Nógrád, 1985. április (41. évfolyam, 76-100. szám)
1985-04-04 / 79. szám
Beszélő liépeii Nemrégiben egy tarjáni pedagógus — maga is a város szülötte, s egyidős a szabadsággal — lelkendezve beszélt arról, milyen élményt adott számára is az a találkozás, amely a megyei múzeum állandó várostörténeti kiállításán esett meg. A régi tárgyak között, s felett mindenütt a régi képek, előttük a múzeum egyik munkatársa, körülötte a tanárnő vezette negyven-egynéhány ötödikes tarjáni diák a felfedezés elsődleges, éppen ezért meghatározó emlé- kével-élményével: volt itt egy régi város is, előtte a kis falu Tarján, benne megfordult Petőfi, álltak itt már falak a tatár idejében. .. Minden, ami ma látható alapjaiban, legalábbis helyében már egy megelőző világot őriz a régi képeken! Közülük kettő ezen az oldalon is onnan, a város egyik büszkeségéből, a múzeumból való. S micsoda történetek kerekedhetnének ki külön- külön valamennyiről... A képek persze nem önmaguktól szólalnak meg az újabb nemzedékeknek. A középkorú és még idősebb tarjániak maguk is beszélhetnek a képek helyett arról; milyen volt ez az iparából vasvirágot hajtó folytonosan fejlődő település itt a „végeken” akárcsak negyven-ötven évvel ezelőtt. Negyven? ötven? A Nógrádi útikalauz tíz éve kiadott második, bővített formája is úgy kezdi valahogy Salgótarján ismertetését, hogy magyarázkodik... Szokatlan körülmény lehet az útikönyvek szerkesztőinek az, hogy itt hovatovább tízévenként újra kell rajzolni mindent, ami láthatókörüljárható. Mennyivel izgalmasabb kézbe venni egy ötven-negyven évvel ezelőtti Tarjánra érvényes leírást, és azon „el- menve” nézni nagyokat, hogy mekkorát változott a világ néhány évtized alatt! A „beszélő képek”, ahogy a múzeumi lokálpatrióta (maga sem idősebb, mint a szabadság mai évfordulója) említette a régi Tarjánt őrző halványodó fotókat, a legfiatalabbaknak válóban csodaszámba sorolódnak. Ki gondolná, hogy itt meg ott, ahol ma ez vagy az áll — valamikor, nem is régen, tíz-húsz éve is állt már egy-egy nevezetes épület, intézmény, szálloda, pályaudvar, étterem és „sörház”, cukrászda vagy posta, fürdő, vagy a máig emlegetett Apollo filmszínház; a főutcán meg sorban a divatáruházaknak nevezett boltok, s hogy hol volt jéfötven-egynéhány éve a benzintöltő állomás a Fő utcában és egy másik az Erzsébet téren. Hol állt s kié volt az Őrangyal patika (Fő utca, Klubecz Pál), vagy a szép és megnyugtató nevű Reménység gyógyszertár (Fő utca, Szauer Andor) és így tovább közelebb a korban is; a Déryné presszó és a „jégbüfé” szemben a Karancs Szállóval a sarkon... Űj lakóterületek, múzeumépület és főiskola, a régi Apollót feledtető filmszínház, vásárcsarnok és a ma is továbbépülő Pécskő utca, új lakóházak sora az Arany János utcában, ahogy felfelé kapaszkodnak a Pécskő irányába, ahonnan ellátni körös-körül a legtávolabbi pontokra. Salgótarján ma is éjiül. Ismerjük, milyen lesz „nyugati” városrésze, az új megyei könyvtár és mind a többi is. Majd újra kell írni a tarjáni útikalauzt. Ez a város a fiataloké. Az újba születettek mindig jól érzik magukat falai között. A fiatal város a fiataloké azért is, mert a mai idősebbek a jövőnek építették. Nem maguknak. Emberien szép és nehéz volt ez, a városépítés, s még nincs vége. A belülről építés, a szellemiekben gyarapodás városa éppúgy fiatal, „serdülő”, ahogy a húsz évvel ezelőtti útikönyv írója ezt a láthatót jellemezte. Életének tartalmi térképét együtt rajzolja újra meg újra valamennyi városépítő nemzedék. — pat — Képek: Kulcsár József
