Nógrád, 1985. január (41. évfolyam, 1-25. szám)

1985-01-17 / 13. szám

t Ön zetien társ« megértő maradok Egy munkásőrfeleség vallomása U gyan hó fedi a kertet, a porta így is takaros. A té­li fagytól óvott fák, a ház mögött meghúzódó mel­léképületek arról tanúskodnak Karancslapujtőn, hogy Lavaj Géza munkásőr felesége és tizenöt éves fiuk igen sokat adnak környezetükre. A kétszintes, hórom szoba - szinte — összkomfortos lakás is önmagáért beszél. Ha pedig az ember benéz a garázsba és jól szemügyre ve­szi a nagyon is tisztán és karbantartott 1200-as Lada személygépkocsit, másra sem tud gondolni, mint orra, hogy itt mindenki a család boldogságáért tesz vfilamit. — Ez igaz, hogy csak a szűk családi otthon, mi mégis másképpen gondolkodunk — kezdi a beszélgetést Lavaj Gézáné, akinek a férje ezek­ben a napokban ünnepli munikásőri elhivatottságának 23. évfordulóját. Neje civil­ben a Salgótarjáni Kohászati Üzemekben mint darukezelő 6egíti férfi munkatársait. Ami k or a ősin osan beren­dezett lakásba invitál Lavaj Gézáné, s jövetelem céljáról esik szó, azonnal egy na­gyon talpraesett asszonyt, egy jó, megértő feleséget, egy igazán kiváló anyát kell meg­ismernem. — Érdekes történet a Gé­zával való ismerkedésem. Én Szabolcs-Szatmár megyében születtem, ott laktam egészen 1956-ig. Ha akkor mondani lehetett, valóban nagyon sze­gény családban éltem. Nyolc testvérem volt. Bennem a ta­nulni vágyás élt, s tanulni jöttem Salgótarjánba. Ápolónő szerettem volna lenni, istápol- ni, gyógyítani az embereket, akik arra rászorulnak. A ter­vem nem sikerült. S, amikor először Karancslapujtőre ven­dégségbe jöttem, egy bálon ismertem meg a férjem. Gé­za akkor már munkásőr volt. Higgye el, hogy a tánc szüne­tében is arról beszéltünk: milyen felelőséggel, feladat­ta! jár a párt fegyveres szol­gálatában lenni. Aztán arról is beszélt Géza. sőt felemelt hangon, büszkén, hogy Ka­rancslapujtőn az ellenforrada­lom idején is állandóan kinn volt a vörös zászló a párthá- zom. Fiatal lány voltam, de azonosultam már akkor fel­fogásával. .. Visszatérve ma­gamra. Nem sikerült az ápo­lónői iskola. 1960. október 14-én az acélgyárba 'kerültem. Itt szinte kézen fogva vezet­tek a régi munkatársak, elv- társnők, elivtórsak, barátnők. Az egyik megszólított —, mégpedig Molnár Béláné, ő volt a nőfelelősünk —, hogy nem szeretnék-e tanulni. De hiszen azért jöttem Salgó­tarjánba — mondtam én vá­laszul. Tanultam. 'Elvégeztem a darusképzö-tanfolyamot és én lettem a gyár első női darusa. Erre most is büszke vagyok. Nehéz munka, oda kell figyelni, de ugyanakkor szép is. Hiszen a többiek ter­melését segítem. Lavaj Gézát rokonain ke­resztül magam is régen is­merem. Nem beszédes ember. Különösen, amióta a beteg­sége is bekövetkezett, s mint vájár otthagyta a kányási bá­nyaüzemet, és most a bánya­mentőknél teljesít ügyeleti szolgálatot. De miért is em­lítem, hogy nem beszédes ember? Azért, mert a felesé­ge is így fogalmazott. Ez pe­dig azt is jelenti, hogy alig­ha tud az asszony többet fér­je munkásőri tevékenységé­ről, mint ami igazán szüksé­ges. — Én mindig segítek, ha a férjemnek akár riasztás, akár szolgálatteljesítés közben menni kell. Hányszor előfor­dult már, hogy magam hoz­tam be Salgótarjánba sze­mélygépkocsinkkal, hogy idő­ben a megadott gyülekezőhe- helyen jelentkezzen. Igen szép hivatás ez. Számomra is, szá­mára is. Hiszen önzetlen társ­nak, megértő feleségnek kell lenni ahhoz, hogy a munkásör- férj teljesítse a reá háruló, önként vállalt munkásőri szolgálatot. Megértein amit csinál. Tudom, miért teszi. Pluszmunka nékem is, de nem érzem annak. Inkább köte­lességnek, természetesnek, hiszen feleség vagyok. Ha a szolgálat szólítja, magam lá­tom el a háztartást, az ud­varral járó munkát, a kikép­zés után pedig azonnal rend­be teszem a ruháját, mert nem tudni soha, mikor szólítja is­mét a kötelesség. Elmegyek vele mindig az egységgyűlé­sekre, bankettekre és büszke­ség tölt el, hogy murakásőr a férjem. Meggyőződésem, nem lehet mindenki az. Géza párt­tag, én nem vagyok az. De magam is azon fáradozom, hogy a nagy feladatok, a m unk ásőr család ok egyetértő támogatásával valósuljanak meg a jövőben is, amiért a munkásőrök harcolnak, a bé­ke. Géza nemcsak férjem, hanem apja gyermekemnek. Ö fegyverrel vigyázza a békét, a békés építőmunkát. Higgye el, én is felébredek egy-egy riadó esetén. De ilyenkor ar­ra gondolok, hogy a hazánk építésére, társadalmunk gya­rapítására szervezett összefo­gásból a munkásőrök vala­mennyi tagja részt vállal. Köztük a férjem is. S, aho­gyan Borbély Sándor írja a hozzám küldött levelében: szinte nincs olyan jelentős munkahelyi, lakókörzeti ak­ció, kezdeményezés, cselek- véssorozait, amely ne viselné a munkásőrök értő, építő, szépítő keze nyomát. E tettek azok közül valók, amelyek­nek valamilyen módon a csa­ládtagok is részesei, s társa­dalmi elismerést vívnak ki városon és falun egyaránt... Jólesnek ezek a szavak. Több mint negyedszázada, hogy segítem férjem ennek a fel­adatnak a végrehajtásában. S, most úgy érzem az orszá­gos parancsnok mondandója nékem is szól. És az a kérés, hogy a közös, nagy feladatok a munkásőrcsaládok egyetér­tő támogatásával valósuljanak meg a jövőben is. Ezzel a gondolattal nemcsak, hogy egyetértek, hanem azt mint feleség, mint édesanya, min­den erőmmel támogatom. Még akkor is, ha ez áldozat­vállalással jár... Somogyvóri László Pereskedő újítók Cfík<£7nfflC újító készülő könyvéből «Jtliiöfcöl Ua való az idézet: „Az újí­tónak hosszú élet és egészség kell”. Aki papírra vetette ezt a kesernyés-ironikus vé­leményt, nem vádolható túlzással, mert hosz- szú életéből megszámlálhatatlanul sok na­pot kellett bírósági beadványok megfogal­mazására, hosszadalmas vitákra veszteget­nie. És mert az ilyen esetek meglehetősen gyakoriak, s az új megoldások kigondoló! többnyire még ma sem juthatnak sima úton a sikerhez, elismeréshez, nem lehet a sze­mére vetni, hogy igaztalanul általánosít. Pedig az 1983-ban alkotott új újítási ren­delettől, és a hozzá kapcsolódó más jog­szabályoktól és irányelvektől sokan radiká­lis változásokat reméltek. Végtére is az új szabályok a gazdálkodó szervezetek méltá­nyolható szempontjainak figyelembevételé­vel készültek. Az újítási díj forrása az adó­zott nyereség vagy a bérköltség lehet, s ha az utóbbi mellett dönt a munkáltató, az adózott bér kiszámításánál nem kell figye­lembe vennie az újítási díjakat. Nemigen lehet ma már jogértelmezési nehézségekre sem hivatkozni, hiszen a hasznos eredmény számításának módja világossá vált, s a szabatos jogszabályi fogalmazásnak köszön­hetően nem nagy gond elhatárolni az alko­tó kedvű műszkiak munkaköri feladatait a technológiai ésszerűsítéseket meghaladó szel­lemi teljesítménytől. Am az újításokkal kapcsolatos felméré­sek és hatósági vizsgálatok tapasztalatai sze­rint mindennek ellenére továbbra is sok a : túlságosan gyorsan kimondott „nem”, vagy a hosszú huzavona után kimondott „igen”, még mindig meglehetősen szerények a kifi­zetett újítási díjak, és nem növekszik szá­mottevően a más üzemeknek átadott újítá­sok száma. Erős túlzás lenne persze, ha azt állítanánk, hogy semmi sem változott, hiszen sok olyan statisztikát olvashatunk, amely biztató fejleményekről ad számot. De az ipar és a mezőgazdaság különböző ága­zatai között, és az ágazatokon belül is na­gyon vegyes, és túlzott derűlátásra nem ad okot az összkép. Gyakran hallani, hogy azért az újítók is rámenősebbek, kitartóbbak lehetnének, nem kellene mindjárt feladni az első kudarc után. Ebben az érvelésben kétségtelenül van igazság. Mert ha sokan megszállottan csatáznak is az igazukért, valóban azok van­nak többségben, akik hamar elfásulnak. El­utasítják az ígéretes újítási javaslatot? A leggyakoribb reakció az, hogy az újító meg­fogadja: többé nem fárasztja magát új meg­oldások kidolgozásával, nem pereskedik a vállalatával. Még kevésbé vállalkozik arra, hogy netán „hadiállapotba” kerüljön a köz­vetlen munkatársaival. Ez á vita azt a sokszorosan kitüntetett újítót juttatja az eszembe, akivel a közel­múltban beszélgettem. Ez az újító az égési folyamatok műszeres mérésében ért el je­lentős sikereket. Gyára minden évben mil­liókat takarított meg e műszerek segítségé­vel, mert pontosan jelezték a kemencékben fortyogó anyagok szükségtelen túladagolását, figyelmeztettek a helyes arányokra. Csak­hogy az újítás átültetése a gyakorlatba nem ment zökkenők nélkül. Kiderült ugyanis, hogy a kemencéknél dolgozák nem hasz-' nélják a műszereket, ugyanúgy tevékenyked­nek, mint azelőtt. Nincs ugyanis ínyükre a műszer figyelése, aprólékos „utasításainak” végrehajtása. Ügy gondolják, ők már év­tizedek óta végzik ezt a munkál, semmi szükségük hát a műszer „okvetetten kedésé­re”.1 Mit lehetett ebben a helyzetben tenni? Talán büntetni? Sokkal célravezetőbbnek látszott, ha az emberek meggyőzésével pró­bálkoznak. S ez a rábeszélő akció azért si­kerülhetett, mert a már említett kiváló újí­tó is bekapcsolódott. Amint elmondotta: nem szegte kedvét az ellenkezés, inkább lendü­letbe hozta őt. Mert — amint mondotta — amióta világ a világ, az emberek többsége mindig valami mély, ösztönös ellenszenvvel viseltetik az új dolgok iránt. Lehet ezért neheztelni rájuk, elmarasztalni őket, de ez a tényen még nem változtat. Ezért — akár tetszik az újítóknak, akár nem — vállalnia kell bizonyos konfliktust, tudomásul kell vennie: aki a műszaki problémák megoldásá­ban egy lépéssel a többiek előtt jár, annak a többiek gondolkodásmódjára is hatni kell, sőt, talán azon kell újítani mindenekelőtt. Az egész újítómozgalom sikere múlik azon, hogy a gondolkodásmód eme megújítása a gazdasági vezetőknél gyorsan lerövidüljön. Mert ami a kevésbé képzett, tanult embe­reknél megbocsátható —, hogy túlzottan idegenkednek az újtól —, nem az a veze­tőknél. Ügy is mondhatnánk, benne van a fizetésükben az innováció felkarolásának kö­telessége. Annak a belátása, hogy az üzem csak akkor gyárthat korszerű termé­keket, ha állandóan napirenden van náluk a műszaki fejlesztés, az viszont csak akkor lehet sikeres, ha támogatják az újítókat. Mint ahogy az is benne van a gazdasági vezetők fizetésében, hogyha egy új műsza­ki megoldással találkozik, ne az aggályos­kodó, a tétovázó hajlam győzzön benne — jaj. mi lesz, ha nem „jön be” az újítás, kinek a zsebére megy ez a „játék”? —, hanem ehelyett azon töprengjen: mit is kel­lene neki tennie azért, hogy az újítás be­váljék? Vagyis a gazdasági vezető vállalko­zó szellemének, fejlődőképességének, alkal­masságának egyik fokmérője, milyen a vi­szonya az újításokhoz és újítókhoz. A fej­lett kapitalista országokban, ahol a halo­gatás, a döntésképtelenség egzisztenciális következményei sokkal gyorsabbak, kímélet­lenebbek voltak, mint idáig nálunk, a leg­több helyen nagyobb anyagi elismerésben részesítik az újítókat, s még a pereskedés is kevesebb, mint nálunk. Ismeretes, hogy — ugyancsak külföldön — már védnökeik is vannak az újítóknak, olyan befolyásos és tekintélyes személyek, akik hivatalból is felkarolják a ió ötlete­ket, s segítik, egyengetik azoknak az út­ját, akik ezeket kidolgozták. Hasznos lenne, ha a szakszervezetek, újítási bizottságok vagy mások nálunk is vállalnák ezt a véd­nöki szerepkort, ha fellépnének az újítási javaslatok elbírálásának meggyorsításáért, a nagyobb díjkulcsok alkalmazásáért, s legfő­képp azért, hogy a mai szemlélet és gya­korlat gyökeresen megváltozzék. Mart 9 vállalatnak is az az érdeke, Ifid I u hogy a műszaki találékonyság­gal megáldott emberek ne a paragrafus­dzsungel tanulmányozására szenteljék az idejüket és energiájukat. Ebből még nem születik új érték. Szöghy Katalin A temesvári önkéntesek (9.) Újra szabadon „Lassan, sok munkával mú­lik az idő a táborban. Napon­ta íoiy.ik a foglalkozás. Har­sány vezényszavak verik lei a tábor csendjét, majd pedig pattogó katonainóták csendül­nek fel. A magyar katona szeret énekelni... A szívből jövő nólázás is azt bizonyít­ja. hogy a hadosztály katonád megtalálták szívüket...” Az idézet már a Tábori Hír­adó 2. számából való, amely­nek bevezető cikke így kezdő­dött: „20 napos a hadosztály már...” Három hét telt el te­hát a hadosztály alakítására szóló felhívást követően, s lám, az embereik „megtalálták szívüket”. És ez valóban így volt!... De, hogy így legyen, ahhoz olyan eseményeknek kellett közbejönnie, amik örökre emlékezetesek marad­tak az ott lévőknek. Kezdődött január 15-e dél­utánján... Előzőleg ugyan már napok óta keringett a kósza hír, hogy levelet lehet írni ha­za. de hitték is az emberek, meg nem is. És lám. a hír valóra vált. A szovjet pa­rancsnokság engedélyezte a levélírást. Délután kézről kéz­re iárt a ceruza, az emberek írták leveleiket, hogy az hírt vigyen haza a fasizmus elleni harcra önként jelentkezettek­ről... A nagy eseményről a Tábori Híradó — többek kö­zölt — a következőket írta: .,... Egy szürke papírzsák fogja körül a lapokat, apró cédulákat. Drágább és fél tet­tebb tartalmai I Csupa palack­ba zárt életjel a háboríj vég­telen tengeréről!... A krónikás tekintete köirülsimogatja a burkoló papírt és szeretne mindenkit megkérni, hogy vi­gyázzon és segítsen, hogy minden kis életjel eljusson a címzetthez boldogságot s meg- nyugvást árasztva. Hiszen ma egy egész világot jelent ez az egy szó: élet!” Valóban, az összehajtott le­velek egy nagy papírzsáikba kerül tek, majd az — egy szov­jet katonai gépkocsin — út­nak indult Szegedre, hogy on­nan már a magyar posta vi­gye tovább a biztató üzenete­ket a már felszabadított terü­letekre. Azután elérkezett 1945. ja­nuár 17-e. A kinti munkára kijelölt századok felsorakoztak a téren és elindultak a tá­borkapu felé. És itt érte őket a nagy meglepetés... A kapu­nál nem várta a századókat ■’fegyveres őrség, hanem csak a szolgálatiban levő szovjet tiszt és a hadosztály parancs­noka. Pár rövid mondatban bejelentették, hogy a saovjet táborparancsnokság a biza­lom jeleként — úgy határo­zott, hogy a továbbiakban a munkára kivonuló századok mellé nein ad őrséget, hanem azok legénységéért saját tiszt­jük feleli Az emberek az első percek­ben talán fel sem fogták a szavak jelentőségét... Csak azt látták, hogy parancsnokaik bemennek az őrszobába, hogy aláírásukkal igazolják a kivonuló létszámot, majd kijönnek és századuk élére állva „Indulj !”-t vezé­nyelnek. Kun István zászlós az elsők között vonult ki. ö így ír erről naplójában: ....Mit éreztünk, amikor kiléptünk a kapun és túl voltunk a kerí­tésen? Nem lehet leírni. Szép idő volt és mi, mint ifjú gye­rekek, játékosan, valami meg­magyarázhatatlan kedvvel, ér­zéssel mentünk. Szívtuk a tiszta, szabad levegőt”. A hír futótűzként terjedt el a benn­maradok között. Eljutott a szerkesztőséghez is és lapzár­ta előtti hűiként még bekerült a híradó 2. számába: „Január 17-e nevezetes nap a hadosztály életében. Ezen a napon vonult ki először orosz őrkíséret' nélkül a táborból az ún. »favágószázad«. Magyar tisztek, tiszthelyettesek és tisztesek vezették a századot. Fontos esemény ez a hadosz­tály életében, mert egyszerűen azt jelenti, hogy az oroszok megbíznak bennünk... Ezt a bizalmat meg kell szolgálnunk, erre a bizalomra méltónak kell lennünk...” És hogyan emlékszik vissza minderre az egyik leghitele­sebb szemtanú, Sz. Sz. Mi- naszján hadnagy, szovjet ösz- székötő tisztünk ? Ö 1977-ben ezt írta visszaemlékezésében: „Első alkatommal velem együtt vonultak ki a táborból őrség nélkül. Szigethy Zoltán hadosztályparancsnok és ha jötl emlékszem Pártos Imre komisszár jötték velem együtt az első sorban. Az oszlop ma­gyar katonadailokat énekelve a teherpályaudvarra tartott, ahol a tábor részére érkezett szál­lítmány kirakodása volt a fel­adat. Sziigethy élvtáirssal még előtte való nap megbeszél­tük hogy a hadoszály másnap reggeltől a ml őrségünk kísé­rete nélkül vonul ki száza­donként. Ezt a döntést a tá- borpanaesnok hozta velem egyetértésiben”. Igen. valóban így volt, az emlékek azonban összemo­sódtak emlékezetében 1977-re. <Az első — és a töhbj «ist kö­Menetelő vető — kivonulásokat ugyan­is január 22-én egy 2000 fős „oszlop” félvonulása követte Temesvár belvárosában. Ek­kor menetelt ő is az első sor­ban és zengett —biztatására — a magyar katonán,óta... Ezen a szemlén —, mert hisz ez az volt — a résztvevők már egységes felszerelésben, derékszíjjal, tisztek vállszíj­jal vettek részt és a sapkára felkerült a hadosztály megkü­lönböztető jelvénye, a lemez­ből kivágott piros háramsizög, katonák a fekete egyes számmal. Ek­kor már felszerelés és fegye­lem tekintetében is katonák voltak. Ezt igazolják Mioasz- ján elvtárs kései — 1977. évi — elismerő szavai is: „Ezekben a napokban iga­zolva láttuk, hogy a magyar önkéntes hadosztály teijes szívvel és lélekkel kész a szov­jet csapatok segítségére lenni a fasizmus leverésében”. (Folytatjuk) Or. Gáspár János NÖGRAD - 1965. január 17., csütörtök £

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom