Nógrád, 1985. február (41. évfolyam, 26-49. szám)

1985-02-23 / 45. szám

LEGÚJ'ABB MADÁCH-DIJASAINK Dr. HüHer Csaba Gyönyörű stílbútorok kö­zött, papírmunkába merülve találjuk az elnököt, a II. Rá­kóczi Ferenc Termelőszövet­kezet vezetőjét. A székek kan-fiáinak fogóit szfinx- és oroszfánfejék díszítik. A kul­turált környezet ünnepélyes hangulatot áraszt, pedig usvaincsak a hétköznapok sű­rűjében járunk a küldöttköz­gyűléseik idején. Eszembe jut — s aki kul­túrával foglalkozik, annak kü­lönösen kedves —, mennyi érdekes és értékes kiadvány fordult meg az utóbbi évek­ben kezemben, amelynek léte a széesényi II. Rákóczi nélkül ma elképzelihetetilen lenne. Hasonmás kiadásban forgat­ható Mocsáry Antal 1826-ban megjelent Nógrád megyei históriája, Madách Imre 1861-ben kiadott Tragédiája. Anyagi hozzájárulásukkal ol­vashatjuk a sízárnybonitogaitó Madáidh 1840-es Lánitvirégok című verseskötetét. És még folytathatnánk a gazdasági egység felbecsülhetetlen kul­turális értékű tetteit, a hoz­zájuk tartozó hét település közművélődési, oktatási imtéz- ményeinék támogatását, a művelődési kisközösségek — például a hollókői asszonykó­rus, a széesényi múzeumíba- ráti kör — pénzügyi, esiaköz- beli és saeHemi, erkölcsi se­gítését. Aligha volt ez mindig így, aligha mutatkozott ilyen ter­mészetesnek. — Bizony tizenkét éve még akadt vezetőségi ülés, ame­lyen morgolódtak, miért adunk annyi támogatóst a faiifcúr- háznék — mondja dr. Hütter Csaba téesizeflinök, az 1985. évi Nógrád megyei Madách- dlíjasotk egyik kitüntetettje. — Most, ha vezetőségünk, kuflt- turóIM« bizottságunk megtár­gyal egy ilyenféle ügyet, egy­értelmű a pozitív hozzáállás. Egyrészt örülnek, hogy Szé- csény felkarolhatja a kultúra értékéit, másrészt büszkék rá, hogy éppen a termelőszö­vetkezet tesizi. Semmi túlzás nincs ebben' a többes szám­ban. Ered abból, hogy egész népünk tudati fétemeílkedés résztvevője, s nyilván abból is, hogy a közösség kulturális jellegű kiadásaitól — mert megnőtt a kultúra iránti ér­deklődés — senki sem érzi egzisztenciáját veszelyeztetve. Dr. HÜtter Csaba tizennyolc éves korától dolgozik. 1961 - ben keadétt a pétervásárai gépállomáson. Egy, év múltán a szomszédos Nógrád megyé­be kerül, a mátranováiki ter­melőszövetkezethez, aztán a ceredihez, 1973 januárjában pedig a jelenlegihez. — Most kezdtem Széesény- ben a tizenharmadik éveit, és azt mondják, ez szerencsétlen szám. De én bizakodó va­gyok. A szakmában mindent végigjártam, volt módomban, mindent megismerni. Sokat dolgoztam az állattenyésztés­ben, volt néhány hobbim, például a gyepgazdálkodás, a méiiorizáció, aztán szívesein foglalkoztam, mindig a ter­melés műszáki oflidálával, meg természetesein aiz emberivel. Bár az utóbbival élónkebben és elmélyültebben aiz elmúlt 5—8 évben foglalkozom. — Öröm hallani eizt egy gazdásági vezető száján, és kíváncsivá tesz. Mi indítja mindezekre? — Meggyőződésem, hogy aiz ember sokkal nagyobb ténye­zője a termelésinek, min t a természeti tényezők. Fogal­mazhatnám úgy is, hogy a legkedvezőtlenebb adottság az emberi tenni tudásnak, a kép­zettségnek a hiánya. Ezen a szemléleti alapon elhelyezked­ve tartom szátmom és elemzem az ember, a közösség erejét, fejlődését. Nagyon fontos a szakmai képzettség, a mű­veltség, az ismeret. Tudom, hogy tíz évvel korábbi felké­szültséggel képtelenek len­nénk eredményeinket megis­mételni. — Ha jól értem, úgy tart­ja, a faitúra . támogatása, a vele való foglalkozás nem le­het puszta gesztus, hanem a közös érdekek felismerésén alapuló tudatos, tervszerű tett... ■— Aki kulturáltabb, az egyértelműen hasznosabb tagja a közösségnek. Az em­bereket naponta a legkülön­bözőbb hatások érik a kultú­ra által, de nem lehet kö­zömbös, miként dolgozzák fel ezeket, illetve milyenek ezek a hatások, mi iránt kel­tenek érdeklődést, érzelme­ket. Egy korszerű nagyüzem­nek az szolgálja a javát, jö­vőjét, ha törődik dolgozói szakmai és általános művelt­ségével, esztétikai érzékének, ízlésének nevelésével. Ez sok­rétű, a mindennapokba be­épülő cselekvéseket jelent Nem hiszem, hogy bizonyíta­ni kell: a szép környezet ma­ga is rendre, fegyelemre ne­vel. A másik oldalról vi­szont ne feledjük: a képzett embert több siker éri az életben, ismeretei, jártassága révén értékesebbnek és sike­resebbnek érzi magát. — Említette a szakmai és az általános műveltséget. A kettő egymásra épülve ... — Nem különüj el egymás­tól — vág közbe a téeszelmök. — Egymásra épül szerintem is. Hiszen a tudásszomj sem úgy van az emberben, és úgy kíséri végiig, hogy csak egy dolog iránt hajtja, az ér­deklődés változik a korral és sok más egyébbel. Az elnöki iroda bejárati ajtaja mellett balra id. Sza­bó István szobrászművész, a benczúrfalva.1 mester egyik szobra bányászt ábrázol. Dr. Hütter Csaba és a széesényi téesz előtt szélesre tárt a szemhatár. Kultúrát ápolnak, kultúrát teremtenek — ön­magukért, másokért, egy ponton túl: mindenkiért! — A mi közösségünk kép­zettsége, tudása évről évre gyarapodik. Megnőtt az új szaikkönyvek iránti érdeklő­dés, gazdagítottuk a tapasz­talatcserék, továbbképzések ismereteit. Az emberi ténye­zők gyarapításában tavaly többet értünk el, mint eddig bármikor. Optimista vagyok erre az évre nézve. Mittel tölt ej engem is e® a derűlátás: jó úton járnak a termelőszövetkezetiék, és ez az út az enyém — a miénk is! Sulyok László Szemlesütve (Jegyzet a XVII. magyar játékfilmszemléről) Jelenet a Vörös grófnőből (Básti Juli és Bács Ferenc) A tavalyi fesztivállal el­lentétben idén egyetlen al­kotás sem aratott* átütő szak­mai és közönségsikert a ma­gyar játékfilmszemlén, jólle­het nemzeti filmgyártásunk február 8. és 12. között Bu­dapesten megrendezett — sorrendben tizenhetedik — seregszemléjét ezúttal is élénk érdeklődés övezte. A fokozott várakozás oka is­mert: két évvel ezelőtt meg­torpant a korábban aggasztó mértéket öltő nézőszám- , csökkenés a mozikban, .és a kedvező fordulatban, (amely a nemzetközi tendenciával is ellentétes) bizonyítottan sze­repet játszottak a hazai fil­mesek is, akik ismét utat találtak a közönséghez. A tavalyi szemle és az azt követő forgalmazás tapaszta­latai megerősítették azt a vé­leményt, hogy a magyar fil­mek várható nézettségét már az év eleji filmszemlén le­het prognosztizálni. Nos, fé­lő, hogy az idei fesztiválon vetített tizenhét versenyfilm egyforma eséllyel indul majd újabb versenyre a nézők ke­gyeiért. Egyformán rossz eséllyel... Ennek csak látszó­lag mond ellent az, hogy a filmszemlén látott alkotások összességükben nemzetközi mércével mérve jó színvo­nalról tanúskodtak, tovább öregbítve a magyar film nem­zetközi tekintélyét. Csakhát, miközben örömmel nyugtáz­hatjuk, hogy a filmszemlén huszonöt ország képviseleté­ben részt vett külföldi szak­emberek többsége talán elé­gedetten távozott Budapest­ről, nem volna szabad elfe­lednünk, hogy a magyar fil­mek elsősorban mégiscsak a magyar közönség számára ké­szülnek, és ezen belül sem kizárólag a vizuális kultúra „kvalifikált” fogyasztói szá­mára. A magyar filmgyártás az elmúlt esztendőben is mag­vas értékeket hozott létre, de újfent nem tisztázta — kik­hez akarja eljuttatni értéke­it! (Márpedig a forgalmazók­ra, a moziüzemi vállalatokra hárítani ezt a gondot, nem egyszerűen hibás nézet, de etikátlan is.) Némely rendező hajlamos a nagyközönség igényeinek kielégítésére tett „engedmé­nyeket” a művészietlen meg­oldásokkal azonosítani. Hogy ez mennyire nem igaz, azt épp a filmszemle legjobbnak ítélt alkotásai cáfolták. Sza­bó István „Redl ezredes” és Gyarmathy Lívia „Egy kicsit én, egy kicsit te” című film­jének legfőbb erénye a gon­dolati igényesség mellett ép­pen az a közlésmód volt, melynek révén filmjeik üze­nete —, ha különböző mér­tékben is — bízvást utat ta­lál majd a legkülönbözőbb társadalmi réteghez tartozó nézőkhöz. írásunk elején az átütő si­ker hiányát jeleztük, így in­kább csak reméljük, hogy a fentebb említett két pro­dukció — hosszabb távon — magas nézőszámot érhet el. Az „István, a király’’ vagy a „Te rongyos élet” című fil­mek (mindkettő a tavalyi filmszemlén debütált) rekord­nézőszámát így sem valószí­nű, hogy meghaladják. Igaz, az idei filmszemle látványos bukásokban sem bővelkedett. Pontosabban, azoknak a fil­meknek, amelyek a negatív nézőszámrekordra esélyesek, — nem a szemlén volt a pre­mierje. Mindenesetre elgon­dolkodtató, hogy a több me­gyében már bemutatott „Esz- mélés” című Grünwalsky Fe­renc rendezte film már egy fesztiválbtmutató erejéig sem tudta megtölteni a Vö­rös Csillag Filmszínház né­zőterét. Sajnálatosabb tény, hogy Tarr Béla „őszi alma­nach” című filmje is fog­híjas széksorok előtt került vetítésre a magyar film ün­nephetén. A fiatal rendező legújabb alkotása ugyanis a maga nemében remekmű, töb­bet feltár az emberi viszo­nyok anatómiájáról, mint a filmszemle összes többi ez­zel foglalkozó alkotása együtt­véve. Kár, hogy a doku- mentarista módszerrel rende­ző filmesnek ezúttal sem volt szíve bátrabban alkal­maznia a vágóollót. Fiimié­nek két szereplője — Te- messy Hédi és Bodnár Erika — így is megérdemelten ka-- pott díjat színészi’ teljesítmé-; nyéért. Ami a tizenhét verseny­film többségi középmezőnyét illeti, nehéz általános érvé­nyű megállapításokkal jelle-; mezni a látottakat. A leg­szembetűnőbb általánosítha­tó vonás kétségki vül a filmek adekvát képi világa volt. Méltán világhírű ope­ratőreink mellett a fiatal nemzedékhez tartozók is bi­zonyították, hogy mesterségé beli tudásban, egyéni látás­módban nem szenvednek hi­ányt. Némi túlzással mond-' hatnánk azt is, hogy az idei filmszemléről egyedül az ope­ratőröknek nem kellett tá-' vozniuk szemlesütve! Igaztalanok volnánk, ha a már említett rendezők mel­lett nem említenénk meg a kivételek között Lugossy László nevét. Nem azért, merti a társadalmi és a szakmai zsűri egyaránt neki ítélte oda a rendezői díjat a „Szirmok, virágok, koszorúk” című film­jéért, de kétség sem férhet ahhoz, hogy — a közelmúlt-' ban salgótarjáni ankéton ia részt vett rendező — alko­tása volt á szemle legmar-; kánsabb véleményt megfogal-J mazó produkciója. Noha; története az 1848-as szabadJ ságharc bukása után kezdő-’ dik, tartalma a ma emberét készteti állásfoglalásra. ArJ ra, hogy miként viszonyúié jón egy nem forradalmi időé szakhoz. Hogy milyen alter-’ natívát kínál a szembenézés; és mi a lehetőség „szemléé sütve”. A XVII. magyar jáé tékfilmszemlén látott produké ciók többsége ez utóbbi lehe-' tőséget elemezte. Talán tör-’ vényszerű, hogy kevés sikert rel. | Pintér Károly , VILÁGAINK „Csodák" Püspökiben Csodás vidék ez minden­képpen. Nem messze a zagy­vái áthidalás, aniniantól már újra Nógrádiban jár aus, aki elutazott valahová — vagy Nógirádba érkezett az, aki soha sem járt még itt. Pász­tóiról mondjuk-árjuk „a Mát­ra nyugati kapuja”, a megye­határhoz közeli Szurdokpüs­pökire meg azt mondja vala­ki, hogy hát akkor ez meg itt, a Nagyhársas és a Szár­hegy tövében a Mátra „kis­kapuja” lenne. A Nógrádi útikalauz szinte lebeszéli az utast, hogy erre kerüljön, letérjen a „palóc- sztrádáról”, a huszonegyesről. Püspöki, Jobbágyi érdektelen lenne aiz idegenforgalom ól- daláról? A községtől kicsit tá­volabb. a gyöngyöspatai úton az egyik kanyarban, fenn a domboldáliban elvitatkozga­tunk arról, hogy akkor ez a mindössze vagy másfél éves maigáinpanzió, a Fenyves, amelynek éttermében delente húszatn-hairrnincan is étkez­nek a püspökiek és a távo­labbi vidékről érkezők közül, nem mond-e ellent a kerek véleménynek, „nincs errefelé látnivaló”. Hát gejzírek nem szöknek a magasba és a lochnesi szörny sem errefelé cirkál, (ha ugyan cirkál vala­hol). A csodáik is régen elmúl­tak. De voltak, az bizonyos. X helybeli ismeretkörök ha­gyománya a mai napig őriz néhányat belőlük. Bent a tanácson eltérik te­szik a Idskrónikát (tele kép­pel), amelyet egy, helybeli patrióta pedagógus készített. Szurdokpüspökit hiába keresné valaki a hasonmás Mocsáry- kötetben, vagy akár az erede­tiben — Heveshez tartozott a régebbi és a közeli múltban is. Az biztos, hogy a névere­det könnyen vette át a kö­zeli „szurdokot”; látványos találkozása ez a Mátra dél­nyugati nyúlványát jelentő két hegynek, a szurdok bejá­ratánál meg ott a község hosszan elnyúlva. A „püspöki” a tulajdonost jelölte, hiszen 1261-ben a település és a hozzá tartozó részek még az egri püspökség ősi birtoka­ként volt ismert, voltak itt uraik az Aha és Rhédey csa­ládok (ágak), 1490-ben a Bá­thoryak szerezték meg a Rhé- deyektől, akik visszaperelték sikerrel. Volt itt birtokos Or- szágh Mihály nádor... Nem egészen hatvan évvel ezelőtt egyesült a közeli Zagyva- Szentjakabbal Püspöki, kette­jük mai, alaposain megválto­zott és kiterjedt ősi magját a Diós-patak választotta el régen, ezért volt (és van is) két temploma, két iskolája. Hatvan év, két emberöltő még sok is volt ahhoz, hogy ne olvadjon össze máira-tegnap- ra Püspöki. Hát aztón a cso­dák! Inkább kedvesek, mint komolyan vehetők; megnyill- $ánul bennük az a régi tö­rekvés, hogy valahogy „a püs­pöki nép se legyen csoda nél­kül” —, ha már egyszer a nem túl távoli Verebélynek úgy kijutott. Van odafent a Surnya (he- gyecslke) alatt egy jó vizű for­rás, amely a monda szerint egy ottani templom kereszte- iőkútja is lett volna. Ott tar­tózkodott Mária a kisdeddel, amíg egy asszony petenkamo- sássail nem zavarta meg a forrás tiszta vizét. Akkor Má­ria — így a legenda tovább — felszáljlt a kisdeddel és el­indult Vertíbély felé, de út­közben még lesizállt pihenni kicsit az itteni Szélgátnál (dű­lő), onnan repült tovább. Azon a helyen a pihenés em­lékére emeltetett „káipoinikát” a Kaszás család. Jóvál később Rózsa Sándor szabadcsapata is forgott itten a negyven- nyolcas időkben, velük össze­játszva vitte a császáriak sze­kerét (kenyeret szállított), jó nagy kátyúba egy püspöki. gazda, így szerezte meg köny- nyedén a sok cipót a Sándor. Csoda nélkül való különle­gesség azonban több is talál­ható errefelé — és ugyancsak jó régen! Itt van maga a hár­sas-százhegyes-szurdokkal színezett táj, félreesőén és ezért nyugalmasan a for.ga- lomtói, alkalmait nyújtva a jó­zanabb idők józanodé embe­rének, aki felfedezheti még — és most máir, hogy tizenkét szobás panziója is van elidőz­het benne — ezt a tájat, ami önmagában ér kincset, úgy ahogy van. S remélhetőleg marad is. Nem találják meg a huszonegyes környékén nagy kedvvei, már-már ezt írtam pusztító lendülettel a fákat tarra vágók ez itteni erdőket. Mert iejjebb-beljebb arra Pásztó, Bátonyterenye felé lassan lelkopaszodik a táj, Nyilván törvényszerűen tör­ténik mindez, de, hogy mikor s hogyan, ki által nőnek majd fél évszázad alatt újra növé­nyek arrafelé, aiz már más lapra tartozik. A szorgalmáról ismert püs­pöki ember a szélrózsa min­den irányába eljár munkába — Pásztó, Bátonyterenye, Salgótarján, Selyp és Hatvan, Gyöngyös ipara, kereskedel­me felveszi a munkaerőt, helyben a Jobbágyival is kö­zös termelőszövetkezet földjei adnak munkát és itt van még a századelőn létesített építő­anyag-gyártó üzem a község­től kicsit távolabb. A Budai Téglaipari Vállalat helybeli gyáregységéinek épületei vala­mikor kilencsizázbao készültek, az utolsó részvénytársasági igazgatót Podolszky Gézának hívták. Itt a megyehatáron fekvő külsizínl bányában fej­tették akkor is és most is a kovaföldet (mondják itt úgy is, hogy parafakövet, de ez utóbbi készülhetett inkább az előbbiből.) Most azonban még­is elsősorban könnyített (acél- szerkezetes), házépítésre ki­válóan alkalmas betongeren­dáiról ' híres a gyáregység, ahol egy ideje Nógrád és He­ves építőinek helyben i vásár­lásra, sőt, a gerendáik expe­diálására is lehetőség nyílt. De a kovaföld nem akármi­lyen hétköznapi „csoda”, hi­szen ilyen, szigetelésre, kazá­nokba és minden másba is alkalmas egészem különleges képességű anyagot csak itt és hazánkban még egy helyen Mádon (szinten a vállalathoz tartozik) bányászhatnák. Minit hírlik a viliágon is csak egy helyen van belőle! Valahol az NSZK területén létezik még egy kovaföldbánya, az azon­ban íó alatti réteg, felbányá- szása sokkal költségesebb az itteninél. Űjabban Indiába szállítják a kovafölldet őrölt és szárított állapotban és ott állítólag kútbélésekihez hasz­nálják, de ugyanígy hajóka- zánokhoz is. A kétezer-kétszáz lelkes Szurdokpüspöki újabb keletű hétköznapi „csodája” sem áll egyedül: négiy-öt év alatt a tervezettnél hússzal több, na­gyobbrészt kétszimtes-erké- lyes házat építettek, más szó­val több mint nyolcvanat (!) a változatos tervek szerint, jó régen szakítva a sátortetős kvadirátos vagy ,a máshol hi­valkodó, (de erre a tájra nemiigen illő) „majzánossaV, ami a manzádrniaik felel meg. De a tizenkét tornyos Györ- gyei-féle kastélyt lábig el­hordta az „idő”, pedig vala­mikor látványt meghatározó pontja lehetett a tájnak. Kö­zelében, a gyöngyöspatai út felőli részen áll .ma a naigy anyagi áldozattal panzióvá alakított egykor volt Podolsz- ky-fiéte épület, (ott lakott az igazgató), amelyet még idő­ben eladott a tanács Sőregi Istvánnak, a panzió mai tu­lajdonosának. Mellesleg ez az egyetlen panzió vagy iinlkább motel a megyében, ami ma­gántulajdoniban vian. Nem csoda, ha csodaszámba me-y is — egy gyöngyösi asz- szomy a téesztől megvette a Györgyei-kastély helyét és szülőfalujának a nyírségi Nyírpazony gyerekeinek aján­dékozta! Üdülőféle tábor épül a futőhomofc gyerekeinek a Nagyhámsas és a Szárhegy tö­vében... T. Pataki László NÓGRÁD — 1985. február 23., szombat 7

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom