Nógrád, 1985. április (41. évfolyam, 76-100. szám)

1985-04-06 / 81. szám

Filmjeink a nagyvilágban

Magyar filmbemutatót tartanak Bukarestben hazánk fel- szabadulásának 40. évfordulója alkalmából. Kis József „Hazánk” című dokumentumfilmjét vetítik április 16—21. között a román fővárosban.

Magyar művészeti estet rendeznek április 8-án Becsben. A Ring művészkávéházban bemutatják Müller Péter Iván

„EX-KODEX” é<s a „Mi jut eszedbe az énekesnőről?” című produkcióját is. A két alkotás a Balázs Béla Filmstúdióban készült.

Mészáros Márta filmjeiből tartanak bemutatót Wunsie- delben. Az NSZK-beli városban április 11—14. között az „Eltávozott nap”, az „Örökbefogadás”, a „Kilenc hónap”, az „Ók ketten”, az „Örökség” és a „Napló gyermekeimnek” című alkotást láthatja a közönség.

A III. nemzetközi környezetvédelmi biennálén Rák József „Visszafelé” című produkcióját vetítik Dortmundban április 12—17. között.

Régészek a „Szent Hegy" kincseit féltik

Megjött Kcttya baba!

Népviseletbe öltözött Kátya baba lesz a július 27-én kezdődő VIT talizmánja. A bájosan mosolygó, szőke kislány csinos „szarafánt” — hosszú, ujj nélküli felsőruhát visel, fejét hagyományos orosz fej- dísz ékesíti. A VIT-emblémá- hoz hasonlóan virág alakú ez a feidísz, amelynek szirmai az öt világrész jellegzetes színeit mintázzák. A blúzocska ujját régies hímzés díszíti, a piros szarafán alján felirat: „XII. Moszkva, 1985.” A baba vállán előre vetve viseli a hajfonatát, amelyet ötszínű szalag díszít. Jobb kezének óvó mozdulatával fehér galambot tart a karjaiban — a béke szimbólumát.

Kátya baba kedves kis alakját Mihail Veremenko moszkvai főiskolai diák tervezte.

A bizánci műalkotásoknak a világon leggazdagabb és legértékesebb gyűjteménye került veszélybe Görögország északi részén, a Szent Athosz- hegy kolostoraiban a felbecsülhetetlen értékű ikonok, falfestmények és kéziratok ezreit fenyegeti a veszély, hogy az utókor számára elvesznek, ha nem veszik őket gyorsan és határozottan kézbe. Ezzel a riasztó felhívással fordult a nyilvánossághoz a görög régészszövetség. A műemlékvédőké a fő gond: jelenleg teljesen tisztázatlan, ki az illetékes a „Szent Hegy” régiségeinek gondozásában és védelmében.

Az észak-görögországi nagyvárosból, Thesszalonikiböl kanyarog a távolsági autóbusz keskeny útja pinia- és oliva- lígeteken keresztül Hranopo- lisz, az „égi város” felé. Itt véget ér az út. A hegyek mögött egy más világ kezdődik: az athoszi szarzetesköz- t arsaság.

Több, mint fél évezrede ez a félsziget, amely 45 km- nyire nyúlik be az Egei-ten- gerbe, tele sziklás hegygerincekkel, a szellemi központja az ortodoxiának. Egykor, a XV. sz.-ban itt több, mint 40 nagy kolostorban 35 000-nél több szerzetes élt. Most nincsenek 2000-en sem. 1926 óta a „Szent Hegy” Görögországhoz tartozik, de a 300 négyzetméteres szerzetesköztársaságnak továbbra is félautonóm státusa van, saját közigazgatása és saját alkotmánya, amely 1783-ból ered.

Női látogatók számára a kolostorok birodalma ma is, mint azelőtt, tabu: csak 21 éven felüli férfiak léphetnek

be a „Szent Hegyre”, de ők is csak akkor, ha előbb Athénben a külügyminisztériumban beutazó vízumot kértek. Vranopoliszból egy kaiki (motorcsónak) viszi a látogatót Dafniba, a szerzetesköztársaság egyetlen kikötőjébe, aztán onnan mennek háromórás gyalogúton, vagy öszvérháton Kariebe, a köztársaság „fővárosába”.

Az egykori 40 kolostorból ma már csak 20 működik — sokat közülük erődítményként a meredek sziklafalakra emeltek. Mellesleg a legtöbb kolostor szánalmas állapotban van, egyeseket már a beomlás fenyeget. A kápolnákban és raktárakban mégis felbecsülhetetlen műkincsek halmozódnak: középkori bizánci

ikonok és kéziratok, XVI—

XVII. sz.-i freskók. Senki sem tudja, valójában mekkora kincseket rejt a „Szent Hegy”, a szerzetesek eddig még sosem katalogizálták a régisé- gieket, hogy biztosításukról már ne is beszéljünk. Minden régész lidérces álma: egy kolostorban tűz üthet ki —, az Athoszon egyáltalán nincs tűzoltóság.

A műkincseket azonban főként azért fenyegeti veszély, mivel — panaszkodnak a régészek — a szerzetesköztársaságban nem tesznek eleget a műkincsvédelem érdekeinek — sok freskót és kéziratot a pusztulás fenyeget, mondják. Az athéni kulturális ügyek minisztériumának kell — követeli a régészszövetség — magára vállalnia az athoszi kincsek védelméért a felelősséget. Csakhogy ez egyelőre elakad az ortodox egyházon.

Vége a táncnak (?)

Nekrológ egy együttesről

Hívása váratlanul ért, mert fél éve is van már, hogy ígérte —, „ha eldől a dolog” —, hívni fog. „Mégis, mi várható?” — kérdeztem, de dr. Egyed Ferdinand akkor nem válaszolt, csak kezével jelezte, amit most a telefonba kéretlenül is sietve közölt: „Vége a táncnak. A mihálygergei Ipoly néptáncegyüttes felbom- j lőtt.”

— Köszönöm, hogy nem zárkózott el a hosszabb beszélgetés elől, de mindjárt szeretném megkérdezni azt is, hogy miért nem. Végül is érthető volna, ha...

— Csak épp nem volna etikus. A NÖGRÁD megalakulásától figyelemmel kísérte az együttes munkáját, beszámolt minden jelentősebb fellépésünkről. Nem titkolhatjuk el a kudarcot sem. Másrészt úgy érzem, másoknak is tanulsággal szolgálhat a példánk —• mondja, hellyel kínálva irodáiéiban, dr. Egyed Ferdinand, a MÉSZÖV jogtanácsosa. a mihálygergei művelődési ház tiszteletdíjas igazgatója, az immár csak volt Ipoly nép táncegyüttes művészeti, vezetője.

— Sajnos együttesünk felbomlásában elsősorban szubjektív tényezők játszották szerepet.

— „Halottról" először mégis inkább a jót. Mivel illenék kezdeni a nekrológot?

— Talán azzal, hogy együttesünk 1977 elején alakult. Már az előző év nyarára szerettem volna összehozni egy csoportot a rárósi napokra, de azon végüil is csak szólóban táncoltam.

— Álljunk meg itt egy pillanatra! Miért épp Egyed Ferdinándnak jutott eszébe táncegyüttest alakítani Mi- hálygergén?

— Már egyetemi tanulmányaim elején tagja lettem az ELTE, majd a BEAC néptánc- együttesnek. Ismét beleszerettem a népi táncba, rengeteget tanultam, és itt támadt az az ötletem, hogy táncos ismereteimet meg kellene osztani a falumbeli fiatalokkal. Ebbél

, törekvésemet támogatta Len.

kó Alfrédné, aki később elvállalta a csoport technikai irányítását is. Intenzív hét végi próbák mellett meglepő gyorsasággal sikerült tisztes repertoárt összehoznunk. Hamarosan felfigyeltek ránk a megyében és azon túl is. Mind gyakrabban kaptunk meghívd solíat, csaknem minden évben szerepeltünk külföldön. Lényegében 1982-ig töretlen volt fejlődésünk. Amikor fennállásunk ötödik évfordulóját ünnepeltük, önálló műsorunkon háromszázba tvanan szorongtak a ger gei kai tú r ház

nagytermében. Fergeteges sikert arattunk.

— Sikerben fogant a bukás?!

— Lényegében igen, bár már az előző esztendőben is jelentkeztek a problémák. Sokaknak fejébe szállt a dicsőség. a gyors „karrier” elbiza- kodottá tett. sokunkat. Lazulni kezdett a fegyelem, pedig ekkor már látszott, hogy a jövőben csak még komolyabb munkával lehet tovább javítani pozíciónkat. Eladdig ugyanis jószerével nem volt konkurrenciánik a megyében. Időközben azonban feljött a saieótárjámi Nógrád tánc- együttes, melynek vezetőjétől — ezt illőnek tartom hangsúlyozni — rengeteg segítséget kaptunk.

—• Nem segített a helyzeten, hogy befejezve tanulmányait, visszaköltözött Mihály- gergére?

— Eleinte igen, de csakhamar kiderült, hogy korábban kellett volna erélyesebbnek lennem a fegyelem dolgában. Mindenképp magam hibájaként rovom fel, hogy követ- kezetlen voltam. Visszavettem a csoportba azt is, aki később újra fegyelmezetlenkedett. Persze egy kis faluban nehéz úgy fegyelmezni, hogy abból ne legyen sértődés... Mert az igazsághoz tartozik, hogy a szülők is ott álltaik a csoport mögött. Anyagilag támogatták az együttest, ruhákat varrtak saját kezűleg.

— Miben állt a fegyelmezetlenség?

— A gyerekek rendszertelenül jártak próbákra, a párok többet foglalkoztak egymással, mint a tánccal, — és így tovább. A lazításnak azután meg is lett hamar sí böjtje, a '83-as minősítő versenyen nem sikerült fényesebbre cserélnünk a már megszerzett bronz minősítést. A1 kudarcban ugyan a zsűri is bőven ludas volt, de talán mondanom sem kell ez tovább gyorsította a hanyatlást. Hat párt alig tudtam kiállítani, "ha fel kellett lepni valahol^ — szemben a korábbi tizenkét párral. Volt, aki férjhez ment, megnősült, elköltözött a faluból.

— ön is hamarosan Salgótarjánba költözött.

— igaz, de eleinte, heJ

tanként többször is kijártam a próbákra. Én pontos voH tam... Tavaly adtam még máé gonknak egy évet, de a va-í jűdásból nem sikerült újjáJ születnünk. Idén már nein vállaltam a csoport vezetését, a fiatalok pedig úgydön-J tőitek, hogy „hivatalosan” is feloszlanak. Nehéz szívvel! gondolok erre a kudarcra, hiszen rengeteg energiát öltéről az együttesbe. És különösen! elszomorít, ha arra a hétnyolc táncosra gondolok, akiki hűséggel kitartottak. Csakhát három-négy párral nincs er-j telme tovább csinálni. j

— Valóban nincs?

— Én már nem tudom.

V

A falutól jó öt kilométernyire van a folyó, de a mihálygergeiek mégis azt emlegetik, ha eg.v idegen községük holléte felől érdeklődik. Azt viszont végképp furtsálják, ha valaki az Ipolyi sem tudja hová helyezni. Pedig bizton csak az ípoly-völgyi település lakói tudják, milyen hatalmasra tud duzzadni az egyébként sekély vizű határfolyó.

Mondhat akármit a száraz nyarakon arra vetődő turista, vagy átutazó, amit az kis pataknak lát, abban a gergeiek a bő vizű folyót is látják. Alig néhány napja, hogy leszaladt rajta egy ár. S ki tudja, talán már holnap újra csordultig telik a medre.

Pintér Károly

Ú t o n j á r ó

Az ember születései

i A tavasz bennünk is él.

A minap találkoztam valakivel, aki a pestf belvárosban, a flancos Váci utcától köhajitásnyira él éppen hetven éve egy szinte udvar nélküli, feltűnően sötét es konyha- szagú bérház, (inkább bérpalota a négyméteres plafonjaival), harmadik emeletén.

Felfelé cihelődlünk gyalogosan a szupermagas régi emeletekre, a lift csak házbelieknek engedelmeskedik, külön kulcsra jár az ajtaja stb. Már az is érdekes, hogy a mai fiatalabb korosztály né. mi érthetetlen nosztalgiával viseltetik ezekkel a régi bérházakkal — tetszik az, amiből mások kimenekülitek. És elsősorban azok, akik ott születtek. A hetvenen túli férfi, aki várt bennünket a Petőfi Sándor utcai bérpalota har. madik emeletén, már az első mondatoknál rajongással vegyes büszkeséggel említette, hogy ő itt lakik hetven esztendeje. Apja is itt szolgált a városnál, a városi hivatal közlönyét szerkesztette, ő maga meg egy olyan lapot szerkeszt ugyanott, amit kül. földön terjesztenek. Bábel a lap neve, soha sem hallottam róla. „Azért Bábel, mert, ha nem lett volna a bibliai nyelvzavar, soha sem lett volna szükség a műfordításokra. ..” Érdekes valóban.

Lent a város utcáin az ünnepek előtti őrjöngő forgalom. Idefent, ahová már a hap is be tud sütni, egy idős funber a tavaszról ejt néhány.

szót és ez elég ahhoz, hogy elinduljon az időgép — az ő újrakezdései, születései között olyan dátumok és események bukkannak eiő, mint a negyvennégyes debreceni kormányalakítás, az új élet diplomáciájának születése... „Mostanában a nagy tavaszi évfordulók sok mindent előhoztak a múlt emlékei közül, hallottam egyébként jó riportot a rádióban a negyvennégyes új életkezdés idejéből való szállodaportással az Arany Bikában, aztán egy másikról, aki a felszabadulást követően Pesten az első hurkát sütötte. .Lehetnek társadalmilag értékesebb újrakezdések, tavaszi indítások. Amilyenek a 72 esztendős házigazdáé is, aki az első verset írta a felszabadult országrészben (Debrecenben) magáról a történelmi tavaszról és az első szovjet verset fordította ugyanott. Aki a megalakult ideiglenes kormány első kulturális államtitkára volt, aki Moszkvában leverte a lakatot — képletesen szólva kissé — a régi világ magyar diplomáciájának hivatalos épületéről, mint az új rend első magyar kultúrattaséja. Hányszor születünk újra? Valamennyi tavasszal megesik velünk ugyanaz a csoda

és akkor születik velünk annyi új erő és terv is, ami elegendő a legközelebbi „aratás” idejéig. Azzal kihúzhatjuk akár az év végéig is. Negyedóra sem telt el a beszélgetésből, máris ismer, tűk legközelebbi terveit, küzdelmeinek újabb útjait annak a hetvenen túli férfinak. S mindez abba a környezetbe kapaszkodik gyökereivel,

amelyben hét évtizedet élt, amelyben a gyerekkort már csak egykori rézkarcokon lehet fel-megmutatni a hely. színeket illetően, ahol az apa emléke további erőt ad. S tavaszi hajtást az emberben.

Panaszkodnak a gazdák. Hosszú volt a tél és szokatlanul kemény. Ott, ahol az állattartás jelentős a gazdálkodásban, fölös pénzeket vitt el a fűtés — vagyis hát, dehogy volt fölös az a pénz (gyakorta többszázezer, félmillió az összeg, ami elszállt a kéményen többletköltségként ezen a télen.). Valahogy majd „ki kell gazdálkodni” — mondják a gazdálkodásra beállt mai szövetkezeti agrár értelmiség tagjai, akik között ilyeneket találunk, hogy ipari elnökhelyettes vagy közgazda- sági eLnökkeígeittes, Mindez

mutatja azt a változást is, ami a mai agrár értelmiség munkájában jelentős — nem a paraszti idénymunka ezernyi ága-boga az, amire figyelni kell! Azt tudják jól maguktól is az ágazatvezetők és a bri- gadérosok, hanem a gazdálkodás eredményeire, a költségek alakulására! A tavaszi késés éppúgy gond, aminthogy gond a téli keménység okozta többletkiadások nagysága. Terve mégis kell, hogy legyen és van is mindazoknak, akik a mai szövetkezetek élén számítógéppel a kézben ügyel, nek.

Lehetnek aztán kint böjti szelek, meg mindenféle hideg fuvallatok — könnyen szóba került a mai fiatalabb nemzedék körében is, hogyan volt régen (?), hogyan volt ezen vagy azon a nógrádi tájon, amikor „mi gyerekek vol. tunk és jött a jó idő...” Linkén, a téeszirodában, keveredik könnyen a tájhoz kötődés értelme és kulcsa a mai gazdálkodás feladataival. Válasz kerekedik egyben arra is, hogy hát akkor miért éppen itt él, s dolgozik az ember, s miért nem keres magának jobb, kedvezőbb helyet, zsírosabb földet, melegebb, s délibb tájat, ahol megterem magától is a mandula. .

Az ember egy időben már- már elhitte, hogy azok, akik a mai idősek után következnek a tavaszi megújulások és a kemény munkák sorában, valahogy racionálisak lettek. De oly mértékben, hogy szinte semmi sem köti őket már a szülőföldhöz. Egyedül a jövedelem. S, akkor egyre- másra tapasztalja, hogy a mai középnemzedékhez közeledők gyerekkora is hatást fejt ki a felnőttek mai vilá. gában, hogy a technokrata kötöttséget oldani képes az emlékezés; hogy a mai középgeneráció is szeretni kezdi a szülőföldjét és nem is titkolja, sőt, vállalja e szere- tetet.

Ott hallok Litkén, pontosan a szövetkezeti irodában, arról, milyen volt ez a táj, amikor a mai harmincasok még iskolába jártak például a közeles Egyházasgergén? Milyen volt a tavasz gyerekként, amikor még állt az öreg topolya a Dobroda-patak partján. Hát így aztán minden érthetőbbé válik arra néz. vest is — miért ragaszkodik valaki éppen az Ipoly mentéhez?! Azt a topolyafát, ott a községhez közel, ötvenhét- ben vágták ki, mert az új

hidacska útvonaléba került! Mondja is, akinek emléke, gyökere, emberi élménye kötődik a régen feldarabolt hatalmas fához, hogy az akkoriak bűne volt az az akció, s persze, hogy nem ért vele egyet ennyi év után sem. Tizenöit gyerek alig érte át a gergei topolyát. Ugyanígy él az emlékezetben a legendás tanító is. Matovics Kálmán, aki valóságos lámpása lehetett a vidéknek, aki maga is vitte tavasztáján a gyerekeket a közeli Sirmány-hegyre múltat megismerni (legenda szerint ott éltek a sámánok még a kereszt előtt.). Voltak itt mások is, akikre úgy emlékeznek tavasztáján, új élet. re készülődve helybeliek, mint a tanító nénire. Akit a mai litkei és gergei útelágazásnál lévő odvas fűzfának mélyedésébe bújva vártak haza gyerekek, ha elment egy-két faluval odább valami ügyet intézni. És, amikor feltűnt a busz az emelkedő, nél, ugráltak kifele, hogy „jön a tanító néni...!”

Milyen könnyű az emberben

felidézni a régvolt tavaszokat. Az újrakezdéseket, a reményeket, amelyekből valóság lett. Az ember emlékszik valamennyire. Hiszen a tavasz bennünk is él.

T. Pataki László

MÚGRAű — .1985, április 6., szombat ^