Nógrád, 1985. április (41. évfolyam, 76-100. szám)

1985-04-30 / 100. szám

Brutyó János: / Munkásévek A nyám halála után szét­szóródtunk. Én 1932 nyarán Budapestre jöttem „szerencsét próbálni”, mert Makón nem akadt mun­ka. Ennyi év után visszagon­dolva erre a lépésre, azt mondhatom, a szerencsét megtaláltam. Itt váltam szak­munkássá és léptem arra az "útra, amely elvezetett a mun­kásmozgalomhoz. Sorsom •olyan elvtársakkal hozott •össze, akik nemcsak a mun­kában, hanem később a mun­kásmozgalomban is elindítot­tak és mindvégig segítettek, Jiogy ezen az úton járjak. Visszagondolva a közel öt 'évtized előtti időkre, ma is nagy tisztelettel gondolok azokra az idősebb szaktár­sakra, akilk engem és velem együtt más fiatalokat is ne­veltek, emberré faragtak. 'Amikor az öreg „szakik” azt mondták: „fiam, be kell lép­ni a szakszervezetbe”, nem nagyon értettem, hogy miért Hosszú idő kellett ahhoz, hogy intelmük lényegét fel­fogjam és öntudatos, szerve­zett munkássá váljak. Em­lékszem, sokszor mondták, hogy tanulni kell. Próbálták a maguk egyszerű módján megértetni velünk, ha győz a proletárforradalom és mun­káshatalom lesz, akkor ne­künk munkásoknak sok min­denhez értenünk kell, sőt egyeseknek munkásvezető­ként is helyt kell állni. Ez természetesen abban az idő­ben távolinak látszott. Ne­hezen tudtuk elképzelni, hogy ez még a mi életünk­ben valóság lesz. Sok egyéb is nehezen volt 'érthető. Nagyon szerettem hallgatná az öregeket, ami­kor a szocializmusról beszél­tek. De sehogyan sem tud­tam felfogni, hogy nem lesz munkanélküliség, létbizonyta­lanság. Még inkább képtelen­ségnek tűnt előttem az, hogy mindenki — ha megöregszik —, nyugdíjat fog kapni. Ab­ban az időben ugyanis nyug­díjasnak lenni komoly ran­got és létbiztonságot jelen­tett. A mi utcánkban két ilyen ember lakott, egy pos­tás meg egy városi tisztvise­lő. őket a környék „előkelő- *égei”-ként tartották számon. Magyarországon akkoriban az 55 éves kort megért ácso­kat nem vették fel munkára, s ezért többségük szörnyű szegénységben tengette az életét. Ezek az öreg szakik vasárnaponként a MÉMOSZ- nál árusítottak ácsszerszámo­kat; mérőlecet. ácsceruzát, valamivel drágábban, mint az üzletben, de erkölcsi köteles­ség volt tőlük vásárolni. Ez­zel támogattuk őket. Fiatal szervezett munkás­ként 1933 őszén egy csapás­ra. a harc kellős közepébe kerültem. Ekkor tört ki az általános építőmunkássztrájk. Ismeretes, hogy a gazdasági válság éveiben ez volt az egyik legnagyobb munkás- megmozdulás, amely Buda­pestre és környékére terjedt ki és mintegy tízezer építő­munkás vett benne részt. Ennek a sztrájknak jelentős (Részlet) előzményed is voltak. Közü­lük is a legfontosabb „előis- kolát” az 1930. szeptember elsejei tüntetés során „járta ki” a magyar munkásosztály. Saját bőrömön is tapasz­taltam, hogy a húszas évek végén, a harmincas évek ele­jén mind elviselhetetlenebb volt a magyar munkásosz­tály és szegényparasztság helyzete. A , Horthy-korszak idején Európa országai kö­zül Magyarország volt "az egyik, ahol a dolgozókat a ■legkönyörtelenebbül kizsák­mányolták a tőkések. Nem volt törvényesen szabályozva a kötelező munkaidő és Ma­gyarország az utolsó helyen állt az egy főre jutó nemzeti jövedelem előállításában. Még a jól kozmetikázott, hi­vatalos statisztika szerint is a lakosság 81 százaléka mind­össze 300 pengő fejenkénti ré­szesedést mondhatott magáé­nak az évi nemzeti jövede­lemből. Egy négytagú mun­káscsaládban személyenként még hét pengő sem jutott a heti élelemre, lakásra, ruhá­ra. Csak Budapesten 200 ezer nyomorgót tartottak szá­mon, és 70 ezer olyan csalá­dot vettek 'nyilvántartásba, amely ínségkonyhai ellátásra szorult. Ugyanakkor a fővá­ros polgármesterének beval­lott évi jövedelme 125 ezer pengőt tett ki. Az úgyneve­zett kegyúri kiadásokra — Horthy eltartására — kere­ken 4 millió pengőt fordítot­tak. M indez csak még tovább növelte a dolgozó em­berekben az uralkodó osztályok, a kizsákmányolok elleni fellépés szükségességét, a jogfosztott és megalázott emberek dühét. Ez vezetett el törvényszerűen az 1930. szeptember elsejei tüntetés­hez, a Horthy-rendszer és a végsőkig elkeseredett mun­kások véres összecsapásá­hoz. Mert Horthyék lövet­tek. .. Megpróbálták kegyet­lenül eltiporni a legalapve­tőbb jogaikért küzdő mun­kások tüntetését. Az első ha­lott Darnyik János, 28 esz­tendős állványozó volt. A Városligetben leadott rendő­ri sortűz során érte hat lö­vés. Zsebében egy ócska pénz­tárca volt, benne négy fil­lér. Az elnyűtt kabát belső zsebében volt a munkaköny­vé. Darnyik János azért jött a fővárosba, hogy munkát ta­láljon, s azzal búcsúzott el Galgahévízen a családjától, hogy küld majd haza kenyér­revalót. A halott zsebéből ki­emelték a munkakönyvét és megállapították, hogy 1930. szeptember elsejének első hő-' si halottja legutoljára 1929. november 16-án dolgozott. Tíz hónap óta nem keresett egyetlen fillért sem. tíz 'hó­pap óta éhezett vele együtt felesége és három gyermeke. Vajon miért vezényelt sor- tüzet a Városligetben a rend­őrparancsnok? Azért mert az Andrássy úton. a Hősök te­rén, mindenütt a Városliget­ben a tüntetés első hatalmas hullámának odaérkeztétől kezdve szüntelen zúgott, har­sogott a kommunisták jel­szavainak sora. „Munkát, ke­nyeret!” — „Éljen a prole­tárdiktatúra!” — „Le a kor­mánnyal!” — „Le a mun­kásárulókkal!" A rendőrök több helyen fegyveresen ro­hantak a tüntető menetbe, a lovasok belegázoltak a mene­telő emberek csoportjaiba, és amikor az elkeseredett tünte­tők kőzáport zúdítottak a rendőrökre, először kardlap, majd sortűz volt a válasz. Budapesten tíz- és tízezrek vettek részt a hatalmas tün­tetésben, de Győrött, Kapos­várott, Debrecenben, Hódme­zővásárhelyen, Diósgyőrött, Nagykanizsán, szinte az or­szág minden városában és falujában óriási tömegek vet­tek részt a seregszemlén. Győrött kard és ököl, Szente­sen rendőrterror, Sopronban rendőrroham felelt a munká­soknak. A Kommunisták Magyar­országi Pártjának építőmun­kássejtje vezető szerepet játszott az 1933-as sztrájk előkészítésében és megszer­vezésében. A sztrájk politikai célját akkor még sokan nem látták világosan. Én sem. Előtérben a bérkérdések áll­tak. Abban az időben ugyanis nem volt kollektív szerződés. A bérek aszerint alakultak, ahogy a mesterrel megegyez­tek az emberek, vagyis nem volt megszabva a minimális bér, azaz a legkevesebb óra­bér. amit fizetni lehet. 1933 őszében jártunk, volt elegen­dő Ynunk.a, alkalmas volt a helyzet a sztrájk kirobban- tására. Papp Lajos kőfaragó volt a sztrájkbizottság egyik tag­ja, engem a sztrájkőrségbe osztott be. Ez a feladat tet­szett nekem. Az öntudat dol­gában ugyan még sok kíván­nivaló volt nálam és a ve­lem egykorú társaimnál is. de a sztrájktörést nagyon elítéltük. Nagy bűnnek tar­tottuk azt, ha valaki hátba támadta a társait. Az 1933-as építőmunikás­sztrájk mély benyomást tett rám. Lényegében akkor is­mertem meg, hogy milyen nagy erőt jelent a munkás­összefogás és milyen örömet az a 4 fillér órabéremelés, amit sikerült kiharcolni. A sztrájk eredménye nem­csak a bérharc sikere volt, hanem az is. hogy erősödött a munkásössz°fogás, nőtt az