Nógrád. 1984. november (40. évfolyam. 257-281. szám)

1984-11-24 / 276. szám

Egy meg nem ért

Az Alföld festője

Salgótarjánban

születésnapra

Nádasdy Kálmán emlékezete

„Nádasdy mindig adott, mindig osztogatta a kincseit, és nagyon sok kincse volt. Benne egyesült a XX. századi magyar kultúra különleges gazdagsága, Ady Endre költészete, Bartók és Kodály zenéje, pedagógiája, a magyar kabaré, a dalművészet, az operettirodalom ihletése, a zenés és prózai világ- irodalom teljessége fért el tudásában, és kelt életre pros- perói magatartásával” — írta 1983 augusztusában Lengyel György az Űj Tükörben, Nádasdy Kálmánra emlékezve.

November 27-én lenne 80 éves, ha négy esztendeje nem ragadta volna el a hirtelen halál. Hat évtizedes páratlanul gazdag életpálya zárult le azon az áprilisi napon. Mindössze 16 éves volt, amikor a középiskolás fiú olasz nyelvgyakorlásként lefordította a Gianni Schicchit. Az Operaház aztán ennek alapján megrendelte tőle a műfordítást. S ettől kezdve volt zenés és prózai színházak rendezője, tanár és igazgató, fordító és zeneszerző.

A középiskola elvégzése után, 1922—25. között az Operaházban volt rendezőasszisztens. 1925—32-ig zeneszerzést tanult, 1928 és 32. között Kodály Zoltán tanítványa. 1933- tól az Operaház rendezője, majd főrendezője. A Színház- és Filmművészeti Főiskola zenei rendezői főtanszakának vezetője, majd az iskola főigazgatója, a Színházi és Filmművészeti Szövetség elnöke volt. Háromszoros Kos- suth-díjas, kiváló művész.

Évszámok, adatok, mögöttük a sokoldalú, szenvedélyesen dolgozó, nagy tudású ember. Hogyan is írt róla 75. születésnapja alkalmából Bessenyei Ferenc? „Akihez közülünk olyan kegyes volt a sors, hogy ennek az üstökösnek a fénycsóvájába kerülhetett, az magán hordja a jegyeit, amíg él. ö az utolsó polihisztor, akiben együtt a zene, a cselekvés.”

Nevéhez kiváló operarendezések fűződnek,’ mint az 1934- es Don Carlos, az 1937-es Tosca és Turandot, a felszabadulás után az Othello, Mej- tusz Ifjú Gárdája. Híre túljutott a határokon, a milánói Scalába, a velencei La Feni- cébe, a bécsi Staatsoperbe hívták a Turandotot, a Bohéméletet, a Faustot színpadra állítani.

A felszabadulás után a prózai színház felé is fordult érdeklődése. Megrendezte a Nemzetiben a III. Richardot és az Othellót, a Madáchban a Rokonokat, az Operett Színházban a Szabad szelet. Munkáinak méltatásaiban visz- szatérő jelzők: a színpadi titkok beavatottja, zsonglőrje, varázslója, virtuóz játékmestere —, ahogy a nekrológjában a Népszabadság idézte.

A filmművészet is izgatta alkotói fantáziáját. Nevéhez fűződik az első magyar zenés film, a Gül Baba rendezése 1938-ban, továbbá az első színesfilmé, a Ludas Matyié 1949-ben.

1965-ben nyugdíjba ment, de tovább tanított. Hetvenötö- dik születésnapján Major Tamás köszöntötte a rádióban. Sándor Judit a Muzsika című lapban. A többi között ezt írta: „Semmitől sem irtózott úgy, mint a közönytől, semmi sem dühítette úgy, mint a langymeleg középszer, semmire sem áldozott annyi időt, energiát, mint arra. hogy a rutin-attitűdből kirázza munkatársait, és megteremtse, g fenn is tartsa azt az izgalmasan feszült atmoszférát a színpadon, ami nélkül nem tudott dolgozni.”

Erdős Márta

Velence megmentése

A képviselőház után az olasz szenátus illetékes bizottsága is jóváhagyta azt a javaslatot, hogy fordítsanak 600 milliárd lírát (320 millió dollárt) a tenger által veszélyeztetett yelence megmentésére.

A velencei hatóságok szeptemberben közölték: 31 cégből álló konzorciumot bíznak meg azzal, hogy a dagály elleni védekezés céljából kapukkal ellátott gátrendszerrel zárják le a velencei lagúna három bejáratát. 1973-ban már 300

milliárd lírát fordítottak az „Adria királynőjének” megmentésére és azóta sikerült megállítani a cölöpökre épült város süllyedését. A lagúna vizét felduzzasztó dagály azonban továbbra is veszélyezteti % várost, a Szent Márk tér ezen a xhéten is víz alá került. Az utóbbi évtizedek során a különféle építési munkálatokkal kapcsolatos feltöltések ugyanis csökkentették a lagúna vízbefogadó képességét így a dagállyal

beáramló tengervíz a korábbinál jobban megemeli a víz- szintet és emiatt gyakran elönti a város egyes részeit. A felbecsülhetetlen értékű műemlék város pusztulását az is sietteti, hogy a lakosság száma évek óta csökken.

A város megmentését célzó korábbi tervek elfogadását az érintett intézmények közötti politikai eivakodás hiúsította meg.

Az ember tájakhoz kötődik, a tájak az ember által fejezik ki szellemiségüket. Lényegük önmagukban, szerkezetükben van, szellemük azonban a tájakat belakó emberben. így a megtartó, vagy az elbocsátó táj kifejezése és fölmutatása valójában szintén az emberábrázolás egyik lehetőségét jelenti.

Cs. Patai Mihály festőművész munkásságában nagy szerepet tölt be a természet, a táj ábrázolása. Számára az Alföld, az, amely kimeríthetetlen motívumanyaeoi kínál a feldolgozásra. Az Alfölddel meghitt vizuális viszonyban van, amely magától értetődő, hiszen számára ez egyúttal a gyermekkor világa és nem választott

tá.i. Hazai és külföldi kiállításai kapcsán a műkritika szintén csaknem mindig említi ezt a viszonyt. Például így: „... Festőnk szívesen pillant vissza a múltba, de tudatában van annak, hogy a »gyermekkor csodáihoz visz- szatérni épp oly lehetetlen, mint búcsút venni tőlük«... 1981-es gronaui kiállításának katalógusában pedig azt írta Losonci Miklós: „Emlékei

szüntelenül föltámadnak, Alföld és ifjúság együtt jelenik meg egyedi technikával készült felületein Gondola' és vizualitás, elmélyülés és megjelenítő erő építik művészetének összetett karakterét.” Külföldi tárlatainak fogadtatása kedvező, többi között a Luxemburger Wort, a Westfalische Nachrichten, a Ruhr Nachrichten, a Westfalische Rundschau recezensei elsősorban a gazdag színvilág és formakultúra harmonikus egységét dicsérik, valamint azt az örömöt, amit az „idegen” szem számára távoli tányérsíma Alföld megpillantása jelent, egy sajátos életforma lényegének megsejteté- sével együtt. Egyik képén ívelő kanyarral, pompás színekbe öltözötten vonulnak a virágok egy öreg tanya felé, mint a körmenet. Az öreg tanyát körülöleli a virágkoszorú. Ä tanyaüdvaron kút- gém görnyed, mint a megvé- nüít ember háta. Hullámzik a sík föld, végtelenné tágul az emlékes messzeség. Á pezsgő, elevenen lángoló virágkoszorúban már-már felemelkedik a tanya. A művész tiszteleg a'fölnevelő táj az elmúlhatatlan gyermekkor emléke előtt. Emlékezetes kép.

Cs. Pataj Mihály képei a salgótarjáni Képcsarnokban.

Említhetők más képi megoldások is, amelyek többi között arról vallanak, hogy Cs. Pataj Mihály művészetében realizmus és szerkezetiség, konstruktivizmus, szimbolizmus, megfér egymással, egyik a másikat erősíti. A táj képi megfogalmazásában sejtelmesen tűnik föl a festő jelképekben kifejezett viszonya a világhoz. Különlegesen gazdag színvilága szintén kimeríthetetlenül sok megfogal- mazási lehetőséget nyújt számára. Képein elsősorban nem a táj hangulatának érzékeltetésére törekszik, kerüli az életképeket is, hanem mindenekelőtt a szerkezeti elemek és a színek' képi egyensúlyát tartja szem előtt. A látványból indul ki, de sohasem marad meg annál. A legfontosabb szín- és formaelemeket használja fel a kompozíció építésénél, szigorú képi törvényszerűségekhez tartja magát.

Véleménye szerint, finom hégedűjáték van a természetben. Rudnay Gyula tanítványa lévén, talán érthető, amikor azt mondja, akkor fest szívesen,, ha esteledik, vagy beborul az ég. Idézi a félig komoly, félig tréfás mondást, amely szerint a Rudnay-nö- vendékek akkor mentek festeni, amikor beborult, a Sző- nyi-növendékek pedig, amikor sütött a nap. A művész szerint, a borulat a termékenység ígérete a természet^ ben. Sajátos szerelmi viszony} ként értelmezi a természetbeni a termékenytíő esőt, amikoH az ég megtermékenyíti a föH det. Ahol ez hiányzik, mint 4 sivatagi tájakon, ott elpusz} túl minden. Ahol túl sok var} belőle, ott kiáradnak a i'o} lyók, pusztulást hagyva ma} guk után. Kényes egyensúly*) ra van szükség itt is a termé} szetben. Sajátos mitológiája ez annak a művésznek, aki ösztönösen építi föl a képetj de már-már tudományosául végzi el a szükséges kontrollt! Cs. Pataj Mihály ugyanis tu} dalos művész.

Szigorú képi törvényszerű} ségekre utaltunk eddig, ame} lyek salgótarjáni képcsarnok) ki kiállításán is szembeszökő} ek voltak. De szükséges hang} súlyozni azt a bensőséges kan*) csolatot is, amely az alföldi tájhoz való érzelmi kötődési jelzi. Időszerű vizuális gondolatai festészetének ezen 4 területén is pontos megfogal} mazást nyernek. Festői mód*) szerének nyitottsága biztosig ték arra, hogy az új formai lehetőségeket és festői kifeje*) zési módokat üdítő változatos} Ságban vonultassa föl.

Kapcsolatainkban, érzelmi életünkben, egymáshoz veid) viszonyunkban manapság 1a*j lajtalanabbá lettünk, a művé} szí ábrázolási formák egy ré} sze is jócskán kiégett már 4 századforduló óta. Jólesett te} hát fölfedezni a valóság ihl e-í tő hatását ezen a kiállításon} Cs. Pataj Mihály ezzel aján} dékozta meg a közönséget. i

Békéscsabán született 1921} ben. A képzőművészeti főis-i kólán 1947-ben szerzett tani} tóképző intézeti diplomát Rúd} nay Gyula tanítványaként. A4 egyetemen művészettörténet*! bői abszolvált. A szegedi ta} nárképző főiskola rajz- é} művészettörténeti tanszékéi nek nyugalmazott tanára} Legalább száz egyéni kiáll!J tása volt eddig az országban} Jelentős visszhangot váltót} tak ki külföldi tárlatai is. ezetj közül a legjelentősebbeke< Jugoszláviában, Olaszország} ban, Csehszlovákiában, Lu} xemburgban, Lengyelország} ban, Finnországban, NDK} ban, Bulgáriában és az NSZK} ban rendezte. Tanár és szak} író, számos-” színelméleti köny} vet, tanulmányt publikált. De mindenekelőtt festő, akinél}

— egy szabadkai újság szerint

— „lényegéből fakad, hoafí legnagyobb élménye a föld.* Tegyük hozzá, kimeríthetetlerjJ mint az ég.

Tóth Elemér

................................................................................................................................................................................................................................................................................................................................................

V

an talán levélad osságom annyi, hogy még egy élet is kevés lenne a tör lesztésre. És lám csak, nem levelet írok most sem Szombatiig Viktornak. De talán levél helyet és mindazok helyett, mindazoknak írok — akik ismerik könyveit, ismerik könyveiből kihallatszó lépteit és mindazt olvassák vagy olvasták, amit például útifciöniyveinfeben megírt a felvidéki tájiról, a ma is zúgó Vág-mentéről, az utakat beborító zöldkoronás fasorokról, a várromok máig élő legendáiról.

Hát élhetnek azok is, míg vannak, akik éltetik Beckó, vagy Bebek históriáját akárcsak az útikönyvek-rajzok lapjain és vagyunk — talán egyre többen érdeklődők —, akik bejárjuk a gömöri, zólyomi, honti, a történelmi Nógrád tájait és eljutunk feljebb is a Tátra közelébe, vagy morvaföldre, a legendás cseh erdők tövébe, eljutunk a Moldva—Vltava völgyébe, a híresen kemény habú sörök óhazájába, arra észak-nyugat- nak Ceské Budejovicébe; eljutunk mindenüvé, ahol ő maga is járt. Vagy végig Ausztriába, mert a „sógorok” földjét is 6 mérte fel valóságos útonjárással és nem a szoba- tudós jegyezgebésével csupán.

Mesélő útikönyveket írt Szombathy Viktor,

Október, november. Két hónap, két levél. Az egyikben újra arról írt, hogy az idén már vagy tucatszor a váci kórház kényszerű vendége,

Világaink

„Ha

fájdalmas tortúrán esik át minden alkalommal, érszon- dázásnak nevezik azt, ámított vele cselökedmek, de akárhogy van is, a járással már nem lesz ugyanaz soha, mint régen, ne is vigasztaljam, ez már így van... S, hogy aztán hogyan lesz? Losoncon járva mondja a helybeli «református lelkész a rossz hírt az örök turista, örök útonjáró, örökké mesélő, regélve tanítónevelő író lábáról. Nem akarom hinni. Hát így híre futott? Hát így számon tartják mindenütt Gömöcben, Nóg- rádban, Honiban és feljebb is...

Mondja a lelkész félesége, hogy az lenne, ami neki van, a „bürger kór”, hogy ha az egyszer nagyon elhatalmasodik, azzal járni nemigen lehet, azt operálni kell Jön aztán a második levél éppen a hét elején kedden — guruló- kocsiban ül, mankózni tanul. Nemrég jöhetett ki a kórházból, nemrég érkezhetett haza („Budán váramban anno...” amikor kedvébe van így datálja leveleit, merthogy éppen a Vár alatt Iákik) a Vérmező közelébe, abba a házba és abba a lakásba, szobába, ahol egyik legnagyobb — ha nem a legnagyobb — természettudós polihisztorunk Hermann Ottó, az. első magyar madár- védő, a későbbi nemzeti múcsonkán is — írjad..,

//

zeumi igazgató élt, dolgozott, s ahol, mert gyenge hallása miatt elütötte egy robogó lo- vaslkocsíi, néhány nap után elhunyt. Jön a levél, amiben értesít, hogy felesége ápolja, óvja-védi, őrangyalként áll mögötte, de már ír újra, cikket és talán újra regényt is. „Más megoldás nincs”. Nyolcvankét éve, töretlen akarata, hite a legteljesebb példa. Mert más megoldás valóban nincs. Sohasem volt senkinek. Dolgozni kell.

Ha az emberbe egyszer valahol beleoltják az emberséget, a felelősséget, a szép iránti fogékonyságot — az aztán végig benne munkál. Rimaszombat a szülő táj, a híres Nyustya a nevelő, az iskola és ott is három- tanáremiber, közülük a Kesler János, aki megtanította helyesen írni például a kettős mássalhangzókat; természetre-szeretetre nevelő a családi, baráti környezet, velük ötévesen feljutott az ezer méter magas Szinyecre (Kékes), aztán a rimaszombati gimnáziumi évek, a nyári cserkésztáborozások, a tutajozás végig a Vágón, a pesti, a prágai, (az ott megjelenő Magyar Hírlap munkatársa volt 1923—38 között), a komáromi évek, a Jólkad társaság és a muzeum, a mad napig erős komáromi Jókad- kuiltusz. De akárcsak a rimaszombati nyomdász nagyapa is, aki otthonosan mozgott Pesten Pósa Lajos asztalánál a Metropol kávéházban és olyan gyönyörű könyveket készített mühelyében-nyomda- üzemében, aminek puszta látványa elegendő ahhoz, hogy gyerekként a betűt, a betű becsületét, a szerkesztők tiszteletét, az írott szó embert nevelő hatását megismerje- szeresse egy életre. Ez az út századiunk történelmének valamennyi mérföldkövét léniába állítja. Azok mellett mind elment Szomhathy Viktor azonos korú (1902-ben született) társaival és nem csak elment mellettük — sokat e kövek közül maga választottfaragott meg útjelzőinek és állított a helyére akikor és ott, amikor és ahol kellett. És persze, ha valaki olyan tájon születik és eszmél, amilyen a híres Görnör, és olyan emberek között él aztán, mint maguk a gömöriek, a híresen összetartok, egymást rokonnak tekintők („Gömörben, Nógrádban mindenki rokon mindenkinek”), akikor megtanulja és nem felejti kiből, miiből vétetett. És hát, ha még a történelem is ott préselő- dik, mint könyvben a cédruslevél, a familiáris dolgokban! Nem is tehet mást, mint írni, újraelevenítend valamennyi történetet. Ricsiit és nagyot. Regét-regére kell újraírni, halmozni, mint a kincseket, de soha sem önmagáért, mindig másofcért-imásofcnák, nekünk.

Ha jól számolok, talán éppen az ötvenedik könyve jelenik meg, és ha jól sejtem, éppen az, amivel régóta adós önmagának: a rimaszombati sípszó legendája. Az az idő, amikor úgy 15t>0—70. tájékán az egész Rimaszombat átváltozott evangélikusról reformátusra, hogy aztán újabb időkben harmadában éljenek katolikusok, evangélikusok, reformátusok, de a történethez több köze van a 90-es éveknek, a töröknek, a legendás sípszónak, mint bármi másnak.

Miért jut eszembe egyik cserkészcsínyük most, amikor a „gurulószékről” hallok tőle és felőle? Valahol a -Vág völgyében történt velük —kettejükkel — egyik nyárt túrájukon, hogy végeláthatatlan alagútban mentek át valamelyik hegy alatt, szemben a vonattal, falhoz lapulva, kockáztatva életet, testi épsége^ mindent. Akkor annak ott úgy kellett lenni. És minden más-J nak az évtizedek alatt. Mert mindennek megvan a megszab bott ideje az ég alatt.

De döntse el ki-ká magában} lehet-e mozgásában korlátozva „félember” akárki, aki má? volt életében teljes értékű

ember? Attól a.z egykor volt rimaszómbaitji gyerélatől nem lehet elvenni semmit. Nagyapja nyomdájában, (ahogy

mondani szokás) beleszagolt a festékillatba, kézlbevehette a híresen jó nagyszlabosi pa} pírt, amire a díszes könyveket nyomtatták, és ami hét} ven-egynéhány év után is őr} zi a hó színét, fehérségét; di} ákként Pósa Lajos köpönyegé} bői is némiképp előbujit, meg} tanult• szeretni embert, tája4 és hazát, sort ezret, százezret írt egymás aló és mindig szeretet volt a sorvezető ‘ min} denféle lényeges, az emberség*) hez nélkülözhetetlen dolgokJ ban szólva-mesélve. Hát, hogy lehetne ezt elvenni tőle? „H4 későn, ha csonkán, ha senki- nek: írjad” mondja Arany János a Csaba királyfi elő} hangjában.

S ha mindahányan. akik tűs le tanultunk tájszerelmet near» osak érezni, továbbadni is — összeadjuk útonjáró szándékai inkát, talán pótolhatjuk néi miképpen áat, ami hiányzik..!

T. Pataki László

NÓGRÁD — 1984. november 24., szombat

t