Nógrád, 1985. május (41. évfolyam, 101-126. szám)
1985-05-25 / 121. szám
ZELK ZOLTÁN: VARÁZSLÓ’ őriz a tél még, börtönében állasz merengve. S mint egy lepke váltadra törpe szellő röppen és súgja is a hírt füledbe: kitavaszodik már maholnap.,. a fák még szélütötten állnak, de jö egy hajnal és lehében táncba-ringó szüzekké válnak. Pókok kinyitják boltjukat majd, két ág közt fürkésznek lebegve, nekik születik, hasuk teljen, lárvából bogár, kék legyecske. Mint nyitott kapun, úgy ömlenek a bújdosó fecskék e tájra, halászó csőrrel elmerülnek a szélkavart légóceánba. S ha majd a fűszálak hegyére lila tetőt kötöz az este, tücsök próbálgatja a nótát, a tavalyit, még nem feledte? A fehérujjú, gyilkos télről mesélnek rémeket a cinkék — a szarvasbogár útnak indul, keresi fába ásott kincsét, Ez a tavasz. Lásd, ezt ígértem tenéked. édes. Ezt. vigasznak. Nézzél körül hát. nem hazudtam, temérdek kinccsel vagyok gazdag. E tájat adom most tenéked... s ha győzöm eztán is varázzsal: megajándékozlak kövérebb, dúsabb vidékkel is, a nyárral. ♦A költő kötetben még meg nem jelent verse. A korfárs spanyol festészet A kortárs spanyol festészet eredményei a középkelet- európai országokban eddig jórészt csak albumok lapjairól voltak ismerősek a nagy mesterek néhány műve révén. Az európai műveltség minden területén egykor oly fontos szerepet betöltő spanyol festészet az utolsó évszázadban a sereghajtók közé került. Nagy egyéniségei, mint a modern festészet korszakos mestere, Picasso, életük nagy részét távol hazájuktól, Franciaországban töltötték. Vonzásukra több honfitársuk költözött Párizsba a század első évtizedeiben, akik a nemzetközi avantgarde élvonalba tartozó École de Paris legkiválóbb művészei lettek, mint a kubista festészetet Picassóval együtt létrehozó Juan Gris, vagy az ugyancsak iskolateremtő, ma már klasszikusnak számító Juan Miro. Az otthonmaradottak a Franco-rendszer alatt a helyi klímához alkalmazkodtak, a spanyol hagyományokat építették tovább. A demokrácia felvirradtá- val az ország ma a kulturális nyitás szakaszába került. Így jött létre a magyar— spanyol egyezmény keretében az első kortárs spanyol festészeti kiállítás a Magyar Nemzeti Galériában, melyet az esemény rangjához mérten Alfonso Gera, a hazánkban tartózkodó spanyol miniszterelnök-helyettes nyitott meg. A nagy érdeklődésre szá- mottartó kiállítás tizennégy művész alkotásain keresztül számol be évtizedeink nyugtalan kereséseiről, melyek a spanyol művészetet is jellemzik, a karakterisztikus, tartózkodó, a festészet határait túl nem lépő magatartás szerint. Nincs felzaklatott féktelenség, kétségbeesett rikol- tozás, elrettentő, polgárpukkasztó trükk. A festészet ősi eszközeihez is hűek maradnak, bár látszik, hogy fejlődési modelljük során végigpróbálták a modern művészet minden újítását. A forrongó hatvanas években több új mozgalom Indult országszerte. Követőik széle« körben kísérleteztek, a természettudományos forradalom élményét a komputerek segítségétől kezdve a mikroszkópikus, szerves struktúrákon át a kristályos szerkezetekig új utakon kívánták leképezni, vagy szimbolikus jellé formálni. Többen az op és pop art eredményeit is felhasználták az egyetemes igazodáshoz alkalmazkodva. A hetvenes években a különféle irányzatokat már galériák és a megalakult Spanyol Absztrakt Művészeti Múzeum is támogatták. Az új figuralitás is tért hódít. A Krónika csoport tagjai a tömegek számára közérthetőbb stílusban dolgoznak. G. Pérez Villalta a régi spanyol hagyományokhoz kanyarodott vissza, amelyeket szimbolikus, biblikus ábrázolásokban éleszt újjá. A legfiatalabb nemzedék tagjai, figyeljenek bár sokfelé, szintén az elhagyott festői elvekhez térnek vissza, a félmúlthoz kapcsolódnak a szürrealizmus és az absztrakt expresszionizmus tanulságait sem feledve. (M. Quejido, J. M. Broto), Brestyánszky Ilona tszak-magyarországi írótálai kozó Egerben A Magyar írók Szövetsége miskolci írócsoportja, a Napjaink szerkesztősége és az egri ifjúsági ház irodalmi al- kotóköre írótalálkozót szervezett május 19-én Egerben. Nógrádból Laczkó Pál író, a Palócföld szerkesztője, Bódi Tóth Elemér költő, a Palócföld szerkesztőbizottságának tagja és Szepesi József költő vett részt az északi országrész íróinak találkozóján, képviselve a folyóirat törekvéseit. A régióban megjelenő folyóiratok közül csupán a Hevesi Szemle maradt távol. A találkozó házigazdája Cs. Varga István volt. Az egri ifjúsági ház nem először adott otthont hasonló jellegű rendezvénynek, erre kedvező adottságai is predesztinálják. Maga a város szintén kellemes találkozóhelye lehet a jövőben is az északi országrészben élő íróknak, költőknek, irodalomtörténészeknek, ha nem is nagy, de mindenesetre érdeklődő és értő közönséget kínálva számukra.' S nem utolsósorban, Eger Miskolcról, Salgótarjánból, Budapestről és máshonnan is könnyen megközelíthető. 2 Az elmúlt esős vasárnapon gondolatgazdag találkozó volt Egerben. A program első része a Fülep Lajosra, történő emlékezés jegyében zajlott a neves művészetfilozófus születésének centenáriuma alkalmával, az életművel való szembesülés eszközével. Fodor András költő, a Magyar írók Szövetségének alelnöke nyitotta meg az emlékezések sorát, utalva azokra is, akikre szintén ebben az esztendőben emlékezünk, köztük Lukács Györgyre, Kosztolányi Dezsőre, József Attilára. Az emlékezéseknek természetesen csak akkor van értelmük, ha hozzájárulnak napjaink kérdéseinek tisztázásához, vagyis e hatalmas életművek ma Is időszerű mondandóira Irányítják elsősorban a figyelmet. Fodor András emlékezése ilyen volt. Miután Fülep Lajos köréhez tartozott az Eötvös-kollégiumi időtől kezdve, a személyesség hitelével idézte föl a nagy művészetfilozófus alakját, a zengő- várkonyi időket s azt a termékenyítő hatást, amely ma is elevenen él mindazokban, ákik emberi, szellemi kapcsolatba kerülhettek vele életük során. A költő okos, értelmet és érzelmet egyaránt csillogtató esszéje, amely a Fülep Lajosról szóló saját versek fölolvasásával gazdagodott (Várkonyi gesztenyés. Az ember, Látogatás, a Kettős rekviem című ciklusból Az ezredik este, Gazdátlan ház) nemcsak a művészetfilozófust mutatta be, hanem mindenekelőtt azt az embert, aki a világra, a társadalomra, a nemzetre, a művészetekre figyelve maga is mindig az emberre figyelt elsősorban. Az emberre figyelő Fülen Lajos nemcsak tanulmányainak, cikkeinek tiszta és kérlelhetetlen logikájával, a tudományos módszeresség és igényesség példájával nevel, hanem mindenekelőtt azzal, hogy szóljunk bármiről, mindig az egészre figyeljünk, miként nehéz, időkben ő maga is tette. Többi között ezért teremthette meg a modern magyar művészettudomány elméleti alapjait tanulmányaival és cikkeivel, bár sohasem törekedett a nagy összefoglaló mű megírására. Lukács György írta róla 1910-bén: „Milyen biztos és erős lehet valaki, aki — a mi gyorsan és izgatottan fejlődő országunkban, ahol a legjobbak kétségbe vannak esve, ha nem látják napról nanra fejlődésünket — íav ki tudja várni a maga fejlődésének ütemét.” Ez a magatartás napjainkban is meglehetősen ritka s egyré inkább hiánycikknek számít kulturális, művészeti közéletünkben is. Vekerdi László tudomány- történész Fülep Lajost, a politikai gondolkodót mutatta be, többi között utalva Nemzeti öncélúság című tanulmányára. Ez a Válaszban 1934-ben megjelent tanulmány egyebeken kívül keményen szót emel a korabeli nacionalizmusok, így a hazai nacionalizmus ellen, amely a valódi kérdésekről, a nemzeti létkérdésekről tereli el a figyelmet, az értékelvről való lemondással jár, így minden igazi megismerést kizár. Nem utolsósorban, az igazi nemzeti önismeretet is! „Ezzel megnyílik a út a jelszónak!” — írja Fülep, s pár sorral arrébb hozzáteszi: a jelszó hangoztatása, vele, érte harcolás azt az érzést kelti a lélekben, hogy megtette kötelességét — s közben lefoglalja, a komoly munkát igénylő, súlyos áldozatokkal járó feladatoktól eltéríti, a lelkiismeretet elaltatja. ..”. Nem kevésbé tanulságos Fülep Lajos Derkovits Gyuláról szóló három cikke. Ezek 1969-ben a Magyar Nemzetben láttak napvilágot Dérte vits helye, A szocializmus festője, A szocializmus művésze címmel. Ezekben rendkívül hangsúlyosan a szocializmus és ember, emberség viszonyára hívja fel a figyelmet. Sándor András író A Bükk és a magyar szellemi -élet című ragyoigó esszéjében Herman Ottó, Fülep Lajos és a Bükk kapcsolatát elemezte. Gondola tga zdag k u 11 u rá 1 isföldrajzi tájesszét hallottunk, amelyben történetiségbe ágyazottan vált nyilvánvalóvá táj és kultúra egymásra hatása, de azok a mai súlyos veszélyek is, amelyeket az ember idéz napjainkban önmagára, amikor cs®k a pillanatnyi gazdaságossági szempontokra függesztve tekintetét, tevékenységével önnön tájesztétikai identitását pusztítja a Bükk- ben — nemcsak ott! —, megfeledkezve arról, hogy a táj rombolása egyúttal az ember rombolása, hiszen tájai építik az embert. Mindez nem pusztán természetvédelmi, még kevésbé nem esztétikai kérdés, hanem erkölcsi-etikai magatartás, a jövőért érzett felelősség kérdése. Miként az ember a tájat őrzi, tájai az ember őrzői, összességükben pedig a hazát jelentik. Ha „elfogy” lábunk alól a táj, nem lesz mihez kötődnünk. Az írótalálkozó résztvevőinek ezután az egri ifjúsági ház irodalmi alkotókörének tagjai mutatkoztak be egykét verssel, rövid prózával a közeljövőben Egerben megjelenő második, Életjel II. című antológia alapján. Papp Lajos, a Napjaink főszierkesz- tője szólt az antológia szerzőiről. Az alkotókör tagjaként mutatkozott be Karácsondi Imre költő is. aki rövid idő óta ismét Balassagyarmaton él. Serfőzö Simon, a Magyar írók Szövetsége miskolci író- csoportjának titkára az országrész irodalmi életéről szólt, megemlítve a helyi könyvkiadás eredményeit, a sikeres író-olvasó találkozókat, könyvbemutatókat, terveket. Az elmúlt időszakban a Nógrádban élő szerzők közül többen léptek közönség elé például Miskolcon, Egerben, Salgótarjánban és másutt, bemutatták Bódi Tóth Elemér A mesék kapujában című verseskönyvét, Szepesi József Elszórtan, mint a gyom című kötetét, Praznovszky Mihály Madách és Nógrád a reformkorban címmel közelmúltban megjelent tanulmánygyűjteményét. Mindez az országrész irodalmi életének élénkülésére utal s örvendetes, hogy e folyamathoz Nógrád is mind szervesebben kapcsolódik. Élénkülő helyi kiadásról adhat számot Miskolc és kisebb mértékben Eger is. Az Egerben élő Lőkös István: Magyar délszláv irodalmi tanulmányok című könyvének vitája zárta az íróta- lálkozót. Sipos Lajos, az Eötvös Lóránd Tudományegyetem docense tartott vitaindítót. A vitáiban fölszólalt Kovács J. Béla irodalomtörténész is, aki többi között a közép- kelet-európai szellemi, irodalmi kapcsolatok > mind hatékonyabb föltárása szükségességére hívta föl a figyelmet, s e szempontból Is kiemelte Lőkös István kutatásainak és publikációinak fontosságát. T. E. N ekünk kegyetlen hideg volt az a 45 fok, ami kiűzte szemünkből az álmosságot. Pedig egy szép szóért is vállaltuk volna a három napot, éjjelt egyfolytában. Hózsákot húztunk a fejünkre, csak a szemünk, meg a szánk látszott a lehele- tünkcsinálta jégpáncél alól. Amerre néztünk hó, meg hó, de úgy is volt, hogy a szélcsinálta hóhorhosban bandukoltunk és csak az előttünk menetelő, de inkább menekülő katona hátát láttuk — mi öten. A Don -partját nem csak kilométerekben, hanem években is elhagytuk, hiszen minden óra, amit menekítéssel töltöttünk, békeidőben egy év szenvedéseit foglalja magában. öten voltunk, akik együtt maradtunk és egymást biztatva emlegettük otthonunkat, ahol a meleg, a család fogad majd, ha... Valahogy bíztunk a szerencsés hazaérkezésben. A honvágyon kívül egy meleg szoba volt a legfőbb kívánságunk. Több ezren vonultunk vissza a Dontól. Se vége, se hossza nem volt a menetoszlopnak. Mindannyian magyarok voltunk. Parancsnokot már régen nem láttunk, azok autóra kapaszkodtak és irány, ki tudja, hová. Konyha, így a meleg étel is álmaink közé tartozott. Dehát a katona mindig leleményes, az elhagyott magyar katonai raktárakban még találtunk sok cukorkát, ötde- kás csomagolásban, meg hordó számra valódi pálinkát. Tudtuk, hogy ez nagy érték. A gázálarcot eldobtuk és a tartóját, meg a zsebeinket megtömtük cukorkával, utána ahány üres kulacsot találtunk, megtöltöttük pálinkával. Kijelentettem: — Fiúk, a cukorkából naponta három szemet elszopogatunk, de pálinkát csak az ihat, akj beteg és ha mindenki hozzá járul. Monori Für Dezső: Eddig is abból éltünk, hogy a maradék cukorkáért és pálinkáért kaptunk valami ennivalót. Ahová beszállásoltuk magunkat, ott mindig előkerült egy kevés főtt kása, vagy pár szem krumpli, amit megfőztünk. Amikor az elhagyott magyar katonai raktár tartalmával is fölvérteztük magunkat, még aznap este megnyergeltük a szerencsénket. Egy faluszéli házban vetettük meg a lábunkat, mert ilyen helyre nem került tiszt, vagy altiszt. Jól megvoltunk nélkülük. Egy nagyon fáradt, meggyötört asszonyka volt otthon az egyszobás faházban, meg három kisgyerek, nagyon nyáriasan öltözve. Az asz- szonynak pálinkát, a gyerekeknek meg cukorkát adtunk, amit csillogó szemek és hálás szavak köszöntek, Köztünk volt egy irsai szlovák anyanyelvű gyerek, az volt a tolmács, de hiába ígért még pálinkát és cukorkát, az aszszony elsírta magát és mondta, hogy ő is mások segítségéből él. — Segíts magadon, az isten is megsegít — mondtam és társaimat kettessé- ve! biztattam, hogy kopogtassanak be a házakba, ahol a pálinkának,' meg a cukorkának csereértéke lesz. A gondolat jó volt. Amikor megtelt a zsebük burgonyával, már hozták, hogy én, mint afféle konyha nélküli szakács, főzzek valamit. Kevés szókincsemmel mondtam az asszonykának, hogy adjon edényt, mert már hámoztam is az első darabokat. Egy kétliteres fazekat tett elém, aminek orosz neve csuhu. Olyan formája van, mint a köcsögnek, de valamivel testesebb. Igen egyértelműen mutattam, hogy nagyobbat kérek, az asszonyka ugyancsak mutatta , kifordított tenyerével, hogy nincs. Én pedig láttam a sarokban egy nagyobbat, lehetett négyliteres. Rámutattam és bizonygattam, hogy nekem az kell. Az asszonyka hevesen tiltakozott, de én annál jobban ragaszkodtam hozzá. Végül is kiöntötte belőle a tartalmát, öblítette is és elém tette. Olyan szerencsés napunk volt, hogy mind • két csuhu megtelt krumplival. A héját az asszonyka elrakta szűkösebb napokra. A család is velünk kapkodta a forró krumpliszemeket és még az sem volt baj, hogy egy szem sónk se volt. Mégis meny- nyeí eledelnek számított és átfázott testünket is melengette. De holnap is nap lesz. Lámpa nem volt, ezért korán lefeküdtünk a földpadlóra, csak úgy_ ruhásán. Köpeny volt a terítő, a csomag pedig a párna. Hamar elaludtunk. Világossal ébredtem és amint körülnéztem azt láttam, hogy az egyik gyerek, a nagyobbik, a csuhun végzi reggeli szokását. Egy pillanat sem kellett, tudtam, hogy abban főztem az este a krumplit. Ezért nem akarta adni az asz- szonyka és most a titok kiderült. Az asszonyka elkapta tekintetemet és rémülten várta a következményeket. Engem a fölismerés régen érzett jókedvre derített és hangosan mondtam, hogy a még alvó társaim is meghallják: — Fiúk, én a krumplit a gyerekek bilijében főztem. Egv pillanatnyi csend, minden tekintet a bilire szegeződött, ahol még trónolt a gyerek. Az asszonyka poklot járta félelmében, de mi nem törődtünk vele, kitört belőlünk a nevetés. Csak nevettünk, nevettünk. a könnyeink csordultak. Az asszonyka és a gyerekek fölszabadultan velünk tartottak. Ha valaki benyit a szobába, bolondnak tartott volna bennünket. A CSUHU \ loan Miro; Asszony a hold előtt
