Nógrád, 1985. március (41. évfolyam, 50-75. szám)
1985-03-16 / 63. szám
» KÖVES ISTVÁN: Elvétett vétkeinkről — ESENDŐ SÉGÜNK SI RAT ÁS A — Van, hogy az ember a legegyszerűbb leghétköznapibb dolgait is elvétheti Évának szólítja ébredéskor Zsút borotvahabot nyom a jogkejére víz nélkül teszi oda a kávéfőzőt rossz villamosra száll, aztán a metrón ellenkező irányba végül mérgesen napozni% ballag a Szilágyi Erzsébet fasorba, s be sem telefonál a munkahelyére rostonsült helyeit rostélyost rendel használt gyufát rángat a skatulya oldalán a két véceajtó közül persze hőkölve a másikba nyit be kilép az étteremből, s a söntésbe fordul a pénztárnál fél kétdecit kér tisztán tiloson megy át kétszer oda-vissza asszonyomnak szólítja a szalutáló szervet, vagy magántaxi helyett járőrkocsiba száll otthona helyett szeretője címét dünnyögi hármat csönget, ahogy anyjánál kellene aztán bambán vigyorog, hogy csak vicc volt fordítva tesz be egy kazettát féltékenykedés helyett szerelmet vall hátul keresi a melltartó csatiját zuhany alá áll míg a csap csorog lazán csatolja föl a karóráját nem leli a folyosóvilágítás-kapcsolót, s a lift helyett a szeméttárolóba álldogál a szabad taxit foglaltnak nézi a garázsmenetnek vadul integet kulcstartójában keresi az aprópénzt lakáskulcsát gyömöszöli a kapuzárba fölgyújtaná a már égő elöszobavillanyt fia fejére akar atyai csókot lehelni, de épp akkor fordítva bújt ágyba a kölök az asszonynak altatóként csokipralinét kínál gyöngéden megsimogatja a kispárna fürtjeit s végre elalszik holott lölébrednie kéne . azt á’modja búsan manapság az ember dolgait oly gyakran el is vé'heti ideje sem marad örülni annak, . hogy csöndben sokasodnak vétkei. IGOR GRUGYEV: Szerelem négysorosa Tuskóra ültek lomb alatt Szólnak, s a szó kilobban... Nem rímel csak két pár ajak egy csodás négysorosban! KATONA JUDIT Napköziben — cselédkönyv nélkül Cselédkönyvük már nincs meg. Mint a lom a háborúban az is elveszett. Vállaikon még ott a kis batyu, lelkűk mélyén a bánatok köve s arcukon könnyek kék ere világít. Hány bölcsöt ráztak hajnaltól éjszakáig maguk is hat-nyolc éves koravének, sötétben félve síró, kicsi dajkák. Sokat ütlegelt asszonyfejük lehajtják és összeszűkül fénytelen szemük. Szegődtek búra, pacokra, híg levesre, nagy útra keltek sok testvér miatt, gyorsan hervadtak, idáig gyorsan értek az alig-boldogok, sokat szegények s karjaikban már senkit sem tartanak. Olvassuk újra — együtt! SANTA FERENC A legenda szerint Sánta Ferenc 1954 tavaszán ismerkedett meg Szabó Pállal, az öreg író volt az, aki első novelláját világra segítette. Ez az írás, a Sokan voltunk, olyan feltűnést keltett az Irodalmi Újságban, hogy ha túlzónak is érezte mindenki Szabó Pál beveztőjét — „Móricz Zsigmond Hét krajcárja robbanhatott ilyen erővel az akkori irodalmi életbe, mint a mostaniba a Sokan voltunk”, — azért az nyilvánvaló volt, hogy nagyformátumú tehetség jelentkezett. Sánta Ferenc a románok, magyarok, szászok lakta Brassóban született, különböző üzemekben dolgozott, 1954- ben éppen traktorgyári munkás volt. Hányatott sorsa csupa útkeresés, megszerezni azt a telítettséget, amely feljogosítja az embert arra, hogy megmutassa a világnak az ő saját világát. Bemutatkozása tehát csodaszámba ment, rögtön kész, érett novellákkal jelentkezett, melyekből megszületett 1956-ban Téli virágzás címmel az első kötete. Ezek egyes szám első személyben ábrázolták egy szegény parasztcsalád életét, és ez a személyes szeretet válik az írások szér>ségének forrásává. A szeretet hangja, lírai, a megközelítés szubjektív, az eredmény azonban objektív. ezért sokszor kedvetlen. A történések olv mélv ős-°rkö1csiségről vallanak, mely az olvasónak már-már ismeretlen, már-már hihetetlen volt. Második kötete, a Farkasok a küszöbön, a családi élet korai élményén túl változatosabb témakört, tá- gabb mondanivalót rejtett. Elsősorban egv, a kiszolgáltatottságból fakadó szorongás tűnik fel nagy erővel. A fasiszta hatalmi gépezet kegyetlen hóhérai vannak jelen az egyik oldalon, és az ellenállásra is szinte képtelen pásztorártatlanságú . kiszolgáltatottság a másik oldalon. Sánta Ferenc gyorsan beérkezett a magyar irodalomba. A berobbanó indulást Az ötödik pecsét, a Müller család halála és közben a Húsz óra hitelesítette. Ez a mű a magyar paraszti életformaváltás kritikus pontjának ábrázolásával a leghitelesebb vallomás arról a gyötrelmesen tragikus életérzésről, amelyen keresztül kellett mennie annak a paraszti osztálynak, amely a nincste- lenség évezrede után kapott földet, s amelynek a tsz-szer- vezéskor be kellett vinnie azt a közösbe.^Az író krónikának nevezi művét. Maga a cselekményt adó mozaiksor húsz óra foglalatában tulajdonképpen nem más, mint egy riporteri nyomozás története. A szerző végigjárja a falut, és faggatja annak lakóit, hogyan történt egv bizonyos 1956-ban esett gyilkosság, miért ölte meg a községi párttitkár vele egyívásu paraszttársát. Ennek a nyomozásnak a során kibontakozik előttünk a magyar falu mai és mégis történelmi képe, mert meglátjuk a sors okozta motívumokon at az „itt élek és nem tehettem másként” végzetét. Feltűnik a műben a magyar falu három nagy fordulópontja: 1919, a földosztás és az ötvenes évek, betetőzve az 1956-os eseményekkel. A ’19-es direktórium tagja mellett megszólal a volt földbirtokos gróf és mindenki, aki ennek a falusi Magyarországnak történelméről és titkairól vallani tud. Természetesen nem történelem- könyv ez, hanem szegénység meghatározta tragikus életsorsok bemutatása, olyan világos, tiszta magyar nyelven, amely szinte balladás ritmusúvá teszi az egy-egy óra keretszerkezetébe foglalt eseményt. Tehát szinte történelmi regény, pedig a legvalóságosabb mát hordozza mintegy bizonyítékul, hogy irodalmunk teljesen birtokba vette a másvar szocializmus ielenét, és képes kivételes feszültségű művekben a maga teljes bonyolultságában művészi élménnyé emelni. A könyvből 1965-ben Fábrl Zoltán rendezésében nagyhatású film is készült, és nemcsak Sánta Ferenc korszakjelző művét érdemes újraolvasni, de ezt a filmet is fel kellene úiítani. hiszen egy nemzedéknek, a hatvanas évek fia- taliainak életre szóló élménye volt. Szalcntay Mihály Demokratikus kulturális intézményeink kialakulása Négy évtized színházművészeti fejlődése •Jelentékeny drámairodalmi hagyományokat, kitűnő színészeket és jó rendezőket örökölt a megújuló társadalom a felszabadulás után. Katona József, Kisfaludy . Károly, Szigligeti Ede, Madách Imre drámaköltészete volt az alap, mely« építeni lehetett:. Bajor Gizi, Tolnay Klári, Jávor Pál, Somlay Artúr, Várkonyi Zoltán, Major Tamás, Gobbi Hilda — és sokan mások — várták, hogy úgyszólván a romok között egy színpadnyi hely szabaddá váljék; a századelőn megteremtett Thália Társaság, a harmincas években létrehozott, a kommunista párt erős befolyása alatt tevékenykedő Független ßzinpad vállalkozása kínált fqlytatást. A két magyar munkáspárt, a szociáldemokrata, s a kommunista párt kezdettől fogva nagy figyelmet szentelt (XXXIV. kongresszusán, 1945 augusztusában, illetve 1946 június 24-i irányelveiben) a színház ügyének. Szorító volt azonban a helyzet, így 1945 és 1948 között — jobb. megoldás nem lévén — teret kellett engedni a magánvállalkozásoknak, lehetővé téve, hogy hozzáértő, politikailag legalábbis nem reakciós színházi vállalkozók, bérlők, úgynevezett koncessziósok vegyék kézbe a dolgokat. El kellett tartania magát a színházművészetnek, s a Kodály Zoltán elnökletével működő Magyar Művészeti Tanács egyik tagozata, a Színművészeti Szaktanács — együtt a Magyar Színészek Szabad Szakszervezetével, s a kormányzati szervekkel — nagy gonddal tárgyal a nehéz testi munkások számára rendszeresített, de korlátozott mértékben színészeknek is juttatott élelmiszerjegyek elosztásáról, sőt — nagy színészek, testületek, városok által való örökbefogadásáról (!); minden lehetőséget ki kellett aknázni a szellemi értékek megóvása céljából. Nem véletlen, hogy a kommunista párt javaslatára alapított Kossuth-díj első kitüntetettjei között, az 1948-as forradalom centenáriumán három színész is szerepel: Bajor Gizi, Somlay Artúr Major Tamás. Igen magas politikai, társadalmi megbecsülést tükröz ez a döntés. A Magyar Kommunista Párt harcolta ki azt is, hogy 1948 január 1-vel a művészeti főiskolák — köztük a színiakadémia — egyetemi rangra emelkedtek. 1947 elején a művészeti ág legkiválóbb szakemberei jegyzéket állítottak össze azokból a hazai és külföldi darabokból, amelyeket bemutatásra, játszásra ajánlottak. Egészséges, korszerű ér.tékszemléle- tet fejez ki ez a klasszikusoktól új szerzőkig terjedő kínálat, melyet a színházi vezetők csakhamar föl Is használnak munkájukban. Természetes, hogy az orosz és szovjet művek kitüntető helyet kaptak a repertoáron. Egyelőre persze még egymás mellett élnek a legkülönfélébb eszmei törekvések, színházi fölfogások; gyakran éri bírálat a Belvárosi, a Víg-, s a Pesti Színház műsorpolitikáját. A negyvenes évek végén lezajlik a színházak államosítása is, ami a fővárosban történt a legkevesebb zökkenővel, hiszen itt három kivételével állami kézben voltak korábban is a színházak. Új környezetbe kerül a Madách Színház, 1951-től elkezdi működését a Magyar Néphadsereg Színháza (mely a Vígszínház jogutóda), önálló vidéki társulatok jönnek létre, s ezek a kisebb településeket is fölkeresik előadásaikkal. S megszervezik 1951-ben az Állami Faluszínházat (mely 1955-től, megszűnéséig, a hetvenes évek közepéig Állami Déryné Színház néven tevékenykedett). A mostoha körülmények miatt stb. — úgyszólván mindenhová elvitte a színházi kultúrát, oda, ahová a művészet egyéb termékei nem jutottak el. Nem csoda, hogy a mai napig szeretettel és őszinte csodálattal emlegetik a vidéken élő emberek e társulat zenés és prózai előadásait. Az 1956-os ellenforradalom leverése után új távlatok nyíltak a magyar színházművészet fejlődése előtt is. Előretörtek az ötvenes évek második felétől egyes vizuális művészeti ágazatok: nagy hazai és külföldi sikereket aratott a filmművészet, új utakon haladt a festészet, a köztéri szobrászt, a grafika, s talán a legfontosabb tényező az volt, hogy rohamosan kibontakozott a magyar televíziózás. Mennyiségi helyett minőségi változásokra volt szükség a színházművészetben is. S valóban: a játékfelfogás sokszínűbbé vált, a politikai agitáció elsődleges szempontját fölváltották azok a törekvések, amelyek a művészi megközelítésmód, az esztétikum szerepét helyezték előtérbe. A hatvanas évek közepétől vált sürgető igénnyé a magyar színházi szerkezet Korszerűsítése. összefüggésben azzal, hogy ekkortájt virágzott a magyar amatőr színjátszás, tehetséges előadásaik nemegyszer szégyenítettó meg a hivatásosokat. Lehetővé vált most már a nemzetközi tájékozódás, a legújabb színházművészeti törekvésekkel való megismerkedés. Érdemleges változást hozott színházművészetünk fejlődésében az a tény, hogy a hetvenes évek elején kiépült vidéki színházaink hálózata, és tehetséges fiatalok jutottak vezető szerephez. Csakhamar valamiféle Budapest—vidék ellentét is kialakult, egy olyan látszat következtében, mintha a fővárosi színházak játékfelfogása, stílusa elörege- det volna, miközben a vidék szinkronba került a világ élvonalával. Ez persze erős túlzás volt, ha az elkényelmesedés fővárosi jeleit nem tagadhattuk is akkoriban. Nem volt zavartalan folyamat tehát a magyar ^.színház- művészet korszerűbbé válása. A hetvenes évek második felében vitatható döntések is születtek; nem váltotta be teljes mértékben a hozzá fűzött reményeket a Déryné örökén létrehozott Népszínház, válságba jutott a Nemzeti Színház stb. Nyolcvanas esztendeink mindamellett reményt keltők. Az újonnan elindított nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház, a zalaegerszegi állandó társulat megteremtése, Budapesten a Katona József Színház önállóvá, s meghatározó szerepűvé válása; a gondolat, hogy Egerben ismét saját színház működik hamarosan, a terv, hogy fővárosunkban a Pesti Színház különválik a Vígtól, s új utakat keres, mindenekelőtt pedig, hogy lakosságunk s a világban élő magyarság összefogása révén, hatalmas állami áldozatvállalás segítségével belátható időn belül fölépül a Nemzeti Színház új épülete — mindez azt jelzi, hogy kultúránk négy évtizede számottevő eredményeket hozott a színházművészetben is. „ Köháti Zsolt R ánéztem ismét az ajtóra, most már tisztábban láttam — így félig nyitva átsütött rajta a nap — ott volt mind a négy lyuk haránt sorozva át az ajtó lapját. Talán négy-öt centiméterre lehetett egymástól mindegyik, az utolsó azonban egészen magasra csapott, el a többitől, az ajtó sarka felé. Az asszony krumplit tisztított, amikor megérkeztem, de átadta aztán a kést az öregasszonynak, s most csak ült a széken, ölébe ejtve a kezét és hallgatott. Az arca mozdulatlan, egy moccanás nincs rajta, néz maga elé. Nyilván hall. ja az öregasszonyt, de nem néz feléje. — Ami elmúlt, elmúlt — mondja az öregasszony —, azon aztán már kár gondolkozni. Mén tovább az élet, ahogyan azelőtt is volt, meg mindig is volt, szegénynek nehéz, gazdagnak könnyű. E mán az életnek a rendje, e volt, s ez is marad mindörök- kön örökké, ameddig a jó Isten csak élteti az emberiséget! Csak hát, nehezebb most neki az ura nélkül, mert, ha ember nincs a háznál, akkor bizony, az asszonynak tán jobb is lenne, ha meg sem született volna. A virág is elesik a karó nélkül, hát még az asszony, ha nincs mellette az ura, hogy megmondhassa, hogy mit, mikor és mit hogyan. Meg aztán mindent elvégezni magának az asszonynak, jobb arról nem is beszélni, mert nem lehet azt szóval elmondani sem. Nem ér már annak az asszonynak az élete semmit, semmitlen semmi az, amit ér! De hát itt a két árva gyerek a nyakán, segítenek, nem mondhatjuk, amit tudnak, a nagyobbik, az meg igen különösen, de mire megy azzal az ember, a nagyobb dolog, az csak Idemarad, az anyjának, a kezére. Ruháztatni, öltöztetni, kosztjuk hogy tisztessé, gesen meglegyen! Amit én megtehetek Ilyen idős koromra, azt megteszem, de nyolcvan felé járok már magam is, bizony, olyan nagy időt taposok én már, s abból is harmincat özvegyen, mint ez, most itt, ez a szerencsétlen — megteszem, ugye, ami tőlem kitelik, hogy meleg étel jus. son mindennapra, meg egy kis mosást is, s a tyúkokat, csirkéket etetgetem, de bizony, a disznót már nem tudom etetni, hull ki a kezemből a veder, nem emelhetem már, mint valamikor, ahogyan emeltem, még két esztendővel ezelőtt is, nem megy a már énnekem, nem megy már sem-. mi sem, ahogyan kellene — a halál, az jövöget már, az jön rendesen, azt már el nem kerüli senki. Nem tudom már jószerivel a gallyat sem tör. ni, úgy hasít bele a karomba, ha csak kicsit is erősebben fogok. Nem sok hasznomat látják, de, amit tudok magamtól, azt megcsinálom, a többi aztán mind neki marad, ennek a szegénynek. Ez a Jóska, aki most igazgató az uradalomban, vagy gazdaságban, ahogyan mondják, az csinált néki helyet, a tyúkoknál van, odajár minden hajnalon, de oda is pontosan kell menni, s nem érkezik csak délben haza, akkor meg kapálni kel! menni, abba a kicsibe, amit még meghagytak, meg mikor, milyen dolognak van a sorja éppen, varrni meg magam sem látok, hát így aztán az is csak reá marad... Nehéz szegénynek, igen nehéz! Csak elnézem, minek is szültem ilyen nyomorúságra! Rá sem néz a lányára, csak mondja a magáét, peregnek a szavak, azok is szinte hangsúly nélkül, mintha csak ahhoz kellenének, hogy járjon a kés a kezében, és pucolódjon a krumpli. — Ha tudná az ember, hogy mire szüli az ő gyermekét, bizony, sokszor nem is engedné a világra jönni... Ennek is, fiatal, még nincs negyvenesztendős sem, oszt itt van magamagának, hogy ne lásson már jót ebben az életben, csak küszködést, meg betegséget. Mintha az ura elvitte vón magával ennek is az egészségét... A sincs már neki, mintha elment volna az urával az is... Pedig kicsiny még a gyerek, messzire nő az még fel, s addig csak ő van nékik, senki más, csak ez az anyjuk van nékik, s más senkijük, mert, ha számíthatnak is vaj lakire, azért csak az édesanya az, aki ott áll őmellet- tük mindig, mert az megmarad nekik mindig olyannak, hogy nem hagyja őket, akármi is legyék... Pedig szépen élnek, magamnak sem kíván, hattam volna jobbat, ped:g az én uram is, ennek az asszon- nak az apja, az is olyan ember volt, hogy engem meg nem ütött volna soha, s attól én goromba szót nem is hallottam soha, csak: édes lelkem, így édes lelkem, úgy,’ vagy Flórám, így Flórám, úgy, így beszélt az mindig énve. lem. S ez meg, ennek az ura, Kocsis Benjámin, az meg éppenséggel úgy, mintha az enyémet láttam volna. Becsülte ez is az asszonyt, soha többet rá nem rakott, csak, amit elbírt a válla, nem ütötte, s még halála előtt is két nappal, hogy valami zsákokért voltak, hát olyan szép pár cipőt hozott néki, mert azt vette mindig, nem szólt: csak látta, hogy kellene már vala.J mi, hát, ahogy kapta a fizetést, a gazdaságtól vette, ami kellett... Ilyen ember volt a Béni, nyugosztalja az Isten! Az ilyen ember után aztán duplán marad egyedül azaszJ szony, mert csak jót kapott tőle életében, s eképpen azt már nem pótolhatja semmi sem, s nem jöhet békesség már az asszony lelkére ezentúl. Csak, ha utánamén majd maga is, hogy találkozzanak.; Pedig mondom néki: ami már megesett, azon már változta« ni nem lehet. Olyan az élet; hogy, ami jön, azt úgy kelj tőle elfogadni, ahogyan jönj nem az ember ül a bakon, haJ nem maga csak húzza, s oszt amérre csapják, arra kell néki szelídüljön... így Van, s nem másképpen! , NÖGRAD - 1985. március 16., szombat 9 SANTA FERENC: (RÉSZLET)
