Nógrád, 1985. január (41. évfolyam, 1-25. szám)

1985-01-26 / 21. szám

A szamovár körül Oroszországi képzőművészeti kiállítás Harmincöt éve alakult meg a salgótarjáni körzeti könyvtár Beszélgetés Kojnok Nándorral, a Balassi Bálint Nógrád megyei könyvtár igazgatójával Jubileumi ünnepségekben, évfordulós megemlékezések­ben nem szűkölködünk ezekben a hónapokban. Hazánk felszabadulásának 40. évfordulójához közeledvén ország­szerte alkalmat kerítenek az elmúlt négy évtized munká­jának, eredményeinek áttekintésére. A csaknem egy em- beröltőnyi időszak történelmi vívmányairól bízvást minde­nütt szó esik. Vannak azonban szerény jubileumok, melyek a közélet egy-egy részterületén mérik fel a megtett út ta­pasztalatait. Ilyen szerény megemlékezés zajlott a közel­múltban Salgótarjánban is, ahol Nógrád megye tanácsi könyvtárhálózatának 35 évvel ezelőtti kiépítéséről, és a há­lózatban azóta végbement változásokról, fejlődésről adott számot az ünnepség résztvevői előtt Kojnok Nándor, a Ba­lassi Bálint Nógrád megyei könyvtár igazgatója, akitől la­punk számára is kértünk interjút. A végtelenbe nyúló orosz tájak emléke sokféleképpen élhet azokban, akik bejár­ták már legalább egy ré­szüket az Urálon innen és "túl. Nehéz elfelejteni — és nem is lehet — a Volga méltóságteljes terjengősét, vizének csillogását Moszkva fölött, vagy éppen a hajda­ni Nyizsnij Novgorod, a mai Gorkij ősi falai alatt, az Irtis szürke szalagját, Omszk repülőterén a csípős hajnali szél sziiszegését a beton és arrébb a hajlongó füvek fö­lött, a Névában tükröződő hidak és paloták vibráló képét, a Finn-öböl novem­beri hűvösségét, a Fekete- tenger nyári ragyogását, Moszkva kupoláit, vagy éppen a tea aranyló színét. Az orosz táj is — csak­úgy, mint bármely más táj a világon — régóta ihletője művészeinek, elég legyen csak utalni Puskin, Tolsz­toj, Csehov, Gorkij és má­sok műveire a kime­ríthetetlenül gazdag iro­dalomból vagy a festők ké­pi vallomásainak sokszínű­ségére. Az orosz síkság, a szibériai végtelenség mai is­mertsége ellenére is kicsit még mindig őriz valamit az egzotikumból számunk­ra. Ez a táj ennek égető sugárzása, dideregtető tele és az itt élő emberek i-hle- tői a művészetnek, az iroda­lomnak. Ennek a világnak igazi mélysége, bonyolult gazdagsága többszörös átté­telben épül be a művésze­tekbe, az orosz kultúrába. Természetesen, napjainkban is alkotásra késztetője a mű­vészeknek. A mai művésze­ti feladatvállalás lényegei az orosz hagyományokon- olyan pifcrtúrát teremteni, amely úgy él a haladó örök­séggel, hogy közben korsze­rű, jellegzetes, a mai látást tükröző művészetet teremt. Természetesen, mindeb­ben nem a táj a meghatá­rozó, hanem az egész miliő, az emberek, a létesítmények, a 'munka terem-tette és kí­nálta tém-ák, melyek a lé­nyegibb összefüggések érzé­keltetésére nyújtanak- lehe­tőséget, nem feledkezve meg a történelem küzdelmeiről és győzelmeiről s a jövő távlatainak fölvi Hántásáról sem. Mindebből ízelítőt kapunk azon az oroszországi kép­zőművészeti kiállításon, amely januárban látható Budapesten a Szovjet Kul­túra és Tudomány Házá~ ban. Ez a tárlat a-z Orosz­országi Szovjet Föderatív Szocialista Köztársaság kép­zőművészetét reprezentálja, 32 festmény és 37 grafikai lap bemutatásával. Ezek a művek a mai képzőművésze­ti törekvésekbe nyújtanak betekintést. Sokan szerepel­nek azok közül, akik mű­veikben megörökítenek va­lamit az orosz táj jellegé­ből, az építőmunka lendüle­téből, a nép lelkiségéből. Ez az a közös vonás, amelynek alapján összeállították a tárlat anyagát, jól-lehet ■— s ez ma már természetes — nem törekedtek valami­féle „sitílusegység” megva­lósításéra. A kiállításon a látványfestészet jegyében fogant képek, grafikák ép­pen úgy szerepelnek, mint az elvontabb fogalmazásra törekvő művek. így a kiál­lításon az egyedien gazdag orosz valóság sokszínűén je­lenik meg, bár meghatáro­zónak látszik a realizmus eszköztárának alkalmazása. Ügy gondolom, s ennek bizonyára történelmi, kul­túrtörténeti okai is lehet­nek, hogy a kortá-rs orosz irodalmi, színházi, filmmű­vészeti, zenei törekvésekből még mindig többet isme­rünk, mint a képzőművésze­tiekből. Ezért is hasznos látni ezen a nem túlságosan nagy kiállításon a különbö­ző nemzedékekhez és irány­zatokhoz tartozó művészek alkotásait. A Nyugat- és Közép-Európában általá­ban már megszokott — időn­ként extravaganciába tor­kolló — stílus-törekvések ér­zékel hető visszafogottságáért általában kárpótolja a né­zőt az a mély humanizmus és eszmeiség, amely végig­vonul a műveken, párosulva a jövőért érzett felelősség­gel. Kétségtelenül zaklatott, veszélyekkel terhes világ­ban élünk, talán éppen ezért van fokozott szükség arra, hogy megkeressük és meg­találjuk az emberi élet azon jelenségeit, amelyek erősítik a reményt. Semmi különös nines ab­ban, hogy nemcsak az orosz irodalomban, de a képzőmű­vészetben is olyan nagy súllyal van jelen a háború és a béke témája, s a bé­kevágy. A Nagy Honvédő Háború nemcsak mérhetet­len pusztulással járt Orosz­országban, hanem alig túl­becsülhető jelentőségű erköl­csi tökét is jelent. S fele­lősséget a béke megőrzésé­ért. Jelképes erővel fejezi ki ezt például Krizsevszkij Béke a föld felett című vászna, de az Augusztus, forró hónap című képét is belengi a békesség óhajtásá­nak és érzésének gondola­ta. A munkaábrázolás a je­lenkori orosz művészet erő­teljes vonulatához tartozik. E témakörből Szokolov-Le- onov A Fekete-tenger fö­lött című képét emelem ki, amely a kozmikus térség meghódítására utal, s a-nmak békés képét vetíti elénk. Óhajtásunk a művészével azonos: a világűr a béke és ne a háborús vetélkedés színtere legyen. Siskin, Levitán és mások képei az orosz táj bensősé­ges szépségét jelentik szá­momra és régóta. Műveik előtt mindig megh-atottan ál­lok a Szovjetunió múzeu­maiban. képtáraiban. Ezt az alapvetően lírai attitűdöt folytatják ma is sokam az orosz művészek közül. Ezen a kiállításon például Bri­tov Szeptemberi hó, Szi~ dorov Május, Romanova Tavaszi kert című képei vallanak e hagyomány to­vábbélésének mai lehetősé­geiről. Érzékenyen és szépen fo- galmazottak a tárlat portréi és a régi Oroszországot föl­villantó képek, csak utalás­ként említem itt Tyihomi- rova G. Sz. Ulanova port­réját, vagy Ribcsenkov Az én Moszkvám című tript-i- honját. S akkor még nem is szóltam a csendéletekről, köztük Zsuravljov • Csend­élet vörös teafőzővel című igazán orosz képéről. A kiállítás grafikai anya­ga a technikák és megoldá­sok sokszínűségét mutatja, talán a festészeti anyagná-l erőteljesebben. Megjelenik itt a térbeli és idősíkok egymásra vetítése (Smohin, Szuvorov, Fedotyeva), a szimbolikus fogalmazás és a vegyes technika (Selkoven- ko, Pahomov, Vilner), Kol- csanov, Obroszov, Smohin és mások tematikailag is változatos lapja. Ügy látszik, a grafikai mozgékonyság jótékonyan pezsdíti a mai o-rosz valóság képzőművé­szeti megfogalmazásának to­vábbi lehetőségeit. Elfimov' RegQelí teája a tisztaság klasszikus lehele­tét árasztja, a szamovár mögött nyitott ablak. Üljünk le pár pillanatra a szamovár mellé! Tóth Elemér — Egy rombadölt ország újjáépítésének kezdetén nem a szellemi táplálék beszerzé­se a legfontosabb. Mégis a Minisztertamács már 1945 de­cemberében elrendelte az Or­szágos Könyvtári Központ megalakítását. Mi indokolta a gyors döntést? — A döntés valóban gyors volt, de természetesen az egy­séges könyvtárhálózat gyors -kiépítésére a kormány ekkor még nem gondolhatott, hiszen az 1945 utáni koalíciós idő­szak igen ellentmondásos volt. Mindenesetre a felszabadulás előtt kialakult különböző könyv-tár-típusok — mindenek­előtt az egyesületi és a ma­gánkönyvtáraik — az új poli­tikai és társadalmi szempon­toknak sem feleitek meg min­den tekintetben... Az első ér­demi lépésre a Magyar Kom­munista Párt vállalkozott, amikor 1947-ben a Népkönyv­tárakat Szervező Országos Bi­zottság felállítását kezdemé­nyezte, melynek égisze alatt azután csakhamar ezer nép­könyvtár létesült az ország­ban. Ebből megyénkbe tizen­kettő jutott. Ugyanebben az évben a Vallás- és Közokta­tási Minisztérium vámdor- könyvtáiralk szervezését kezdte meg. Az ily módon megyénk­be került 60—100 könyvet tar­talmazó úgynevezett „vándor­ló ládák” és egyéb bömyv- a jéndéfcötk, csomagok azonban a későbbi fejlesztéshez bázist nem nyújthattak. — A tanácsi könyvtárháló­zat kiépítésének kezdete 1949- re datálódik. Ez év áprilisá­ban alakultak meg a körzeti könyvtárak, melyek felügyele­teiét és kiépítését — október­től — az újonnan létesített Népművelési Minisztérium látta el a népkönyvtári köz­pont révén. — Az el-ső körzeti kömyvtá- ra-t 1949. április 4-én Veszp­rémben nyitották meg, de talán kevesen tudják, hogy sorrend-ben a-z 5. Salgótarján­ban kezdte meg működését, ’49. május elsejétől. — A körzeti könyvtár meg­alakulásakor milyen volt a könyvtári helyzet Nógrádban? — Megyénkben 1949-ben összesein 114 könyvtár vol-t, 32 469 összállo-mánmyal. E könyvtáraik jellege ma már történelmi érdekesség; 60 nép­könyvtár, 17 vándor-könyvtár, 4 nevelői, 9 ifjúsági, 6 ÉFÉ- DOSZ, 1 EPOSZ és 17 egyéb — üzemi — könyvtár voLt myillváota-rtira. — A kezdetet jelentő 1949-es év végére Nógrádban már 72 könyvtár tartozott a körzeti könyvtárhoz, 1950-ben a szer­vezés lelassult, majd ismét fellendült a munka és 1952-re 141 közművelődési könyvtár alkotta a megyei hálózatot. Ez az esztendő újabb forduló­pontot jelentett... — Augusztus 30-á-n Salgó­tarjánban is megalakult a me­gyei könyvtár, melynek már akkor 15 ezer kötetes állomá­nya volt. Ugyanebben az év­ben Pásztón, Balassagyarmaton és Rétságon is megszervezték a járási könyvtáraikat. A me­gyei és a járási könyvtárak letéti egységeinek átadása a helyi tanácsoknak, megyénk­ben 1958. és 1960. között tör­tént meg. — A könyvtárak „tanácso- sítása” minden pozitívum el­lenére is túlzott szétaprózott­sághoz vezetett... — így igaz, de a hatvanas évék közepétől már a-z igaz­gatási rendszerben is megkez­dődött a korszerűsítés. Mi is ekkortájt dolgoztuk ki azt a körzetesítés-i programot, amely teljes egészében még mára sem fejeződött be. Ennek oka elsősorban a tárgyi feltételek hiánya. Az ellátási hálózat korszerűsítésének eredménye­képpen alapvetőn megválto­zott a könyvtári rendszer ké­pe. Az elmúlt évben 168 ta­nácsi könyvtár közül 74 volt önálló, 22 körzeti, 15 részesült központi ellátásban és jelen­leg 43 integrált könyvtá-r-unilí van. 1982A)en a megyei könyv­tár megbízást kapott az isko­lai hálózat szakmai-módszer­tani gondozására, 1983 elején pedig áltvettü-k a salgótarjáni járás hálózatát i-s. — A tanácsigazgatási rend­szer legutóbbi átszervezése következtében a volt járási könyvtárak most városi, váro­si jógii nagyközségi tanácsok könyvtáraiként működnek és ellátják a városkörzeti könyv­tárak módszertani segítségét is. Véglegesnek tekinthető ez a helyzet? — Az előzőek szemléletesen V xmyítják, hogy a szocialista könyv tá-rhálózat-elllátási ren d - szer a szakadatlan változás állapotában van. Mégis, ha az eltelt 35 évet áttekintjük, joggal beszélhetünk jelentős sikerekről. Ma már a megye vallamennyi településén van v-aftamiiféle könyvtári szolgál­tatás, a-z áílomány tekinteté­ben pedig az országos átlag­nál is jobb-an állunk. Míg 1952-ben az egy könyvtárra jutó könyvek száma 390 kötet volt, addig ma a könyvtárak több mint 80 százalékában az olvasók kétezernél több könyv közül válogathatnak. Huszon­hét egységben tízezernél na­gyobb a köteték száma. Ta­lán a mennyiségi mutatóknál: is beszédesebb a fejlődés a könyvtári szólgálta-tásók gaz­dagodása. differenciálódása te­rén. A szakképzett könyvtáro­sok gyarapodó számának ia köszönhető, hogy könyvtára­ink mára vallóban mégha-táro­zó szerepet töltenek be a közéletben, közművelődésben. — A tanácsi könyvtárhálói zat megalakulásának 35. év-> fordulója alkalmából rended zett salgótarjáni ünnepség —’• tudomásom szerint — az eayetlen volt az országban. Gondolom azért, mert ez nem, volt „kerek” évforduló, önök miért tartották szükségesnek mégis a megemlékezést? — A 20. évforduló ailik-almá- val Salgótarján adott otthont az országos emlékünneosée- nek, tnelven még az „alapP tók” közül is sokan részt vet­tek. Többségük már nincs az élők sorában, így immár rá­juk is emlékeztünk ezzel az ünnepséggel. Én személy sze­rint úgy érzem, hogy ennek az időszalkna/k a megyei könyv­tári történetét részletesen meg­írni is szép és komoly jöven­dőbeli feladatunk lehet, A megemlékezések sokakban, kedvet ébreszthetnek erre. P. K. Világaink Szóda Kelemenék Pasztán 1: i Talán közelebb kellene hajolni ehhez a forráshoz is, meríteni belőle (van miit). Ta­lán a sok újabb ötletezések idején, amikor egymásra hág­nak az ötletezők; miként ta­láljunk fel újabb értékeket például Csohány Kálmán em­lékezetére — meg kellene hal­lani egy alig hallható han­got, s egy régi tervet újra komolyan venni. Mert hiszen, amint következik itten —, ha élne a pásztói lokálpatrióta Csohány Ká-lmán, már meg­jelent volna az a helytörté­neti érdekesség, könyv, ami-t együtt tervezgettek Pásztó mesélő asszonyával, Bogácsi Istváninéval. Lássuk a törté­netet! Nemrégiben hozzáértő pász­tóiakkal tanácskozva — mon­danának valakit, aki ma is elérhető krónikás ember — jutottunk közelebb Klári né­nihez. A mesél 5 asszonyt mindenki ismer-i, könnyű volt meglelni a Sport utca-i házat, de akkor nem jártunk sze­rencsével. Nem találtuk ott­hon, kerültük egymást. Mi Salgótarjánból mentünk, ő meg éppen hogy oda utazott a keményedő télben, és ha még fcs-ak a megyeszékhelyre ment (volna! De éppen hogy a szer­kesztőségbe volt hivatalos a levelezők ankét jára. Ebiből az­tán kiizáróla-g az érdekes szá­munkra, hogy Bogácsi István- hé régi levelezőnk, más szó­val olyan valaki, akinek mim- áig van mondan-warója, ^ Másodjára aztán otthon ta­láljuk. Nyugdíjasként több a dolga otthon, jobban elfoglal­ja magát mindennel, ami a házimunkában halaszthatat­lan. Otthon az ember is, csendes szavú, jókezű mester kádárságiba-n, vasipa-rban egya­ránt — helyre kis hordókat csinál csak úgy passzióból. Ülünk a hátsó kis konyhában a jó melegben, ebben a macs- k-anyugalimú zugban, ahol a kályha melletti kissámlin két macska g-um-nyasat egymáson, mert máshogy nem fémének a meleg közelében-. Jönnek aztán a történetek a ha-ran- gosi kútról, az egyedül Pász­tón ismert bakfazékról; a pásztói ragadványnevekre meg élő -tanú akár m-a-ga Klári nén-i. Majd sort kerítünk er­re is, elébb azonban néhány figyelemre méltó Csohány- sztorit hallgassunk meg! Amikor talán élete utolsó harmadában Csohá-ny Ká-lmá-n erősebben kötődött a szülő­városhoz, Pásztóhoz, ideszer­vezve sok értékes figyelmet és keresve ma-ga is mindent, ami érték ebben a nagy múl­tú helyben, nos, akkoriban barátkozott össze ez a két ember. Klári néni az egykor volt helytörténeti múzeum te­remőreként, kalauzaiként ke­rült közel Csohány Kálmám- Jjoz, aki egyszer aztán elme­sélte, milyen jókat beszélge­tett Pásztó legendáiról, a he­lyi történetekről éppen hogy Klári néni apjával, amikor Csohány még gyerékember volt. Tisztázták aztán, hogy az, akire saívha-n-go-n szólva a művész emlékszik nem más, mint szóda Kelemen József, Klári néni apja. „Több ráérő időm volt akkoriban még, amikor a múzeumban szolgál­tam. Elkezdtem csak úgy magamtól a helyi dűlőneve­ket összeírni, aztán amikor ezzel jó előre haladtam, a pásztói családok ragadvány­neveit gyűjtöttem sokáig”. Csohány Kálmán biztatta Klári néni-t a munkára. Az-t tervezte, hogy majd ő segíti megszerkeszteni és közösen kiadják -azt a munkáit, úgy hogy „Klári néni semmiben ne rövidüljön"... Mert hát, lehettek már akkor is rossz tapasztalatai beadott és „el­tűnt” kéziratokról, amelyek később esetleg felbukkantak másnál önálló munkaként. Éppen Csohány Kálmán lett volna segítője-őrzője ennek a mókáinak. Szükségtelen talán itt és most a-r-ról szót ejteni, milyen értékek lehetnek Klári néni szülőföldszeretettől és elsődleges érdeklődéstől haj­tott ,Mutogatásainak” össze­gyűjtött (és még gyűjthető) tapasztalataiban. Készül is egy jelentős várostörténeti munka, mint hírlik Pásztón, abba bevonták mindazokat, akik a helytörténettel régen foglalkoznak. Az egyeztetés nem az en dolgom. És abba sem szólok bele — mi legyen, mi lehet egy ilyen nagysza­bású munkában? Jómagam csak azt látom, hogy szüle­tett szóda Kelemen Klara maga is a tiszta források egyike. Hogy régebben, ami­kor még a múzeumban (ak­kor még volt helytörténeti múzeum Pásztón, most egy népviselete.? babát is nehezen tudnak felöltöztetni alkalmi tárlatra, valamire) szolgált, volt „óriás ideje"; a múzeu­mi környezet elgondolkodtat­ta. ösztönözte a további mun­kára, gyűjtésre, továbbadásra, mindenre. De valameddig így is eljutott nagyrészt Csohány Káilmán ösztökélésére. A mű­vész azonban hirtelen-várat­lan elhunyt és vele megakadt egy folyamat, s valahogy az­óta sem lendült, lendítette tovább semmi-senki Klári néni szép-ér tékes szándékát. Amikor a haláleset híre megjött — kétoldalú tanács­talanságon segítette á-t a pász­tóiakat és a hozzátartozókat is az a levél, amelyben Cso­hány Kálmán Klári néninek írva kifejezte végső akaratát, hogy Pásztón, a „világ leg­szebb temetőjében” szeretne nyugodni halála után, a tari— hasznosi út felé eső részen. Ezt a levelet őrzi ma is, ben­ne a hosszú időre szóló biz­tatást: „rokonok vagyunk a szülőföld szeretetében...” Mondom aztán — mert sok forrást látok szerte a megyé­ben emlberi figyelmek által elíkerülten apadná —, hogy legjobb len-ne, ha beszerezne valahonnan egy magnetofont és rámondana mindent, de mindent, válogatás nélkül, ami eszébe jut! Az írás ugyanis nehézkes, amíg egy-egy sort egymás alá szerkeszt az em­ber, elfelejt sok szép részle­tet, hangulatot és minden mást is, amit csak ő tud egye­dül. De legalábbis csak ő tart még számon és mond to­vább a szájhagyomány leg­ősibb menete szerint. Gyúr­jon, süssön, vasaljon Klári néném! Közben azonban me­séljen a kisunokánalk, a-z urá­nak, alld bizonyosan jó hall­gató, érdeklődő maga is, hi­szen amikor beállítottunk na-gy váratlan, akkor is a ke­zében volt egy vastag törté­nelmi munka, aroképcsar-nok a múlt század végéről. így valahogy mindenképpen elő­kerülnének a meséik Pászto­réi és az sem baj, ha más is ír hasonlókat. A valamiből aztán könnyebben lenne újabb valami. Na, akkor a szóda ragad­ványnév rövid történetét! Klári néni apja fuvarosként egy időben nem ivott csak szódát, de a kocsmába bejárt, mert ot-t kötődtek az üzletek, így ragadt rá a „szóda Kele­men”, akkor is, amikor már régen bo-r-t ivott. De maga Klári néni is sokáig abban a tudatban élit gyerekként, hogy őt Szóda Klá-rá-nak hív­ják. Közeli rokona (parkettás) is így írta ki a cégtáblára a nevét mostanában, Szóda Ke­lemen József (va-gy tailá-n a sorrend más) elég a-z hozzá, hogy volt, aki vasárnap . két üres szódásüveggel a kezében várta, mikor érkezik haza, hogy „adna szódát az ebédhez végre...” Persze nem pásztói ősl-akos a-z illető. Jött aztán a levél a minap Klári nénitől, amelyben érte­sít — új-raolvasva a jegyze­teit látja, m-i minden van a tarsolyában! „Magnóm is van, Sanyo, apránként hozzáfo­gok. ..” Megyek magam is a tiszta forráshoz, mielőbb. T. Pataki László NÓGRÁD — 1985. január 26., szombat

Next

/
Oldalképek
Tartalom