öntudat, a MÉMOSZ tekinté­lye. és nem utolsósorban a KMP befolyása. A hogy most visszatekin­tek ezekre a régi küz­delmekre. úgy érzem, ez az első harc adta mega kezdő lendületet életem többi küz­delméhez, harcához. Furcsa módon, ez az esemény na­gyon gyorsan érlelt. Kezdtem a dolgokat másképpen lát­ni. Kerestem az -összefüggé­seket, kiszélesedett a látókö­röm. egyszóval öntudatosab- bá váltam. Ezt úgy látszik nemcsak én éreztem, hanem mások is észrevették. Személyes történelem Egy őrző ember Orosziban „Viszi a ködöt az idő — és az időt mi hoztuk magunkkal’’ (József Attila) — Micsik Imre vagyok, negyvenegy óta élek Nagyorosziban, a szüLetési helyem De- bercsény, a kis egyutcás falu. Családom ott nincstelen földmunkásként élt, ott jöttem a világra éppen hetven évvel ezelőtt, 1915. jú­nius kilencedikén. Rólam itt megőrizték a helytörténettel foglalkozók, hogy az ötven­hatos ellenforradalom idején elrejtettem a negyvenöiös kommunista párttagsági nyil­vántartási könyvet, s benne a tizenkilences oroszi vörösszázad tagjainak teljes névsorát, egy gépelt szöveget, amit valamikor még a harmincas évek illegalitásában készített itt Orosziban valamelyik elvtárs. Ez is igaz, de előttem is őrizni kellett mindkettőt valaki­nek. Én egy Varga nevűtől kaptam, s ma­gam pedig már jóval a konszolidáció után át­adtam Arnóczki Mihálynak, az orószi terü­leti pártvezetőség titkárának. Most nála van. — Sora van mindennek. Debercsényben, meg később Nagyorosziban is gazdasági cse­lédek voltunk. Iskolába ott jártam a szülő­falumban, a Vindics volt a tanítónk, jó em­ber volt máig emlegetik. A fiával sokait ját­szottunk együtt, engedte szívesen, merthogy jó tanuló voltam. Apám elment az első há­borúba úgy, hogy nem. születtem meg, ami­kor hazaengedték rövid szabadságra tizen­hétben már kétéves vontam, de mire vissza kellett volna mennie az utolsó éjjel meghalt apám a háznál, úgy mondták akkor „megre­pedt a szíve”. Négy évre rá, ugyancsak egy gazdasági cselédhez, férjhez ment az anyám, akkor aztán öten voltunk testvérek, apánk, hiába mostoha volt, nagyon rendes volt' ve­lünk is. Szentéi ember. Ott Debercsényben a bérlő vagy birtokos egy bizonyos Schusz- dek nevű volt, nagy kártyás, nőzős valaki, tele hasonszőrű baráttal. Előtte ott a Morvay volt, vagy tán együtt voltak. Éltünk mi Vác mellett Cseiőte-pusztán, meg Vadkert mel­lett a Szabados-uradalomban, ide Lőrinci mellől jöttünk. Fischer-pusztán nősültem, ott is volt az esküvő, apósom is nincstelen em­ber, mindnyájan azok voltunk. Ott Fischer- pusztán egyszer a Fischer József, aki nagy ellenzője volt mindenféle haladásnak, meg­látta a kezemben az akkori földművesúj- ságot. Trágyát hordtunk, s gondoltam, a boltban veszek egy újságot, hogy mi van ab­ban meg a világban, hát az ott meglátta, hogy szünetben olvasom, leugrott a lováról és végigvert rajtam az ostorával „te csibész, hát kell peke<J politizálni...!” pedig nem is tudtam akkor, mi a politika. Apósom a cselédgazda volt Itt, már Oro­sziban, az uradalomban. Esténként mindig vitatkoztunk. Nem egyeztünk mindenben, hát lehet, hogy az már politizálás volt, csak azt tudom, hogy amikor a méltóságos asszony nyújtotta a. kezét csókra én átmentem gyor­san a másik oldalára a szekérnek. Apósom­nak is mondtam, hogy „anyámét megcsóko­lom, mi dolgozunk néki, azt még mi csókol­juk a kezét?!” Volt aztán olyan is, aki haj­longott. Negyvenháromban adtak babakelen­gyét, nem adta oda apósomnak, hogy én menjek be érte, s akkor majd kezet csóko­lok neki. Akkor született a lányom. Hát, ha nem adja, nem megyek be érte, mondta is apósomnak „a maga veje nem jó cseléd”, de többet dolgoztam ezért, mint aki hajlongott. Ilyen dolgaim voltak, a mozgalomról csak hallottam itt a faluban, a háború engem is elvitt, csak utólag hallottam, hogy innen is elvittek mozgalmi embereket negyvennégy­ben, azok. nem jöttek vissza soha. — Erdély, aztán Üjvidék a katonaságnál, de negyvennégyig nekem nem szólt senki, akkor bevitték Rimaszombatba. Hiába húz­tam az időt, menni keLlett. A szakszervezeti mozgalom itt végig erős volt, emlékszem a Rétire is, aki vadkerti volt és azt a vonalat tartotta össze itt Pusztaberki, Horpács, Oro­szi, Vadkert. Ezt a részt szervezett munká­sok, építők lakták mindenkor. Magam elég­gé el voltam zárva a külső majorban, elég távol esett a községtől, amíg nem kellett bevonulni Rimába újra. De már negyven­hatban haza úgy érkeztem, hogy a fogság után jelentkeztünk sokan az első demokra­tikus hadseregbe, a mainak az elődje az volt, s annak alaphói lehettünk. Hazajövet mind­járt jelentkeztem én a helyi kommunisták vezetőjénél a Lami Károlynál, aki a tizen­kilences direktóriumnak is egyik vezetője volt régen, de az öreg azt mondta nekem „nem fiam, te nem a kommunisták közé ke­rülsz, elmégy parasztpárti elnöknek, nekünk oda is megbízható emberek kellenek, akik­kel együtt lehet dolgozni. ..” így lettem el­sőnek parssztpárti vezető, Rakonczai Antal volt a kommunisták titkára, de a Lami bá­csi, mint szervező ember, mindenben részt vett. így lettem elnök először. Együtt dolgoztunk aztán, nagy szükség volt egymásra, mert a kisgazdák, szocdemek is elég erősek voltak itt. A szövetségét így szé­pen összefogtuk, a munkás, az építő a pa­raszttal, voltak aztán villongások is példá­ul a Rózsa István a szocdemek vezére ke­verte itt a kását erősen, borzasztóan hadará­szott, amikor később az egyesülésről volt szó. nagyon ellene volt mindennek. De igaza nem lett végül semmiben. A nehéz időkben egy­mást segítettük, egymást adtuk tovább a má­siknak. Íny kerültem tizenegyed magammal még Léva mellől szökött katonaként egy szlovák öreg segítségével, ahhoz a szlovák partizánhoz, aki aztán elvezetett bennünket a szovjetekhez. De így Volt az ké­sőbb is már itthon a politikai munkában is egymást segítve, támogatva, egymást ajánlva annak, aki olyan volt, mint mi. Ez nagy erő. Mindenkor. A parasztpártnak rövidesen har­minchét tagja volt, a kommunisták százon felül voltak. Vadkerten volt egy nagygyűlé­sünk parasztpártiaknak, ott beszélt a Vörös Péter is, aki akkoriban miniszter volt, s az­tán mondta is, hogy „mit gondoltok, nekem a Rákosi egy karikát fűzhet az orromba...?” hát akkor mondtam is a kocsin, hazafelé jö­vet a többieknek, hogy meglátják, ez sem marad meg a posztján sokáig, azt valahogy úgy is lett. Részt vettem a földosztásban is, de később meg amikor a téeszt szerveztük • elnöknek választottak. Előtte a Szovjetunió­ban voltam tanulmányúton, amikor ötven- hen hazajöttem megalakult a nincstelenek­ből és a volt gazdasági cselédekből a szö­vetkezet, gazdaember velük nem volt, azok külön voltak. Mi tizenheten voltunk. — Mi a Szovjetunióban ötvenben a mező- gazdaság kollektivizálását tanulmányozva Erdei Ferenc vezetésével eljutottunk meg Üzbegisztánba is. így megalakítottuk a szö­vetkezeiét idehaza éppen augusztus húszadi­kán, „Szent István napjáa” ahogy a régiek mondták, de aztán nem sokáig voltam el­nök, mert "hívtak a pártbizottságra Rétságra. De még én vetettem el, egy kormos traktort szerezve a gépállomáson, összekötöttünk három kis vetőgépet sorba és azzal vetet­tünk. Odajött akkor egy régi gazdaember, amúgy jóindulatú „te Imre, lesz ebből va­lami.”.?” Mondtam neki, majd jöjjön el és nézze meg. Hát, lett mindabból, amit mi vetettünk akkor is, később is. Az akkori gazdák nemigen bíztak a traktorban, meg semmi másban sem, ami li.i volt. nehéz ^un­ka volt a meggyőzés és sok nyeléssel, tűrés­sel, türelemmel ment csak előre mindig. Az a téesz volt a jelenleginek is az őse. Az az első vetés a mai napig forog. Szegény Gabi bátyánk régen meghalt már de még megér­te hogy meglátta, jól termett a vetésünk. Ké­sőbb, amikor párttitkár is voltam idehaza és a beszolgáltatásos nehéz idők járták, akkor újra mondogatta „te Imre, minek ez, nem kell, nincs erre semmi szükség...” Mond­tam neki, ha nem volna szükség rá, nem csinálnánk, s amikor megszűnt a beszolgál­tatás megint csak jött, hogy „na kinek volt igaza?” Nem volt az párttag korábban sem sehol, de jó gazda volt és olyan „mindig- mondogató” ember. Ilyenből volt mindenhol.,. Itt bizony, amikor az első kombájn meg­jelent, le akarták szedni a gépről a vezetőt, megdobálták meg minden... Szaladtak be hozzám, mert akkor még elnök voltam, hogy védjem meg a kombájnost, szólni kellett _ a rendőröknek, így volt. Jöttek aztán Rútság­ról, hogy menjek a bizottságra, mert ott van rám szükség, menni kellett. Ha a felké­szültség akkoriban kevesebb is volt nekünk mint máma, de ha akaraterő volt, meg a párttal a bizalom — akkor jött a feladat is kötelező erővel, s az ember belül amúgy is úgy érezte... — Rétságon a járásnál akkoriban a Go- tyár Gyula volt az első titkár, vele dolgoz­tunk a legnehezebb időkben, ötvenhat októ­berében is tőle vártuk az útmutatást. Ö az­tán felment a megyéhez is, amikor kérdez­tem, mi legyen az iratokkal — azt mondta, ami nélkülözhető azt el kell égetni, ami meg fontos, azt el kell rejteni, mert voltak, akik kíváncsiak lettek volna arra a két dokumen­tumra! A vörösszázadi listára és a negyven­ötös kommunista párttagsági nyilvántartó könyvre. A járásnál különben a szervezési osztályon voltam. Itthon a könyvet meg a listát kivittem én más iratokkal együtt hát­ra a kert végébe, ott volt egy kazlam, abba rejettem és meg is maradt mindvégig. Jó­magam a Varga Miklóstól vettem át, aki azonban nem mondta, hogy előtte kinél le­hetett, neki aztán volt valamilyen harminc­hatra visszanyúló folytonosságot igazoló ügye, ami elhúzódott, s meg is sértődött ki­csit. visszavonult, ö adta nekem még az el­lenforradalom előtt a kettőt, én aztán buj­tattam vésig, amíg Arnóczki Mihálynak át nem adhattam. Igv ezek a dokumentumok mindig Olyannál voltak, aki tudta az értékü­ket, s nem lehetett helvzet, amiben meg­semmisült volna a két lista. Amikor a tanács megalakult, oda kerültem elnöknek, így aztán voltam elnök kétszer is, tanácsnál, párttitkár ugyancsak egy időben, mindig, amikor kellett, ahova kellett oda . kerültem a dolgok rendje szerint meg az idők érkezésével, találkozásával itt is ott is, ebben is meg abban is elsőnek, kezdéskor. Tanultam mindig, amin a sor volt. Tanács- akadémián Veszprémben éppen úgy, mint amikor a kollektivizálás végett Üzbegisztá- nig jutottunk Erdeivel meg a többiekkel, akik az ország minden tájáról érkeztek a csoportunkba. Így lehettem mindig úttörő ez újban, engem valahogy mindig vártak már a feladatok ott is ahol voltam, ahol éppen tanultam, itthon már várt a feladat, az újabb. Ami a tanácsnál, téesznél ötvenkét után újra rám köszöntött, ahogy mi mond­juk, mindig magasabb szinten... k X. Pataki Lásalt i Réti Zoltán rajza

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom