Nógrád, 1985. április (41. évfolyam, 76-100. szám)

1985-04-13 / 86. szám

Lukács György születésének 100. évfordulójára Történelmi jelenlét — és egyetemesség A történelem teoretikus megtestesítése minden igazán nagy és sokoldalú gondolkodó célja. De igen keveseknek adatott meg az, hogy olyan nagy történelmi események aktív szereplői legyenek, mint amilyeneket Lukács átélt. Gazdag életútja mintegy szimbolizálja és reprezentálja azt az utat, amelynek meg­van a belső logikája még ko­runkban is. A baloldali pol­gári entellektüel útja a mun­kásosztály felé igen sokszor göröngyös volt, és nemegyszer zsákutcába torkollott. Lukács önátküzdése a munkásosztály álláspontjára az események történeti tudatosítása által volt lehetséges. Ady ezért je­lentett olyan sokat Lukács indulásálban, mert az első o'van 20. századi költő volt, akinél ez az igény nvilvánva- valóvá lett: gondolatilag, szel­lemileg, költőileg átélni az egész történelmet. Nem a múl­tat, hanem azt. amelyben él. Nagyon jól jellemzi ezt a lukácsi hozzáállást a modern problémák iránti hallatlan fo­gékonyság, amely már pályá­jának kezdetén és mindvégig jellemezte. Nem csupán a Thália Társaság alapítására gondolhatunk, hanem az 1911- ben megjelent A modern drá­ma című könyvének egyik passzusára is: „... a döntő igent vagy nemet úgyis csak akkor lehet kimondani, ha egész kultúránknak igazi kul­túra voltáról fognak majd egyszer ítélkezni.” S ez a kér­dés, hogy kultúráink igazi kultúra-e, történelmünk igazi történelem-e, és gondolataink igazán kulturáltak és törté­nelmiek-e, mintegy ars poeticasaerűen végighúzódik Lukács György életművén. Ez az oka annak, hogy Lukács­nál nem létezik — és nem is létezhet ezek után — szűkös horizont. Lukács egyike volt azoknak, akik tudatosították a magyar irodalom összefüggé­sét a világirodalommal, a maayar problémák összefüg­gését a világproblémáikkal, anélkül, hogy az egyiket a másiknak alárendelte volna. Azt a programot tehát, ami­vel Ady Endre a Galilei kört jellemezte: ,.Hályogot tépett a magyar szemen” — a tör­ténelmi feltételek következté­ben éppen Lukács életműve vitte végig a legkövetkezete­sebben. lépése a kommunisták soraiba élet.reszóló elkötelezettséget jelentett számára. Ez az elkö­telezettség annyit jelentett, hogy új, reális talajt talált, amelyen folytatni lehet a har­cot azért, hogy a kultúrának, a történelemnek értelme és tartalma legyen. S nem utol­sósorban ez volt az oka an- naK, hogy Lukács a nagy tör­ténelmi változások tudatosí­tó ja volt és maradt egész éle­tében. A művészetben min­dig azt kutatta, hogy egy megoldásnak, egy gondolat­nak, egy ábrázolásmódnak mennyire tartalma, illetve funkciója a történelmi fejlő­dés. A körülötte zajló viták egy részét megértéssel szemlélte, szükségszerűnek tartotta és a történelmi tudatosulás része­ként tékintette. Más részét azonban éppen a felszínesség, a támadások üressége, hamis­sága, s főként történelmiet- lensége lepte meg. S Ady ki­fejezésével élve: „a perc-em­berkék” dáridói azért keserí­tették el, mert az ilyen vi­tákban nem látta a tudomá­nyos vagy művészi szenve­délyt, hanem a vitázó sza­vakból nemegyszer kicsinyes, tudományellenes „percnyi” in­dítékok bukkantak elő. S a torzulások, amelyeknek tisza­virágéletűsége kétségtelen volt számára, adott időikben még­is visszavethették a fejlődést, hamis kérdésfelvetéseket, ha­mis válaszokat szültek. Lu­kácsot mindvégig jellemzteaz első nagy materialista filozó­fustól, Demokritosztól kölcsön­zött attitűd: mindig tudott nevetni. Végeredményben meg­mosolyogta a kicsinyességet, és ebben is kifejeződött gon­dolkodói és emberi fölénye. Sohasem hitte azt, hogy a filozófusnak, az esztétának, az Irodalomtörténésznek pusz­tán egysíkú vagy pusztán mo­rális küldetése lenne. Ugyan­így nem hitt saját tévedhe­tetlenségében sem. Nemcsak önkorrekciói vallanak erről, hanem efelől egész stílusa is meggyőz, óvatosan, majdnem félve közelit a legtöbb témá­hoz. Életművével bizonyítja, hogy az igazság soha nem jelen­het meg egy jól megfogalma­zott mondatban, csak széles megalapozás, elemzés eredmé­nye lehet, amelyért mind az írónak, mind az olvasónak meg kell szenvednie, a gon­dolati utat végig kell járnia. Egyik utolsó, nyomtatásban megjelent gondolatát idézzük most: A beszélnetések Lukács Györggyel című könyvben így figyelmeztette partnereit és olvasóit: „Hogyha a lét és lé­nyeg marxi elemzését tanul­mányozzuk, mindig az a je­lenség jellegzetessége, hogy a folyamat eltűnik belőle. (...) Erőfeszítéseinknek szükség­képpen nagy feladata az, hogy előbb az elmélet területén mu­tassuk fel: minden állapot­szerű és a dologiasodás csu­pán reális folyamatok megje­lenési formája. Így fokról fokra megértetjük az embe­rekkel, hogy életüket mint történelmi folyamatot kell hovy végigéljék. Ez hallatlanul nehéz dolog. De hiszek ben­ne, hogy mint a jövő pers­pektívája, egyáltalán nem le­hetetlen.” Ebben a gondolat­ban találkozik egymással a filozófus, az esztéta és a kommunista néptribun. Ilyen gondolati alapon vált Lukács életműve a 20. század eleve­nen ható s — az előbbi ér­telemben — történelmi doku­mentumává. Hermann István HAZAI TÁJAKON Ha Borsod -Abaúj - Zemplén megye nevét halljuk vagy látjuk kinyomtatva, e hár­mas szócsoport első és utolsó tagjáról még csak-csak tud­juk, hogy milyen tájegységet jelez, ám a középsőről sok­kal kevesebben tudnának ér­demben szólni. Pedig most is van Ahaúj- város! Igaz, kicsi falucska az az északi, Csehszlovákiával határos tájon — jelenleg jó ha félezren lakják —. de egy­részt históriai értékű neve, másrészt gazdag történelme, no meg műemléki rangú temploma miatt feltétlenül megérdemli a bemutatást. Igaz meséje a honfoglalás korában kezdődött. Ekkor vár magasodott ott, amely köré aztán megszerveződött a kirá­lyi vármegye. Ennek élére az Abák nemzetsége került, amelynek máig ismert kivá­lósága. Aba Sámuel alaposan átépítette, mély árkokkal vé­tette körül az erősséget. Aba Sámuelnak 1044-ben bekövetkezett halála után a vár a keresztény hit felvé- t-'-H megtagadó urak gyüle­kező helye lett, akik Vathát, az 1045-ös pogánvlázadás ki­robbantóját ismerték el vezé­rüknek. ö és hívei hívták vissza aztán Oroszországból Endre és László hercegeket, hogy tőlük a papság leölését, a régi rend viszbállítását kö­veteljék. Endrét ott, Abaúj- várban ismerek el királynak. A vár sorsa ezzel úgy lát­szik egy időre megpecsételő­dött, mert később is rendre az elégedetlenek, a lázadók lakták. Közöttük az az Álmos herceg, aki 1106-ban Kálmán bátyja ellen fordult, s csak hosszas ostrom után adta meg magát. Még egy évszázadnak kel­lett eltelnie ahhoz, hogy Új­vár a király kezére kerüljön. Pontosabban a mindenki ki­rálynééra, akinek udvartar­tását szolgálta a település meg környékének tizenöt faluja. Amikor a tatárok elvonul­tak és IV. Béla megkezdte az ország újjáépítését, az Abák egykori fészke lassacskán veszteni kezdett rangjából: birtokait fölszabdalták, hogy újabb erősségek emelkedjenek rajtuk. Mint várispánságot, 1355-ben említik utóljára. Aztán — a XIV. század má­sodik felében — a Percnyiek kezére került. Ez a família sem virágozta tta fel azonban, sőt Perényi János 1499-ben a nagyidai várához csatoltat- ta. Aztán elérkezett a vég:I. Ferdinand csapatai 1566-ban földig rombolták a lázadók egykori fészkét... A b o ú j v á r Abaújvár gótikus temploma Tíz esztendeje régészeti ku­tatások kezdődtek a hajdani várdombon. Az archeológusok és a művészettörténészek va­lóságos kincsesbányára buk­kantak a kicsi falu központ­jában. Legértékesebb leletként nap­világra került egy Árpád-ko­ri templom szentélyének fél­köríves falszakasza — bizony­ságul annak, hoay a vár mel­lett egyházi épület is maga­sodott. (Megbontottak ott vagy ezer sírt is; ezek sok-sok tár­gyi emlékét őrizték meg a hadakozásokkal eltöltött év­századoknak). A leglátványosabb kincsek azokban a román eredetű, zömmel gótikus jegyeket vi­selő templomban bukkantak fel. Ebben a korábban ka­tolikus, majd Perényi Péter várurasága óta a református vallást szolgáló épületben páratlan értékű freskók ke­rültek elő. Legelőször 1912- ben a falak belső meszelése­kor mutatta meg magát né­hány falfestmény, maid 1966- ban, amikor már szakszerű­en kezdték el kutatni a re­formáció puritánságának je­gyében lefedett ábrázoláso­kat. Sainos. a teljes feltárás mindmáig várat magára, azt azonban máris elmondhatjuk, hogy ha egyszer „előhívják” ezeket a vallásos tárgyú jeleJ neteket.. a régi művészetek kedvelői zarándokolni fognak Abaújvárba. A diadalív bél- letén feltehetőleg Szent László 14. századi mellképe látható. A szintén ekkor épült szentély falán pedig egy 200-szor 500 cm nagi'sá- gú. harántosan felosztott kén­mező. mutatja a felhőkön ülő Krisztust, alatta a glóriás alakokat, Szent Márton le­gendája szintén föltűnik, ha töredékeiben is. Mindezen — ismételjük; csak részben előkerült — műkincsek mellé még egy 1652-ben faragott remekmí­vű kőszószék társul, és ha az utas a templomból kilép, odakint, a hajdani sírkert­ben szintén nagyon szép, fa­ragott sírkövekben gyönyör ködhet. S hogy miképpen lehet el-' zarándokolni Abaúj várme-J gye egykori székhelyére? Nos, az Abák fészke a Hernád bal partján fekszik, szinte ráta­padva a magvar—csehszlo­vák határra. Vasútállomása nincs. így vagy a Kékedre * közlekedő — Hidasnémetiből induló — autóbusszal utaz­hatunk oda, vagy gépkocsi­val. Ezzel is, azzal is nagyon megéri... A. L. A színpad—templom Szemes Marival, pályájáról ' Lukács vitathatatlanul sok­oldalú gondolkodó. Életművé­ben megtaláljuk a filozófiatör­téneti, a politikai, az esztéti­kai fejtegetéseket éppen úgy, máihit az etikai, ontológiai problémákat, hogy az irodal­miakat ne is említsük. S nem mond ennek ellent Lukács gondolatvilágának kifejezetten és hangsúlyosan magyar szár­mazása, magyar talajba gyö- kerezettsége, sőt az első prog­ram értelmében feltételezi is a széles orientációt. Már első tanulmányai olyan történelmi és esztétikai érzékenységet mutatnak, ami a maga korá­ban is kivételes és csaknem elszigetelt jelenség. Az egyetemesség Lukács gondolatvilágán belül egyike azoknak a vonzerőknek, me­lyék részben személyes, rész­ben elméleti varázsát oly sokoldalúvá tették. A legap­róbb, a történelmi folyamat lényegétől még oly távoleső problémákat is hirtelen olyan távlatokba helyezte, amelyek segítségével olvasói vagy hall­gatói jobban, mélyebben ér­tették meg a világot, az sok­szor megdöbbentő. De a meg- döbbentést mindig szellemi mozgás követte. S Lukács minden írására jellemző: szel­lemi mozgásra, gondolkodásra kényszerít, mikoris a közve­títő elemek kutatása, az átlá­tás, a transzparendia kiter­jesztése által a legsötétebb, érthetetlennek tűnő folyama­tok is hirtelen világossá vál­nak, értelmet nyernek egy magasabb összefüggésben. S ez a látásmód csaknem ana­lógia nélküli. Ez a fajta látásmód tette lehetővé, hogy Lukács törté­nelmileg láthassa a szocializ­mus jelentőseget. 1918-as be­— Jó néhány évvel ezelőtt, amikor esténként országszer­te szinte kiürültek az utcák, a szórakozóhelyek, a mozik és a színházak nézőterei, mert a Hosszú forró nyár véget nem érő sorozata szögezte a nézők millióit a képernyők elé, egy kis faluba szólított a kötelesség. Pontosabban: itt kellett volna megtartanom Ki hogyan szeret? című önál­ló előadóestemet. Ám a helyi művelődési ház ajtaját zárva találtam. Csupán egy felirat fityegett rajta: „Drága mű­vésznő! Pont most megy az utolsó rész! De, ha vége van —, jövünk! Nagyon kérjük, várjon meg minket, ha le­het...” Szerencsére volt időm, így hát vártam, nemi kétke; déssel. S lám: alig néhány pillanattal később, hogy ki­aludtak az ablakok mögött a viliódzó kék fények, kitárul­tak a kapuk, és valósággal özönlött a kultúrházba a fél falu. Dicsekvés nélkül mond­hatom: sok tapsot kaptam már életemben, de talán ez az epizód volt a legszebb ajándék a közönségtől. Hivatalos elismeréseket is kapott persze Szemes Mari harmincöt esztendeje kezdő­dött színészi pályafutásán. Két alkalommal érdemelte ki a Jászai-díjat, magáénak mond­hatja a Szocialista Kultúrá­ért és a Pro Urbe-kitüntetést, valamint az Érdemes és a Kiváló művész címet, melyek­nek méltó megkoronázása a mostani Kossuth-díj. — Szépen hangzik ez a sorozat — mondja Szemes Mari. — Pedig... Korántsem volt töretlen, nyílegyenes, ká­tyúmentes a pályám. Amikor a főiskola és a két szegedi évad után felkerültem Pestre, az Ifjúsági Színpad társulatá­ba, feledhetetlen emlékű kol­légám, Szendrő József kere­sett fel. Tudtommal sohasem látott színpadon, mégis bíz­hatott bennem —, vagy az in­formátoraiban —, mert meg­hívott egy akkoriban szer­veződő új színházi vállalkozás, a József Attila Színház tár­sulatának tagjai sorába. Ez kerek harminc évvel ezelőtt történt, és huszonnyolc esz­tendeig nem is bántam meg. Szendrő után egy másik nagy­szerű színházi szakember, Fo­dor Imre került a fiatal an­gyalföldi színház igazgatói székébe. Ma már elmondha­tom: vezetésével és egykori kollégáimmal szinte a semmi­ből teremtettünk népszerű, sikeres színpadot, és toboroz­tunk hűséges törzsközönséget ebben a színházi hagyomá­nyokkal nem rendelkező, kul­turális intézményekben szű­kölködő, XIII. kerületben. — Melyek voltak a legem­lékezetesebb alakításai? — Az első évadban hárem olyan szép feladatot kaptam, amelyek másoknak talán hosz- szú évekig nem adatnak meg: Pólika — Móricz Zsigmond Nem élhetek muzsikaszó nél­kül című vígjátékában, a cím­szerep, Bartha Lajos Zsuzsi című színművében, és Sha­kespeare egyik legremekebb színpadi szülötte: A makran­cos hölgy. — És a következő évadok­ban? — A számtalan eljátszott figura helyett inkább sorsfor­dulóimra emlékezek szívesen. Az elsőre, amikor tenyeres­talpas munkás- és parasztasz- szonv-figurák sora után — kemény fogyókúrával nyolc kilót leadva a testsúlyomból — zenés vígjátékokban, klasz- szikus drámákban és musi­calokban is bizonyíthattam. És a másodikra, amikor — szinte úttörőként hazai szín­házaink között — olyan új­szerű „tálalású” darabokat tűztünk egymás után műsor­ra, mint a Bumburry, vagy A három testőr volt. Ugyancsak sorsfordulónak számítom azt a szerepet, amelyet Németh László Nagy Család című színművében kaptam. Ettől kezdve játszhattam értelmi­ségi asszonyokat, királynőket és dámákat is, mindazokat a figurákat, amelyek eddig hiá­nyoztak szerepfeladataim kö­zül. Majd újabb mérföldkő: Göncz Árpád Magyar Médea című színműve, 1976-ban. Dar­vas Iván után ugyanis én voltam tudtommal a második, aki monodrámával merészelt a hazai közönség elé lépni. Halálosan izgultam a bemu­tató előtt, mert tudtam: ebbe bele is lehet bukni! Szeren­csére nem így történt; több mint félszázszor alakíthattam Médeát, minden alkalommal zsúfolt nézőtér előtt. — Bizonyára már mások is kérdezték: miért vált meg a József Attila Színháztól? — Huszonnyolc ott töltött év után gondolhatja, hogy nem ok nélkül, nem hirtelen elhatározással, még kevésbé anyagi okokból! De minek a már hegedő sebeket feltépni... A színház új vezetősége és az alapító tagok egy része nem értette meg egymást. Még­sem volt könnyű a búcsú, hi­szen egy szeretett családi kö­zösségből szakadtam ki. és kerültem a Nemzeti Színház­hoz, amely méreteinél fogva nagyüzemnek számít az an­gyalföldi társulathoz képest. Tudom, hogy hosszabb ideig tart a beilleszkedés. Ehhez nem elég az én jószándékom — az új kollégák segítőkész­ségére is szükségem van Sze­retnék persze, mihamarabb a Nemzetiben is második ottho­nomra találni. Foglalkoztatott­ságomra nem lehet panaszom: játszom a Teakurában, Sáros­pataki István komédiájában, és a dajka szerepét alakítom a Rómeó és Júliában. Emel­lett járom az országot a ko­rábban már említett önálló estemmel, amely már túl van a félezredik előadáson, és ezért a nyáron szeretném fel­frissíteni. Vendégszerepelek a Magyar Színkörben is Balas­si Bálint: Szép magyar ko­médiájában. — Nyári tervek? — Még semmi sem biztos. Hívtak Kőszegre, a várjáté­kok valamelyik produkciójá­ba, s Szegedre, áz István, a király ottani szabadtéri elő­adásaira. De országjárásomat semmiképpen sem szeretném elhanyagolni. Nekem a Nem­zeti színpada éppolyan temp­lom, mint a legkisebb falusi kultúrterem. A színvonalat, a tartalmat, a mondanivaló ér­tékét és hatásosságát nem a hely és nem az épület hatá­rozza meg. — És a Kossuth-díj? — Nemcsak az én érdemem! Azoké is, akik pályafutásom évtizedei alatt a szeretet egy morzsájával, vagy akár csak egy jó szóval segítettek. Garai Tamás í 1

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom