Nógrád, 1985. március (41. évfolyam, 50-75. szám)

1985-03-23 / 69. szám

Az európai kovácsoltvas-művesség története Az európai zene legnagyobb alakja 300 éve síületett Johann Sebastian Bach „Egy-egy nemzet és korszak kultúrájának megértéséhez nem elég a kimagasló remek­műveket, a nagy művészetek kiemelkedő alkotásait megis- merni-megérteni, figyelembe kell venni a korszellem ki­sebb művészi és kulturális megnyilatkozásait is” — jegyzi meg Pereházy Károly Az európai kovácsoltvas- múvesség története című könyv elején. E megállapítás természetesen általános igaz­ságot fejez ki. Napjainkban azonban külön is időszerűség­gel bír. A törekvések és az itt-ott jelentkező eredmények ellenére a vizuális kultúra je­len állapotával távolról sem lehetünk elégedettek. A kép­ző- és iparművészeti kiállítá­sok százai nem járnak együtt automatikusan a közönség esztétikai kultúrájának emel­kedésével, s ez még akkor sem megnyugtató, ha tudjuk, mind­ez csak hosszabb távon meg­térülő „befektetés” lehet, hi­szen a művészet „haszna” so­hasem volt, s a jövőben sem lesz közvetlen. Ezen túl, a környezetkultúra zavarai ugyancsak nagy bizonytalan­ság létezésére utalnak, s ho­vatovább komoly gondokat okozhatnak a közérzetben is, elidegenítő, léleksivárító ha­tásuk folytán. E gondolat to­vábbi fejtegetése nem e jegy­zet feladata, maradjunk itt csak a gond jelzésénél. A Képzőművészeti Kiadó pár évvel ezelőtt indította út­jára Képzőművészeti zseb­könyvtár sorozatát, amelyben Pereházy mostani könyve is megjelent. A sorozat kötetei igen sokrétű tájékozódásra nyújtanak lehetőséget a kép­ző- és az iparművészet tárgy­körében. A sorozatban napvi­lágot látnak a művészettörté­net külföldi és hazai klasszi­kusainak korábbi, esetenként ma már hozzáférhetetlen mű­vei, ugyanakkor különböző „tematikus” művek is. Ez utóbbiak közé tartozik Pere­házy Károly könyve, amely az iparművesség egy aránylag kevéssé érintett ágának, a ko- vácsoltvas-művességnek euró­pai történetét dolgozza fel. Hasonlóan átfogó munka e tárgykörben sem a külfö'- sem a hazai szakirodalomban nem fordul elő. A kitűnő for­rásmunkák ugyanis főként egyes korszakokat tárnak fel általában a XVIII. század vé­géig, főként német, osztrák és francia területről. Az Össze­foglaláshoz és az összefüggé­sek feltárásához azonban lé­nyegesen több ország ková- csoltvas-művességének össze­vetésére van szükség, s nap­jainkra már az időhatár ki- terjesztése is lehetséges, a historizmus és a szecesszió vasművessége például már kellő távlatból szemlélhető. A könyv szerzője széles körű kutatásai alapján erre tett kí­sérletet kitűnő eredménnyel. Igaz, vizsgálódásait ő is a fejlődést meghatározó kultúr- területekre összpontosítja, de földrajzilag is jócskán kiter­jeszti, s az általános tenden­ciák megragadására törekszik. A tárgykör nagysága termé­szetesen meghaladja egy mű korlátozott kereteit, hiszen a fennmaradt emlékanyag sok százezerre rúg, reménytelen­né téve a teljes áttekintést, így tehát csak a kiemelkedő alkotások kaphatnak helyet a könyvben. Pereházy az egyéb­ként ismert stílusperiódusok szerint vizsgálja a vasműves- séget, az egyes stílusiíkon be­lül pedig funkciójuk szerint szól a tárgyakról (ajtópán­tok, vasajtók, rácsok, kúthá- zak, berendezési, felszerelési és használati tárgyak) ezzel is segítve az olvasót a szinte beláthatatlanul gazdag anyag áttekintésében. A szerző a stí­lusok formáinak és alakulá­sának elemzésén túl arra is kitér, hogy az adott korban Európa mely országáé volt a vezető szerep e sajátos mű­vészeti ágban. A legrégibb elmékanyag bemutatása — a román és a gótika — a legrészletesebb. A többi stíluskorszak szintén gazdagon jelenik meg, s vil­lanásszerűen a népi vasmű- vesség is helyet kap a mű­ben, habár ennek tárgyai ál­talában érthetően szerényeb­bek. Külön kell szólni a vasmű- vesség kiemelkedő mesterei életútjának bemutatásáról. Ez a könyvhöz csatolt mester­jegyzék szinte lexikonná avatja Pereházy Károly mű­vét. A kötet 164 fekete-fehér reprodukciót és 43 szípes ké­pet is tartalmaz, bemutatva azt az emlékanyagot, amely a korai középkortól a szecesszió végéig jött létre. A zsebkönyvtársorozat foly­tatódik, a következő kötet Werner Hofmann A földi pa­radicsom című tanulmánykö­tete lesz. amely a múlt szá­zadi képzőművészet tendenciá­it és eszmetörténeti útját mu­tatja be. (Képzőművészeti Kiadó, Bu­dapest, 19S4.) T. E. Az antropológia nagy tudósa volt Száz éve született Bartucz Lajos A biológiai tudományok so­rában viszonylag későn, csak a múlt század közepén külö­nült el az antropológia, vagy­is az embertan ismerethalma­za, amely az emberszabású lények (tudományos nevükön a Hominidae) leszármazásá­val, térbeli és időbeli megje­lenésével, tagolódásával, tu­lajdonságaival foglalkozik. Egy francia orvos, Paul Broca 1859-ben alapította meg a Párizsi Embertani Tár­saságot. Néhány évtized múl­va már idehaza is akadt egy tudós, Török Aurél, aki az antropológia művelésére külön tanszéket szervezett. Intézete 1881-ben Budapesten kezdte meg működését. Török Aurélnak aztán szá­mos követője, kiváló tanítvá­nya akadt. Köztük Bartucz Lajos, aki most száz eszten­deje, 1885. április 1-én, a Csongrád megyei Szegváron, az akkor szegényes, de nagy múltú faluban született. Egy kilencgyermekes mol­nárcsalád második fiúsarja­ként látta meg a napvilágot. Tanulmányainak kezdetétől kiváló diák vol’t, így aztán a pesti egyetemre is eljutott, ahol 1908-ban természetrajz és földrajz szakos diplomát szerzett. Török Aurél profesz- szor tanársegédévé fogadta. 1914-ben egyetemi magánta­nár lett, majd pedig — a Tanácsköztársaság idején ki­fejtett tevékenysége miatt — állását elvesztette. Azokban a forradalmas időkben ugyanis Bartucz La­jos — mai kifejezéssel élve — erősen exponálta magát: előadásokat tartott; haladó tu­dóstársaival meg akarta re­formálni egyebek között a Magyarhoni Földtani Társasá­got; a Vérmezőn kiásatta és azonosította Martinovics Ig- nácnak, az első polgári köz- társasági mozgalom, a magyar jakobinusok vezetőjének a csontjait. El lehet gondolni, hogy ez a jelképes erejű cse­lekedete milyen visszatetszést keltett később, az ellenforra­dalmi időkben. Egy ideig csak mint a Nép­rajzi Múzeum „őre” — azaz muzeológusa — dolgozhatott, és egészen 1933-ig kellett vár­nia, hogy ismét egyetemi elő­adásokat tarthasson. Véglegesített egyetemi ok­tató pedig csak 1940-ben lett, amikor Szegeden megalakult az ottani egyetem embertani intézete. Egészen 1959-ig dol­gozott a Tisza partján. Ekkor ismét elfoglalta helyét a haj­dani. Török-tanszéken. Onnan vonult nyugalomba, 1965-ben. Egy esztendő múlva, nyolc­vanegy éves korában hunyt el. Nagy összefoglaló müvét, amely A praehistorikus tre- panáció és orvostörténeti vo­natkozású sírleletek címmel jelent meg, már nem foghat­ta a kezébe. Bartucz Lajos viszonylag kevés dolgozatot, kötetet ha­gyott hátra. Inkább gyűjtött, szervezett és tanítványokat nevelt. Már e század elején megkezdte az iskolás gyerme­kek növekedésének vizsgála­tát, és ugyancsak sok adatot halmozott fel az élő magyar­ság alkati jegyeiről. A ma­gyar ember című kötetében például 3500 felnőtt honfitár­sát írta le az antropológia eszközeivel. Az 1940-es években jelent­kező úgynevezett fajelméletet több dolgozatában is elutasí­totta. Ezekben az igen nehéz időkben adta közre a Fajkér­dés, fajkutatás című könyvét, s ebben azt hirdette, hogy az egész emberiség közös örök­séget hordoz; génállománya tehát nem alkalmas a maga­sabb vagy alacsonyabb ren­dek szerinti megosztásra. Mint vidéket, falut, s tanyát egyaránt járó tudós, idejeko­rán fölfedezte, hogy a maga szakterülete — mármint az antropológia — elválaszthatat­lan azoktól a társtudo­mányoktól, amelyek szintén az emberhez kapcsolódnak. Ezért volt kiváló ismerője a régészetnek ugyanúgy, mint a néprajznak, amelyet — tanú rá több dolgozata — kutató­ként művelt is. Manapság, amikor a szak- tudományok még újabb szak­ágakká részleteződnek, Bar­tucz Lajos munkássága olyan­nak tetszik, mint a régi nagy tudósoké, akik választott té­májukat a maguk egységében látták. A kilencgyermekes szegvá­ri család sarja egy viszonylag friss keletű tudományág kivá­ló művelőiéként szerzett hír­nevet, és hagyott hátra olyan életművet, amely megbecsü­lésre, folytatásra egyaránt ér­demes. A. L fl NÓGRAD - 1985. március 23., szombat 1685. március 21-én, a thürin- giai Eisenach- ban született Jo­hann Sebastian Bach, ' minden idők legnagyobb zeneszerzője. A család valóságos muzsikusdinasz­tia; a nagy Bach kiterjedt rokonsá­gában a születését megelőző száz esztendőben is számos városi — világi — zenészt és kántort isme­rünk. Johann Se­bastian édesapja udvari és városi zenész, a kora ár­vaságra jutott gyermek tehát a szülőházban Is muzsikával volt körülvéve, apjá-. tói tanult hege­dülni, bizonnyal orgonáim" is. A zenei képesség családi hagyo­mány. a zseniali­tás született adottsága Bach­nak, aki voltaképpen maga­sabb zenei tanulmányok nél­kül, önerőből, önművelés út­ján vált az európai zene leg­nagyobb alakjává. Tizennyolc éves korától hi­vatásos muzsikus. Nagy fi­gyelemmel tanulmányozta a német zene értékeit, vándor­útra kelt, hogy megismerje a legnagyobb orgonisták játékát, s megismerkedett kora fran­cia és olasz zenéjével. Tö­mérdek hatást szívott mohón magába, s az opera kivételé­vel minden az idő tájt ismert és használt, zenei műfajban a legmagasabb rendűt teremtette meg. A kiváló hangszeres játé­kos volt zenekari hegedűs, hangversenymester, udvari karmester főurak mellett, s különböző városok templomi orgonistája. Messze földön hi­res virtuóza, egyszersmind szakértője az orgonának. Ami­kor 1723-ban Lipcsébe szer­ződtették, a templomi és vi­lági muzsikában egyaránt ha­talmas gyakorlati tapasztalat­mennyiségre tett szert. Bár kortársai tisztelték, ze­neszerzői nagyságát nem is­merték fel. Mindössze hat al­kotásra inspiráló nyugalmas esztendő adatott meg Bach­nak — Köthenben, a hercegi udvarnál. Különben meglehe­tősen sok konfliktusa volt gazdáival, sok kicsinyes vitá­ja a polgárvárosok tanácsai­val, feudális uraival is. Zene- je hovatovább maradinak szá­mított, súlyos harmóniái őserőként sarjadó dallamío- lyondárai, nagyszerű logikájú ellentpontjai divatjamúltak, mert nem idomultak a kor ízléséhez. Érzelem és logika tökéletes, legmagasabb rendű egysége születik meg alkotá­saiban, amelyeket kora túlsá­gosan bonyolultnak vél. Bach zenéjének középpont­jában a lutheri reformáció hatására elterjedt közösségi ének, a protestáns korái áll, vagyis a német népdal, ke­mény és szikár dallamvilág, másrészt a szintúgy népi ere­detű táncmuzsika. Közösségi forrásokra épített Bach, a templomi orgonista is; e tevékenységéhez hozzá­tartozott a korálok játéka, a rögtönzés, az összetett fúga­formák művelése. Ez utóbbiak dallamvilágát is sokszorosan hatják át népzenei impulzu­sok. Méltán állapította meg Bachról Szabolcsi Bence: „a néni dallamvilág — a legtá­gabb s legmélyebb közösség­gel való együttérzés, sőt eevü ítélés jelképe — egész művészetének központi tenge­lye”. a közössévi Pvftkerek kimutathatók természetesen Bach német elődjei és kortér- sai többségénél egyaránt. Amit azonban ő teremtett a hagyo­mányból, az betetőzése ama zenetörténeti korszaknak, amelyet — jobb híján — ba­rakknak nevezünk. Azok az életérzések, amelyeket Bach . néje kifejez, mindmáig le­nyűgöző hatással vannak a hallgatóra, s lesznek is, amíg csak a zene él. A zenetanulóknak szánt ap­ró csembalódarabok éppoly tökéletesek, akár a befejezet­lenül maradt hata'mas konst­rukció: A fúga művészete. Az emberi öröm mámoros hang­ja éppoly elsöprő erővel csen­dül ki a zenéiéből, mint aí tragikum: a Karácsonyi ora­tórium jubiláló trombüái egyfelől, a János és Máté evangéliumára írott Passió megrázó drámája másfelől! Születés és halál isteni, egy-' szersmind mélyen emberi ér-' zései. Több mint ezer műve ma-’ radt fenn, s közöttük zsenge vagv tökéletlen eav sem akadt! Ebben is egyedülálló jelensé­ge a zenetörténetnek. Több mint kétszáz kantátája, or<?o- naművemek hatalmas vonu­lata. a Brandenburgi verse-' nvek. zenekari szvitek, hege-' dű- és csembalókoncertek, a Wohltemperiertes Klavier cuklma. a szólóhangszerre írt tömérdek más kompozíció egvtől-egvig a művészi töké­letesség dokumentuma. Noha 1750-ben bek övét ke-’ zett halálakor nagvot fordult a zenei ízlés, a zenéie fele­désbe merülni látszott, Bach’ alkotásait már Mozart, maid Beethoven is buzgón tanul­mányozta. Attól fogva pedig! hogy a mindössze hűszesztenJ dós Mendelssohn 1829-ben. ai mű első előadásának 100. évJ fordulóján elvezényelte BerJ linben az eladdig elóadhataM lannak vélt Máté-passiötJ Bach zenéie fel tartózta fh a ta tJ Iámul hódít szerte a világon. Hatása mindmáig követhet tő. Csak a magyar zenetörtéJ neíre tekintve Liszt, Bartók} Kodálv művészetére sugárzott a Tamás-templom karnagváJ nak életműve — és továblj egészen naniainkig. A hataJJ más életmű több fontos alkoJ tása mindmáig nem hangzott el Magyarországon. Vaiha aa idei Bach-év hozzásegít en«l a’kotásai mennél telj es ebit m >gismeréséhez' Breur János H SASS ERVIN PÓSFAI PÉTER. Reménnyé fokozott idő kvarcezüst sivatag a lépteim alatt omladékony gonosz út- mezők napistenuram van-e utam más vagy csillagidőkig lekötöz a fáraók aranyarcá­ra kérgesedett bölcsesség a reménnyé fokozott idő kétes játékairól az egyszercsak itt van feltámadásról ami­ben bízni dőreség és mégis a kezed intését keresi mint halál előtti pihenőt vad szuronyroham után amikor e- zerből egy ha még emlékezik az örömök piros szavára és arra hogyan hullámzik a nap zöld szemek fényesült tükre­iben MESE — gyermekvers — várandós a csönd öregecske már tavaszi pára ül a homlokén tél keríti arcát föld fölött föld alatt fényes kincseimből csak a csönd maradt ADAM TAMÁS SZABADON Puhán ahogy szárnyak kavarják a levegőt mint selymes mellek ringása feszített víztükör felett szabadon mikor az idő észrevétlen elpörög VALENTYIN MAHALOV „Már, nem először..." Már nem először, s nem utolszor ülünk, együtt virrasztva át kevésszavú társammal szemben a vad tajgai éjszakát. Mord medve, ül csak kuporogva a vén vadász, közben teát tölt, kortyol, s rápöfékel, szív méregerős, vad dohányt. S hallgatja szótlan, mit regélek a városról, hol zaj remeg, olykor mordulva összegezni az általam átélteket. S szentenciája életünkről, nem semmitmondóan kevés, igaz, pontos, célratartó, mint fegyveréből minden lövés. Igazában ingathatatlan, ismerve jól jót s rosszat is, saját mércéjén méri hát meg múltam esendő lépteit. S hogy hitében rendíthetetlen, tán éppen ez az út vezet a gyökérhez, mi életben tart, erősít testet, szellemet. E fukarul mért meggyőződés lelkemben új lángot nevel, mint a tűz hunyni kész parázsén a szél friss lobogást lehel. Lelkem csücskében, mélyre bújtan, sóhajba hajló lehelet, egy már-hiába kívánság kél: újraélni az életet. Kassai-Végh Miklós fordítása Bartucz Lajos szegedi egyetemi dolgozószobájában

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom