Nógrád, 1985. május (41. évfolyam, 101-126. szám)

1985-05-11 / 109. szám

KATONA JUDIT:

Minf a szép, hives...

Mint a szép, hives patakra a szarvas, úgy vágyom én, szomjazom, igaz szavakra.

Lobog fehér papírom, fohásszal tele írom, vajon lesz-e megnyugvásom, vadak között maradásom?

Húzkodnának, kötöznének csapdát vetve ellenim, bizakodván mégsem félek, feléjük kiáltok megint én semmitől se félek, erős bennem a lélek s bár gyengék a szárnycsapások égi madarakkal szállók.

KÖLNER ZOLTÁN:

Lélekkeresés

Harmattal elföldelt rózsák,

csontomba elásott rózsák,

harmadnapra vérző rózsák: füstölgő vörös

napkorongok.

Szélárnyékban újhold péntek, lábnyomomban vak szerencse. Döggel ékesített rózsák,

fölpuffadt csönd néma rózsák,

csillagoktól nyüzsgő rózsák: füstölgő vörös

napkorongok.

Szélárnyékban újhold péntek, vérrel beszentelt harangok. Fejemből elővett álom,'

szememből varázsolt álom,

szívemből rámsújtott álom: füstölgő vörös

napkorongok.

Szélárnyékban újhold péntek, minden új hold új halálom.

KÖVES ISTVÁN:

Don ]uan lihegi a legújabb ma n drag ora főzet- kipróbálásakor

Szabad-e

j Szabad-e még

Szabad-e mégis Szabad-e mégis szerelembe Szabad-e mégis szerelembe zuhanni Szabad-e még-is szerelem bezuhanni Sza-bad-e-még-is-sze-re-lem-be-zu-han-ni Szabad-e még-is szerelem bezuhanni Szabad-e mégis szerelembe zuhanni Szabad-e mégis szerelembe Szabad-e mégis Szabad-e még Szabad-e Hiába

.

________________________________________________________

if

*

Fiafal

jugoszláviai

magyar

költők

A jugoszláviai magyar költészet legújabb generációi és az Űj Symposion című folyóirat szorosan együvé tartozó jelenségek. Az első Symposi- on-nemzedék létrehozta a lapot, attól kezdve a lap tartja fenn a közlés lehetőségeivel az egymás után színrelépő nemzedékeket. Az induló generáció olyan költőket sorakoztatott fel a folyóirat mellett, mint Tolnai Ottó vagy Domonkos István.

Mára a harmadik Symposi- on-nemzedék is a saját lábára állt. Fenyvesi Ottó, Csorba Béla, Sziveri János (a legutóbbi főszerkesztő) és Szügyi Zoltán a modern magyar költészet jellegzetes, erős vonulatát képviselik, jelen összeállításunkban verssel nem szereplő társaikkal együtt. Hozzájuk sorolható Balázs Attila prózairó, kinek világa számos ponton érintkezik e költészettel. Csorba Béla verseit a lényegére -lecsupaszított nyelv, az ironikus, nem ritkán szarkasztikus hang es redukált szerkezetek jellemzik. Mindeddig egyetlen kötetbe rendezte a munkáit; keveset, súllyal szóló alkotó.

Csakúgy egy könyvvel jelentkezett eddig Fenyvesi Ottó. Négyük közül talán ő kísérletezik egyedül a vers formai megújításával, a nyugateurópai modern költészeti mintáik meghonosításával. Második könyve jelentős meglepetésekkel szolgálhat a hazai olvasók számára is.

Szügyi Zoltán vonzódik a hagyományos formákhoz, nem riad vissza a panteisztikus életérzésektől sem. Üjabb törekvéseit a nagyobb, ciklikus kompozíciók felé tájékozódás jelzi. Világa mind véglegesebb, mind komorabb; Anno ciklusa elmélyültségének sajátos állomása.

Bár még csak két könyve jelent meg, máris tagadhatatlan szerepet játszik Sziveri János a Jugoszláviában íródó magyar nyelvű költészetben. _ Tételesen is vállalt eti- kusság, a politikum szüntelen í jelenléte a versben, ugyanakkor filozofiíkusságra törekvés — láthatóan magasra állította saját maga számára a mércét az alkotó. Az önmaga által vállalt követelményeknek ez ideig sikerrel felelt meg. Az említett költők vaiameny- nyien Sinkó-díjosok.

Zalán Tibor

Amióta művészet létezik, csaknem azóta kritikusok is tevékenykednek, hogy fölmérjék, elemezzék az alkotók teljesítményeit. A hagyomány számon tart egy görög kritikust, Zoiloszt, aki Homérosz költeményeinek fölöttébb kemény bírálatával szerzett kétes

csengésű nevet magának. Többen vannak

persze olyanok, akik esztétikai tudásuk, biztos ítéletük és ízlésük révén vívtak ki megbecsülést, szereztek rangot a kritikusi hivatásnak. Vállalva gyakran a tévedés kockázatát is —, hiszen a kritikus a múlt, s a jelen művészi normái szerint ítélkezik, s utóbb kiderülhet, hogy valamely mű, amelyet elmarasztalt, új és értékes művészi irányzat terméke volt. Persze fordítva is így igaz: egy adott korszak kritikailag jól fogadott alkotásairól is bebizonyosodhatik, hogy nem időtállóik.

Szocializmust építő társadalmunkban sajátos szerepe van a művészetkritikának. Egyrészt — tekintettel arra, hogy nálunk a mv vészek túlnyomórészt diplomát szereznek, s a műalkotások létrehozásában az állami támogatásnak meghatározó jelentősége van — „abszolút dilettáns”, kirívón tehetségtelen munkákkal, teljesítményekkel ritkán találkozik a kritikus, másrészt azonban egy rendkívül bonyolult, váltságjegyekkel terhelt értékrendszerben kell tájékozódnia — sőt: tá- jékoztania. Manapság a klasszikus művek mellett ott találhatók a legkülönfélébb alkotói törekvések termékei; s a kritikusnak kell —, ha tud — vezérfonalat adnia: mit érdemes megnézni, elolvasni, megvásárolni. De — az előbbiekből következőleg — ez a vezérfonal voltaképpen' az alkotóműhelyek irányítóinak kezéből gombolyodik elő: a kritikusi tevékenység otrl kezdődik, amikor eldől ki és mit alkothat? Milyen könyvek jelenjenek meg, milyen filmeket forgassanak, milyen darabok, s milyen rendezői felfogásban kerüljenek színpadra, milyen szobrok jussanak közterekre, milyen képek a tárlatokra? Kritikai tevékenységnek minősül tehát mindaz, ami az alkotóműhelyekben történik, ami azzal kapcsolatos, hogy milyen művek, s a nyilvánosság milyen szférájában fejtsék ki társadalmi hatásukat. Ekkor lép működésbe a szorosabb értelemben vett kritika, mely mintegy a társadalom képviseletében alkot véleményt a műről, a művészi teljesítményről.

Nem csoda, hogy művészetkritikánk gyakorta — szinte „hagyományosan” — küszködik a rárótt feladattal. Erről a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottsága mellett működő Kultúrpolitikai Munkaközösség legutóbbi, 1984 őszén keit állásfoglalásában így fogalmaz: „Az elmúlt évtizedben nem javult, sőt, egyes művészeti ágakban romlott a művészetkritika értékfelismerő -támogató, a közönséget és az alkotókat orientáló tevékenysége. A művészetkritika mai állapota többnyire nem kedvez a szükséges eszmei tisztázódásnak, a reális értékrend tudatosításának, a műhelyek határozottabb és egyértelműbb megrendelő, értékelő és válogató tevékenysége kibontakozásának, a művészetpolitikai és közművelődési szempontokat jobban érvényesítő közléspolitika kialakításának. Sok helyütt — a megbízható marxista művészetelméleti háttér hiánya miatt — elbizonytalanodtak a marxista igényű kritikus kezdeményezések, nem elég igényes és' határozott a marxista kritika állásfoglalása a művészeti és ideológiai vonatkozásaikat tekintve egyaránt problematikus törekvésekkel kapcsolatban. A kritika csak ritkán vállalja — és akkor sem mindig a kívánatos szinten teljesíti — a

művek világképének, eszmeiségének feltárás sát és értékelését”.

Ezt a — korántsem hízelgő — véleményt erősítették meg az MSZMP Központi Bizottságának a part XIII. kongresszusára készített irányelvei is.: „A művészetkritika es a művészetelmélet az eddiginél hatásosabban, kezdeményezőbben vegyen részt a mai magyar és külföldi irodalmi és művészeti áramlatok, értékek és a vitatható törekvések minősítésében. Jobban kell támogatni a szocialista eszmeiségű, ízlésformáló művészi alkotásokat. Határozottan fel kell lépni az eszméinktől idegen, szocialista viszonyainkat eltorzító törekvések ellen.”

E kép hátterében azonban olt rejlenek azok a zavarok is, amelyek az utóbbi évtizedben a kritika szerepértelmezését megnehezítették. Volt — például — olyan nézet is, mely szerint a kritika működésétől függ a művészi alkotómunka szabadsága. Ha a kritika nem minősíti kellő határozottsággal a vitatható művészi törekvéseket, akkor óhatatlanul előtérbe kerülnek az adminisztratív eszközök, a politika kénytelen — a szükséges mértékben — korlátozni a kísérletezéseket, útkereső próbálkozásokat. Nos, ez az első hallásra tetszetős, meggyőző vélekedés olyan különbséget feltételez művészet és kritika között, amely a valóságban nem létezik. Ugyanis a művész, s a kritikus egyforma felelősséggel tartozik, a társadalomnak, furcsa munka- megosztás lenne, ha az alkotó, „azt mondhatna, amit akar”, hiszen majd a kritika úgyis „helyre teszi”. A XIII. kongresszus tapasztalatai alapján leszűrhetjük azt a tanulságot. hogy az eféle szereptévesztés semmiféle hivatalosként értelmezhető megerősítést nem kap.

Tartós betegsége kritikai életünknek, hogy kevés a vita, az eszmecsere a nehezen megközelíthető, de vállalandó értékek szolgálatában. S, tartósan divatozik a nyegle hangvétel, a személyeskedő, csipkelődő modor; a kritikus visszaél a hatalmával, társadalmi megbízatásával. Néha meg azt tapasztaljuk, hogy a kritikus a tömegek tévedhetetlen képviselőjének pózában tetszeleg: ami neki nem tetszik, az a közönségnek sem tetszik, tetsz- hetik. Az ilyen kritikus olykor gátlástalanul meneszt mennybe vagy tapos sárba műveket, teljesítményeket, alkotókat — a közönségre, a társadalomra hivatkozva. S, hiba az is, ha a kritikus túlságosan a művész szemszögéből, a bírálandó mű, produkció vonzáskörében foglal állást, s jó esetben is csak a hozzáértők az esztétikai ismeretekkel fölvérteztettek számára érthető mindaz, ami* mondani akar, idegen szavakban, szakkifejezésekben dúskál stb.

Meg kell találni tehát —, bár csöppet sem könnyű —, azt a pontot, melyről a kritikus belátja a művész, s a társadalom között húzódó terepet. A kritikusnak egszerre kell a művészt, s a társadalmat képviselnie. Meg kell mutatnia a közönségnek: mi a fontos abban az „üzenetben”, amely a művésztől érkezik, s vissza kell jeleznie a művész számára, hogy a mondanivalót nem csorbították-e a kifejezésmód, a szemlélet ilyen vagy olyan hiányosságai. S, mindehhez a kritikusnak nem áll rendelkezésére közvélemény-kutató apparátus (ezért baj, ha valaki demagóg módon, s fölényes határozottsággal a közönségre, a társadalomra hivatkozik, amikor egyéni véleményét fejti ki.K Ám, a kritikus is része a társadalomnak. 5 is szuverén befogadója művészi alkotásoknak, tehát az a kritika, melyet megfogalmaz, bizonyára sokak —, tán nem ilyen ti>r datos — megítélésével esik egybe.

K. Zs. ]

KARRIER

C

sutorjai tizenöt évig volt színész vidéken, aztán felikerült Pestre az anyósa zöldség- és gyümölcs- kereskedésébe, eladónak. Álmában ugyan nem egészen Égy képzelte el a pesti szer- eódését, de hát álmában topábbra is azt képzelhetett el, amit csak akart.

— Ne búsultj fiam — mondta neki az anyósa, aki bölcs volt, mint minden anyós —, jobb ez így, majd meglátod. Mert színészre nem tudni meddig lesz szükség, de hagymára, káposztára mindig. A krumpliról nem is beszélve.

Csutorjait ez nem vigasztalta meg túlságosan és abba is nehezen törődött bele, hogy próbák helyett a böhöm nagy zsákokkal kellett birkóznia. Igaz, bölcs anyósa szerint az is férfit próbáló tevékenység.

— Eltelik egy kis idő, és meg se kottyan neked — mondta.

Eltelt a kis idő, meg a nagyobb idő is, de azért még mindig ,.megkottyant” Csu- torjainak, hanem a lelke már kezdett hozzákérgesedni az egészhez. És csak valami fájdalmas nosztalgiával gondolt «zunesamúlijiára, ahol küiönTóth-Móthé Miklós:

ben nem sok babér termett neki. Különösen a filmnél nem. Egyszer hívták ki a filmgyárba egy nyúlfarknyi szerephez, akkor is tévedésből. Amikor Pocetnyik Pal a kamcsatkai filmfesztiválon ezüstróka-díjat nyert filmrendező meglátta, élénken tiltakozott.

