz’ az ember kétségtelenül mint társadalmi lény vált emberré. Bizonyos az is, hogy minden tevékenységében igen jelentős szerepe van a társadalmi munkamegosztásnak a munkában vagy a fogyasztásban egyaránt. Mégis a fentebb elmondottak ellenére a legtöbb félreértés éppen az ember társadalmi léte körül van. Nem a filozófiai félreértésekre gondolok most, hanem azokra, melyekkel mindennap találkozunk. A félreértések mögött persze helyes törekvések rejlenek. Az úgynevezett társasági élet vagy társadalmi élet szorosabb, mindennapi értelemben annyit jelent, hogy az embereknek van baráti társasága. vannak nem a munkahellyel közvetlenül összefüggő. nem is munkamegoszlásból következő emberi kapcsolataik. Ebben az értelemben az ember társadalmi léte egyet jelent azzal, hogy társasági ember is. Vannak kártyapartnerei, vannak sporttársai. megvan az a kör, amelyben jószántából mozog, és nemegyszer tanácsért, segítségért, vagy éppen a gondolatok cseréje kedvéért ugyanazokhoz az emberekhez fordul, mert úgy érzi: ítéletük nem szokta megcsalni őt, S ez teljesen érthető. Itt még nincs semmi félreértés. Nagyon valószínű, hogy éppen az ilyen társasági kapcsolatok is hozzájárulnak ahhoz, hogy az ember minden értelemben társadalmi lény legyen. Ezek a körök információkat jelentenek az ember számára az élet olyan területeiről, ahol ő maga nem mozog: más munkahelyekről, más lehetőségekről; ötleteket adnak gyakorlati életének alakításához stb. Vagyis az, hogy az ember evidens társadalmi léte mellett egyúttal mint társasági lény is megerősíti szociális jellegét, valóban pozitív jelenség. AZ, AKI a fenti gondolatmenetet végigkísérte, nyilvánvalóan megkérdezi ezek után: hol van itt a félreértett társadalmiság? Az eddig leírt jelenségekben természetesen nincs, de abban a pillanatban, amint a társasági élet elfajzására gondolunk, mindjárt érthető lesz, hogy mit nevezünk félreértett társadalmiságnak. A könnyebb érthetőség kedvéért egy olyan jelenséggel kezdem a félreértett társadalmiság leírását, melyről értékítéleteink valószínűleg közvetlénül egyezni fognak. Akadnak emberek, akik a társadalmi jópofasá- got, a társaság szeretetét azzal próbálják megnyerni, hogy „kitesznek” magukért. Ha például a társaság iszik, ők isznak legtöbbet, mondván, ők a társaság hangulatcsiná- lói. S ebben a pillanatban máris világos, hogy mit nevezünk félreértett társadalmi életnek: azt az erőszakolt és külsődleges társasági formát, mely megindít egy folyamatot: mindenki különb akar lenni a másiknál, állítólag éppen a társasági hangulat, a társaság összekovácsolása érdekében. A nagy és ellenszenves ivá- szatok. mulatozások általában nem úgy kezdődnek, hogy az emberek elhatározzák: most azután sok alkoholt fogunk fogyasztani, s kivetkőzünk emberi mivoltunkból. Ügy kezdődnek, mint teljesen normális társasági Ösz- szejövetelek, ahol mindenki akar valamit tenni azért, hogy megmutassa: ő igazi társasági lény, ő bírja legjobban az italt, ő az, aki a társaság hangulatáért a legtöbbet teszi. S az a furcsa, hogy ehhez nemegyszer ösztönzést is kap, a többiek úgy biztatják, mintha tényleg valami társadalmi tett lenne az ilyenfajta élenjárás. S megindul a verseny: ki bírja legtovább, ki lesz a társaság kedvence. S ezen a ponton a folyamat megállíthatatlan, a békés ösz- szejövetel átfordul tartalmatlan dorbézolásba. Hangsúlyozni szeretném azonban, hogy nem kizárólag és nem is elsősorban az ivócimborák versenyére gondolok, mint félreértett társadalmiságra. Vannak emberek, akik a köznapi életben igen szerény, és mindenféle ízléshatárt érzékelő és betartó személyiségek. Ugyanakkor meglepő, hogy egy részük abban a pillanatban, amikor társaságba kerül, megpróbál többet nyújtani a társaságnak. S miben áll ez a többlet? A jelenségek egészen különbözőek lehetnek. A legegyszerűbb formában a már említett szolid egyéniség igyekszik megszabadulni gátlásaitól, hogy úgy mondjam föloldódik, és hangoskodni kezd. A hangoskodással fölhívja magára a társaság figyelmét, vagy legalábbis úgy hiszi, és mikor azt tapasztalja, hogy többen felfigyelnek rá. továbbfokozza a hangerőt. S ilyenkor nem a mondanivaló súlya a figyelemfelkeltő. A GÁTLÁSOK elvetése megnyitja az utat az ízléstelenség előtt. Az ízléstelenség pedig mindig meglepő, amire oda kell figyelni. S tévedés ne essék: az ízléshatárok elvesztése nem azonos feltétlenül a trágársággal. Megjelenhet trágárság formájában is, de számtalan egyéb formája is van — a pletykától az intimitások feltárásáig. Mondanunk sem kell, ez is versenyt nyit meg, s ami a legsajnálatosabb, hogy emögött is egyfajta hamis tudat áll. Abban az értelemben, hogy az ízléstelenkedő, a feltűnést kereső úgy véli: ő valamiféle társadalmi igénynek tesz eleget, modern és őszinte, s ezáltal védelmet és igazolást talál viselekedésében. Azért érdemes elgondolkozni e jelenségen, mert igen sokakat visz az ilyen típusú félreértett társadalmiság tévútra. A társadalmiságban ilyenkor nem az egymást segítést, az egymás iránti figyelmet, tapintatot látják, hanem egyfajta hősködést, egyfajta torz versengést. A népdalból ismert „vagyok olyan legény, mint te”, szinte mottójává válik ennek a torzulásfajtának, elfelejtve, hogy a dal úgy folytatódik: „vágok olyan rendet, mint te”. Ez igazi versenyszellemet fejez ki, mely a munkára vonatkozik, s nem hetvenke- dés. A hetvenkedés is társadalmi jelenség, de negatív társadalmi jelenség. S AMENNYIRE helyes az a gondolat, hogy az ember elsősorban társadalmi lény, csak a társadalomban tudja megvalósítani személyes képességeit, épp annyira igaz az is, hogy a társadalomban lehetséges megvalósítania torz és agresszív képességeit is. Az agresszivitás, mely végső formája a félreértett társadalmiságnak, nem valamiféle öröklött ösztön, mely az ember feltétlen sajátsága, hanem ugyanúgy társadalmi alapon bomlik ki, méghozzá a társadalom kisebb egységeiben, közösségeiben, mint ahogyan a legpozitívabb tulajdonságok. A félreértett társadalmiság azonban társadalomellenes, s végül mindig az embertelenségbe torkollik. Hermann István |^V\\>\\\\\\\\\\\\VY\V\\\\V\V\\\\\\X\\\\V\\\\\\\V»\\\\\\\\\\\\^^^ S zalai, as Igazgató, úgy döntött, hogy legalább a nagyszttnetig vár. Végig kell ezt gondolni.- -Nem lehet csak úgy megmondani neki, hogy a tanácselnök telefonált, „pár perc az egész!” fogod az ecsetet, biztos van olajfestéked is, hát ugorj már ki egy kis időre, aztán pingáld oda, hadd lássa, milyen gyorsan reagálunk. Mert felfogás kérdése ez. S, ha kiröhögi a falu a fiút? Őszintén szólva, először azt hitte, goromba tréfát hall az elnök szájából, amikor visz- szakérdezett, hogy „no, és hogyan gondolod, mégis, kivel csináltassam meg?”, s az úgy válaszolt, hogy „van rajztanárod, nem? Az új kis kollégád meg tudja csinálni. Miért rendeztük meg a kiállítását az új művelődési házban, ha még ennyit sem kérhetünk tőle?” No, igen. Ezt a kiállítást ugyan nem a tanács rendezte meg, hanem a tsz, de nem is ez a lényeg. Hogy a megnyitó időpontjára összehívott érdeklődők távoztával napokig senki be nem nyitott a házba, nem volt senki kíváncsi a fiú festményeire, azt, ha nehezen is, még meg tudta magyarázni. Először is, nem hagyta becsukni a termet, nem engedte bezárni a kiállítást, megakadályozta, hogy leszedje festményeit. Szombaton zsebébe dugott egy üveg barackpálinkát, és elment hozzá az albérletbe. Csak úgy lehetett vágni a füstöt, amikor belépett a kis szobába. Galy- lyas Feri az ágyon feküdt ruhában, majdnem lenyelte a cigarettáját, hogy egyszerre ott áll előtte az iskolaigazgató. Mire elfogyott az üveg barack, addigra már elmesélte a fiúnak, hogy neki sem volt könnyű, amikor tizenkét éve idekerült, s majd meglátja, boldogulni fognak, csak nem kell azonnal megsértődni. Ez nem a főváros. Ez itt egy falu, ahol az emberek dolgoznak, jó, jó, a megnyitóra azért jöttek el a tanács hivatalnokai, mert megyei elvtárs is érkezett, aztán, ugye, ott volt az óvónő is, eljött az állatorvos, a tsz-ből is itt volt az egyik brigád, a szocialista címért versenyeznek, be is írattak a saját naplójukba, és a kiállítás könyvébe is beírtak ugye, hogy milyen szép a kiállítás, aztán azért voltak itt szülők is a faluból. Hát aztán az, hogy hétköznap alig-alig tévedt valaki arrafelé, ezt meg kell érteni. Végül is. amit 6 ígért neki, amikor idehozta a tantestületbe, azt teljesítették is. Nem igaz, Hogy a gyerekek csak az énekkar kedvéért, mert szerepelniök kellett, láthatta, hogy voltak olyanok is, akik nem énekkarosok. És a megyei laptól is voltak itt. Majd írnak is róla. De az elnök kérése most. Amilyen ideges művésztermészet ez a fiú! Tény, hogy sablonnal is rá lehetett volna festeni arra a két ajtóra a megfelelő feliratot, de a festők levonultak, az elnök pedig úgy gondolta, hogy még elegánsabb is lesz, ha nem felirat, hanem egy női, meg egy férfifigura tudósítja az embert, melyik ajtón kell bemenni. Na, volt ezzel is elég vita. A végén megoszlottak a vélemények, hogy végig készüljön-e el a járda, le a kispa- takig, vagy inkább a buszfordulónál előbb, hát ugye, ez az illemhely, s aztán majd jövőre járdásítanak tovább, le a kispatakig. Most hát megvan az illemhely, s bár a kátrányos oldalsó rész balról mutatja, hogy az a férfiaké, mégsem jó az jelzés nélkül. Azt mondta az elnök, mindegy neki, hogy két fej lesz az, vagy pedig két figura. Szoknyával, meg nadrággal. Még, ha nem volna épDen piacnap. Délig, egyig a zöldségesek sem mennek el, odébb az állatvásárok terén meg malacokat hajtottak fel ma, lesS * 7 közönsége a tanár úrn?' amint ott áll kezében ecsettel, és a vadonatúj illemhelyre pingálja a n5i, meg a férfifigurát. Szokták jelezni úgy is, hogy kis körből jobbra föl egy nyíl mutat, ez a nő, ha pedig a kis körből lefelé egy kereszt, akkor ez a férfi. Persze, ez itt nem elég közérthető. Emlékszik, az Arany Ra- nett finom mellékhelyiségének ajtaján ilyen figurák voltak, amikor még ő járt egyetemre. Bronzból voltak öntve, és azok a világoskék csempék, a tisztaság, és valami jó illatú sprét használhattak, mert az ember úgy érezte magát benne, mint egy kínosan rendben tartott fürdőszobában. Dehát ez egy falusi vécé. Jó, jó, nem klozet, nem budi, nem reterát, nem... A függönyön át kinézett a buszfordulóhoz. Jó páran várakoztak a tizenegy órai járatra. Bányászok. Divatosan öltözött lányok. Néhány asz- szony. Ni, az öreg Lezsák néni. Megint utazik a fiához be a székhelyre. Persze, hét vége, holfiap szabad szombat. Nézegetnek a kis építmény felé. Még nem lehet használni. Az ajtókat elég szépen lefestették. Hófehérre. Szinte idáig érződik a friss habarcs, meg a mész jó szaga. Csöngetés után benézett a tanáriba. Gallyas nem volt ott, az osztályban akadt rá. Linóleumpadló darabjaiból bicskával, meg zsilettpengével kivagdosott nyomósablonokat nézegetett a gyerekekkel. A linómetszet technikájával hozta izgalomba őket. Alig várják a rajzóráit. Nem ült le. amikor Gallyas Feri utána jött az irodába. Hellyel kínálta. Gallyas rágyújtott. Nem tudta, hogyan fogjon bele. Végül nagyot sóhajtva a székbe ereszkedett, és végigsimította az arcát. „Hogy vagy?” — kérdezte tőle. Gallyasnak majd leesett az álla, ;,Jó az albérleted?” Gallya« még mindig nem értette. Tett ia a kezével egy zavart mozdulatot. „De hiszen, láttad, igazgató elvtár«...” — mintha ezt akarta volna mondani. Szalai az ablakhoz ment. „Gyere csak!” Gallyas odalépett mellé. „No, mit szólsz?” — mutatott áliával a vécé felé. Mit lehet erre szólni. Galylyas dünnyögött valamit, csak annyit lehetett hallani belőle, hogy „Há-áát...” „Szóval, épülünk, szépülünk, igaz, Gallyas tímár úr?” Elmosolyodott. Gallyas Feri most már végképp nem értett semmit. „Aztán, tudod, majd épülnek pedagóguslakások is. Ha igaz, a következő ötéves tervben.” Rásandított oldalról. Gallyas a homlokát ráncolta. „Nem jó az a vécé, ugye?” — mondta Szalai. ....mm... de, szerintem elég j ó!” „Nem jó. Nem tudja az ember, hogy..., hogy fiú-e, vagy lány. Rá kéne, komám fösteni!” Gallyas összerándult. Szalai nem hagyott neki válasznyi időt. „A pedagóguslakások meg majd ott lesznek a domb oldalában. Látod? Nézd csak, innen egészen jól látszik. Közös nagy udvaruk lesz. Én már a terveket is láttam. Nemsokára tárgyalja a vébé.” Gallyas lehajtott fejjel állt előtte. Szalai szótlanul járt le és föl a szobában. „Szóval..., lehet azt csinálni késő este is. Vagy hajnalban...” Szalai ezen az éjszakán alig aludt. Kétszer is megnézte az öreg vekkert, amint megébredt, s előtte ott volt Gallyas szótlanul is nagyon beszédes arca. Nyolc előtt, amikor a sarkon befordulva a buszmegállóhoz ért, innen, átellenben csak vagy tizenöt lépés az iskola bejáratáig, sokáig nem tudta tekintetét a kis épületre emelni, KÁLDl JÁNOS: Rekviem egy fáért A kert legszebb cseresznyefája elfagyott. Sírjatok, madarak: vem terem többé édes gyümölcsöt. Sírjatok, szelek: nem bujkálhattok ágai közt. Sírjatok, kicsi tátikák: nem védhet titeket gyapjas árnyékával. Amíg tél volt, olyan volt, mint a többi fa. Jeges fatörzs és puszta ágvilág. Felöltözött olykor hóba és szomorúságba. Amíg tél volt, ki gondolta volna, hogy már nem is él. Csak most a tavaszi napverésben derül ki, ami történt. Mondja a vádat a néma fa-halál. Sirassátok, hegyek kolompjail Sirassatok, egek harangjai! PÖSFA1 PÉTER: Négy nap l. (Drágakő) 3. lovakról álmodtam reggel havazott az ajtó előtt órámra néztem nem mozdultak a mutatók repültem zuhantam két fa között alattam háló ruhákat terített széttárt karjaimra kiszikkadt minden az időtlen csodától fények kereszteznek minden utat a hang minden irányba terjed mindent biztosan tudok bizonytalanul kételkedek kikapcsolták a súlytalanságot összébb húz a gravitáció 2. levetkőzik a kályha elégnek a bútorok gyökerek lepik az odvas fákat ablakot nyitók a téli szélnek a járvány tovatűnt már égnek a csilagok vágtató erek lusta folyamok eladtam a ruháimat átölelem magam most minden pillanat kapcsolatban van összetévesztettem az ismeretleneket túlléptem a határokat határtalan a félelmem ceruzát és ecsetet festek a papírra megismerem a galócát nyilvántartásba veszem a céltalan versek közé tűzöm gombostűvel lovakról álmodtam nem mozdulnak a mutatók tükörbe nézek tegnap egoista voltam gyertyát gyújtok újra eloltom — újra egy ház egy kép kisebb, mint a valóság kép-kép felett emeletes családi ház minden szomszéd idegen minden idegen szomszéd öregebb a szívdobogás áthallik a falon katonákat soroznak a szomszéd csillagon 4. semmit nem értek kifordít az olvasat minden éjszaka elárulom magam legutóbb lovak aztán fák és manizs mi lesz belőlem leggyermekebb koromban egy tánc felkér azután elveszít automatikusan csodálatba esünk minden zuhanás fájdalommentes a közép-európai utca fehérebb már lassan kifagynak a fáradt virágok hazaindulnak a vándormadarak. (1984. december) SZOKOLÁY KAROLY: ÜZENET A JÖVŐBE Az unottság, s mindent-tudás korában hitlem én sok-sok kis földi csodában: soha vissza nem térő mosolyokban, és egy-egy önkéntelen mozdulatban, tekintetekben, miket nem felednék akkor se, hogyha más bolygóra mennék, ígéretekben, melyek teljesültek és mámorukkal magukhoz emeltek, gyerekekben, nőkben és férfiakban, s gyerekesen hittem sajátmagamban. Ne higgyétek, nem voltam vak-hiszékeny. Becsapható se voltam én egészen. És meg is éltem sok keserűséget, s van, ami belülről örökre éget. Közöny, ridegség és lélektelenség tűje oltotta vérembe a mérgét. De vedd ezt: hányán hallgattak szavamra és mosolyogtak vissza mosolyomra. Hitemért hittel fizettek cserébe. Hittek bennem. S ez mindenért megérte. SASS ERVIN: Ma még állok az ablak előtt a levegő fűillatú a fák karjaiban rügyfakasztó nedvek magasra nyújtóznak a házak a keskeny kis betonút emlékalakod ringatja sietsz kopog a csizmád és körülölel fehér ragyogás az elröppent hó és bennem a szavaknak gyöngysora a tengerkék áhitat zöldlombú várakozás állok az ablak előtt, s ma még üres az utca. NÓGRÁD - 1985. május 18., szombat 9 KONCZEK JÓZSEF: * , 4 Pár perc az egész
