Nógrád, 1985. január (41. évfolyam, 1-25. szám)
1985-01-05 / 3. szám
Nógrádi könyvespolc j Lant-virágok A népies műdaltól a Parsifalig Molnár András portréja r Molnár András civilben A múlt év utolsó ajándékát a Nógrád megyei Múzeumok Igazgatósaga és a szécsényi 11. Rákóczi Ferenc Termelőszövetkezet közösen tette le asztaliunkra. A könyves emberek s a ritkaságok kedvelői Madách Imre Lant-virágok című kötetének hasonmás kiadását kapták kézhez, tehát vaiódi csemegét. A hasonmás kiadáshoz Herényi Ferenc Madách-versek a tanulószobából? című tamulímá- riyát mellékelte a kiadó. Ke- rényi Ferenc ebben a Lant-virágok titokzatos keletkezéstörténetére derít fényt, egyúttal áttekintés ad azon koreszmékről, amelyek kimutathatóan hajtottak az ifjú poétára. „Ismeretlen szerző 26 költeménye — ennyit látott, eny- nyit értett volna az egykorú literátus olvasóközönség, ha átlapozta volna az 1840-ben megjelent Lant-virágokat, címlapján a puszta családnévvel: Madách” — jegyzi mag Herényi tanulmányának bevezetőjeként. A továbbiakban idézi Bérczy Károlyt is, Madách első életrajzíróját, aki a költőnek erről Az ember tragédiájáig egyetlen kis kötetéről mondotta emilékbe- Bzédében, hogy „ .. csupán rokoni s baráti körben kiosztva, sohasem jött tágabb forgalomba”. Azóta sem tudjuk, hogy Madách Imre első könyve annak idején hány példányban jelent meg, egyébként is visszhang tálán vol t, isimertetés nem jelent meg róla egyetlen újságban sem. Önállóan is csak 1922-ben jelent meg újra, ezért igazi könyvritkasággá vált. Köszönet illeti a kiadóikat, hogy most ismét kézbe vehetjük ezt a kis könyvet, a diák Madách 26 költeményét, amint annak idején megjelent 1840- ben Pesten. Herényi Ferenc tanulmánya árnyalt képet rajzol a költő gondolatvilágának alakulásáról, amelynek csírái 1837 és 1840 között már követhetőek. ez az idő a pesti egyetemi évek ideje. Ezekről két levélsorozat áll az irodalomtörténet rendelkezésére, az Alsósztregovára édesanyjának írt levelek, s a Lónyay Menyhérttel folytatott levelezés. A Majthényi Anna-levelek közismertek, Madách műveinek összkiadásában szerepelnek, az utóbbiakat pedig Győrffy Miklós közölte az Irodalomtörténet 1959. év; folyamában. A tanulmány szerzője szerint, ezeket a leveleket mintha két fiatalember írta volna, annyira különböznek egymástól. A Lant-virágok késői „re- cenzora”, Herényi Ferenc megállapítása ma is érvényes: „Érdekes módon, maguk a versek kevesebb izgalmat jelentenek olvasójuknak, mint az őket megíró fiatal Madách pesti élete és formálódó egyénisége. A jelenség persze teljességgel érthető: egy 17 éves, rendkívül művelt, több nyelven olvasó és immár naprakészen tájékozott, érzékeny fiatalember költeményei ezek, inkább kimódoltak, m egfaragottak, mint gazdagon, ösztönösen áradók — bár, mint láttuk, sem a hazafias, sem a szerelmi'líra ihletének őszinteségében nincs okunk kételkedni.” Egyébként, a Lant-virágokban két téma, a szabadság-hazaszeretet gondolatköre és a szerelem kap hangot. Egyik témakör az ifjak társasága és a korhamguiat által diktált, a másik témakört Lónyay Etelka ihlette, aki Menyhért húga volt. Az ifjak társaságába azok a nemes ifjak tartoztak, akik az egyetemen tanulva már igyekeztek kilépni az addigi életforma szamukra szűkössé vált kereteiből, rendkívül nyitottak voltak a kor légfrissebb eszme- aramlataira, szabadsághősö- kért rajongtak s változtatni akaró gyakorlati-politikai hivatásra készülteké Tiltott könyveket olvastak, színházi estéken tüntettek, szenvedélyes vitákat folytattak, s természetesen egymás műveit bírálták. Nem volt mentes ez a tevékenység a romantikától sem, mégis, színpadiasságával, naivitásaival együtt rokonszenves társaság volt ez, s a „játék” a későbbiekben komollyá vált, s Madách száméra a szenvedélyes föllob- banások első megnyilvánulásait is jelentette, amint arról például az Áldás, átok című verse tanúskodik: „Mosolyog az ég! mosolya éltető. Imádja azt, az ébredő világ! Feléje nyújtja lenge könnyeit. Tavasz fuvalmban, mindenik virág.” A Lant-virágok tanúsága szerint, a fiatal Madách a magyar reformkor szellemi áramlataiban tájékozódott, majdani helyének megfelelően, jóllehet ekkor még nagy tettekben és művekben ennek nem volt jele. A nagy mű később született meg, de bizonyára nem függetlenül ezektől a mozgalmas ifjúi évektől sem. Amikor a magas, sportos külsejű fiatalember három évvel ezelőtt először énekelte az Erkel Színházban a Lohengrin címszerepét, nevét még alig ismerte a közönség. Megjelenése és szenvedélyes lírai hangja, amely mögött minden fekvésben gazdag erőtartalék volt érezhető, ideális Wagner-hóstenőrt ígért a magyar operaszínpad számára. Feltűnése az addig énekelt néhány szerep után nem csupán a hazai operai élet már- már állandó tenorínsége miatt volt biztató. Molnár András akkor még mindössze két esztendeje, 1979 óta volt tagja a Magyar Állami Operaháznak. Igaz, 1980-ban megnyerte a trevisói énekversenyt, s akkor hat alkalommal énekelte az ottani operában Verdi Ema- nijának nehéz címszerepét, ennék azonban itthon kevés visszhangja volt. Amikor nem sokkal az emlékezetes Lohengrin -bemutatkozás után Ferencslk János tanácsára megtanulta, a valamelyest félve, de végtelen biztonsággal és nagyvonalúsággal megjelenítette az operairodalom talán legdifferenciáltabb hőstenor- szerepét, Parsifalt, Molnár Andrásról sokan már mint az európai operaházak jövő nagy Wagner-tenorjáról kezdtek beszélni. Pedig az örökké derűs, csöndes szavú, ma 35 éves fiatalember nem is az énékmű- vészi pályára készült... — Az általános Iskola elvégzése után ipari tanuló lettem, tiz évig esztergályosként dolgoztam, közben pedig leérettségiztem — mondja Molnár András. — Föl sem merült a pályaválasztás idején, hogy operaénekes is lehet? — Nem, csak a zenei adottságaimra figyeltek fel néhá- nyan. ötéves korom óta ugyanis hegedülni taníttattak a szüleim. Piszliczki Tibor, a hegedűtanárom szerette volna. ha kitartok a hegedű mellett, de meglehetősen lusta voltam, nem szerettem gyakorolni, s amikor kamaszkoromban kosárlabdázni kezdtem, ez a szép sport minden 'mástól elvonta a figyelmemet. De nem csak hegedültem gyerekkoromban, hanem öt éven át énekeltem a rádió gyermekkórusában és az iskolai énekkarban. Egyébként is szívesen és gyakran énekelgettem a szüleimtől hallott népdalokat és népies műdalokat. Általános iskolai énektanárnőm, Bernhardt Tiborné figyelt fel elsőként a hangomra, s a nyolcadik osztály elvégzése után, amikor már mutálni kezdett a hangom, magához hivatott és megígér- tette velem, hogy miután leszereltem a katonaságtól, felkeresem öt. Azt mondta, szeretne néhány év múlva ismét meghallgatni, s meggyőződni arról, hogy megrnarad-e a szép hangom. El is mentem hozzá évekkel később, s ez a találkozás egykori tanárnőmmel, majd később a barátnőjével, Gábor Artemisszel, gyökeresen megváltoztatta addigi életemet. Eleinte a városmajori templom énekkarába jártam, ahol a rádió kórusának néhány tagja is énekelt. Egyikük azután összehozott Kaposi Margittal, a Zeneakadémia tanárával. Nála kezdtem intenzívebben az énektanulást.* az ő segítségével jelentkeztem 1978-ban próbaéneklésre az Operaházba. Így lettem tagja 1979 januárjától a színháznak, s még abban az évben elénekelhettem a Hunyadi László címszerepét. — Hogyan derült ki, hogy adottságai alkalmassá teszik a Wagner-zenedrámák hőstenorszerepeinek megformálására? — Wagner zenéjére korábban is felfigyeltem, már akkor, amikor szüleim elvittek időnként egy-egy hangversenyre, ahol néha elhangzott valamelyik Wagner-mű részlete. Amikor már Kaposi Margitnál tanultam, tanárnőm egy év után úgy vélekedett, hogy az én igazi 'e- rületem az ifjú hőstenorsze- repkör. Ezt Varga Pál, más'k mesterem is megerősítette,' akitől szinte mindent megtanultam, ami az opeoaének- léshez, az énekes-színpadi játékhoz szükséges... Azt hi-’ szem, Wagnerhez fűződő kapcsolatomat már a trevisói élmények is elősegítették. Rendkívüli módon hatott rám ugyanis a bel canto énekesek természetessége. Ügy éreztem, ilyesféle természetesség kell a Wagner-szerepek megszólaltatásához is. Talán ösztönösen ráéreztem a wagnerl énekbeszéd lényegére. Nem is érzem nehezebbnek Wagnert más szerzőknél, csak nagyobb állóképesség kell hozzá. Ehhez nagy előnyöm, hogy régebben intenzíven sportoltam! És, ha néha már egy- egy külföldi Wagner-előadás- ra is meghívnak énekelni, például a bayreuthi ünnepi játékokra, ahol az idén nyáron másodszor alakítottam A nürnbergi mesterdalnokokban Vogelgesangot, azért Wagner mellett sok más szerepet ts szívesen énekelek. Ezek közül talán Taminót szeretem legjobban A varázsfuvolából, de nagy várakozással készülök a jövő évi Fidelio- felújításra is, amelyben Flo- restan jelmezében lépek színpadra. Szomory György Köves József: Korom és ablakok „Küldüzzük a izem csüggedt ■ugarát, B köztünk a roppant, Jeges flr lakik.” Tóth Árpád Ez egyszer végiggondolta. Még hazafelé menet. Tegyük fel, hogy igazat beszél a tudomány. A világ végtelen. Végtelen számúak a bolygó- rendszerek. Végtelen sok életet ölelnek a hidegnek tűnő csillagok. Ha van köztük olyan bolygó is, amelyik ugyanakkor, s ugyanúgy alakult, mint a Föld? Ha ugyanakkora távolságra van a Naptól? Ha egyszerre forrongtak, s egyszerre hűltek ki. Ha egy időben jelent meg rajtuk az élet. Az állatvilág. Ha... Akkor együtt kezdődött történelmünk is. Együtt zajlott le a törökvilág. A második világháború, Az első űrrepülés Akkor ott is van Magyarország. Van Budapest, van Rot- tenbiller utca. És van Petró Miklós, és van Vera... Tegyük fel — folytatta —■, hogy valamiképpen elindulhatok a végtelenbe, az 6 megkeresésére. Ha én elindulok, ő is elindul. Ugyanazon a pályán, ugyanolyan sebességgel. Fél úton kell találkoznunk. Múló ideig átfedjük egymást, egyek leszünk —, de nem vesszük észre. Aztán 6 megérkezik a földre, én meg az ő földjére. A cserét senki sem fedezi fel. Mi sem. Az emberek — magunk is — úgy éljük tovább életünket, mintha semmi sem történt volna. Ettől elkeseredett. o-i- Szemembe ment a korom. — Várj csak...! Nézz rám! Fölfelé... Most jobb! — Még fáj... — Felhúzzam az ablakot? — Szeretem, ha vágja az arcomat a szél. Mintha lebegnék. (Homlokához érek, és forró leszek; jó, hogy szeret.) — Nem fejezted be... Szeretném, ha mindent elmondanál róla. (Igen, mindig őszinte leszek hozzád, megígértem: nem tudok hazudni, de most szíveson megtennem: túlságos san jólesik, hogy mesélhetek.) — Előtte senkid sem volt? — Ügy nem. Jártam fiúkkal, de egyet se szerettem kö- lülük. — Aztán jött Béla... — Nem jött. Ott volt a közelemben. .. Fölöttünk lakott, a másodikon. Sokszor találkoztunk. Köszöntünk egymásnak és kész... — A felesége csinos volt? — Azt hiszem, szép volt Kreol, fekete, mint egy spanyol táncosnő. Amikor megtudta, hogy én és Béla.. Szóval lejött, nem kiabált, nem hisztizett, de olyan volt a szeme, mint a penge. Jobban féltem, mintha veszekedett volna. r: És Béla? — Nem volt szép. Talán még jóképű sem. Zömök, alig magasabb nálad. De humora volt, s olyaij vidám az arca, jólesett ránézni. Egyszer összefutottunk a villamoson. Végignevettem az utat. Jól éreztem magam a társaságában. Kiderült, hogy közel van egymáshoz a munkahelyünk. Azontúl reggelenként már gyakran utaztunk együtt. Akkor még nem gondoltam semmire, csak nagyon jó volt vele lenni. — Ez mikor volt? — Januárban lesz nyolc éve. Egyszer a Vörösmarty téren találkoztunk. Véletlenül. Jókedvű volt, belém karolt és azt mondta: jöjjön Verácska, Igyunk meg egy konyakot. — Meglepődtél? — Egyáltalán. Annyira természetes volt, mintha mindig együtt jártunk volna. Az Annába mentünk, ott Béla elmagyarázta örömét: megnyerte egy művelődési ház tervpályázatát. — Építészmérnök volt? — És rajzolt is. Szép dolgokat csinált. Mindig fákat rajzolt. A fa volt a szenvedélye. Egy rézkarca megvan még. Csak két fa van rajta, nem tudom, milyen, mert azt hiszem, őt sem izgatta a fajtájuk. Csak a lényeg: két fa, magasak, karcsúak, vagy inkább csak töredékenyek... A koronájuk összeér, olyan fájdalommal támaszkodnak egymáshoz a szélben, mint két egymást féltő szerelmes... D« szinte érezni, hogy kiállják a vihart. (Nem így gondoltam, azt hittem, hamar elmeséli; fáj, hogy ennyire emlékszik mindenre.) — Szóval konyakoztatok. Aztán? b NÖGRÁD - 1985. január 5., szombat * \ / i Erdő« Júlia: Lepke (textilkép)
