Nógrád. 1984. december (40. évfolyam. 282-306. szám)
1984-12-31 / 306. szám
RÉVAI MIKLÓS: r Uj esztendőre való (részlet) A prókátoroknak Semmi pereket! Az orvosoknak Semmi beteget! Temetőn állóknak Semmi ásatót! Szomjú kántoroknak Semmi búcsúztatót! Kényökön hízóknak Sovány abrakot! A kockásoknak: Mindég csak vakot! Az iszákosoknak: Csak vizes korsót! A morgó banyáknak Egyszer már koporsót! Ember-megszállóknak: Megnémult nyelvet! A kajánoknak: Megvakult szemet! A fösvény dúsoknak: Szorult ínséget! Hamis kalmároknak: Mindég veszteséget! (1784) DJSSA LAJOS: r f f ■ 0 m § mm mm m WW Újévi koszonto Adjon az isten jó sokat, ki gazdag — legyen gazdagabb. Fondor szükségleteiből bár lelke szabadulna föl! Adjon az isten — ami jut, szívünkhöz kislányt-kisfiút. Tyúkszárnyon, hurkán, halakon elleszünk mi is valahogy. Adjon az isten minden jót, jó vastag deszkakoporsót. Amíg e földön temetnek, írmag is marad helyetted. Fekete Gyula: Önismerkedés írói noteFZ'apok „önmegvalósítás” — hallhatjuk szaporán, de szóba sem igen kerül, ki az az „ön” akit adott esetben meg akarnak valósítani. önmagát valósítja meg az alkoholista, amikor mérték nélkül iszik. A huligán is, amikor erőszakot követ el, garázdálkodik, kötekedik, semmitje veszi a társadalmi együttélés normáit. És persze a rablógyilkos csak úgy valósíthatja meg önmagát — ha megsemmisít valakit. * Voltaképpen az érzelemnek is a gondolata „nyersanyaga”. Aki gondolatokban szegény érzelmekben is az. * , Valószínű, legerősebb az érzelmi, a hangulati, az indulati elemek befolyásolják — olykor meghatározzák — a világról alkotott ítéleteinket. Szinte már előzetesen „be vagyunk programozva”. Szinte nem is a való tény számít, hanem csupán az, milyen érzelmeket kavar föl bennünk, milyen szorongásokat kelt vagy reményeket, milyen szánalmat vagy undort, rokonszenvet vagy ellenszenvet, milyen indulatokat szakít föl, milyen előítéleteket igazol. * Ma minden cserélődik. A lakóhely, a ház, a bútorok, s az egész tárgyi környezet. És vele együtt lakóhelyi, a munkahelyi környe- ze't, társaság-ismeretség. Nem ritkán a házastárs, a gyerek, a szűkebb rókonság is cserélődik. Ma megunni szokás — vagy illik vagy sikk — a régit, ma az újnak és a még újabbnak van rangja. A változatosság a törvény. Már-már úgy tetszik: minél inkább szaporítja kapcsolatait személyekkel, tájakkal, tárgyakkal, annál inkább elveszti önmagát, s annál inkább elmagányosodik az ember. Hiszen az én-tudat valamiképp a környezet tükre is, és minél apróbb darabokra törik ez a tükör, annál inkább elveszti benne jellemző vonásait, egyéni jegyeit, karakterét az önarckép. Az egyhangúság valóban unalmas. De aki nem próbálta még a pillanatonként más, szüntelen változatosságot — alig is tudhatja, mi az unalom. * Lelkileg végképp összetörni, búskomorságba esni csak önző (egészséges) emberek szoktak. Máskülönben lehetetlen volna nem gondolniuk arra, hogy vannak náluk még sokkal szerencsétlenebbek is. És mennyien vannak olyanok még a szerencsésebbek közül is, akikkel semmi áron nem cserélnénk! * A boldogságot, ha van ilyesmi, ne az élettől várjuk, csakis magunktól. Minél többen szorulunk az emeletekre a városokban, a lakótelepeken, és minél több munkaidőt töltünk gombok nyomkodásával, annál erősebben ébred a vágy bennünk az elárvult kapanyél után. S egy talpalatnyi zöld után, amelyet még nem borít be az aszfalt. Aki erdők, hegyek, vadvizek közepébe született bele, válhat-e annak a természet élményévé? A megszokott, a mindennapos, a közönséges — válhat élménnyé? A Nagykörúton felcseperedő gyereknek lehet-e élménye a villamos, a busz, az utcaseprő, az üveg-porcelán bolt kirakata, ahol valamit forgat valami? * Nagyanyám szavajárásában Dóciné ládája azt a zugot jelképezte, ahol végképp összegabalyodtak a limlomok, kacatok, s a feneketlen rendetlenség minden olyan értéket is magába nyelt, amire éppen nagy szükségünk lett volna, de nem volt a helyén, sehol sem találtuk. Tudom most már, a gondolatoknak, az érzelmeknek is vannak ilyen sötét, elmo- lyosodó, feneketlen zugai. Gyűjtöm vagy sem a belevalót, felgyűlik az idők során; meglehet, amire épp nagy szükségem volna, az is ide hányódott el — annyi, mintha végleg elveszíteném. Szilveszteri zaikeltés Miért lármázunk újévkor? A „vígságszerző újesztendő” köszöntésének megannyi módja van. Az óévbúcsúztatás talán legáltalánosabb velejárója a zajkeltés, a féktelen ünnepi lármázás, amelynek az idén is tanúi lehetünk, ha végigmegyünk a szilveszteri utcán. Üjév napján az emberek igyekeznek világszerte minél nagyobb lármát csapni. Dániában például tűzijátékkal, patronok és petárdák robbantásával növelték a zajt, méghozzá olyan mértékben, hogy később rendeletekkel kellett megtiltani a szórakozásnak ezt a fajtáját. Az NDK-ban viszont még ma is több mint harmincmillió márka értékű tűzijáték-rakétát gyártanak újévre. Lármázunk a magunk módján mi is: a hangorkán növelésére dudák, sípok, kerepe- lők, játékdurrancsok szolgálnak. Vajon hogyan alakult ki az óévtől való búcsúzásnak ez a mindenütt honos, ám a fülnek korántsem kellemes szokása? A papírtrombiták ri- koltozása és a petárdadurrog- tatás réges-régi hiedelmeket idéz, amelyeknek közös célja a rossz, az avitt, a gonosz elűzése, — és ezáltal az új esztendőre való egészség, bőség, termékenység megteremtése, megidézése — volt. „A régi babonás szokások létrejöttét viszont olyan áltörténeti mondákkal magyarázzák, melyek inkább eltakarják, mint felfedik a szokás valódi értelmét, célját — írja Dömötör Tekla Magyar népszokások című könyvében. — A lármázással, álarcos alakoskodással összekötött szokásokat gyakran a török harcokkal hozzák kapcsolatba.” Hazánkban is több helyütt él ilyen szokásmagyarázó történet. Érdemes a legjellegzetesebbel megismerkednünk, ezt a püspökladányi születésű lgmándy József, (a hajdúnánási gimnázium egykori tanára, a debreceni egyetem későbbi bölcsészdoktora) jegyezte fel. Hajdúszoboszlón szerzett megfigyeléseit Szilveszteri nép- i szokás Hajdú megyében címmel adta közre az Ethnogra- phia egyik 1941-es számában. „Szoboszlón — írja — a gyerekek, suhancok és legények pergőkkel, kolompokkal, csengőkkel, dudákkal, ostorokkal és mindenféle eszközökkel felszerelve összegyűltek a piacon, s itt, valamint az utcákon járkálva rettenetes zajt csaptak. Közben lövöldöztek is. Ezekhez járult még a torony, az ablakok kivilágítása, csillagszórók, világító rakéták lövöldözése.” A hajdúvárosban élő idősebb emberek ma is úgy tartják, hogy ez az évbezáró szokás a török háborúk idejére megy vissza. A török épp az esztendő utolsó napján közeledett a hadba vonult férfiak távolléte miatt csupán asszonyoktól és gyermekektől lakott Szoboszlóhoz. Az asszonyok — szükség szülte női leleményesség — ijedtükben félreverték a harangot, tepsikkel, edényekkel csörömpöltek, hogy a zájkeltéssel megrémítsék és félrevezessék a törököket. A szájhagyomány szerint tehát a szokás a törökvilág eseményeivel függ össze. „... 1660. december 31-én — írja lgmándy — torok marta- lócok támadták meg a várost. A szoboszlói hajdúk nemcsak visszaverték a támadást, hanem még űzőbe is vették a rablókat. Közben beesteledett és sűrű köd ereszkedett. Az otthonmaradtak féltek, hogv a vitézek a sötétben nem találnak haza. ezért csaptak nagy lármát, kivilágosították a tornyot, s az ablakokat. Más változat szerint a török támadás elől a város határában levő nádasban elbújtatott asszonyok és gyerekek sikoltozása és kongatása azt a hitet keltette a támadókban, hogy a Szoboszlót védők nagyon sokan vannak, s a megrémült törököket a várost védelmező néhány vitéz visszaverte, sőt elkergette Kaba felé. Hogy aztán ezek visszataláljanak, ezért a toronyba lámpát tettek.” lgmándy József négy évtizeddel ezelőtt még azt adhatta hírül, hogy „a szokás a kántálással együtt ma is megvan.” Az idő múlásával azonban, miképp egész szilveszteri szokásrendszerünk, a zajkeltés rítusa' is megváltozott értelmezésben, elhalványodott eredettel, talán csak puszta hagyományként élt tovább. Ä néprajzi kutatás többféle úgynevezett aetiologikus történeti mondát tart számon a különböző szokáscselekmények magyarázataként, a néphit azonban könnyebben „felejt”, alkalmazkodik a gyorsuló idő hozta változásokhoz. Az újévi zajkeltésnek is alighanem a harsány öröm, a féktelen ünnepi jókedv lett a továbbéltető je. Az a fontos, hogy — hagyatkozzunk mégis az ősi hiedelemre — szerencsét, bőséget, egészséget és termékenységet hozzon az új esztendőre. Juhani Nagy János — VIRRADATKOR T apintható, sűrű sötét Síi meg az udvart, pedig lassanként hajnalodna már. Gyengén pislognak az oszlop tetején a halvány Izzók, a fárasztó éjszakai műszak után. Harap a fagy, tükörsima jégpáncéllá merevedett a tegnap este alászitált eső. A kert havára ócska pokrócot hajítanak, súlyától megroppan a vékony jég- kéreg. Az ember visszapillant, s azt gondoljasebesedbe most az erdei vadak lába. Szeneslapáttal salakot hint a síkos udvarra a gazdasszony, s, mint jeladásra, egymás után nyi- tódik, csapódik a kertkapu. Emberek jönnek nagy hanggal, vidám kedvvel, meleg bekecsben, kucsmában. A csillagtalan sötétségen átlátni nem lehet, valaki mégis azt mondja: fel virradt hát a napja! * János böllér emlékét régen belepte már a idő, a tekintélyes mester nevét azért ilyentájt mindig felemlegetik. Tudták, hogy az öreg kalapban, nyakkendőben érkezik, ezáltal is megtisztelve a ház népét a jeles napon. Tehetsége felől erősen megoszlott a kisvárosi közvélemény: fele részben esküdtek képességeire, fele részben meg a világért el nem hívták volna. Az tény, hogy János böllér mellett sietni nem lehetett. Már, amíg színe- kopott aktatáskájából elővette bölléri ruháját, amíg átöltözött, amíg a levetettet gondosan hajtogatva eltette — hát azt kivárni türelem kellett. Nem is szólván azután a következőkről, mert a módját mindennek megadta. A nagy perc elérkeztével csippentett szemével a gazdasszonynak, a férfinép meg úgy tett, mintha nem venné észre, hogy fut az asszony be a házba ló- halálában, fülére párnát szorítani, meg ne hallja kedves jószága visítását. Az erősen hordóhasú János igen-igen nagy barátja volt az illatozó szilvó- riumnak. Ezt tudták, és eszerint is gondoskodtak róla. Ám tudnivaló volt az is, hogy az idős böllér szeme haragosan villant, ha a pohárkák időnek előtte előkerültek. Azt tartotta, hogy amíg a hurkának-, kolibásznakva- ló a teknőkbe be nincs keverve, meg nincs fűszerezve, addig az italból egy kortyot se ereszthet le a torkán valamirevaló ember, mivel, hogy italosán már igencsak könnyű az ízek közt eltévelyedni. Márpedig a disznóságok- ba a jól eltalált fűszerezés lehel lelket, anélkül ócska kontármunka az egész. János böllér ilyen ember volt. Kövér hízókra veszedelmet régen nem hoz már, de neve még manapság is megfordul a vidám torozók ajkán. Művész volt a döcögve lépegető öreg, ezért hát, hogy öröksége sokáig él. S zegény Gyuri elcsendesedett már, edénybe fogták fel vérét. Előkerült a gazdasszony is, ami most következik, az kemény munka. A jószág hatalmas tömegű nyersanyaggá lényegült át, amit fel kell dolgozni, elkészíteni, fűszeres falatok formájában asztalra tálalni. Az ól tetejére parancsolt eleven lurkókról is elröppent már a csodás varázslat, megjön a szavuk, s amennyire ’megígérték: nem lesznek láb alatt, most ott vannak persze. Pontosan, ahol a legkevésbé kéne. Ordítva vágtatnak, s marják el egymás kezéből a becses kincset, a kunkori malacfarkat. * R. LászhS — csak így, röviden, hiszen amúgy is sok a dolga ez idő tájt — ízig-vérig az ipar embere. Üzemet vezet, füle a lemezek csattogásához szokott. Szállongó port szív és napot nem lát óraszám. Vezetői értekezletre jár, művezetőkkel, szalagdi- rigensekkel hadakozik, s mindenkori hangulatát a napi termelési jelentések uralják. Odabenn, a gyárban. De nem a víg torokban, ahol első választott szakmájának, a szakácsságnak hódolva, sertést bont, húst aprít, mesteri kézzel szórja a tölteni valóba a borsot, majoránnát. Mint vendégként meghívott nagy hírű karmester vezényli alkalmi zenekarát, s keze alatt a szólamok tökéletesen hangzanak. Vajon fáj-e ilyenkor a szíve odahagyott mesterségéért? R. László áligha gondol ilyesmivel, hiszen döntött már. Akik üzennek érte, azok az arányok-ízek tudorát tisztelik benne, s nem tudnak a másik világáról. D élre elkészül a kenyeres leve’s, öklömnyi húsokkal gazdagítva. Megsül a máj, tojást ütnek a pirított velőre. Tekereg a hurka, a kolbász, a lurkók papírcetlire firkantott listával a kezükben járják az utcát, hordják szét a kóstolót. Melyik házhoz mit, és mennyit — ezt a gazdasz- szonynak — kell észben tartani, de hát megvan már a szokásos rendje ennek. Jusson is, maradjon is, sértődés ne legyen. Megpihennek, falatoznak, kicsikét ejtőzködnek. S ugyan mi másról is folyhatna a békés terefere, mint a megüresedett ól jövendő lakójáról? Mindenki tud valamit: melyik vásáron érdemes próbálkozni, ki a megbízható eladó. Milyen legyen a kismalac lábaállása, mekkora a füle. Jó hízó nem válhat akármelyikből! A családfő már a füstölő körül tüsténkedik. Az asszony a fagyasztószekrényben igazgatja el a húsostálakat, s közben arra gondol, ez az újmódi dolog mégiscsak jó beruházás volt. Pedig az ára miatt de nagyon összeveszett az urával! Néha annak is igaza van, de már inkább a nyelvét leharapja. mintsem ezt most elismerje.' . A lurkóknak már rosr- szalkodni sincs erejük, békésen alszanak a tévé előtt. Meglátták a bütykös alját, sorra köszönnek el az emberek. Végére jár a nap, a disznótor napja. Fáradtság lepi meg a tagokat, érezni újra: foga van az időnek. Alighanem kemény jéggel, morcos fagy- gyal virrad meg a hajnal. Sz. M. i