— Nem, kérem, nem ilyenre gondoltam. Sokkal ruszti- kusabb, göcsörtösebb fejre van szükségem erre a szerepre, erős, kemény kontúrokkal. Ne haragudjon, barátom, de az ön feje túlságosan iágy, a vona lai elmosódottak, akár egy vízfestmény. Mint egy őszi táj. Majd, talán, valami Krúöy- filmhez...

Ez volt az az élmény, ami a filmgyárhoz kötötte Csutor- jait és az a két pár virsli, amit bánatában evett meg a büfében. Ennek is sok éve már, de azért csak megdobbant a szíve, amikor egy napon Pocetnyik Pál lépett be a zöldségesboltba. Lombjai

vesztett fejjel, kissé elhízva, de azért a régi zsenire emlékeztető mozdulatokkal válogatott a padlizsánok között.

„Vajon megismer-e?” — gondolta Csutorjai, bár ennek valószínűségében maga is kételkedett. Mindenesetre katonásan begombolta köpenye felső gomibját és kicsit kihúzta magát mint közlegény a feljebbvalója előtt.

Pocetnyik hosszan matatott a padlizsánosládában, majd kiemelt három szépen fejlett példányt, és vitte a mérleghez. Amiig vitte, szórakozjúi- tan rápillantott a pult mögött feszesen ácsorgó Csutor,iáira, aztán ránézett mégegyszer most már kicsit koncentráltabban, miközben a mérlegre rakosgatta a padlizsánokat.

— Igen is — mondta rekedten Csutorjai a mérleghez ugorva —, egy kiló tíz... Tessék ellenőrizni...

— Jó, jó... — szólalt meg Pócetnyik, továbbra is mereven figyelve Csutorjait —, elhiszem, nem érdekes... Hanem, barátom, megtenne nekem valamit...

— Hogyne, nagyon szívesen...

— Akkor mondja utánam... Várjon csak, igen, ezt a szöveget... Nem minden fajta szarka farka tarka-barka, csak a tarka fajta szarka farka tarka-barka... .Megismételjem?

— Nem szükséges... — mondta Csutorjai, és eleget tett a nagy filmrendező kérésének.

— Remek — mondta Pocetnyik —, most ugyanezt suttogva, aztán teljes hangerőből™

Csutorjai elmondta suttogva, aztán ordítva, hogy az egyik padlizsán íeguruit a mérlegről.

— Nagyszerű! — tapsolt Pocetnyik. — És most uram, tegye a golyóstollát a jobb füle mögül a bal füle möge és sétáljon a pult mögött gondterhelten.

— Kezdhetjük?

— Igen... — mondta Csutorjai és sétált a pult mögött gondterhelten. Egy öregasz- szony jött be vásárolni, de Pocetnyik elmagyarázta neki, hogy próba van, jöjjön később. Az öregasszony sértődötten távozott és attól kezdve inkább a piacra járt ki.

— Ez az — mondta Pocetnyik megelégedve Csutorjai jövés-menését —, most még arra kérem álljon a mázsára. Lemérjük, hány kiló.

Csutorjai a mázsára állt, Pocetnyik lemérte és elégedetten nyugtázta, hogy kilencven kiló.

— Köszönöm uram — mondta aztán —, és egyben

elnézését kérem, hogy f árasztottam. Filmrendező vagyok, és a legújabb filmemhez keresek főszereplőt, de kizárólag civilt. Talpig civilt, a civilnél is civilebbet. Magának olyan rusztikus, göcsörtös feje van, erős, kemény kontúrokkal, a beszéde pallérozat- lan, a súlya is megfelelő. Itt a névjegyem. Holnap tizenegyre várom a filmgyárban, próbafelvételre. Nagyon kérem jöjjön ki.

Csutorjait nem kellett nagyon kérni, hogy másnap kimenjen. Megcsinálta a próba- felvételt és néhány nap múlva közölték vele. hogy megkapta a szerepet.

—, Nagyon jó, amit csinált — dicsérte Potecnyik —, ez a natúr természetesség, ezek a szögletes mozdulatok, az egésznek életszaga van. Látja, ezért szeretek én civilek-, kel dolgozni a j filmjeimben.

C

sutorjai lapított. Istenem; csak nehogy - valaki lebuktassa legalább a felvételek megkezdéséig.

NŐGRÁD — 1985. május 11., szombat 9

MŰVÉSZET ÉS KRITIKA ,