Nógrád. 1984. november (40. évfolyam. 257-281. szám)

1984-11-07 / 262. szám

I.

A mi falunkba hajnaltájt Jöttek be az oroszok.

Hideg volt, ködös novemberi hajnal. Alig pirkadt még, a házaknak csak a körvonala sejlett a finoman szitáló, aprószemű esőben. Az úton óriási pocsolyák fénylettek, és mindenütt bokáig ért a sár. Még a kutya se ugatott abban a nyirkos, barátságtalan időben.

Este még a németek voltak a faluban. A kastély ablaka sokáig világított, mögötte mulattak a tisztek. Az árnyékuk Is látszott a szép csipkefüggönyön. Mert olyan magabiztosak voltak, hogy még csak el sem sötétítettek. Pedig igencsak a szomszédban Ugattak már a géppuskák.

Aztán, éjfél felé, elsötétült a kastély ablaka is. Motorzúgást lehetett hallani még egy darabig, majd az is elcsendesült. Néma falu lett a miénk azon az éjszakán. Csak az eső szemezett halkan, kitartóan, mert neki mindegy, hogy háború van-e vagy nincs.

Mi hamar elaludtunk, édesanyám már nyolc óra félé eloltotta a lámpát, mert alig volt petróleum, spórolni kellett vele. Egy darabig még néztem, milyen mintákat rajról a sparhertban lassan kiéivé tűz a platni résein át a mennyezetre, végül engem is elnyomott az álom.

Arra ébredtünk, hogy keményen verik az ajtót.

— Ki az? — kiáltotta édesapám.

— Szovjetszkij szoldát! — hallatszott kívülről, ellent- teondást nem tűrő hangon.

— Jézus Máriáin, most ml tesz? — riadozott édesanyám.

— Ml lenne? — felelt az Breg egykedvűen. — Kinyitom az ajtót, míg ránk nem törik.

És ment is azonmód, ingben, hosszú alsóban kifelé, mögötte édesanyám a nagy fekete kendőben, amelyet csak úgy, a hálóréklije fölé terített. Mari húgom riadtan meresztette nagy fekete szemét a dunna alól, nem is látszott belőle más, csak a homloka, meg a két nagy bogár szeme. Nem mondom, én se éreztem magam valami jól, s igencsak kicsire összehúzódva kushadtam a vackomban.

No, bejöttek. Négyen voltak, mindegyiknek géppisztoly a kezében. Sárosak, borostásak, marconák, És biztos, hogy nagyon fáradtak is. Keményen rivalltak apámra:

— Nyemet van?

— Van a frászt! — körül- mutatott. — Ha nem hiszed, nézd meg.- Nem kellett nekik kétszer mondani. Benéztek ágy alá, búbos kemence mögé, a pitvarba. a tisztaszobába. Még a padlásra is felmentek.

Németet nem találtak. Nem is találhattak, odább állt mind csendben az. éjszaka lenle alatt, amint az később aztán .kitudódott. Miután pedig az istállót is átkutatták, megint belőttek a melegre.

— Mama! Viz van? — kérdezte az egyik anyámat.

— Van hát! Víz. az van!

És már indult is a vizes^

kanna felé.

— Várj! — rivallt rá apám.

Kiment, hozta a demizsont. Lététté, poharakat szedett te a polcról, bort töltött beléjük:

— Ezt igyátok!

Lehúzta mindegyik a maga poharát, s indult kifelé Apám

még töltött volna, de . egy mozdulattal elutasították. Siettek. Aki negyediknek ment ki, az ajtóban még visszafordult és ezt mondta:

— Ruszki szoldát jó. Vojna nyem jó.

Elmentek.

Mi pedig néztünk egymásra. Anyám szemében az öröm és az aggódás váltotta egymást. Rosszabat várt,

— Zdrasztvujtye — mondta, s udvariasan előrehajolva papírt mutatott elénk.

Néztük a titokzatos, cirill betűs, pecsétes papírt. Életünkben először láttunk ilyet.

— Nálatok fogok lakni — mondta aztán. — Itt van róla a papír. A nevem Nyikoláj.

Nem beszélt jó! magyarul, nem értettünk minden szót, de szerencsére apám az első világháborúban megtanult valaI

...I’h!

ö

rült, hogy ilyen simán ment minden, de attól, ami ránk vár, még aggódott.

Édesapám töltött magának, egy hajtásra kiitta a bort, de nem tette le a poharat. Maga elé tartotta, s úgy nézte, mintha sose látott volna hasonlót.

mit oroszul, és ebből ránk is ragadt valami — valahogy mindig megértettük egymást.

II.

Alvásról persze, már szó sem lehetett.

Felkeltünk mind. Édesanyám tüzet gyújtott a konyhába, apám kiment ellátni az állatokat. Ment volna Mari is kifelé, de anyám ráförmedt:

— Jössz vissza rögtön! Egyéb se kell nekem, mint hogy valami bajod legyen! Háború van odakint!

— Igen, édesanyám, de mit csináljak, ha mégis ki kell menni...

— Na jó, de aztán siess befelé. Nehogy a kerítéshez menj! Nehogy kinézz az utcára!

Indultam én is.

— Te se mászkálj a kerítés felé!

— Jó, nem mászkálok.

Persze, mindjárt oda mentem. Lestem ki a deszka rései között. Tele volt az utca oroszokkal. Nagy teherautók dübörögtek, aztán harckocsik jöttek.

— Ez a T 34-es mondtam magamnak izgatottan. — Szörnyű nagy gép. Vajon Pálinkás Jóska is látja-e? Biztosan őket is felverték.

Hét óra volt, mire keresztülvonultak a falun. Tízig csend volt. Akkor újabbak jöttek, de ezek már nem siettek. Sorra hajtottak be az udvarokba az óriási teherautókkal, meg mindenféle harci gépezetekkel Hozzánk nem jöttek, mifelénk mát nem jutott belőlük.

Tíz óra felé végre nálunk is nyikordult a kiskapu. Vé- konyoénzű, szőke hajú gyerek lépett be rajta Bizony gyerek volt! Alig iehetett két évvel idősebb nálam, sokat mondok, ha azt állítom, hogy tizennyolc éves volt Akkora kö- penv volt rajta, hogy kétszer - is körülérte volna a derekát, sapkája pedig csak azért nem csúszott a szemébe, mert megtartotta a két füle. Barátságos mosoly ült az arcán. nagy. kék szeme bizalommal sugárzott ránk

Szóval: néztük a papírt. Közben a fiú észrevette a húgomat. Egyszerre fülig vörös lett, igazított egyet a sapkáján, és külön feléje meghajolva, elismételte a nevét:

— Nyikoláj.

Aztán nyújtotta a kezét. Sorra paroláztunk vele. Mari leszegte a fejét, rá nem nézett volna egy világért. Pedig láthatta volna, hogy amikor vele fog kezet a fiú, céklavörösről cinóberpirosra vált az arca. Akkorát nyelt is hozzá, hogy azt hittem, mindjárt kiugrik az ádámcsutkája.

Betessékeltük a házba. Mo- tyóját lerakta a konyha sarkában, anyám kinyitotta a tisztaszobát.

10

NÓGRAD - 1984. november 7„ szerda

— Itt fogsz aludni — mondta neki.

Megilletődötten nézett szét a mi kis egyszerű szobánkban.

— Szép — mondta, szinte áhítattal. — Nagyon szép. — Aztán szomorú lett az arca. — Nekünk is volt ilyen, de már nincs.

Nézte a párnákkal, dunnával felpúpozott két ágyat, az asztalt, a székeket, a cifra keretes tükröt a falon.

»

— Már nincs — mondta még egyszer. — Már semmi

sincs

— Hát mi történt? — kérdezte apám.

— A nyemci repülőgépek lebombázták a házunkat. Porig. Minden kaput. Anyám

meghalt, apám meghalt, a húgom is meghalt. Olyan volt mi a ti lányotok, csak szőke. De neki is két fonatban lógott a haja, és ő is mindig kék szalagot font bele, mint a ti lányotok. És olyan szép is volt. És Jekaterinának hívták. ..

— Ó, te szegény gyerek — fogta meg anyám a fejét. — Neked is jól kijutott, ilyen süldő létedre.

Nyikoláj szőke, borzos feje anyám vállára hullott.

De csak egy pillanatra. Aztán katonásan kihúzta magát a fiú, és mosolyogni próbált:

— Inkább mondd meg, mit segítsek: kell víz? Vágjak fát? — kérdezte.

— Egyél elébb, mert biztosan éhes vagy — mondta anyám.

Nyikoláj elnevette magát és a fejét kezdte ütögetni: .

— Ö, hogy én milyen buta vagyok! Hogy mindjárt nem ezzel kezdtem!

Elővette a sarokból a hátizsákját, kicsomózta a nyílását. Jól megtermett vadnyulat ráncigáit ki belőle, és tette le sugárzó arccal a konyhaasztalra :

— Ma reggel lőttem. Főzd meg ebédre. Még vacsorára is lesz belőle.

Mindjárt nagy készülődésbe kezdtünk. Apám fogta a nyu- lat, kivitte megnyúzni. Én Nyikoláj jal vízért mentem a kútra, Mari hagymát pucolt anyám meg az edények között rendezet nagy csörömpölést.

Kis idő múlva már újra mindnyájan együtt ültünk a konyhában, és míg a lábasban, fazékban Totyogott a nyúlhús, a jó ebéd ránk váró élményétől felvillányozottan beszélgettünk.

Apám megint fogta a demizsont — nagy barátságban is volt vele mindig — és megkérdezte Nyikolájt:

— Iszol egy pohár bort?

Szégyellősen mosolyodott el.

— Hát..'. há nem sajnálod. .. egy pohárral meginnák. De csak egy pohárral.

No, töltött az ö' -tg. én !s kaptam egy pohárkával. Koccintottunk, kortyoltunk nagy tisztességgel. Aztán apám kétfelé törölte a bajuszát és megkérdezte :

— Hová való vagy. te fiú?

— Nagyon messzire — felelte Nyikoláj. -- Ha mos? elindulnék, mennék vagy két hétig, míg hazajutnék.

— Aztán milyen vidék az? Hegyes?

— Nem. Síkság van arrafelé, mint itt. Sok szép búza terem mifelénk. Olyan a szeme, mint az acél.

— Na, itt se kutya — támadt fel apámban a nemzeti büszkeség. Nézte a lelkesen magyarázó/ fiút, majd más irányt szabott a beszélgetésnek:

— Aztán hogy kerültél te ebbe a katonamundérba? Gyerek vagy te még ehhez!

— Hát az úgy volt, hogy a németek nemcsak lebombázták, hanem el is foglalták a falunkat. A férfiakat mind összeszedték, elvitték. Engem is. Dolgozni kellett nekik. Elhoztak egészen Kárpátokig. Ott Volóc mellett szabadítottak ki bennünket a mieink. A parancsnok, az őrnagy elvtárs, aki most is a parancsnokunk, megkérdezte, hová való vagyok, haza akart küldeni. De kértem, ne küldjön, nincs senkim, egyedül maradtam, a házunkat is lebombázták. Biztosan találnak majd valami ne- kemvaló munkát. Addig könyörögtem, míg engedett. Azt mondta, én leszek a futárja. De a frontra sose engedett ki. Hiába mondtam, hogy nem vagyok már gyerek, csak nem engedett. De azért katona vagyok. Igazi katona.

Közben kész volt az ebéd. Nagyon ízlett Nyikolájnak a nyúlpaprikás. Háromszor is vett belőle, a.vyám meg örült.

Ebéd után Nyikoláj elment, csak este felé tért haza. Nagy csokor őszirózsa voll a Kezébe. Ilyen őszirózsát csak a kastély kertjében lehetett látni. Egyenest ment Marihoz. Megállt előtte, persze, megint fülig vörösen

— Neked hoztam — nyújtotta a virágot.

Mari állt, vele szemben, leszegett fejjel, és a világért se vette volna el a csokrot.

— Fogd már meg, te máié! — förmedtem rá.

Erre elkapta a csokrot és beszaladt vele.

Nyikoláj .rám nevetett:

— Nagyon kedves, szép húgod van — mondta.

— Ez kedves? — legyintettem. — Buta, mint minden lány.

— De akkor is szép. És hatha nem is buta? — védte.

— Ajjaj, dehogynem. Folyton csak cicomázza magát. Nem látod, hogy másik blúz van rajta? A kék szalagot meg, ami a hajában van, délután kivasalta, úgy fonta vissza.

Nyikoláj hirtelen szót váltott:

— Nemsokára jön az őrnagy elvtárs. Azt mondta, meglátogat, meg akar ismerni benneteket.

Meg is jött, nem sokkal vacsora után. Szép szál, hatalmas ember volt. Széles vállán úgy feszült a köpeny, mintha ráöntötték volna. Barátságosan rázott kezet a szüleimmel, meg velem is, Marinak megsimogatta az arcát, s nevetett:

— Most már tudom, kinek szedett az én egyik emberem virágot a kastély kertjében. No, bizony, jó helyre került az a virág.

Több se kellett Marinak. Futott ki az udvarra.

Hellyel kínáltuk az őrnagyot, Nyikoláj úgy sürgött- forgott körülötte, mintha ő lenne a házigazda. És közben be nem állt a szája, csak dicsért bennünket. Meg persze, az ebédet is, amelyet az 6 nyulábó! főzött meg olyan jól édesanyám.

Apám, persze, megint csak ment a demizsonért, de az őrnagy elvtárs sem jött ám üres kézzel. Benyúlt a köpeny óriási zsebébe, és egy üveg vodkát húzott ki belőle.

— Kóstoljuk csak meg plőbb ezt — mondta.

Beszélgettünk aztán nagy barátságban, majdnem éjfélig. Elfogyott a vodka, sőt, alaposan megapadt a demizson tartalma is. Az őrnagy sokáig rázta édesanyám kezét:

— Hálás vagyok nektek, hogy ilyen jó szívvel fogadtátok a mi ezredünk árváját.

Teltek, múltnak a napok, Nyikoláj lassan egészen hozzánk nőtt. Ügy járt ki-be a házba, mintha itt született volna. Mindig jókedvű volt, mindig fütyült és sose ült tétlenül.

— No, igen derék fiú — mondta többször is anyám. — Tanulhatná] tőle.

Ahányszor hazajött, mindig hozott valamit. És Marinak mindig külön is, mindenféle apróságot.

Ilyenkor mindig megpróbált vele néhány szót beszélni, de Mari csak állt előtte leszegett fejjel, mint afféle buta lány, aztán mindig elszaladt.

Nyikoláj ettől még pirosabb lett, széttárta a karját, mosolygott.

Két hete nálunn volt mar, amikor egy reggel így köszöntött ránk:

— Ma elmegyek, messzire!

Boldog izgalom ült az arcán.

— Hová mégy?

— A hadosztálytörzshöz, élelmet vételezni. Képzeljétek, az őrnagy elvtárs rám bízta az egészet. Csak a sofőr jön, meg én, meg néhány katona, a biztonság kedvéért. Lehet, hogy este nem is jövök vissza.

Szép, derűs idő volt, a november végi nap bágyadt fénye rezgeti a kopaszodó akácfák lombján. Nyikoláj sorra kezet rázott velünk. Amikor Marihoz ért, megkérdezte:

— Mit hozzak neked?

Persze, nem felelt semmit,

csak a vállát vonogatta. Ahogy szokta.

— Azt ugyan faggathatod — mondtam. — Kuka, mint minden lány.

— Nem baj — m ipdta Nyikoláj. — De azért én mégis kérek tőled valamit. Add nekem útravalónak, a szalagot a hajadból.

Mari hallgatott egy darabig, aztán felkapta a fejét.

— Nem! — mondta és beszaladt a házba.

Jött a nagy teherautó, Nyikoláj felkapaszkodott rá és integetett, míg csak el nem veszett a szemünk elől.

Este vártuk, vacsoráig nem jött. Anyám félretette a részét a melegre. De csak neftí érkezett meg.

— Biztosan holnap jön — mondtam. — Említette is; hogy esetleg csak holnap jön vissza.

Reggel megint esőre ébredtünk. Fújt a szél, kegyetlenül hideg lett. Egy-két hópehely is szállt már az esőcseppek között.

Tizenegy óra felé az őrnagy állított be hozzánk. Máskor derűs arca most komoly volt. Szótlanul íogo't kezet mindenkivel, aztán leült a felkínált székre.

— Nagyon szomorú híiem van — mondta végül,

— Mi történt? — kétdezte anyám, rosszat sejtve.

— Nyikoláj, szegény Nyikoláj. ..

— Meghalt?

Némán bólintott, aztán így folytatta:

— Ma reggel. Németek 1 támadták meg az aut Íjukat. Hatan voltak tizennottő ellen. Harcoltak utolsó leheljükig. Amikor a legközel-bbi alakulat emberei mégha!1 -•tták a lövöldözést és odafutottak, Nyikoláj már halott volt. Igazi kis hős volt, bátor, derék gyerek. Soha, soha nem bocsátom meg magamnak, hogy elengedtem.

Elhallgatott, döbbenten, némán meredtünk egymásra. Az őrnagy zsebébe nyúlt. Nagyot, mélyet sóhajtott. Tarka selyem sálat vett ki a zsebéből, s tette le az asztalra.

— Amikor a köpenyét kibontották, ezt a kendet találták nála. Ilyen kendője sós« nem volt. Biztosan neked szánta, kislány.

Mari halottfehéren nézt» egy darabig a sál it, aztán két kezét az arcához kaota, felugrott, kifutott a házból

A kert végében találtam rá. Háttal állt nekem, a bokáig érő latyakban. Egyik varko- csából bár kifonta, a másikból éppen most húzgíMa ki a kék szalagot. Aztán tépni, ci- bálni kezdte. Keze vadul járt, mint a motolla. És amikor már ezer darabra tépte, mind a két szalagot, kis csizmája elkeseredett dühvei taposta minden darabját, a hideg, szerteirecesenő sá’-ba

Szombathy Islváa