Nógrád. 1984. december (40. évfolyam. 282-306. szám)

1984-12-31 / 306. szám

Máesai István: Madárijesztő Hatvani Galéria VI. Tájfesfészeti biennálé Lakatos József: Udvar Az 1985. ja­nuár 14-ig lát­ható Hatvan­ban, a Magyar Tájak című VI., országos tájfestészeti biennálé. Sok tehetség ka­pott távlatot a kiállítás lehe­tőségével, me­lyet Hatvan város Tanácsa 1sz-ei, gyárai és a Hatvani Galéria, s el­sősorban Mold­váé Győző fá- •adhatatlan s ’-vező mun­kája, koncep­ciója biztosí­tott. Eredmé­nyek a művek növekvő szá­ma, és a minő­ség, a fokozó­dó érték jelenléte. Kezdetben, 1974-ben a Ma­gyar Nemzeti Galéria azon­nal szövetségese lett a hat­vani elképzeléseknek. Most ez a kapcsolat megszűnt, de nem szegte kedvét a hatvani ideá­nak, mely magányosan is erős maradt, még erősebb lett. Nemcsak azért, mert a 79 fes­tő 79 műve korrekt elképze­léseken alapul, hanem mert eddig ismeretlen, rejtőző tá­jak is festői kategóriákká ala­kultak, s ez a tendencia fo­kozódik. így s ha2ai táj min­den várakozó szöglete előbb- utóbb festői - értelmezésben válik immár természeti kincs­ből kulturális vagyonná. Az is izgalmas, s ez mutatja a Hatvani Galéria országos tájfestészeti biennáléinak műhelyjellegét, hogy az érté­kek árnyalódása az eszközök gyarapodó repertoárja és a növekvő kísérletezőkedv biz­tosítja a megújulást. Általá­nosan. hiszen ez a mérce. Ki- nek-kinek habitusa révén biz­tosított, hogy hagyományok alapján vagy merőben neológ elképzelések szerint minősít­se festői leg a magyar tájat — saját képességeinek, adott le­hetőségei nek optimális fokán. Egyre több változat figyelhe­tő meg az eddig elhanyagolt tájképi elemek megragadásá­ban; nemcsak a Dunakanyar és a Balaton pompája tekint felénk, hnem Zsámbok, vá­sárhelyi tanya, bakonyi ház. a böszörményi főtér, varjak, madarak is, statikus és moz­gó táj. A vizek idézése sem korlátozódik a Dunára. Ti­szára, Balatonra; a Kőrös vi­déke is megjelenik e tág, tá­guló festői leltárban. A táj ér­telmezés is gyarapodik, hi­szen Feketeaszó, Hollókő, ré­gi zalai falu, Sopron, a bu­dapesti Szentháromság tér, gesztenyesor, madárijesztő, Pástelek egyaránt képekről tekint felénk. Nemcsak tájak, hanem ipari vidékek, például Kazincbarcika is, mely vesz­teglő gőzösnek tűnik a lapá­lyon. Megjelenik az ember Is a tájban, kazlak között, alföl­di naplemenetében, nemcsak a táj topográfiai jeleként, ha­nem a m unk áshé tköznapok főszereplőjeként. Egyenletes elosztásban ér­keztek a képek az ország min­den részéből, szinte vala­mennyi tájegységet megörö­kítve. A díjak is egyenlete­sen oszlottak meg. Aranydip­lomát kapott a vásárhelyi Né­meth József, ezüstben része­sült az egri Nagy Ernő, a du­nántúli M. Novák András, bronzdiplomát kapott a Döm- södön festő V. Bazsonyi Arany, a miskolci Máger Ág­nes, a Debrecenből Budapest­re költözött Topor András, to­vábbá Dezső József és Neu- berger István. A Hatvani Ga­léria kitüntető érmét a szol­noki Meggyes László és az esztergomi Kollár György kapta, nívódíjban részesült Reich Károly. Nem marad más hátra, mint az, hogy az értékőrző, értékfejlesztő táj­festészeti biennálék Hatvanban tovább nemesítsék az elérhe­tő és elérendő általános mi­nőséget. és szerezzenek új közönséget a magyar képző- művészetnek. Losonczi Miklós Vecsési Sándor: Falusi est« Irodalmi barangolások Bujkáló aranyszálak Horpácson Olyan ez a horpácsi iro­dalmi-történelmi szövet, mint a gondosan kötött holmi — akármelyik szálát veszi kéz­be az ember, fejtheti akár­meddig. Egész gombolyagok kerülnek le róla. amiket itt- ott valóságos ezüst- és arany- szálak díszítenek és hogy az- rán visszakötni tudja-e az, aki "ejtegeti, hát az bizony nagy kérdés. v I nnen a mi kis Horpá- csunkról elérhető a szá­lakon keresztül a két Komárom .Jókai által, elérte­tő Szontágh Pál életszála ré­ven Szécsény, Bécs, Buda és gondolatilag az aradi tizen­három, elérhető ALsósztregova is. De az még inkább ide Köthető! Hiszen Madách és Szontágh horpácsi egykor volt birtokos, köznemes teremtő barátsága irodalmi-történeti Közhelyszámba megy ma már. Hála az olyan nyughatatlan kutatóknak, amilyen Praz- novszky Mihály is. aki ha el­indul valamiilyen főirányba azért útközben minden le­ágazást Végigjár-kitapint, hogy „na aztán itt mi van még?"... Legtöbbet talán tő­le tudhatunk erről a barát­ságról, sírig tartó kapcsolat­ról. így valahogy Horpács a Tragédia révén, (egyes részel készülhettek itt is) a világ közepe, hiszen a drámát már mindenütt játszók, ahol szín­házi élet létezik Horpácsot mégis elsősorban Mikszáth miatt szokás úgy emlegetni, mint a „magyar Jasznaja Poljanát”, célozva ezzel a nagy orosz író Tolsz­toj visszavonulásának, valósá­gos élettől elfordulásának, de nem az irodalmi hátatfordí- tásnak híres zarándokhelyére, ahova csoportokkal is csak fél- meg egyéves előjegyzéssel lehet látogatni (nem úgy Horpácsra, ami bizony spha nem kapott a közönségtől olyan rangot, mint akár Fer­tőd vagy egyik-másúk városi gyűjtemény, mondjuk Sopron­ban). Itt van aztán a magyar történetírás (családtörténet, címertan) lovagkereszt jé vél persze csak gondolatban ki­tüntetett Felsögyöri Nagy Iván, akit horpácsi, föld ta­kar hitvesével együtt, itt nyugszik maga Szontágh is és Mauks Ilona, a szeretett feleség, akit kétszer vett él Mikszáth élete furcsa-küzdel­mes fordulatai szerint, itt porlad ebben a földben a Párizsban, korábban Buenos Airesben élt unoka, Mikszáth Antal is, de ő is hogy került Ide, milyen regényes mó­don...! Beszél hriünk, amíg van kivel ezekről a dolgok­ról, azokról, amelyek kevéssé terjedtek el vagy kevéssé is­mertek. Vannak szép szám­mái. L ám csak, olyan ez eddig, mint amikor össze­vissza kapkod az ember, tapogatja a kötött kelmét, hogy melyik szálat húzhatná ki az egészből Itt van mind­járt egy szál aranyból. Szon­tágh Pál horpácsi kúriáját éppen nyolcvan évvel ezelőtt vette meg Mikszáth Kálmán, egyesek szerint abból a pénz­ből, amelyet egyik utolsó művéért, Jókai Mór élete és kora című, felemásan foga­dott (a műkritika lehúzta) kétkötetes könyvéért kapott. Fábri Anna a legutóbbi Mik- száth-monográfia invenciózus szerzője 1907-re teszi ugyan a kétkötetes munka megjele­nését, de a mű akadémiai és kritikai kiadásában Rejtő István állítja, hogy a könyv (ek) már 1906 karácsonyán, az akikor is divatos könyvna­pokon megjelentek! Hagyjuk a filológiai rejtélyeket egyen­lőre. Maradjunk a szálnál: miként él ma is a horpácsiak között a nagy palóc utolsó éveinek emléke? Azok, akik az öreg Mik- gzáthot ismerték — és per­sze feleségét, fiait — rég el­mentek már. A fiatal Mik­száth Kálmán, de különösen a felesége valahogy nem a jóemlékezetben él a falubeli­eknél. Beszéltem nem egy hor- pácsival, akik semmi mást. mint panaszt nem tudtak mondani a közvetlen leszár­mazottra, Horpács utolsó urára és feleségere. Ez a szál talán fel sem fejthető kegye­letsértés nélkül. Mégsem le­het elkerülni az igazságot — legjobb, ha magát az írót idézem, aki 1886-ban írta Herman Ottónak „Két köz­mondásunk van, mind a ket­tő humántts. Az egyik az, hogy élőkről nem illik rosz- szat mondani. A másik az, hogy a halottakról nem sza­bad rosszat mondani. De hát a két közmondás mellett ugyan mikor lehet aztán iga­zat mondani?” Megmaradva a Szontágh Mikszáth aranyszalnál, Hor­pácson máig él a köztudaíban, hogy a meglehetősen felleng­zősre sikeredett oszlopos kú­riát a fiatal Mkszáth Kálmán tervei alapján építették fel elég gyorsan. A kezdetekre az író is utal A Szontágh Pál kutyái című írásában (örö­költe Madách barátjának Iját- ramaradt kutyáit), de még érdekesebb számunkra az, hogy miként került felosztás­ra Szontáeh végrendelete sze­rint a vagyona, amelynek ré­sze volt a ma is álló régebbi kúria (má gyerekotthon). Rá­térek egyszer erre is, előbb azonban ezt a főszálat bolto­zom tovább úgy. ahogy Vitéz Veronikától, a régi horpácsi bíró. Vitéz József lányától, Szontá°h Pál házvezetőnőjé­nek rokonától (nagynénje volt Jarabák Verőn) magam hal­lottam nem is olyan régen és máig őriztem, mint afféle gonnbolygatásra érdemes szá­lat. a kúria előterében-nagy- termében néha még is­tentisztelet is volt a régiek szerint. Nem csoda háti ha innen temették az író feleségét Mauks Ilonát, hi­szen a korabeli Horpácson akkoriban ez a kúria és csa­vart oszlopos előterme (vagy mije) valóban a legreprezen­tatívabb terem lehetett. Nem más kérdés, sőt, nagyon is idevág, hogy egyidőben, majd negyedszázada immár, a hor­pácsi községi könyvtár is a kúriában székelt. Odajártak könyvet kölcsönözni az író hősei Mikszáth dolgozószobá­jába, ami ha meggondoljuk, jelképiiek is felemelő! De aztán valóban lehettek-e hő­sei IVfikszáthnak éppen a horpácsiak és mi igaz abból, hogy odajárt közéjük paro­la zni, palócmeséket, történe­teket halílgatni, amiket sorra meg is írt jól metszett acél- hegyű tollával? Mikszáth itt alig néhány évet töltött ko­rai halála miatt. Pesten halt meg 1910-ben. Az egyszerű agyat, amiben elhunyt, meg­kapta ugyan a régebbi em­lékhely, de azt most hiába keresnénk Horpácson (talán Pesten van restaurálás vé­gett) és ha azt is nézzük, mi­lyenre sikeredett ez az újabb kori állandó emlékkiállítás az íróról és a megyéről — nem nagyon valószínű a visszake­rülése. Hova is tennék? Így kerül el sok minden, hogy soha vissza ne jöjjön, így lesz egyre kevesebb Cseszt- vén és másutt is az enteriőr, a szobabelső jellegű kiállí­tási anyag, így osztódik né­hány valóságos és a közönség által is ismert emléktárgy ki tudja hány felé és „tablóso- dik” minden jobb sorsra ér­demes emlékhely. De ez más lapra tartozik. A Révai kiadói cég megbí­zásából 1904-ben Mikszáth még nem kezdhetett hozzá a Jókai irodalmi monográfia megírásának, legfeljebb az anyaggyűjtésnek. írni való­színűleg rá egy évre kezd­te, mindkét kötetből készült előzetes bemutatókötet is. Ha 1904-ben a könyv hono­ráriumából vette a horpácsi kúriát, akikor az csak úgy le­hetséges, ha nagy előleget kapott az el sem kezdett mun­kára. Volt. aztán itt még vagy négyszáz hold a Mik­száth család birtokában. az ‘azonban az írói jubileumra nemzeti összefogással készült díszíkiadás befolyt összegeiből „kerekedett”. Volt erről va­lahol a borsosfoerényi határ­ban valamiféle kőoszlopos emlékműféle is (ugyan hova lett?), ami arról értesítette a későbbi korok emberét, hogy ez a birtok és a föld a „nem­zet ajándéka” stb. Halála előtt két évvel még megírta a Fekete várost, de ha kellő kritikával nézzük — abba a művébe sok korábbi motívu­mát beemelte és így végül is nemigen írhatott már a. hor­pácsiakról. Már horpácsi kú- riatuiajdonosként jelent meg a Vasárnapi Újságban folyta­tásban a Noszty fiú esete Tóth Marival című regénye. Mint közismert 1910. május tizenhatod lkán ünnepelték szerzői jubileumát, 28-án pe­dig már halott volt a nagy palóc, akit éppúgy, mint a mezítiábra egyszerűsödött Tolsztojt, a tüdőgyulladás vitt el nagyon korán. Pesten te­mették fejétíelmi pompával. Felesége, Mauks Ilona Hor­pácson halt meg, őt a kúria előteréből vitték a temetőbe, de ahogy mondják a helybe­liek, olyan díszes és nagy volt a koporsója, hogy nem fért a Szent Mihály lovára, külön „lovat” kellett a ko­porsónak készíteni egy hely­beli mester közreműködésé­vel. Ez a mester nem más, mint horpácsi kedves isme­rősöm bátyja. Barangolásaim horpácsi forrása a már em­lített Vitéz József egykor volt bíró lánya, Veronika, Szontágh Pál végakaratának őrzője is, kétszer ment nyug­díjba. Egyszer a munkahe­lyéről, egyszer pedig a hor­pácsi emlékhely gondnoki tisztéből. De a legtöbbet mind­máig ő tudja a régi dolgok­ról és főiként arról — mi­lyennek ' látták a horpácsiak a kései Mikszáth-leszármazot­tá kat ? De előbb még vala­mit magáról Mauks Ilonáról. Hetven évvel ezelőtt körül­belül az író halála utáni időkben kérte és kapta meg egy horpácsi szeszfőző üzem létesítésének jogát az özvegy (lám csak újabb szál, amely ki tudja, hány felé bomlik még). Mondják aztán azt is, hogy Mauks Kornéliát úgy­szintén a kúria előteréből te­mették, ott volt felravataloz­va a fabulák közvetítője. Mikszáth sógornőjéről köztu­dott, hogy a legtöbbet tartóz­kodott a horpácsiak között. Neki volt velük a legközvet­lenebb kapcsolata, talán va­lamiféle házvezetés révén, ő hozta aztán a színes palóc történeteket és mesélte el az írónak kávézás közben, aki aztán valahová beépítette a fabulákat. A fiatal Mikszáth Kálmán feleségét azonban sokan nem állhatták, úgy ír­ják le, mint aki túlzásba vit­te a vallást, „szenteskedett”, térden járt a templomban, de mindenkitől megkövetelte a kézcsókra járulást. Egyszer rákiáltott az idős bíróra. Vi­téz Józsefre is. Veronika ap­jára „Na, mi az bíró bácsi! Nem tud tisztességesen kö­szönni...?” mert nem vette eszre időben az asszonyt. Volt valami ügye a cselédekkel is, amikor kihívatta még a csen­dőröket is, hogy ellopták tő­le valamelyik kegytárgyát. A fiatal Mi.kszáthra meg úgy emlékeznek, hogy visszavo­nultan élt, inkább az asszony mutatkozott, a „méltóságos”. .Az ifjabb Kálmánra azt mondták, olyan „totyó" em­ber volt, ami a vidék nyel­vén elmondva azt jelenti, hogy talán nem ő viselte a kalapot. Az öregre viszont így gondolnak vissza „egy­szerű volt, amilyen a felesége is. . .” V itéz Veronika apja így aztán még jól ismerte Madách barátját Szon­tágh Pált, a Horpácson ott­honossá vált birtokost, aki Szécsényben született. A ke­resztelőjén esett meg a fa­tális nyelvbotliás. A kereszte­lést végző plébános fenséges úristen helyett „feleségest” talált mondani. Mondta is Szontágh még Vitéznek „hej Jóska, két évig nehéz vasban ülni, nem kívánom senki­nek. ..” Negyvennyolcas sze-. repéért könnyen válhatott vol­na a tizenhárom aradi vér­tanúnak tizenhárom topolyát ültető Szontágh a tizennegye­diknek. A topolyákból mára aztán egy maradt. Az az egy ugyan melyik vértanúnak ál­lít emléket? De ami ebből színre, szívre derítő, hogy Szontághra és Mtkszáthra úgy emlékeznek a horpácsiak, mint olyan emberekre, akik a falubéliekkel közvetlen kap­csolatban álltak. De aztán az unoka, az Antal! „ö is olyan egyszerű gyerek volt...” így mondják Mikszáth Antalra, aki bizony nagy darabját megjárta a földnek, amíg ide­került a nagyanyja mellé a horpácsi porhanyós földbe. Élt Buenos Airesben, élete végefelé azonban Párizsban ú.iságíróSkodott és ott is.halt meg, ha jól tudom, agydasa- nata volt. Érdekes, hogy akit a közvetlen leszármazottak valami miatt kisebbnek te­kintettek, azokat szerettek mások, a helybeliek! Mik­száth Antal, az unoka am»-' íyan „fekete bárány” lehetett a családban, hiszen „csak” pedagógus volt a felesége.’ Ma is él, kijár a horpácsi temetőbe, ő nem nyugbatott, hogy férje, az író unokája Pesten van eltemetve. Eleget téve Antal végakaratának vé­gül is elérte, hogy exhumá­lás után Pestről Horpácsral kerülienek férie hamvai. Vi­téz Veronika és a Mikszáth unoka egyidősek voltak, ti- zennégyesek mindketten, najJ tások, sokat játszottak együtt gyermekkorukban. „Hát per­sze. Antallal. Edittel az uno­kákkal együtt jártunk, akko­riban még szokás volt a fa­luban. hoav a lányok össze­fonták egymást és énekelve vonultak a falun vénia. bi­zony beállt közénk Edit is...” A család csak nyáron tartóz­kodott Horpácson. télen miu-J d’g bement a városba. A pos­tát is oda keltett küldeni utá­nuk. pmi rrrigis ideérkezett.' Vitez Verőn ’’ka akkor volt r>nc*s$ azokban az években, ő k”nd*e utánuk a leve'"k°t az /ictor'o a Duna. a étel­iért Szállóba, ahol a teleket töltötték. D fiatalabb Mikszáth fiú az Albert Edit lánya aztán hozzáment negy­venhatban egy volt tiszthez, vitéz Cseney Ivánhoz, akitől három gyereke született. Itt volt az esküvő nagyon sze­rény körülmények között Hor­pácson, a vitézi cím akko­riban már semmilyen előnyök­kel nem járt a történelem igazságtételezése szerint. A gyerekek felvették a Mik­száth nevet, a lányok is, ok azután így következnek sor­ban — Mikszáth Cseney Iván, aki negyvenhétben született és aztán a többiek, a lányok, Kati és Edit. Mikszáth Cse­ney Kati kikerült Amerikába, balett-táncosinő volt és egy impresszárió szerződést kötött vele, elkerült a tengeren túl­ra. Édesanyjuk könyvtárban dolgozott, ezerhétszáz fixszel havonta, másik lányuk is egy „egyszerű fiúhoz” ment fele­ségül. .. De hiszen talán min­den tekintetben így helyes! A palóc királyságot Mikszáth Kálmán írói talentumával szerezte meg a „de Kis Csol- tó” előnév amolyan múlt századi protokollra kenhe­tett. Az író apja köztudottan* Szklabonyán volt mészáros. Akkoriban, amikor az a bi­zonyos írói album elkészült, melynek kérdőívére feltüntet­te az előnevet, az írónak még valódi (!) nemesen csengő neve nem volt. Ehhez kellett az ellőnév, meg talán a híre­sen szigorú és mindenben tár­sadalmi előnyöket kutató-ke­reső apósjelöltnek kedvezett vele. Mauks Mátyásnak, a gyarmati szolgabírónák, aki­nek bizony nem lehetett ked­vező véleménye a fiatal Mik- száthról. Hogy is lehetett volna, aki egy ízben ügyvéd- bojtárként elhagyta azt a pléhszelencét görbeország rá­zós útjain utazva, amiben hu- szonvallahány elítélt ítélete volt papírra vetve (nyilván megéljenezték az elítéltek, de attól még csak rosszabb vélemény alakult ki Mauks Mátyásban!) G örbeország koronázatlan ■ Írófejedelmének leszár­mazottai egyik-másik ágon szépen-csendesen visz- szaeredeztek a nép körébe. Oda, ahonnan a nagy író ki­emelkedett kiváló tehetsége révén. Az ő rangja azonban tartósabb minden szerzett címnél, rangnál és előnév- néL .. Eddig jutottam most a szál gombolyMásával... Buj­káló aranyszál annyi van, amennyivel megszőhető len­ne a „palóckirály" téli pa­lástja. T. Pataki László NÚGRÁD — 1984. december 31., hétfő 9 « i I

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom