Nógrád, 1985. január (41. évfolyam, 1-25. szám)

1985-01-26 / 21. szám

A szamovár körül

Oroszországi képzőművészeti kiállítás

Harmincöt éve alakult meg a salgótarjáni körzeti könyvtár

Beszélgetés Kojnok Nándorral, a Balassi Bálint Nógrád megyei

könyvtár igazgatójával

Jubileumi ünnepségekben, évfordulós megemlékezésekben nem szűkölködünk ezekben a hónapokban. Hazánk felszabadulásának 40. évfordulójához közeledvén országszerte alkalmat kerítenek az elmúlt négy évtized munkájának, eredményeinek áttekintésére. A csaknem egy em- beröltőnyi időszak történelmi vívmányairól bízvást mindenütt szó esik. Vannak azonban szerény jubileumok, melyek a közélet egy-egy részterületén mérik fel a megtett út tapasztalatait. Ilyen szerény megemlékezés zajlott a közelmúltban Salgótarjánban is, ahol Nógrád megye tanácsi könyvtárhálózatának 35 évvel ezelőtti kiépítéséről, és a hálózatban azóta végbement változásokról, fejlődésről adott számot az ünnepség résztvevői előtt Kojnok Nándor, a Balassi Bálint Nógrád megyei könyvtár igazgatója, akitől lapunk számára is kértünk interjút.

A végtelenbe nyúló orosz tájak emléke sokféleképpen élhet azokban, akik bejárták már legalább egy részüket az Urálon innen és "túl. Nehéz elfelejteni — és nem is lehet — a Volga méltóságteljes terjengősét, vizének csillogását Moszkva fölött, vagy éppen a hajdani Nyizsnij Novgorod, a mai Gorkij ősi falai alatt, az Irtis szürke szalagját, Omszk repülőterén a csípős hajnali szél sziiszegését a beton és arrébb a hajlongó füvek fölött, a Névában tükröződő hidak és paloták vibráló képét, a Finn-öböl novemberi hűvösségét, a Fekete- tenger nyári ragyogását, Moszkva kupoláit, vagy éppen a tea aranyló színét.

Az orosz táj is — csakúgy, mint bármely más táj a világon — régóta ihletője művészeinek, elég legyen csak utalni Puskin, Tolsztoj, Csehov, Gorkij és mások műveire a kimeríthetetlenül gazdag irodalomból vagy a festők képi vallomásainak sokszínűségére. Az orosz síkság, a szibériai végtelenség mai ismertsége ellenére is kicsit még mindig őriz valamit az egzotikumból számunkra. Ez a táj ennek égető sugárzása, dideregtető tele és az itt élő emberek i-hle- tői a művészetnek, az irodalomnak. Ennek a világnak igazi mélysége, bonyolult gazdagsága többszörös áttételben épül be a művészetekbe, az orosz kultúrába. Természetesen, napjainkban is alkotásra késztetője a művészeknek. A mai művészeti feladatvállalás lényegei az orosz hagyományokon- olyan pifcrtúrát teremteni, amely úgy él a haladó örökséggel, hogy közben korszerű, jellegzetes, a mai látást tükröző művészetet teremt.

Természetesen, mindebben nem a táj a meghatározó, hanem az egész miliő, az emberek, a létesítmények, a 'munka terem-tette és kínálta tém-ák, melyek a lényegibb összefüggések érzékeltetésére nyújtanak- lehetőséget, nem feledkezve meg a történelem küzdelmeiről és győzelmeiről s a jövő távlatainak fölvi Hántásáról sem.

Mindebből ízelítőt kapunk azon az oroszországi képzőművészeti kiállításon, amely januárban látható Budapesten a Szovjet Kultúra és Tudomány Házá~ ban. Ez a tárlat a-z Oroszországi Szovjet Föderatív Szocialista Köztársaság képzőművészetét reprezentálja, 32 festmény és 37 grafikai lap bemutatásával. Ezek a művek a mai képzőművészeti törekvésekbe nyújtanak betekintést. Sokan szerepelnek azok közül, akik műveikben megörökítenek valamit az orosz táj jellegéből, az építőmunka lendületéből, a nép lelkiségéből. Ez az a közös vonás, amelynek alapján összeállították a tárlat anyagát, jól-lehet ■— s ez ma már természetes — nem törekedtek valamiféle „sitílusegység” megvalósításéra. A kiállításon a látványfestészet jegyében fogant képek, grafikák éppen úgy szerepelnek, mint az elvontabb fogalmazásra törekvő művek. így a kiállításon az egyedien gazdag orosz valóság sokszínűén jelenik meg, bár meghatározónak látszik a realizmus eszköztárának alkalmazása.

Ügy gondolom, s ennek bizonyára történelmi, kultúrtörténeti okai is lehetnek, hogy a kortá-rs orosz irodalmi, színházi, filmművészeti, zenei törekvésekből még mindig többet ismerünk, mint a képzőművészetiekből. Ezért is hasznos látni ezen a nem túlságosan nagy kiállításon a különböző nemzedékekhez és irányzatokhoz tartozó művészek alkotásait. A Nyugat- és Közép-Európában általában már megszokott — időnként extravaganciába torkolló — stílus-törekvések érzékel hető visszafogottságáért általában kárpótolja a nézőt az a mély humanizmus és eszmeiség, amely végigvonul a műveken, párosulva a jövőért érzett felelősséggel. Kétségtelenül zaklatott, veszélyekkel terhes világban élünk, talán éppen ezért van fokozott szükség arra, hogy megkeressük és megtaláljuk az emberi élet azon jelenségeit, amelyek erősítik a reményt.

Semmi különös nines abban, hogy nemcsak az orosz irodalomban, de a képzőművészetben is olyan nagy súllyal van jelen a háború és a béke témája, s a békevágy. A Nagy Honvédő Háború nemcsak mérhetetlen pusztulással járt Oroszországban, hanem alig túlbecsülhető jelentőségű erkölcsi tökét is jelent. S felelősséget a béke megőrzéséért. Jelképes erővel fejezi ki

ezt például Krizsevszkij Béke a föld felett című vászna, de az Augusztus, forró hónap című képét is belengi a békesség óhajtásának és érzésének gondolata.

A munkaábrázolás a jelenkori orosz művészet erőteljes vonulatához tartozik. E témakörből Szokolov-Le- onov A Fekete-tenger fölött című képét emelem ki, amely a kozmikus térség meghódítására utal, s a-nmak békés képét vetíti elénk. Óhajtásunk a művészével azonos: a világűr a béke és ne a háborús vetélkedés színtere legyen.

Siskin, Levitán és mások képei az orosz táj bensőséges szépségét jelentik számomra és régóta. Műveik előtt mindig megh-atottan állok a Szovjetunió múzeumaiban. képtáraiban. Ezt az alapvetően lírai attitűdöt folytatják ma is sokam az orosz művészek közül. Ezen a kiállításon például Britov Szeptemberi hó, Szi~ dorov Május, Romanova Tavaszi kert című képei vallanak e hagyomány továbbélésének mai lehetőségeiről.

Érzékenyen és szépen fo- galmazottak a tárlat portréi és a régi Oroszországot fölvillantó képek, csak utalásként említem itt Tyihomi- rova G. Sz. Ulanova portréját, vagy Ribcsenkov Az én Moszkvám című tript-i- honját. S akkor még nem is szóltam a csendéletekről, köztük Zsuravljov • Csendélet vörös teafőzővel című igazán orosz képéről.

A kiállítás grafikai anyaga a technikák és megoldások sokszínűségét mutatja, talán a festészeti anyagná-l erőteljesebben. Megjelenik itt a térbeli és idősíkok egymásra vetítése (Smohin, Szuvorov, Fedotyeva), a szimbolikus fogalmazás és a vegyes technika (Selkoven- ko, Pahomov, Vilner), Kol- csanov, Obroszov, Smohin és mások tematikailag is változatos lapja. Ügy látszik, a grafikai mozgékonyság jótékonyan pezsdíti a mai o-rosz valóság képzőművészeti megfogalmazásának további lehetőségeit.

Elfimov' RegQelí teája a tisztaság klasszikus leheletét árasztja, a szamovár

mögött nyitott ablak. Üljünk le pár pillanatra a szamovár mellé!

Tóth Elemér

— Egy rombadölt ország újjáépítésének kezdetén nem a szellemi táplálék beszerzése a legfontosabb. Mégis a Minisztertamács már 1945 decemberében elrendelte az Országos Könyvtári Központ megalakítását. Mi indokolta a gyors döntést?

— A döntés valóban gyors volt, de természetesen az egységes könyvtárhálózat gyors -kiépítésére a kormány ekkor még nem gondolhatott, hiszen az 1945 utáni koalíciós időszak igen ellentmondásos volt. Mindenesetre a felszabadulás előtt kialakult különböző könyv-tár-típusok — mindenekelőtt az egyesületi és a magánkönyvtáraik — az új politikai és társadalmi szempontoknak sem feleitek meg minden tekintetben... Az első érdemi lépésre a Magyar Kommunista Párt vállalkozott, amikor 1947-ben a Népkönyvtárakat Szervező Országos Bizottság felállítását kezdeményezte, melynek égisze alatt azután csakhamar ezer népkönyvtár létesült az országban. Ebből megyénkbe tizenkettő jutott. Ugyanebben az évben a Vallás- és Közoktatási Minisztérium vámdor- könyvtáiralk szervezését kezdte meg. Az ily módon megyénkbe került 60—100 könyvet tartalmazó úgynevezett „vándorló ládák” és egyéb bömyv- a jéndéfcötk, csomagok azonban a későbbi fejlesztéshez bázist nem nyújthattak.

— A tanácsi könyvtárhálózat kiépítésének kezdete 1949- re datálódik. Ez év áprilisában alakultak meg a körzeti könyvtárak, melyek felügyeleteiét és kiépítését — októbertől — az újonnan létesített Népművelési Minisztérium látta el a népkönyvtári központ révén.

— Az el-ső körzeti kömyvtá- ra-t 1949. április 4-én Veszprémben nyitották meg, de talán kevesen tudják, hogy sorrend-ben a-z 5. Salgótarjánban kezdte meg működését, ’49. május elsejétől.

— A körzeti könyvtár megalakulásakor milyen volt a könyvtári helyzet Nógrádban?

— Megyénkben 1949-ben összesein 114 könyvtár vol-t, 32 469 összállo-mánmyal. E könyvtáraik jellege ma már történelmi érdekesség; 60 népkönyvtár, 17 vándor-könyvtár, 4 nevelői, 9 ifjúsági, 6 ÉFÉ- DOSZ, 1 EPOSZ és 17 egyéb — üzemi — könyvtár voLt myillváota-rtira.

— A kezdetet jelentő 1949-es év végére Nógrádban már 72 könyvtár tartozott a körzeti könyvtárhoz, 1950-ben a szervezés lelassult, majd ismét fellendült a munka és 1952-re 141 közművelődési könyvtár alkotta a megyei hálózatot. Ez az esztendő újabb fordulópontot jelentett...

— Augusztus 30-á-n Salgótarjánban is megalakult a megyei könyvtár, melynek már akkor 15 ezer kötetes állománya volt. Ugyanebben az évben Pásztón, Balassagyarmaton és Rétságon is megszervezték a járási könyvtáraikat. A megyei és a járási könyvtárak letéti egységeinek átadása a helyi tanácsoknak, megyénkben 1958. és 1960. között történt meg.

— A könyvtárak „tanácso- sítása” minden pozitívum ellenére is túlzott szétaprózottsághoz vezetett...

— így igaz, de a hatvanas évék közepétől már a-z igazgatási rendszerben is megkezdődött a korszerűsítés. Mi is ekkortájt dolgoztuk ki azt a körzetesítés-i programot, amely teljes egészében még mára sem fejeződött be. Ennek oka elsősorban a tárgyi feltételek hiánya. Az ellátási hálózat korszerűsítésének eredményeképpen alapvetőn megváltozott a könyvtári rendszer képe. Az elmúlt évben 168 tanácsi könyvtár közül 74 volt önálló, 22 körzeti, 15 részesült központi ellátásban és jelenleg 43 integrált könyvtá-r-unilí van. 1982A)en a megyei könyvtár megbízást kapott az iskolai hálózat szakmai-módszertani gondozására, 1983 elején pedig áltvettü-k a salgótarjáni járás hálózatát i-s.

— A tanácsigazgatási rendszer legutóbbi átszervezése következtében a volt járási könyvtárak most városi, városi jógii nagyközségi tanácsok könyvtáraiként működnek és ellátják a városkörzeti könyvtárak módszertani segítségét is. Véglegesnek tekinthető ez a helyzet?

— Az előzőek szemléletesen V xmyítják, hogy a szocialista könyv tá-rhálózat-elllátási ren d - szer a szakadatlan változás állapotában van. Mégis, ha az eltelt 35 évet áttekintjük, joggal beszélhetünk jelentős sikerekről. Ma már a megye vallamennyi településén van v-aftamiiféle könyvtári szolgáltatás, a-z áílomány tekintetében pedig az országos átlagnál is jobb-an állunk. Míg 1952-ben az egy könyvtárra jutó könyvek száma 390 kötet volt, addig ma a könyvtárak több mint 80 százalékában az olvasók kétezernél több könyv közül válogathatnak. Huszonhét egységben tízezernél nagyobb a köteték száma. Talán a mennyiségi mutatóknál: is beszédesebb a fejlődés a könyvtári szólgálta-tásók gazdagodása. differenciálódása terén. A szakképzett könyvtárosok gyarapodó számának ia köszönhető, hogy könyvtáraink mára vallóban mégha-tározó szerepet töltenek be a közéletben, közművelődésben.

— A tanácsi könyvtárhálói zat megalakulásának 35. év-> fordulója alkalmából rended zett salgótarjáni ünnepség —’• tudomásom szerint — az eayetlen volt az országban. Gondolom azért, mert ez nem, volt „kerek” évforduló, önök miért tartották szükségesnek mégis a megemlékezést?

— A 20. évforduló ailik-almá- val Salgótarján adott otthont az országos emlékünneosée- nek, tnelven még az „alapP tók” közül is sokan részt vettek. Többségük már nincs az élők sorában, így immár rájuk is emlékeztünk ezzel az ünnepséggel. Én személy szerint úgy érzem, hogy ennek az időszalkna/k a megyei könyvtári történetét részletesen megírni is szép és komoly jövendőbeli feladatunk lehet, A megemlékezések sokakban, kedvet ébreszthetnek erre.

P. K.

Világaink

Szóda Kelemenék Pasztán

1: i Talán közelebb kellene hajolni ehhez a forráshoz is, meríteni belőle (van miit). Talán a sok újabb ötletezések idején, amikor egymásra hágnak az ötletezők; miként találjunk fel újabb értékeket például Csohány Kálmán emlékezetére — meg kellene hallani egy alig hallható hangot, s egy régi tervet újra komolyan venni. Mert hiszen, amint következik itten —, ha élne a pásztói lokálpatrióta Csohány Ká-lmán, már megjelent volna az a helytörténeti érdekesség, könyv, ami-t együtt tervezgettek Pásztó mesélő asszonyával, Bogácsi Istváninéval. Lássuk a történetet!

Nemrégiben hozzáértő pásztóiakkal tanácskozva — mondanának valakit, aki ma is elérhető krónikás ember — jutottunk közelebb Klári nénihez. A mesél 5 asszonyt mindenki ismer-i, könnyű volt meglelni a Sport utca-i házat, de akkor nem jártunk szerencsével. Nem találtuk otthon, kerültük egymást. Mi Salgótarjánból mentünk, ő meg éppen hogy oda utazott a keményedő télben, és ha még fcs-ak a megyeszékhelyre ment (volna! De éppen hogy a szerkesztőségbe volt hivatalos a levelezők ankét jára. Ebiből aztán kiizáróla-g az érdekes számunkra, hogy Bogácsi István- hé régi levelezőnk, más szóval olyan valaki, akinek mim- áig van mondan-warója, ^

Másodjára aztán otthon találjuk. Nyugdíjasként több a dolga otthon, jobban elfoglalja magát mindennel, ami a házimunkában halaszthatatlan. Otthon az ember is, csendes szavú, jókezű mester kádárságiba-n, vasipa-rban egyaránt — helyre kis hordókat csinál csak úgy passzióból. Ülünk a hátsó kis konyhában a jó melegben, ebben a macs- k-anyugalimú zugban, ahol a kályha melletti kissámlin két macska g-um-nyasat egymáson, mert máshogy nem fémének a meleg közelében-. Jönnek aztán a történetek a ha-ran- gosi kútról, az egyedül Pásztón ismert bakfazékról; a pásztói ragadványnevekre meg élő -tanú akár m-a-ga Klári nén-i. Majd sort kerítünk erre is, elébb azonban néhány figyelemre méltó Csohány- sztorit hallgassunk meg!

Amikor talán élete utolsó harmadában Csohá-ny Ká-lmá-n erősebben kötődött a szülővároshoz, Pásztóhoz, ideszervezve sok értékes figyelmet és keresve ma-ga is mindent, ami érték ebben a nagy múltú helyben, nos, akkoriban barátkozott össze ez a két ember. Klári néni az egykor volt helytörténeti múzeum teremőreként, kalauzaiként került közel Csohány Kálmám- Jjoz, aki egyszer aztán elmesélte, milyen jókat beszélgetett Pásztó legendáiról, a helyi történetekről éppen hogy Klári néni apjával, amikor Csohány még gyerékember volt. Tisztázták aztán, hogy az, akire saívha-n-go-n szólva a művész emlékszik nem más, mint szóda Kelemen József, Klári néni apja. „Több ráérő időm volt akkoriban még, amikor a múzeumban szolgáltam. Elkezdtem csak úgy magamtól a helyi dűlőneveket összeírni, aztán amikor ezzel jó előre haladtam, a pásztói családok ragadványneveit gyűjtöttem sokáig”.

Csohány Kálmán biztatta Klári néni-t a munkára. Az-t tervezte, hogy majd ő segíti megszerkeszteni és közösen kiadják -azt a munkáit, úgy hogy „Klári néni semmiben ne rövidüljön"... Mert hát, lehettek már akkor is rossz tapasztalatai beadott és „eltűnt” kéziratokról, amelyek később esetleg felbukkantak másnál önálló munkaként. Éppen Csohány Kálmán lett volna segítője-őrzője ennek a mókáinak. Szükségtelen talán itt és most a-r-ról szót ejteni, milyen értékek lehetnek Klári néni szülőföldszeretettől és elsődleges érdeklődéstől hajtott ,Mutogatásainak” összegyűjtött (és még gyűjthető) tapasztalataiban. Készül is

egy jelentős várostörténeti munka, mint hírlik Pásztón, abba bevonták mindazokat, akik a helytörténettel régen foglalkoznak. Az egyeztetés nem az en dolgom. És abba sem szólok bele — mi legyen, mi lehet egy ilyen nagyszabású munkában? Jómagam csak azt látom, hogy született szóda Kelemen Klara maga is a tiszta források egyike. Hogy régebben, amikor még a múzeumban (akkor még volt helytörténeti múzeum Pásztón, most egy népviselete.? babát is nehezen tudnak felöltöztetni alkalmi tárlatra, valamire) szolgált, volt „óriás ideje"; a múzeumi környezet elgondolkodtatta. ösztönözte a további munkára, gyűjtésre, továbbadásra, mindenre. De valameddig így is eljutott nagyrészt Csohány Káilmán ösztökélésére. A művész azonban hirtelen-váratlan elhunyt és vele megakadt egy folyamat, s valahogy azóta sem lendült, lendítette tovább semmi-senki Klári néni szép-ér tékes szándékát.

Amikor a haláleset híre megjött — kétoldalú tanácstalanságon segítette á-t a pásztóiakat és a hozzátartozókat is az a levél, amelyben Csohány Kálmán Klári néninek írva kifejezte végső akaratát, hogy Pásztón, a „világ legszebb temetőjében” szeretne nyugodni halála után, a tari— hasznosi út felé eső részen. Ezt a levelet őrzi ma is, benne a hosszú időre szóló biztatást: „rokonok vagyunk a szülőföld szeretetében...”

Mondom aztán — mert sok forrást látok szerte a megyében emlberi figyelmek által elíkerülten apadná —, hogy legjobb len-ne, ha beszerezne valahonnan egy magnetofont és rámondana mindent, de mindent, válogatás nélkül, ami eszébe jut! Az írás ugyanis nehézkes, amíg egy-egy sort egymás alá szerkeszt az ember, elfelejt sok szép részletet, hangulatot és minden mást is, amit csak ő tud egyedül. De legalábbis csak ő tart még számon és mond tovább a szájhagyomány legősibb menete szerint. Gyúrjon, süssön, vasaljon Klári néném! Közben azonban meséljen a kisunokánalk, a-z urának, alld bizonyosan jó hallgató, érdeklődő maga is, hiszen amikor beállítottunk na-gy váratlan, akkor is a kezében volt egy vastag történelmi munka, aroképcsar-nok a múlt század végéről. így valahogy mindenképpen előkerülnének a meséik Pásztoréi és az sem baj, ha más is ír hasonlókat. A valamiből aztán könnyebben lenne újabb valami.

Na, akkor a szóda ragadványnév rövid történetét! Klári néni apja fuvarosként egy időben nem ivott csak szódát, de a kocsmába bejárt, mert ot-t kötődtek az üzletek, így ragadt rá a „szóda Kelemen”, akkor is, amikor már régen bo-r-t ivott. De maga Klári néni is sokáig abban a tudatban élit gyerekként, hogy őt Szóda Klá-rá-nak hívják. Közeli rokona (parkettás) is így írta ki a cégtáblára a nevét mostanában, Szóda Kelemen József (va-gy tailá-n a sorrend más) elég a-z hozzá, hogy volt, aki vasárnap . két üres szódásüveggel a kezében várta, mikor érkezik haza, hogy „adna szódát az ebédhez végre...” Persze nem pásztói ősl-akos a-z illető.

Jött aztán a levél a minap Klári nénitől, amelyben értesít — új-raolvasva a jegyzeteit látja, m-i minden van a tarsolyában! „Magnóm is van, Sanyo, apránként hozzáfogok. ..” Megyek magam is a tiszta forráshoz, mielőbb.

T. Pataki László

NÓGRÁD — 1985. január 26., szombat