Nógrád, 1985. február (41. évfolyam, 26-49. szám)
1985-02-02 / 27. szám
Művészet és politika Termettek csak a könyvek? A magyar kultúrában mindig is volt hagyománya a művészét politikai szerepvállalásának. Nagy művészeink — nem lévén a korábbi századok folyamán önálló értelmiség, „szakosodott” politikusi rétég, vagy csak viszonylag csekély számú, főként a nemesség legfelső köreiből verbuválódó — gyakorta tevé- kenykedtték politikusként is. Janus Pannonius, Zrínyi Miklós, Petőfi, Eötvös József — és sorolhatnék hosszan — képviselik ezt a hagyományt. A huszadik század is szaporítja a példákat: Ady, József Attila költészete a legmélyebben áit van irtatva politikai tartalommal; így vagy úgy: beleszólt a politika alakulásába. Móricz, Németh László, Illyés Gyula, Váci Mihály — politikai megbízatást teljesítve vagy anélkül — népünk legfontosabb kérdéseivel foglalkoztak. Nem csoda, hogy szinte követelménnyé vált, eszménnyé növekedett a társadalmi közvéleményben a politizáló művész. Ami azonban magával I hozta', hogy a politikai mondanivaló lett olykor a művek megítélésének legfontosabb szempont: ja. Így gyengébb művész is aránytalanul kedvezőbb „osztályzatot” szerezhetett: a tehetséget, az elmélyül tséget, a valóságismeretet politikai jelszavak, programok igyekeztek „pótolni”. Közrejátszott ebben a felszabadulás után a politika néhány torz vonása, a dogmatiz- mus időszakában (1949—1953.) a művészi hitelű politizálás -— mondjuk Juhász Ferenc, Nagy László korai verseiben ■— azonos szintre helyeződött « hangzatos, de selejtes, giccs- gyanús sematizmussal, (regények, filmek; sorát említhetniük). A Magyar Szocialista Munkáspárt kezdetből fogva hangsúlyozta, hogy a művészét semmi mással nem pótolható szerepet játszik a társadalomban'. Következésképpen politikai szólamokkal sem helyettesíthető. Novellák, regények, szobrok, táblaképek, filmek elkotása helyeit lehet ugyan ídeig-óráig nyilatkozataikkal, nem művészi jellegű „üzeneteikkel” kelteni figyelmet — esetleg nyugaton, irántunk nem túlságosan barátságos fórumokon —, de tartós állapotként nem fogadható el. (Pediig — sajnos — van erre ís példa.) Sánta Ferenc Húsz órája — regéhyformában s FátM-i Zoltán pompás filmváltozatában —, Cseres Tibor Hideg napok című regénye s a belőle készült Kovács And- rás-f'ílm, Vargia Imre köztéri •zebrái, Ruszt József színházi rendezései mindenekelőtt mfi- •Ikotáakemt ^politiaalnak”. Kifejeznek egy harmóniára törekvő jelenlétet, egy olyan magatartást, amely a hibákkal szemben örök küzdelmet hiádét, új utakat keres, miközben a hagyományok vállalható részét, is hasznosítja. Az ember esélyeit fogalmazza meg a művész e magatartás jegyében papíron, fii ínszalagon, kőbe vésve, színpadon. Más tehát a politika, s más a művészet. Természetesen, a művésznek — mint állampolgárnak — jogában áll közvetlenül is politizálni, ő is választó és választható ugyanúgy, mint sok százezren. S vannak is művészi műfajok — irodalmi szociográfiák, do- kumentumfilmek stb. —, amer lyek közvetlenebbül fejeznek ki politikai tartalmat. De a politikai tényező túlhajtása a művészi alkotás folyamatában, a művészi magatartásban ugyanúgy hiba. mint a politikától, a politizálástól való teljes elfordulás, a politika, „a hatalom” elvetése, megbélyegzése, misztikus erővé növesztése (mindezekre szintén akad példa manapság is). Holott céljában a művészet s a politika találkozik: az embert, a társadalmat szolgálja mindkettő. Létezik persze a politikának, a politikai irányításnak egy olyan területe, amely a művészettel, a művésziekkel szoros kapcsolatban van. Ez a művészetpolitika, melyről az MSZMP Központi Bizottságának a párt XIII. kongresszusára kiadott irányelvei így fogalmaznak: ,.A párt művészetpol'itilkájának fő célja, hogy megteremtse a művészet alapvető társadalmi feladatainak teljesítéséhez szükséges feltételeket. Változatlanul alapelvünk az alkotás szabadságának biztosítása, a művészi kezdeményezések, kísérletezések támogatása, az alkotó műhelyek ónálló, felelős működésének segítése.” A,z MSZMP szövetségi politikájának fontos része a művésze tpolítika: az alkotók partnerei kell hogy legyenek a politikai vezetésnek az ország legfontosabb ügyeinek, a tar- 'sadatlimS célok' és feladatok megítélésében, és megfordítva: a művészet, a művészek igényeit a politikai vezetés még a gazdaság nehéz időszakéban is figyelembe kell hogy vegye (most épül az új Nemzeti Színház; Szabó István Oscar-dfjas filmje, a Mephisto épp e korszak nagy teljesítménye — bár igaz: koprodukcióban készült). Kritikus és önkritikus dokumentumban tekintették át a művészetpolitikia irányítói 1984 őszén az MSZMP mlives zetpoli Ilkájának időszerű kérdéseit. A cél: minél nagyobb társadalmi nyilvánosságot az értékes művészi törekvéseknek, figvelembe véve, hogy a hetvenes-nyolcvanas évek' fordulóján új jelenségek — károsak és hasznosak —, új hangsúlyok mutatkoznak a művészet területén. „Egyelőre szinte teljesen kívül maradtak a művészetek látókörén olyan, széles tömegeket érintő társadalmi mozgások, témák, mint például a paraszti-falusi életforma gyökeres átalakulása; a nagy társadalmi átrétegeződések egyéni sorsokat fordító, értékrendeket, erkölcsi normákat romboló és építő, emberformáló hatása; a szocialista demokrácia továbbfejlesztésének mai konfliktusai” — olvashatjuk, egyebek között, az említett dokumentumban, az MSZMP KB mellett működő Művelődéspolitikai Munkaközösség állásfoglalásában. Nem utasítgató, konkrét témát előíró megállapítások ezek, hanem művész és közönség, alkotó és befogadó kölcsönös erőfeszítését, egymás iránti érdeklődését és megértését sürgető gondolatok. A maii művészet alkotásai gyakorta igényelnek nagyobb türelmet, műveltséget, odaadást, mint a klasszikusok. Szavazzunk hát bizalmat számukra, hiszen rólunk, a kortársslkról a ma élő. kor- társ művészek mondhatnak igazán fontosat és találót. Művésziét és politika, művészetpolitika helyes viszonyának kialakulását, ennek megőrzését, ápolását leginkább egy ilyen — kölcsönös — felismerés szolgálhatja. Kőháti Zsolt Bocsássa meg az olvasó és halhatatlan költőnk, a fél évezreddel ezelőtt élt Janus Pannonius, hogy büszke-szép költeményéből vett szavai után kérdőjelet tettem s címéül választottam a könyvforgalmazással kapcsolatos néhány mai gonddal foglalkozó szerény jegyzetnek. A kérdőjel tehát nem a századokkal ezelőtt megfogalmazott igazságnak, hanem néhány nagyon is mai és hétköznapi gondunknak szól. Minap a televízió és áz írott sajtó is hirt adott egy sajtótájékoztatóról, amelyet a budapesti Vörösmarty téri Zeneművészek Klubjában tartottak, s ahol a Könyvértékesítő Vállalat igazgatója, Drucker Tibor szólt a vállalat tavalyi eredményeiről és az idei elképzelésekről. A könyvesszakma híreit figyelemmel kísérő olvasó különösen az utóbbi időben inkább csak aggasztó véleményeket hallhatott erről a szakmáról. Tudhat tehát például nemcsak a Könyvért, hanem az Állami Könyvterjesztő Vállalat, a Művelt Nép, a kiadók, a nyomdák és a terjesztők — kevésbé az írók — gondjairól,, s még sorolhatnám ki mindenki nyilatkozott mostanában könyvkiadásunk és terjesztésünk vélt, vagy valós állapotáról. És ez nem is baj. Igen sok gond valóban létezik, sürgető megoldásra vár, hiszen a jelenért és a jövőért érzett felelősség tényleg nagy. Annyit mindenesetre megérthetett az érdeklődő, hogy az egész könyvszaíkmáKalcső József: Tanya ra nehezedő gondok mindenkit érintenek — végsősoron minket, vásárlókat és olvasókat is, pénztárcánkkal együtt, — jóllehet éppen a Könyvértnek például sikerült előtérbe lépnie új lehetőségek fölkutatásával, teljes forgalmukat 13 százalékkal növelték és ez 136 millió forinttal haladta meg az előző évit. Kiskereskedelmi forgalmuk pedig 16 százalékkal, több mint 46 millió forinttal növekedett. Persze, ezek csak egyetlen vállalat adatai, sem elemezni, sem általánosítani nem kívánom őket. Arra azonban föltétlenül már itt is utalok: ezek is jelzik, hogy az olvasás Iránti elkötelezettség változatlanul létezik hazánkban. Azt mutatják, hogy a magyar társadalom a nehéz gazdasági viszonyok között is jól vizsgázott könyv iránti szeretetéből. Társadalmiunkban változatlanul létezik az affinitás a könyv és az olvasás iránt, ha erről a könyvszakmán belüli konfliktusok emlegetésével mostanában kevesebb szó esett is. Szerény jegyzetet ígértem, és nem álszerénységből. Ez a kérdéskör ugyanis olyan nagy, hogy áttekinteni még egy nagyobb tanulmányban is gondot okozna. Továbbá, nem is vagyok „szakmabeli”, csak olvasó. Ezért csak néhány általános gondolatot próbálok még megfogalmazni. Azt már tudjuk — ha csak egy vállalat adatai alapján is, — hogy Magyarországon tavaly sem csak termettek a könyvek, hanem vásárolták őket. De ha már itt tartunk, érdemes fölvetni: könyvtúl- termelési vájság van-e hazánkban? Legalább kétféle válasz lehetséges. Egyrészt van. De ha van, akikor csakis egy elmaradott infrastruktúra szerves részeként. De nincs túltermelési válság — s ez igen lényeges! —, ha azt nézzük, négymilliárd forinttal növekedett tavaly is hazánkban a könyvvásárlás. Ez döntő kérdés. Elsősorban ezen kell múlnia, hogy milyen stratégiát alakít ki önmaga és a mi számunkra a könyvszakma. Ezért azt gondolom, offenzívebb magatartásra volna szükség, a magyar könyvszakma infrastruktúrájának gyorsabb fejlesztésére a könyv és az olvasás ügye érdekében. Ehhez természetesen bizonyos szemléletváltozásra és anyagiakra is szükség van, mégpedig a szűkebb értelemben vett könyvszakmán kívüli tényezők esetében is. A készletnövekedésről, rakj tározásról, szállításról csak jelzésszerűen néhány mondat. Hazánkban évente 8—10 ezer címmel számolunk (az NSZK-ban, vagy Franciaországban például, 200 ezerrel)! A jelenlegi hazai könyvvásárlás méreteit figyelembe véve sok-e ez, vagy kevés? Soknak semmiképpen sem tarthatjuk. Itt megint csak a szakma, infrastruktúrájához képest jelentkezik szorítván a gond. De említhetnénk a szállítási problémákat, a hazai településszerkezetből adódó gondokat. De azt is, hogy például Angliában a posta kedvezményt ad a könyvek szállítására. Ne soroljuk tovább. A' raktározás, nyilvántartás^ adatfeldolgozás, szállítás stb! gondjai nem szerelhetik le a könyvesszakmát sem. Reméljük, nem is teszik. A’ Könyvért például tavaly megvásárolta a Szerszámgépipari Művek Váci utcai telephelyét, ahol idén létrehozzák az új központot és raktárbázist, s e hónap végétől folyamatosan bevezetik a számítógépes nyilvántartást.1 Képzési oktatási központ,' könyvklub, bemutatóterem és gyermekkönyvesbolt is helyet kap itt. Ez a ..könyvfellegvár” az egész könyvsza'k-' ma számára is jelentős kezű deményezés, létrejötte a korszerű és hatékony könyvkereskedelmi szervezet megvalósulását jelenti, segítve ezzel a csaknem 7000 magyar könyvtár szervezett ellátását^ a szövetkezeti könyvesboltok körébe tartozó négy és fél milliónyi ember olvasósikul- túráját is. Szükség is van erre és a hasonló törekvésekre olyan országban, mint hazánk, ahol a felnőtt lakosságnak a fele még mindig nem rendszeres könyvvásárló. egyhar- mada egyáltalán nem is vásárol könyvet és egyharma- da nem is olvas. Ugyanakkor ez a lakosság 40 milliárd forintot költ alkoholfogyasztásra, eszerint is jó volna remélni, hogy még sok tartaléka van a könyvvásárlásnak. A könyvesszakma nem a könyvkereskedelemből áll, de fokozottabban tudatosulnia kellene, hogy annak része. Sőt — s ez talán a leglényegesebb — a könyvkereskedelem a magyar közművelődésnek is integráns része. Értünk és műveltségünk gyarapításáért dolgozik. M'indany- nyiunk érdeke, hogy mindezt az eddiginél jobb közérzettel tegye. Tóth Elemér * A „nógrádi puszták-tanyák könyvében” (saját gyűjtés a kedvvel leszólt Borovszky- megyetörténetből) erről a déli tájról két azonos nevű lakott helyet is találtam még a nyáron a tallózás közepette. Volt errefelé a megyehatár közelében egy Tec- lak-tanya, és egy Pusztaál- mosd nevű is, amely mellett a Teclak-puszta nevet is megtaláltam. Hogy aztán ez a kettő vagy inkább három egy lenne — alig hiszem, de a nógrádi föld mostanra kies darabja valamikor valóban szép hely lehetett. Nevezetes hely lenne amúgy is, ha megemlékezne róla a korszerű had történ elem — c^e az meg inkább csak a pus- kalövésnyi távolra levő községről állapítja meg, hogy 1944 december ötödikén—hatódj kán ez volt az első község, amelyet a. német fasisztákkal szembeni harccal szabadított fel a szovjet hadsereg. Nem volt az olyan nagyon régen, amikor még állt néhány magára hagyott épület ebben az útszögelésben, a valamikori park maradék fái között, azt mondják, a közeli tarcsaiak, hogy itt még 'Júdás-fa is található. Egy ideje azonban lepusztult — nem magától, apródonként, mintha a szél hordta volna el, de a szél itt is az ember Volt egymaga — az utolsó S sonknyi épületrész is a ieclatadL. Az úttól a község felé lekanyarodva látszik, amint egy hosszúra nyúlt lopakodó állati test átvág előttünk. A hóval fedett mezőről igyekszik a Teelak kopasz bokrai, fái közé ott keresve oltalmat a közeledők elől. ,,Mi volt ez?!” Olyan mint egy ragadozó, talán nagyra nőtt nyest, vagy róka. vagy miféle, itt távol, minden emberi lakott helytől (mindkét szomszédos község messze van innen, itt már nem élhet más, mint vad). Valaki azt mondja erre „macska lehetett..Akkor már rátérünk a macskák titkaira. A házak lebontatnak, az emberek elmennek, az ós- diság helyébe tízemeles, új terpeszkedik, jönnek az új lakók százszámra, macskát nem hoz egyik sem magával a városi lakótelepekre, a macskák ott maradnak, ahol voltak, de a lebontott házak helyéről sem mennek el. A macska marad, az embertömeg löttyen csak ide meg oda. „A helyhez ragaszkodnak ezek, nem az emberhez. A macska csak megtűri az embert, a helyet szereti...” Mondom is, álljunk meg mert azt sem szeretem, ha a macskákat hozzák hírbe, utánanézek, mi volt az az imént? Kicsit beljebb a sűrűben görnyed a hóban, hooszú testű, egészen sötét csíkozású szürke macska néz rám érthetetlenül fekete szemekkel. Ez a jószág ide nem járhat a községből! Túlságosan mesz- sze fekszik mindkettő, ez itt tanyázik évekkel azután is, hogy utolsó élő lélek is elhagyta a helyet, vagy lehetett úgy, hogy az utolsó lakó itt halt meg. A fák azonban még sokáig messziről mutatják a közeledő idegennek — emberi hely volt. valamikor, tervezett fatelepítéssel, díszfenyőkkel és más fajtákkal szépen négyzetre ültetve, s köztesen belül is mindenütt nagyra nőtt fákkal tűzdelve. Ez a macska itt Teclakon az utolsó élőlény, amelyben a hely történelme még valahogy megtestesülhet. Érdekel is, mit tudnak mondani Tec- lakról azok, akik a közelében születtek, akiket csak úgy véletlenszerűen kifaggatok. Hát hogy aztán mi minden érdekesség kerül így elő! Azt persze mindenki tud- ja-ismeri, hogv Erdőtarcsa az első felszabadított község, ott az emléktábla a kastélyos falu egyik — ma tekercselőüzem — úri lakának falán amúgy is, a templomkertben pedig a szovjet sírokat kőoszlop jelöli, rajta a félirat. De azt már dr. Gáspár János megyei hadtörténeti munkájából tudom, hogy Iszajkin gá r d aa 1 ha dnag y harckocsisza - kasza volt az első ' szovjet egység, amelynek, katonái éppen ott, az út keresztezésében Teclaknál felszabadítóként elsőként léptek megyénk földjére. De szóba kerül sok más is, és mind személyes vagy családi kötődést őrző emlék a tarcsaiakkal beszélgetve. Tec- iak-pusztáról nem is olyan nagyon régen még járt iskolába kisdiák (vagy testvérpár), ők azonban jó ideje elköltöztek a tanyáról. Legtovább talán — mindenki erre szavaz — Kohári bácsi élt az elhagyott helyen. Akkor még állt néhány gazdasági épület is a fák között, ott a sarkon, egynémely busz is megállt (meg áll ma is), azokról leszállnak sokan olyanok, akik nem akarnak Tárcsára bemenni. Kiállnak aztán az útra és átszállnak a másik járatra. Hát éppen nézhetett közülük az öreg Kohárira valami jótét lélek, hozhatott is neki rendszeresen élelmet... Mégis sajnálom, hogy elkéstem. Ha néhány évvel ezelőtt találkozom a macskával, még tudok szót váltani Kohári bácsival, os utolsó embmrel, aki még Teclakot lakta, öróla meg amúgy is azt tartják, hogy ott is halt meg a pusztán, onnan temették. Talán az ő macskája ez a hosz- szú testű, majd azt írtam, ki- sport.olt alkatú lény, de amúgy hogy élhet itt élelem nélkül.. .?! Csak vadászatból élve lassanként visszavadul a természethez. Amikor leírom ezt a sort — megbánom azonnal. Lesz most majd hamari vadász vagy buzgó mezőőr, aki puskát „ránt” és megy is azonnal a vadmacskát felszámolni. Akkor majd egyetlen lélek i— se emberi, se más — nem marad már a Teclakon. Kerekedik erről más történet is, arról a pusztáról, környékéről annyi, hogy elég lesz utána járni. Mert engem kellően tudománytalanul mindenféle vándoranekdóta és helybeli mese meg legenda is érdekel. A legendákról amúgy- is gyakorta derülnek ki igazságok, az igaznak hiti bizonyított ügyek meg állandóan „fejlődnek”. Erre mondja a, jóbarát, hogy soha nem tudhatjuk mit hoz a múlt. Meglep erősen a káliói pedagógusasszony közlése: itt úgy tartják, hogy a sajnos durva hirtelenséggel lebontott tárcsái Meskó-kastély (?) gyakorta látta vendégül Madá- chot is, és hát — mondjam ne mondjam? — errefelé úgy tudják, hogy a költő bizony udvarolt is Meskó feleségének. Ezt ugyan a torténet- kutatás fordítva ismeri, de a mondaféle akkor is itt él, legfeljebb egy okkal több és egy hellyel is, ahol és amiért „azokról a régi dolgokról” beszélni kell, beszélni érdemes, de nem a távolból, nem az irodalomtörténeti kutatás mezején egyedül, hanem itt helyben, Teclak környékén. Hát ahhoz persze többet kell jönni-menni az embernek, idefigyelni, amivel amúgyis sok gondja van a déli csücsökben élőknek „vagyunk itt a két megyehatáron, ahogy vagyunk, senki sem figyel ránk, sem innen sem onnan, munkával, vásárlással amúgy is arrafelé élünk, Pest megyének.. Mondja aztán valaki, hogy ha többet akarok tudni Tec- lakról — alighanem Schaffer nevűé volt régen — menjek el Palotáshalom széléig, ott él valaki, aki őrzi a megye békéjének első „dekrétumát”, jegyző volt negyven éve. Az iraton az élet újraindításáról olvasható sorok. T. Pataki László j NÓGRAD — 1985. február 2., szombat 7 I > VILAGAINK A téli Teelak
