Nógrád. 1984. december (40. évfolyam. 282-306. szám)
1984-12-08 / 288. szám
E93FESCEIEHI* Tar pataki Károlyt Aki a virágot szereti.. Időszámítás előtti időkből ötezer éves aranytárgyak SZOKOLAY KÁROLY) Manysi varázsének Holdból őrzöm álmodat. Csöppentem a csöndet. Ritmusa szép álmot ad, balzsamot szívednek. Látod, milyen messziről nézlek, óvlak, féltlek. Jaj, ha ez a fa kidől! Jaj, ha lángok érnek1 Fára, tűzre rámered két szemem, s nem hátainak. Álmod ellebeg veled, de én újra Hátiak. Kertből őrzöm álmodat. Beborít a harmat. Átnyúlok a függönyön t halkan betakarlak. A Szovjet Tudományos Akadémia archeológiád kutató- intézete leningrádi tagozatának tudósai érdekes kiállítási tárgyakat hoztak magukkal észak-kaukázusi kutatóútjuk- ról. Az aranyból készült női ékszereket egy ősi szarmata temetkezési helyen találták. A leletek között van két arany női karkötő, valamint két kosár formájú, áttört velencei lánccal díszített fülbevaló. Az időszámításunk előtti évszázadban készített nagyszerű aranytárgyak az ősi aranyművesek művészetének magas színvonalát bizonyítják. A többi gazdag temetkezési helyről előkerült aranytárgy viszont még régebbről tanúskodik. Arról, hogy Oroszország déli részén az időszámításunk előtti harmadik évezredben virágkorát élő fejlett civilizáció létezett. fehérasztal mellett, baráti körben, élénk vitának voltam tanúja. Különböző értelmiségi foglalkozásúak, tanárok, mérnökök, közgazdászok, arról replikáztak, nem esik-e túlságosan sok szó mostanában a gazdaságról a kultúra rovására, illetve fordítva: a kultúráról a gazdaság rovására. Természetesen mindkét fél érvekkel támasztotta alá mondanivalóját. Hivatkoztak alsó- és felső szintű pártfórumokra, újságcikkekre, televíziós híradásokra, riportokra, országos és helyi, hatókörű tanácskozásokra. Végül az álláspontok, ha nem is simultak egészen egybe, közel kerültek egymáshoz. A vita, a beszélgetés igen érdekes volt, tanulságos. Mégis — meglátásom szerint — akadt egy eredendő szépséghibája: téves volt a kiindulópont, a kérdéskör megközelítése. Ugyanis egyáltalán nem baj, hogy sok szó hangzik el a gazdaságról, kultúráról, inkább az a gond, ha a kettőt valamiképpen szem- beállítják egymással. Ha úgy vélik (és tesznek), hogy az egyiknek semmi köze a másikhoz, különválasztva is fejleszthetőek. Az életet csak elméletileg szabad szétparcellázni. A gyakorlatban az egyes szférák között nélkülözhetetlen az eleven, folyamatos kapcsolat — egészséget tart, ösztönöz, termékenyít. A gazdasági eredmények kihatnak a kultúrára; a kulturális hiányok — gondoljunk a fejletlenebb' országokra — hátráltatják a gazdaság, vagyis az ország fejlődését. Művelődés, műveltség nélkül nincs előrehaladás — fogalmazódott, meg ismételten, hangsúlyozottan az értelmes élet egyik alaptörvényeként a közelmúltbeli megyei közművelődési tanácskozáson (részben az októberi országos rendezvény lecsapódásaként). A fiatalság népes rétege társadalmunknak. A jövőt láthatjuk bennük, tehát egyáltalán nem lehet közömbös a jelene. Nem legyinthetünk bizonyos, számunkra kedvezőtlen jelenségeken, mondjuk azon, hogy nő a zűrös körülmények között nevelkedők száma, nem csökken a kívánt mértékben, a lehetőségek szerint az általános iskolát el nem végzettek száma. Sőt az efféle jelenségek figyelmeztetnek: a korábbinál jobban összpontosítsunk az ifjúság élet- és munkakörülményeire, szabadidős-tevékenységére, művelődésére, szórakozására, műveltségére. Nem ismeretlen: új ipari forradalom korában élünk. A számítás- és videotechnika mind inkább behatol, teret nyer a mi életünkben is. Hasznunkra alkalmazni csak tudással, hozzáértéssel lehet. És ha mindezeket nem szerezzük meg, széles körben, nagy tömegekben, akkor saját fejlődési esélyeinket kockáztatjuk, saját igényeink, álmaink megvalósulását sodorjuk veszélybe. Mindezekért is — nem kizárólag humanitárius okok miatt — irányul megkülönböztetett figyelem az ifjúságra, kap sürgetést a fiatalság egészére érvényes megyei művelődési koncepció kidolgozása. Bbben sűrűsödik állami szerv, szakszervezet, KISZ- és több más társadalmi és tömegszervezet feladata. jelezéSéről, s megvallom, megütközéssel hallgattam a koncepciót. Nekem semmiféle bajom nem volt ezzel a terminus technikussal. Az értelmezésével, a tartalmával sem. A munkásművelődésre — ezt támasztja alá végzett munkánk, társadalmi, gazdasági célunk — szükség van, mégpedig megkülönböztetetten, úgy, ahogyan eddig tettük. De inkább jobban. Az utóbbi években ugyanis, mintha kevesebb figyelmet fordítottunk volna a munkások művelődésére, szórakozására, mintha a gazdasági nehézségek, tennivalók elhomályosították volna a kulturális teendőket. Szemléletünk dialektikájának csorbulását követte a gyakorlaté. Szembe kell néznünk a tényekkel. Társadalmunkban a munkásság céljai az egész nép, a nemzet érdekeinek kifejezői, s ehhez illően kell közelítenünk a munkásművelődéshez. Megyénkben — részben a hagyományokra alapozva, részben a hagyományteremi és szándékával — szép példái vannak a munkásművelődésnek. Városi és megyei rencfezsorát lehetne felvonultatni bizonyítékképpen. Mumkásénekkarok, zenekarok évtizedes-éves múltja visszhangozza az állítást. És talán épp ezért mutatkozunk érzékenyebbnek másoknál mulasztásainkra, tevékenységünk fogyatékosságára. A követni való példák fényében világosabban látjuk) az utóbbi- időben lanyhult a munkahelyi művelődés ereje, a szocialista brigádmozgalom kulturális lendülete, még mindig nem eléggé alapoá és differenciált — azaz a munkásrétegződésre figyelő — közművelődési intézményeink tevékenysége. Az amatőrmozgalomba, a kiscsoportos művelődési formákba az eddiginél több munkás vonható be. A munkásművelődés nem idejét múlt kategória. .. S ha sokan beszéltek, vitáztak a munkásművelődés meglévő és gondolt problémáiról, akkor legalább annyian morfondíroztak, töprengtek a szórakozáson, szórakoztatáson. Sokáig ugyanis ez a téma mostohagyerek volt a művelődés arisztokratikus családjában. Egy-egy műalkotás, művészeti esemény kapcsán szinte bűnnek számított a szórakoztató minősítés. Valamiféle lekicsinylés, megvetés járult hozzá. Pedig az emberek szeretnek szórakozni, és ez természetes igény. Ezt felejtettük el valamiként a nagy embernevelés, jellemformáJ lás tisztességes cé^ú, szándékú lázában. Rosz- szul kérdeztünk: mi a fontosabb, a szórakozás vagy a művelődés? Ahelyett, hogy természetesként fogadtuk volna egymásmellet- tiségüket. Mert nem ezek állnak egymással szemben, hanem a tartalom, a minőség. A kérdés helyesen így hangzik: értékes-e a szórakoztatás, értékes-e a művelődés,? Hiszen mindkettő akkor számíthat megbecsülésre, ha értékeket képvisel, terjeszt, segít eligazodni az élet dzsungelében, felold, új erőt ad a mindennapokhoz. Az utóbbi időben tapasztalhattuk, sokan és sok helyütt visszaéltek a szórakoztatással^ fl nnwnmlmr megyei közművelődéAhogyan az ifjúság művelődésében tanul lehettünk ígéretes kezdeményezéseknek, megbecsülendő hagyományápolásnak, ugyanúgy élhettük át a munkásművelődés történéseit. Talán még a hibák, a gondok is hasonlítanak. Néhány esztendeje hallottam először a munkásművelődés kategóriájának megkérdőH IIUlülllUül si tanácskozás hasznos útmutatóul szolgált a kultúra munkásainak. Megerősített a cselekvésben, egyes kérdésekre határozottabban ráirányította figyelmet. Most már népművelőinken a sor. 11 Sulyok László De hát ez csak amolyan felnőttes játék. Nem kell nagyon komolyan venni, játszák ezt a „LEG... LEG... LEG.. ,”-ben és visz- szatérő jelenség a „Csak ülök és mesélek.. .’’-ben is. Az emberi különlegességek utáni járkálás lehet időnkénti játékosság iránti „össznépi” igény. Nincs ebben Semmilyen ideológia, semmilyen titkolni való törekvés, egyszerű játék, nem más (talán). Hol vagyunk mi már attól, hogy valaki csak azért legyen érdekes a közönség előtt, mert miként a soha- nem létező „Hatujjú Jack”- nek, a nyugati kalandfilmek revolverhősének, hat ujja nőtt a jobb kezén, vagy másként értelmezve, úgy tartozott öt ujjúhoz a Colt ' csöve, minha az is vele született volna. Mi tagadás — lehettek és voltak is idők, amikor nem az volt az érdekes, ha valaki jól végezte a dolgát vagy érthető okból akkor törte be a fejét, amikor leesett a fáról, hanem ha aközben tört a feje, mialatt felmászott a fára (de ez csak egy példa az érthetőség kedvéért és talán külön is aktuális így a sajtónap környékén). Az volt az érdekes, ha a tűzoltó gyújtogatott, ha az ember harapta meg a kutyát stb. lásd Ruffy Péternek, a magyar újságírók doyenjének visszaemlékezéseit a váradi bülvársajtóvilág kulisszatitkaira (R. P. Nagyváradon kezdett még az anlivilágban). VILÁGAINK // Hatujjú ]ack" nyomában Éppen tőle — Ruffytól — tudjuk azt is, hogy az a kor, amelyik sokszoros erőszakot vett a valóságon a királyi Romániában vagy a Horthy- fasizmus éveiben idehaza az anyaországban — nem lehetett kiváncsi a megerőszakolt valóságra a dolgok rendje és törvényé szerint. Akkor a tótágasra állított valóság volt a „csévá”, a valami, ahogy ezt a román kifejezte. S ha megvallatjuk a korabeli lapokat — itt nálunk sem az lehetett a valóság és az érde- kessség, ha a sztahanovista bányász, mert ’ nem kapta meg az illetményét, kétszeresen fázott — odalent a nagy termelékenységű gépek között a szénfalnál, es otthon, a hideg lakásban az ötvenes években. Érre mondhatta a sokat megélt bölcs előd — minden társadalom olyan, ahogy ezt a „csávát” ezt a valamit, ezt a különlegességet keresi és megragadja. Ha ma játszunk, akikor az nem más, mint amit a költő nevén nevez „Játszani is engedd.. Nosza, keressünk olyan embereket, akiket különleges szerencse vagy más exkluzivitás övez! Keressünk kis időre,, egy alkalomra, mert valóban nem kell minduntalan megváltoztatni a világot; néha játszani is lehet és kell a valósággal, hogy érthetőbb legyen. De csak ezért. A modell. ezúttal az a valóiban létező személy, aki ajándékba kapott egy Diesel Mercedest, vagy az, aki nyolcvanadik életévében váltotta ki élete eliső(!) munkakönyvét. ilyen emberről aztán itt is haliunk Pásztón, sajnos, ,már nem beszélhetünk vele, meghalt nem is olyan régen, nos ez az erdészféle soha sehol nem dolgozott, mégis megélt. Egy másvalaki azért lehetett volna beilleszthető ebbe a játékos sorba, mert valóságos várúrnöként egy romjaiban is alig létező vár alatt lakott. Az államtól valamiféle „várdíjat” kapott havi rendszerességgel tekintettel arra, hogy a várromok államosítása soha igazán megvalósítható nem volt és az illető grófnő történelmitulajdonjogi folytonosságát a demokratikus állam szavatolta. A hasznosi vár úrnője azonban elköltözött. Először csak a vár alól, mert le kellett bontani a pincével (borpincével) szembeni rozzant lakot, amelyben évtizedeken át meghúzódott. Lement az Alföldre, de ott aztán meg is halt rövidesen. „Ja, szóval olyat akartok, mint a Vit- ray...” mosolyognak mindenütt, ahol megfordulunk a rádióskollégával a ' nógrádi „Hatujju Jack”-et kutatva- keresve — a városi tanácsiak Pásztón, előtte máf a művelődési központbeliek ugyanúgy mosolyognak, mosolyukban benne van a megértő- egyuttgondolkodó segítőkész- ség és talán egy cseppnyi lokálpatriotizmus is „mi az, hogy nálunk Nógrádban nincsenek különlegesen érdekes emberek...“!!” így aztán sok minden „előjön”, ahogy mondani szokás. Sok mindenki szóba kerül akkor is, ha übe- rolni nem tudja az ajándék Mercedest. Így hallunk mát- ranoválki orvosról, aki többszörös magyar bajnok a rejt- vényfejtéstoen; püspöki népművészről, aki egyszerre hét hangszeren játszik; mesében- anekdotában utolérhetetlen pásztói asszonyról; tízliteres fazék levest bekanalazó egykori nagyevőről; hatvanhá- rom évesen még nagypályán focizó, azóta megvakult férfiról, aki ma is rendszeresen kerékpározik a „hármason”, ami ha meggondoljuk, kész téboly a mai forgalom mellett; faragóművészről, nem is egyről, egészen különleges dolgokat ismerünk meg... De az a bizonyos játékos „csévá” így sincs sehol. De hallunk különlegesen nehéz szociális' körülményeket „ösz- szegyűjtő” cigánycsaládról; valakiről, aki naponta tucatnyi levéllel és beadvánnyal ostromolja évtizedek óta a tanácsiakat, de mindez hol fogható a játékos „valamihez”, a különlegesen érdekeset jelentő „csévához”? Érdekes az a vélemény is, hogy „legendásan nagyerejű, amolyan Toldi-féle emberek” manapság azért sincsenek, mert nem derülhet ki a megváltozott körülmények között — ki az igazán erős ember korunkban! A nagyevők, nagyivók mes sorra eltávoztak az élők'közüli. Érzem a helyzet faramuciságát, és még csak azt sem állíthatom így utólag, hogy jól viselem a „különleges ember” utáni egyébiránt érdekes-.izgalmas nyomozgatás egész folyamatát. Rá kell. jönni — ha eddig nem tudtam volna magam is —, hogy a tótágast álló érdekesség nem igazán érdekes. Hiányzik be-töle » legfontosabb; az ember a cselekedeteivel. Ebből, a látószögből ugyanis senki sem érdekes, aki tehetségével, munkájával ért el valamit. Ebből a nézőpontból csak az érdekes, akinek mondjuk az ölébe hullik egy csillag. De mit tehet ő arról? Azökra gondolok, akik facsárdos kőművesként felépítették a fővárost innen Nógrádiból a Duna mellé járva, hetente hazalátogatva, kitanulva az abszolút függőleges falrakás-vakolás-díszités valamennyi titkát; akik lu- dáinyi gazdáiként beleszülettek és minden módon beletanultak az egykor void ártéri gazdálkodás, tehéntartás, rét-legelő kaszálás, a kézzel halfogás titkaiba; akik Sze- csénytoen olyan kazlat vagy szekeret raktak, amiből egyetlen szál sem lógott ki,, vagy esett le; azokra gondolok, talán érthetően, akik zenetudósként első zenei emléküket édesanyjuk nótázásából, a későbbi kamaszévefcben a korabeli dalokból, a katonazenekar csinnadrattáiból merítették; akik ma is tudják — miért lehetett termesztési tankönyvekbe kívánkozón (és oda bekerülőn) híres az end- refalvai káposzta ... Na jő. Néha azért nyoma eredhetünk a „Hatujju Jack nek is. Csak úgy. Játékbó T. Pataki László NÓGRÁD — 1984. december 8, szómból 7
