Nógrád, 1985. február (41. évfolyam, 26-49. szám)

1985-02-02 / 27. szám

H1 Most lenne hatvanéves NÓGRÁDI könyvespolc E gymás után hagynak el bennünket a felszaba­dulás utáni magyar képzőművészet iskolaterem­tő mesterei. Csohány Kálmán kétszeres Munkácsy-díjas, érdemes művész is, aki csak nőst lenne hatvanéves, ha megérte volna. A hatalmas termetű, dél­ceg parasztfiú 1925. január 31-én született Pásztón. Rö­vid élete során mindvégig magában hordta szülőföldjét, sohasem tagadta meg Nóg- rád inspiráló hatását. Nem feledte a szegénység küszkö­déssel teli szigorú világát, de a változatos táj líraian tiszta szépségét sem. A kevés sza­vú. nehézsorsú ember meg­járta a Hadak útját, amíg a Veres Péter-i szegénysorból B nemzetközi hírnévig elju­tott. Volt favágó, a Csiki- havasokban. vasúti pályamun­kás és szénbányász, megis­merte a nehéz fizikai munka gyötrelmét, mielőtt a felsza­badulás után a Képzőművé­szeti Főiskolára bekerült. Hincz Gyula, Koffán Károly és Konecsni György mester keze alatt tanult. Tehetsége hamar kitűnt, pályája gyorsan emelkedett. A felszabadulással indult, és a hatvanas években kibon­takozó grafikusnemzedék egyik legeredetibb egyénisé­ge volt. Művei új tartalmat és stílust adtak a magyar rajz­kultúrának. Egyike volt az önálló képgrafika megterem­tőinek. A sikerek sorozata 1960 óta szegődött hozzá. Fő kifejezési formája a rézkarc volt, mely­nek egyik felülmúlhatatlan mestere lett. Szűkszavú, lé­nyegre tömörített, balladás hangú lapjain ősi népdalok ritmusát és gondolatfűzését hangolta modern világunkra ritka műgonddal és egyönte­tűséggel. Szemérmes, medita­tiv lírával szólaltatta meg gyermek- és ifjúkora múltba süllyedt paraszti világának ősi hiedelmeit, a hagyomá­nyos motívumkincset modern szürrealista áttételekkel pá­ros. tva. Grafikái a vaskos realitás és a tündérmese öt­vözetei — néhány gyakran viszatérő, de mindig más je­lentésű szimbólummal, mint a napkorong, a lombos vagy kiszáradt fák, és a szálló ma­darak. A népművészet vilá­Szarvas és csillagok II Töredék. Rézkarc. Radnóti Miklós verséhez II gában a népdalokon keresz­tül kapcsolódott leginkább, mint a Madarak I címet' vi­selő. a hatvanas évekből szár­mazó rézkarcán, ahol a csu­pán néhány elnagyolt vonás­sal jelzett „kerekerdőből” karcsú madártestek repülnek a hatalmas napkorong felé. Kevés, határozott, lendületes vonallal dolgozott. Ez a mo­dern, de leegyszerűsített, pu­ritán stílus összhangban állt egyéniségével. Kompozíciói tiszták és könnyen áttekint­hetők. Gyakori szimbólumai voltak a varjak, melyeket sírkeresztekkel komponált össze a kis palóc temető él­ményéből fakadt karcain. A madárszimbolika továbbfej­lesztései a Varjak és a ga­lamb. az Éjszaka emlékei, az Elhagyott szárnyak sorozatai. Lapjain megjelentek a népi vallásosság szimbólumai is. a Háromkirályok, a Jó pásztor magyar változata, a pásztor­fiú figurája, vagy a népme­sék alakjai, mint az Ég és föld című karcon a fejjel lefelé lépkedő leány. Élete utolsó szakaszában — hódmezővásárhelyi megszakí­tásokkal — a fővároshoz kö­tődött. Távolt élt a vágyott természettől. Tragédiája volt, hogy az egyszerű» igaz élet elérhetetlen messzeségbe szö­kött tőle. A természetében és művészetében egyaránt a csendességet kereső művész a siker csúcsán, a Képző- és Iparművész Szövetség alelnö- keként a haláláig becsületes hittel vállalt szolgálatban is egyre vergődött. Lapjai har­cairól tanúskodnak. Művein a jelen és a múlt szimbolikus tartalmai egybefonódnak. Az erdőben furulyázó fiú feje körül szálldosó madarakkal az örök emberi harmónia ke­resését, az ifjúság aranyko­rát, a természettel való egy­beolvadást jelképezi. A sajátos mondanivalójával és formavilágával korunk képzőművészetében egyedül­álló művész halálában visz- szatért szülőfalujába. 1980. április 23-án helyezték örök nyugalomra a pásztói Szent Lélek-temetőben. Brestyánszky Ilona Egy „telefirkáli-" könyvről „Különleges könyvet tart kezében az olvasó, pontosab­ban szólva olyan könyvet, mely ebben a formában a jelen kiadásig csupán egyet­len példányban létezett’’ — olvassuk dr. Xeresztury Sán­dor szavait egy valóban külö­nös történetű könyv elősza­vában, amely most már 2000 -f 500 számozott példányban él tovább. Köszönet jár mind­azoknak, akik a Szépirodal­mi Könyvkiadó gondozásában 1971-ben megjelent kötet eme egyedülálló példányának köz­kinccsé tételét lehetővé tet­ték. Mi teszi különlegessé ezt a kötetet, amely az 1984-es esz­tendő legszebb könyvei közé tartozik? Erről is szól dr. Kereszturv Sándor, aki Kormos István 1971-ben megjelent Szegény Yorick című kötetét barátja, Csohány Kálmán kezébe ad­ta azzal a kéréssel, hogy nem volna-e kedve illusztrálni azt. Volt. Hónapok múltán kapta vissza a Szegény Yorick-ot, Csohánv Kálmán „telefirkál­ta”. Ezt a könyvet Kormos Istvánnak is megmutatta, aki meghatottam forgatta s a rá jellemző hangon dedikálta is 1976 novemberében: „...saj­nálna, hogy Csohány rajzait lehúzták a versek..Azt nem tudja a különös könyv tulajdonosa, hogy ők ketten váltottak-e szót a „közös” kö­tetről. Nemsokára mind a ketten fájdalmasan korán és váratlanul elmentek. A könyvek útjai is kifür- készhetetlemek.' Idők múltán ez a kötet Nógrád megyében — Csohány szőkébb hazájá­ba — is eljutott s Nógrád megye Tanácsa vállalta ki­adásának költségeit. A Sze­gény Yorick — Kormos Ist­ván versei — Csohány Kál­mán rajzai hasonmás kiadás­ban megjelent s büszkék le­hetünk rá, hogy kiadásának helye Salgótarján. A kötet fe­lelős szerkesztője Végh Mik­lós, az elegáns- borító és kö- tésterv Urai Erika munkája, a költő fényképét Gink Ká­roly, a művészét Szathmáry- Király Ádám készítette. A fülszövegben a költőről Nagy Gáspár, a művészről dr. Sup- ka Magdolna ír emlékes, ko­moly sorokat. (Dicséret illeti a kecskeméti Petőfi Nyomdát is a könyvészeti remeklés ki­vitelezéséért.) Kormos István Nakonxipán- ban hull a hó című emléke­zetes versében így ír: „Se házam székem asztalom Surabajában vásált gyöngyöm foszlott magasnyakú pullóver fekszem könyéken puszta földön de semmi vész gyerekeim sajnálnotok fölösleges világokat varázsolok amikor akarom” Másutt, A vasmozsár törő je alatt címmel írt „prózai” val­lomásában pedig azt írja: „Mecsér és Párizs és Pest: eg^tf ormán világítanak életem fölött’’, végül hozzáteszi cso­dálatos villcgású önéletírása befejezéseként: „A tárgyakat régóta nem misztifikálom, nincs tulajdontvdatom, de mivel írok. mondani szeret­nék valamit valakinek, akár egy embernek csak — »Adjon az Isten hozzá erőt« — mon­daná nagymama.” Kormos Istvánnak megada­tott ez az erő, képes volt arra, amire csak a legna­gyobbak képesek, a varázso­lásra. Véresen komoly játékot űzött a vasmozsárban — földi létének alig 54 esztendejében —, világokat varázsolt a sem­miből a semmi ellen. S mert a semmiből épültek .a vará­zsolt világok, sohasem vál­hatnak semmivé, amíg ma­gyarul értő ember él a föl­dön. Ebben a világban a na­pok és a holdak együtt vilá­gítanak, nem oltják ki egy­más fényét a csillagok és a lidércek, egy időben hull a hó és virágoznak a fák. S bár minden „másképoen” törté­nik, mint a valóságos világ­ban. a végeredrrténv ugyanaz, „szarvas szarván száll az idő”, minden idő a történelemben a mi időnk is, ilyen értelem­ben jelenkorunkhoz tartozik a vogul mennyegző is: „Aj, öregasszony, öregember gye­reke, egy szál fia, az Ob men­tén valahol.” Vagy Mecséren, vagy Pesten, vagy Normandi- ában? Nagy László búcsúztat­ta így: „Páratlan versbeszéd az övé a hazában. Diákos, kö­pés, góbés, fintoros meg frics- kás kezdettől végig... örök elevenség, mert megrögzötten sohase elemez, így eleve el­rettenti héthatáron túlra az unalmat.” Nem csoda, hogy a kormo- si igézet a pásztói születésű Csohány Kálmánt is még ma­gasabbra röpítette. Supka Magdolna szerint: „A szegény Yorickban intuíciója, illuszt- rátori mediumitása csúcsát éri el Csohány Kálmán. Itt az igézet azonossága, a költői fogantatás egytövűsége az. ami megdöbbent, a Versből-képb5l áradó közös szívenütöttség, s a beljle fakadó »világvará- zsolás« ronthatatlansága.” A kö'tn és a grafikusművész ta­lálkozásából „.szerelemgyerek” született, Csohány minden külső kötöttségtől mentesen önmagának rajzolt, amikor „telefirkálta” Kormos István gyönyörű verseskönyvét. A lé­tezés különös fintora, h<jgy a most megjelent könyv suhogó lapjain együtt küldtek „tes- tamentumos üzenetet” odaát- ról. Miről is? Talán arról, hogy az életben, bármely ma­gunk rakta kőfalak között élünk, otthonunk „szélház, nincs fala”. De arról is, hogy az ember mégis képes leg­alább egyetlen csodára, meg­marad belőle valami akkor is, amikor már nincs. Egy pár évig? Százig? Ezerig? Nincs viszonylagosabb az idő­nél, ami megöl — és meg­őriz. (Salgótarján, 1984) T. E. ll{|||||||||||||||ll|f||||||||||||||||||||!||||||||(||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||t|||||||||||||||,,||||||,|||)]|||||||),||f|,|,|||,||,||||||||||||||||||||,,||||||||y||||||f|||||||||||||||||||||||(||||||||||||||||||||||||||||||||>|||||IV Most már ott pihen Cso- hány Kálmán a pásztói szü­lőföldben, a Mátra alján. Hatvanéves lenne. A szűkebb haza, Nógrád emlékkiállítás­sal idézi munkásságát Salgó­tarjánban, a Nógrádi Sándor Múzeumban és a pásztói helytörténeti múzeum falai között. Az ugyancsak erre az alkalomra kiadott, Domonkos Alajos által szerkesztett ka­talógus és a kiállítás a Ma­gyar Népköztársaság Képző- művészeti Alapja támogatá­sával, valamint a pásztói Cso­hány Kálmán baráti kör köz­reműködésével kószái !t. Aki- állítást B. Supka Magdolna és Dévényi István rendezte, gazdagon vonultatva föl Cso­hány Kálmán művészi törek­véseinek legjavát. A pásztói és a salgótarjáni tárlatok természetesen nem az újdonság erejével hatnak, nem is ez a feladatuk. A szü­lőföld emlékezését .ie,z:k, az értékőrzésre való hajlandósá­got dokumentálják. Csohány Kálmán művészi teljesítmé­nyét alapvetően már egyéb­ként is értékelte a művészet­történet-írás, az életmű őrzése viszont változatlanul szép fel­adat, különösen Nógrádban. Csohány Kálmán életúda sem volt könnyű, elég csak arra utalni, hogv éppen a ma­gyar történelem bizony még ma is közeli átkos esztende­jében, 1944-ben érettség.zett Salgótarjánban, amiki r több szennyet, mint tisztaságot lát­hatott masa körűi, aki élt. Talán innen is eredeiezhető a később művésszé vált fiú tisztaság utáni vágya, amelv- lye! valamennyi lapján talál­kozik a néző. Olyanok ezek a grafikák (rézkarcok, rajzok» A töklámpás fényében Emlékkiállítás Salgótarjánban és Pásztón illusztrációk, akvarellel: stb.), mint a ráolvasások, archai­kus népi imádságok, a szoká­sok, hiedelmei, babonáit köl­tői szépségé ragyog fői az életformát váltó jelenben. Csohány Kálmán munkássá­ga úgy gazdagodik az időben, miként a búvár tapasztalata mind lejjebb ereszkedve a mélységekbe számára a népi hagyomámyvilág villogtatja — itt-ott töredékesen, de min­denkor ihletően — kincseit. Igaz, önéletírásában hangoz­tatja: „Munkásságomat a leg­több művészetkritikus a hazai folklorisztikus irányzathoz kapcsolja. Nem tiltakozom el­lene, de nem is értek egyet vele. Nem tartom magam folklórművésznek. Én az em­bereket szeretném megköze­líteni. Életüket, érzelmi vilá­gukat szeretném a magam eszközeivel ábrázolni.” Aztán megjegyzi, hogy ehhez a gyer­mekkor szolgál segítségül. Mint egyébként minden mű­vésznek. Ez a világ, ha átté­telesen. elvontabban is min­den művén ott vibrál. Ha öröm éri, otthoni hangon szól. Ha baj támad, „ráolva- só”-t mond, mint régen a ke­levén y re a hazai tájakon. A nyavalyára ráveti háromszor a keresztet, ráveti a földre Is, úgy gyógyít. Vagy égbe röppenti baliiadás madarait, zúgatja sejtelmes fáit, ra- gyogtatja a csillagokat, hogy szépen ragyogjanak s a sze­gény legénynek utat mulassa­nak. Nap, hold, csillagok alatt ott van a hiedelmes Pásztó, ott vannak a pásztó­iak — legalábbis egy részűik —, a pásztóiak között ott van maga a művész is varázsene- ket idézve. Ez a népi szürrealista kép­rendszer kitűnik motívum- gazdagságával s a művész azon szándékával, hogy múlt­jukig ismerje meg földijeit, akikről szól. Nem úgy persze, mint a történész teszi, hanem úgy, mint a művész, aki vá­logat az emlékek között a világító töklámpás gyenge — néha nem is olyan gyenge — fényében. így sok minden ho­mályban marad, mint a bal­ladák félmondataiban, de a vidék keréknyomai mégis sokfelé elviszik Csohány Kál­mánt, aki lepkék és virágok, elhagyott kovácsmnűlhelyek, a tollfosztás láncos, kormos fi­gurái, a bet.lehemesefc és a madárijesztők között végül mindig idetalál — Pásztora. Itt találja az öregeket, szag­gatott — és persze kihagyásé« — történeteikkel, a bajelihá­rítás ma már csak általuk is­mert, nem mindig hatáeo« igéivel. 1st jön játx» többi kőzete* a Pásztói emlékek rézkarcso­rozat, a Kisasszonynap, az Arcok Pásztóról, a Régi ké­pek és még megannyi emlé­kezetes mű, amely most a pásztói tárlaton látható. Amit iné? a gyermekkorban kitu­dott a hazaiaktól, bőségesen visszaadja nekik, mert tudja, ez a kincs romlandó, s akik őrzik, az öregek egymás után eltávoznak, s nem lehet, hogy ne maradjon utánuk semmi. A salgótarjáni tárlat termé­szetesen nem válik el a pász­tóitól sem lényegét, sem han­gulatát tekintve. De itt elő­lép többek között az illuszt­rátor és az akverellista Cso­hány is. Csokonai, József At­tila, Berzsenyi, Ady, Thomas Mann, Jankovich Ferenc, Fo­dor András ihlető tartalmai jelzik az érdeklődési kört. S a pásztói tájhoz szervesen si­mulnak más, Csohány által bejárt tájak is, így a böször­ményi vidék kopjafáival, Bács­kaion olya vidéke és a többi. A Cigánydalok sorozat lapjai ue ancsak a motívumgazda­godást jelzik. Tudnivaló, hogy Csohány Kálmán kerámiát is készített, akvarellezett és illusztrált. TöDb tucat akvarelljét látva elsősorban azok frissesége, üdesége, dinamizmusa ragad­ja meg a nézőt. Zsennye, a Cicellei templom és a többi akvarell a salgótarjáni kiál­lítás hangulatát dúsítja, jó így együtt látni őket. A tár­lókban a könyvillusztrációlí pedig üde bájukkal, szuverén értelmezésük sokszínűségével ragadnak meg. . A pásztói és a sailigóteriénl emlékkiáMtás március kftaeJ péig várja, az érttókilödók«

Next

/
Oldalképek
Tartalom