Nógrád. 1984. december (40. évfolyam. 282-306. szám)

1984-12-24 / 302. szám

/

nógrádi ír ostorok

SZEMÉLYES TÖRTÉNELEM

(

Praznovszky Mihály

Praznovszky Mihály Madách is Nógrád a reformkorban című tanulmánykötete a Palócföld könyvek sorozat hetedik könyve (Salgótarján, 1984.), ja- nuár közepétől már kapható le'z. A kötet, amelyhez Horváth István írt előszót, a szerző hét tanulmányát tartalmazza: Nógrád megye az 1840-es erekben, Madách és a nógrádi köznemesi társadalom 1841— 1858. között „lelkem jobb fele” (Szontágh Pál, Madách barn ia), A Pesti Hírlap nógrádi tudósítói (két ismeretlen Ma- dr h-cikk), Madách politikai törekvései. A lezüllött kisne- mes: Krúdy Kálmán (Egy eltorzult kisnemesi életsors) Az 1847. évi követválasztások Nógrádban. A kötetet bőséges jegyzetanyag teszi teljesebbé.

★

Praznovszky Mihály 1946- ban született Salgótarjánban. A Madách Imre Gimnáziumban érettségizett, ezután Debrecenben, a tanítóképző főiskolán, majd Budapesten, az Eötvös Loránd Tudomány- egyetemen folytatta felsőfokú tanulmányait. 1980-ban doktorált Nógrád megye sajtótörténetéből. 1976-tól igazgatója volt a szécsényi Kubinyi Ferenc Múzeumnak, 1982-től, a Nógrád megyei múzeumi szervezet igazgatója. Üj kutatási területe Nógrád megye kézműves ipartörténete és a mezővárosi fejlődés. Publikációi eddig a megyei múzeumi évkönyvekben, a Palócföldben és más lapokban — köztük a NÖGRÁD-ban — jelentek meg.

Amint arra maga is utal első könyvének hátsó borítójára írt, rokonszenvesen szerény, rövid vallomásában, csaknem egy évtizede megyei kutatási program keretében kutatja a XIX. század első felének magyar köznemességét. E könyvébe fölvett tanulmányait kutatómunkája „melléktermékei”-nek tekinti, maga a kutatási összegzés, most készül.

*

— Azt írod: Nem vagyok

történész, „csak” muzeológus. Miért tartod szükségesnek ennek hangoztatását?

— Mert múzeumban dolgozom. Ebből adódóan tevékenységemet is elsősorban a múzeumi feladatok határolják be. A látogató például csak egy szép kiállítást lát, s nem tudja, hogy e mögött milyen hosszú, sokszor több éves vagy évtizedes belső tartalmi tevékenység húzódik meg. Így többi között a tárgyak gyűjtése, feldolgozása, rendszerezése, azonosítása, minden olyan írásos anyag elkészítése, amely később segítheti más kutatók munkáját is. Mindezt persze csakis tudományos fölkészültséggel lehet végezni. Tehát nekem ez a főhivatásom. Természetesen. ebből a komplex munkafolyamatból egyrészt adódnak közművelődési területek,

* ráépülnek bizonyos tudományos teendők, amelyeket nevezhetünk történészi feladatoknak. Például az adott tárgy- és dokumentumegyüt- tesek alapján olyan összegezések készítése, amelyek jóvoltából az adott korszakot még sokrétűbben ismerhetjük meg. A „vegytiszta” történésznek nem áll ilyen tárgvegvüttes a rendelkezésére. Elsősorban levéltári kutatásra alapozza munkáját, továbbá neki csak a kutatómunkával kell foglalkoznia. Ez persze formális megkülönböztetés. A lényeg szerintem

abban van, hogy a muzeológus is történész a maga módján, hiszen kutatásainak eredményei, bármilyen körülmények között keletkeztek és bármilyen színűek is, végül is csak beépülnek valamely módon a hétköznapi tudata. Én a muzeológus voltomat azért hangsúlyozom, mert nagyon szeretem a hivatásomat.

— Mi határozta meg ezt az érdeklődésedet? Milyen ösztönzések hatására lettél muzeológus?

— Alapvetően az, hogy az általános iskolában olyan tanárom volt — s ezt ma, amikor úgy érzem, tényleg hiány van a pedagógusegyéniségekben igazán szükséges hangsúlyozni —, aki nemcsak bennem, hanem társaimban is megsejtette, s a maga módján irányította a bontakozó érdeklődést. Kelemen Erzsébet volt az első, akivel ma is megtiszteltetés együtt dolgoznom a megyei irodalmi tipográfia készítésében. A másik Ravasz Dezső, a salgótarjáni Madách Gimnáziumban. És itt nemcsak az ő pedagógusszemélyisége az érdekes, hanem a gimnázium akkori szellemisége is, amelyben szabadon alakulhatott és formálódhatott érdeklődésünk. S végezetül, bár nem volt tanárom, meg kell említenem R. Várkonyi Ágnes nevét, akit gyermekkorom óta ismerek és szeretek, s aki mentorként mindig mellettem volt és segített.

— Mi a legkedvesebb kutatási területed?

— Erre nagyon nehéz válaszolni, mert szívem szerint azt mondanám, hogy minden. Kutatásaim színtere a történelmi Nógrád megye. S tekintve, hogy egységben kell vizsgálnom témámat, nem engedhetem meg magamnak azt a fényűzést, hogy csak a történelemmel foglalkozzam. Egv ilyen kis megyében a kutatónak egyébként is kötelessége ,,minipolihisztor”-nak lenni. Politikatörténet, gazdaságtörténet, művészettörténet, irodalomtörténet, sajtótörténet a múlt megannyi szál« összefonódik kutatásaimban, mert hiszem és vallom: a szülőföld történetét csak önmaga teljességében lehet megismerni, kutatni, feldolgozni. De ha végül is szint kell vallani, akkor azt mondom, az én korszakom a XIX. század első fele. Az az időszak a megyében. amikor a polgári nemzetté válá$ folyamatában Nógrád együtt mozdult még

az országos politikával, nem volt semmiben lemaradva, sőt, nagyformátumú politikusokat küldött az eszmei harcok első vonalába. Ezt a Nograd megyét kevesen ismerjük, pedig a patópálos, a nemtörődöm, a buta magyar köznemes mellett éltek ekkor Nógrádban Madáchok, Szon- tághok, Kubinyiak, Sréterek és még megannyi jól fölkészült, iskolázott köznemes politikus. Az ő életmódjukat, iskoláztatásukat, politikai érzékenységüket, egész mentalitásukat kell vizsgálnom és bemutatnom azért, hogy a mai nógrádi ember ne csak elhiggye, ilyenek voltak, hanem el is fogadja példájukat követendő életmintaként. Ügy hiszem, még soha ennyire nem volt szükség arra, hogy sokoldalúan művelt, a pillanatnyi helyzethez igazodni tudó, döntésre érett, népben és nemzetben gondolkodni képes ember éljen e kicsiny hazában. Ehhez segíthet hozzá minket, ha a történelmet nem megunt iskolai tantárgyként, hanem személyes sorsunkként fogjuk föl.

— Hogyan kerül ebbe a sorba — és a kötetbe is — Krúdy Kálmán? _

— Krúdy Kálmán, azt a

másik életutat mutatja, amely a kor-zak — s wrőfrdjiA meg őszintén, létszámába« nagyobb — köznemesi^ réte.e előtt állt. Az elszegér < “‘tett, a korszerű gazdálkodó.; : méreteit nem elsajátító, a politikai küzdelmeket csak pasz- szívan szemlélő, vagy abban esetleg manipuláltan résztvevő kisnemesség útja egyenesen és visszafordíthatatlanul vezetett a pusztulás felé. Olyan mélyre nem mindenki jutott el, mint Krúdy Kálmán, aki végül is körözött rablóként csendőrök golyója által halt meg, de tragikus sorsát párhuzamba állítva — mondjuk — Szontágh Pál életútjával, minden magyarázat nélkül igazolható, mi között lehetett és kellett választania a korszak emberének, s hogy a helyes, vagy helytelen döntésnek mik voltaik a következményei.

— Bár az eddig elmondottakból már nyilvánvaló lehet, mégis megkérdezem, miért foglalkozol Madáchcsal és mit jelent számodra a költő?

— Az az igazság, hogy én önmagában nem foglalkozom Madách Imrével. Amikor a múlt század első felének köznemesi társadalmát kutat tana — s e tárgyban írt tanulmányaim megjelentek a múzeumi évkönyvekben — óhatatlanul mindig föl bukkant Madách neve is. Ez érthető, hiszen a megye egyik meghatározó vagyonú és politikai szerepű családjáról volt szó. Így. került szóba Madách. Amikor például az utolsó rendi országgyűlés nagy csatáira készültek a nógrádiak, az ifjú politikus korát meghazudtoló bátorsággal és következetességgel vett részt a küzdelmekben. Ezenkívül persze, még sok minden más is említhető lenne, de egyet mindemképpen tudni kell, én akkor is foglalkoznék Madáchcsal, ha a sors jóvoltából most nem muzeológus, hanem programozó matematikus lennék, mert az ő szülőfödje az én szülőföldem is. Az ember tragédiája pedig az én „Bibliám”, amely még soha, életem egyetlen szakaszában sem hagyott cserbe, ha hozzá fordultam kérdéseimmel.

Tóth Elemér

Káldi János:

Téli

Napok óta négy kis türpc buksi fejét azon törte: hol és miként ünnepel, mikor halkan — mint a dallam — füvet és fát betakar a hólepel.

mese

A legkisebb kigondolta: költöznek egy vájt tobozba, tündért lesz s csodajó.

Mind a négyen szél-serényen tesznek-vesznek, s fényesül a háziká.

Ha majd eljön a karácsony, s dér ül már a kerti rácson, dúdolgatnak odabent.

, Mint a harang, zendül a lant, s bűvös hangja, álom szárnyon tovaleng.

„Megfejtésül

„Viszi a ködöt az idő —

és az időt mi hoztuk m.ugnnkltar

(József Attila)

— Nevem Valló Emil, Monoron születtem, bpám kelmefestő és vegytisztító iparos volt, nagy szakértője a munkájának, akkoriban még vándoroltak az iparos segédek, ő a kelmefestés fellegvárában tanulta ki a mesterség fogásait Németországban. Ott ismerkedett meg a német szociáldemokráciával is. Amikor hazatért Pestre — mert akkor már ott laktunk — ő volt az anilinfestékes eljárásnak itthoni legjobb ismerője. így lett ő például festési ügyekben, vitás, peres esetekben igazságügyi szakértő is. Tizenkilencben, a Tanácsköztársaság idején, mindezekből következve válhatott a két legnagyobb budapesti kelmefestő cég termelési biztosává, ami azt jelentette, hogy egy személyben volt vállalatvezető, szakszervezeti titkár és párttitkár, de a munkásmozgalmi történet- írás mindmáig tulajdonképpen adós maradt a termelési biztosuk munkájának teljes feltárásával.

Pesten aztán a kilencedik kerületben éltünk a Haller utcában, a piachoz közel, így lettem fradista, játékos is egy időben az utánpótláscsapatban, öcsém és húgaim is a kelmefestő iparban dolgoztak, jómagam a háború után kerültem Balassagyarmatra, mint vármegyei szociális felügyelő. Itt hoztuk létre a kórházban a debreceni után az ország második hadifogoly-gondozóját. Később mint főkönyvelő jó néhány nógrádi cég és szövetkezet pénzügyeit hoztam rendbe... De ez már egy másik történet. A rejtvény, vagy mondjam így rejtély, már a nevemmel elkezdődött.

— Nagyon sokam kérdezték tőlem az évtizedek alatt, hogy lettem rejtvényszerkesztő, mert ma az vagyok elsősorban. A Magyar Nemzetnek húsz éve készítek rejtvényeket, dolgozom a Fülesnek is és az Üj Tükörnek, más lapoknak. Hogy lettem? Valahogy így adódott; a rejtvénykészítés végigkísér egész életemen. Némi magyarázatul szolgált, amikor vagy tíz-tizenöt évvel ezelőtt kezembe került a magyar utónévkönyv, abban olvastam, hogy az Emil név, amely „jellegénél” fogva a családunkban teljességgel szokatlan volt — még Jenő vagy László sem volt közöttünk — mit is jelent?! Versengő, vetélkedő — ezt jelenti az Emil, hát elég furcsa a sok János meg Gyula, Mihály között. Rendben van, „vetélkedő” — ez az egész életemben végigkísért. Az eredete számomra meg onnan adódott, hogy volt nekem még Monoron egy Róza nevű nagynéném, keresztanyám, aki csak úgy vállaJt engem a névadásban, ha Emil leszek! Oka egyszerű; egy csélcsap újságíró volt a vőlegénye Róza néninek, akit aztán elhagyott az az ismeretlen kolléga, nos, ő volt Emil. Róza néni bennem akarta ezt a névvel súlyosbított reinkarnációt végrehajtani, ami sikerült is neki a mellékelt ábra szerint. De aztán a Róza néném számomra egész életemben olyan vörös fonalként vonult végig, ami sorsom alakulásában, sokszorosan megjelenő szerencsémben nénémet sejtette jóindulatú közbeavatkozásaival — legalábbis én így vélekedtem akkor is, amikor Róza néném már rég nem élt. Ha a sorsom valami jó fordulatot vett, mondtam mindig és mondom ma Is „Na, persze a Róza néni...” Így voltaim úgy katona a háború alatt, mint talán senki más, puska sem volt a kezemben, de ez később következik, elébb valamit az iskoláról, ahol nagyon hamar belekezdtem a rejtvénykészítésbe.

Az Ernő utcai elemiből csak arra emlékszem, hogy télen volt egy fehér puha sapkám, aminek a tetején egy nagy fehér pompon díszelgett. Erre emlékszem, de közben azért megtanultam írni, olvasni valószínűleg azért, hogy később tudjak keresztrejtvényt készíteni. Elvégeztem a négy polgárit, mint félárva — mert apám közben meghalt —

tandíjmentességre kellett törekednem, de

nem nagyon tanultam, fociztam a Ferencvárosi Törekvésben; mi tapostuk ki a nagycsapat új cipőit, ennek fejében az ő kiselejtezett mezükben játszhattunk. A kereskedelmi iskolai önképzőkörbe azért nem vettek be, mert oda csak jó tanulók kerülhettek, nekem meg félévenként négy-öt szekun- da is jutott. Év végére kijavítottam őket de egy évben elszámítottam, és osztályt kellett ismételni, az önképzőkörbe nem kerülhettem, „majd én megmutatom nekik, hogyan kell jó újságot készíteni”. Megalapítottam a Törekvés című sportlapot, amit kőnyomat-os- ként adtam ki és abban már volt rejtvény is! Akkor még nem volt keresztrejtvény, azt sajnos, nem én találtam ki, de az én újságomban — két számot ért meg — már volt lóugrásos rejtvény. Akkor voltam tizenhét éves. Éreztem, tudtam, hogy kell a rejtvény, meg helyet is foglalt. Szilárdan hittem, hogy ezt a rejtvény dolgot is a Róza néni súgta nekem. A bukások miatt néhány szülői pofon kíséretében betiltották az újságot, ez volt az első betiltott lapom, később volt egy másik, sokkal komolyabb körülmények között 1944-ben...

— Huszonötben jeleni meg Magyarországon az első keresztrejtvény. Kristóf Károly készítette. Most ment nyugdíjba a Fülestől, nem volt rejtvénykészítő, inkább színházi szerző és kritikus eredendően. Ily módon nyolcvanötben éppen hatvanéves lesz a magyar keresztrejtvény-készítés! Ebből ötven- hetet masam is dolgoztam rejtvénykészitóként, mert ezt soha seen hagytam abba. Huszonnyolcban a szomszéd Brüll bácsitól kapott kölcsönlapok nyomán készítettem az első keresztrejtvényemet az akkor haladó értelmiségi lapnak számitó Az Üjság számára. Az ötletet nyilván Róza néném sugallta. A lap legitimista monarchia párti beállítottságához igazodva a sötét kockákkal a magyar korona körvonalát szerkesztettem ki, ami nagy sikert hozott és kértek tőlem a laptól további rejtvényeket is. A nevem akkor jelent meg a lapban először — Brüll bácsi nagyon elégedett volt velem és beszerzett egy textiilüzletbe eladónak, azt azonban nem csináltam sokáig, mert nem voltam elég erős ahhoz, hogy a könnyűnek mondott selymeket végszámra hordjam a válogatós hölgyek elé. De akkor már a rejtvényekért nekem fizettek, a nyeremények közül kaptam én is egy doboz csokoládét egy pár női harisnyát és egy fényképutalványt, ami azt jelentette, hogy a Diskai műtermében Pesten készítettek rólam egy ingyen képet, hát az egész családot elláttam fényképpel és utalvánnyal.

Aztán megismerkedtem Gál Györggyel.' Harminckettőben induLt az ő rejtvénylapja az „Izé”, egy darabig fejtettem, de aztán készítettem is neki. Az „Izé” tulajdonképpen a Fülesnek az őse, hiszen a Fülest is Gál Gyuri alapította. Nagyon rendesen fizetett értük, rejtvényenként három-négy pengőt. Három pengőért három pár csirkét lehetett venni. A harmincas évek az állásnélküliség évei voltak, jól kiegészítettem a megélhetésemet Gál Gyuri pengőivel. Néha gyorsírást vállaltam, képet árultam. Később összejöttem a Színházi Életnél Grätzer Józseffel, aki vette a rejtvényeket többek között Tabi Lászlótól is, aki a pályája kezdetén szintén rejtvényeket készített, de hát a rejtvényirodalom is egyfajta irodalom és a humortól sincs távol. A Színházi Élet azonban csak fél pengőt fizetett, ezen hamar összekaptunk és otthagytam. Bejöttek azonban az első faji megkülönböztető törvények és eljött hozzám Gál Gyuri, hogy csináljak én rejtvény- újságot! Hát össze is hoztam valahogy kölcsönből, elindultam a Magyar Rejtvényújsággal, az első számok után havonta meghozott ezer pengőt is, ami nagy pénz volt. Gál bedolgozott, többet is fizettem neki, mint ő korábban nekem, hozott más is, aki akikor rossz helyzetben volt és ma megbecsült magyar író, de jöttek mások is; a Ná- gel bácsi például, feleségének szalonja volt, elvették tőle, még varrónőnek is nehezen maradhatott, ő is csinált egészen jókat Nagy Zsigmond álnév alatt, az említett író Parabola néven készítette a rejtvényeket, jött a kor egyik legjobbja is, Somogyi Miklós, a Szivárvány szerkesztője volt a nehéz időikig. Állítom, hogy a legjobb magyar keresztrejtvény-készítő volt, szellemes, friss olyan Radnóti-típus, csendes, intellektuális. Somi álnév alatt jöttek a munkái. Somogyit gyakran bevitték munkaszolgálatra, egyszer elvitték a frontra is, mielőtt elment eljött „Emil, a feleségem egyedül van, állása nincs segíts neki, majd én ledolgozom.” Feleségének küldtem a pénzt havonta. Egyszer beállított a frontról hazajött társa és letett elém az asztalra egy csomó miniatürizált rejtvényt, amit a bakancsába hozott haza. „Hát kérem, mi ott aknákat szedünk, nem nyugdíjas állás, de amikor este holtfárad- tan hazaérünk a barakkokba, a Somogyi nekiül rejtvényt készíteni.” Lexikonja nem volt, kicsibe csinálta őket a meghatározások nélkül. Ezeket aztán közöltem is itthon. Végül a Somogyi hazajött, talán a rejtvények mentették meg akkor. Közben betiltották a rejtvényújságomat is. Sajnáltuk Somogyival nagyon, de mit lehetett tenni? „Adjunk ki olyan kis füzeteket, amihez tizenegy darabig nem kell engedély” mondta Somogyi, hogy megéljünk valahogy. El-elvitték munkára, egyszer írt egy lapot, hogy keressem fel, Vác alatt van egy híd kőszentekkel, ott dolgozik a medernél. Azért hivott még ott is, hogy a rejtvényekről tárgyaljon velem, persze a csendőr messzire zavart. Ez volt Somogyi, akkor láttam utoljára, később tudtam meg, hogy a Duna-parton gyilkolták meg társaival együtt. A betiltás miatt én behívattam magam katonának, szó szerint protekj dóval elkerültem egy hadapród-tanfolyam- félére, ahol alig csináltunk valamit és ahonnan karácsony előtt regényes módon sikerült hazaszöknöm, A betiltás meg úgy történt, hogy amikor a németek megszállták az országot nemsokra rá felhívattak a sajtófő- nökségre, ahol egy korabeli Haeffner nevű sváb nád volt a sajtófőnök már „a Magyar Rejtvényújságnak is állást kell foglalnia a magyarság élet-halál harcában... Magának állást kell foglalni...!” Azt követelte, hogy álljak át az „időszerű politikai humorra”! Én meg szórakoztatni akartam, nem zárhattam ki semmilyen csoportot, mert akkor befuccsolok, de amúgy sem tetszett ez egész.

— A felszabadulás után arra gondoltán^' itt van ez a betiltott száma a Magyar Rejtvényújságnak, ki kellene adni a piacra. EW igazítás után felkerestem a szovjet parancsnokságot, ahol a „Gazetta” nevű ajtó mögött szovjet uniformisban egy magyar írót találtam. Az újságot ő sem engedélyezte, pár évig nem volt magyar rejtvény, de aztán újra indult és akkor találkoztam az újság- írószékházban az egykori Majorral, Illés Béla íróval. Jót nevettünk az első találkozáson, de akkor már régen volt újra rejtvény is a hazai lapokban.

T. Pataki Laszlft í

1

I