Nógrád. 1984. november (40. évfolyam. 257-281. szám)

1984-11-18 / 271. szám

A nagy idők tanúi I. A kívülrekedtek megsértődtek hÉIIIIiii IíuÍIIÉMPIIÉII illillll ! mm 19 A képen balról jobbra Pipó János, Kisztner Sándor és Such Györgyné. Versengő vezetők Már azt sem fogadták kirobbanó lelkese­déssel, hogy két évvel ezelőtt az Ipari Mi­nisztérium személyzeti munkával foglalkozó szakemberei javasolták: adják át a vállala­tok igazgatóhelyetteseinek kinevezési hatás­körét az illetékes vezérigazgatóknak, igazga­tóknak adják át, két okból is. Egyrészt, mert a minisztérium személyzeti apparátusa képtelen a mintegy 900 fős vezetői garnitúra mozgatá­sára és utánpótlására; másrészt, mert a helyettesek — néhány ritka kivételtől elte­kintve — amúgy is az első számú vezetők javaslatára kerülnek új beosztásukba. Vé­gül is a kormánynak kellett dönteni e ja­vaslatokról, sőt, külön határozatot kellett hoznia, amelynek értelmében a korábbi 900 helyett mindössze 300 vezetői beosztás ma­radt a minisztérium hatáskörében. Amikor pedig nagy hirtelen — szinte rob­banásszerűen — elterjedt a pályázatok ré­vén történő vezetőkiválasztási módszer, a minden új megoldást már csak szokásból is ellenzők tábora jó ideig szóhoz sem jutott a döbbenettől. Már javában jelentek meg a pályázati hirdetmények, amikor a legmere­vebbek részéről is csak annyi ellenvetésre futotta, hogy ....hát már a vezetőket is az u tcáról vesszük fel?!...” Nos, nem az utcá­ról. Tessék csak elolvasni egy-egy pályázati hirdetményt, ami többnyire alapos részletes­séggel tagialja, hogy a jelentkezőknek meny­nyi minden feltételnek és kívánalomnak kell eleget tenniük. És ne tessék elfelejteni: egy- egy pályázati hirdetmény megjelentetése után valóságos telefónáradat kezdődik: a közvetlenül, vagy a közvetve érdekeltek pró­bálják kideríteni az illetékes intézmények­nél, hogy kik pályáztak eddig, esetenként még azt is, hogy kiknek, milyen esélyeik lehetnek a meghirdetett állások elnyerésére? E telefonhívások mögött persze, gyakorta a végső kiválasztást motiváló szándékok is meghúzódnak, ám úgy látszik, hogy a benyúj­tott pályázatok elbírálásánál mégis az dönt, hogy ki, mennyire felel meg a meghirdetett feltételeknek? Egyébként a pályázati rendszer új jelen­ség ugyan, de nem új lehetőség, mert éppen tízéves. Csak éppen mellőzték e lehetőséget az ágazati minisztériumokban, mert mere­ven ragaszkodtak az öt évre szóló káderfej­lesztési és utánpótlási terveikhez. (Ami szá­mukra kötelezettség volt, de mi módon tel­jesíthették volna az efféle kötelezettségeiket, ha komolyan veszik a pályázati rendszerrel kapcsolatos elvi előírásokat, lehetőségeket?) Azért legyünk belátóak: ha egyszer hosz- szú-hosszú éveken át — a központi kívánal­maknak eleget téve — „felülről” vezérelték a vezetői életutakat, s a vezetőgárda össze­tételét, akkor az ezzel merőben ellentétes — és sokkal demokratikusabb — kiválasztási gyakorlat ugyan miért aratna egyik napról a másikra osztatlan elismerést? Ma egyszef már az is csoda volt, hogy valamelyik vál­lalatnál sikerült „keresztülverni” a saját ne­velésű igazgatójelölt beiktatását, akkor miért ütközzünk meg az új vezetőkiválasztási gya­korlat ellenzőinek érvein? Miért éppen ők; béküljenek ki azzal a merőben — gyakorla­tilag merőben — új módszerrel, hogy a ve­zetői beosztásokra pályázókat is lehet egy­mással versenyeztetni, mellőzve —, vagy alaposan csökkentve — a kiválasztásban mindeddig nagy szerepet játszó szubjekti­vizmust. Az elvileg tíz éve, gyakorlatilag azonban mindössze másfél éve működő pályázati rendszer legelső tapasztalatai is pozitívak. Ä vezetők körében máris érzékelhető bizonyos mértékű —, s a korábbi évekhez képest nem lebecsülendő — mobilitás. A tervezett igaz­gatócserék 60—70 százalékát pályázatok út­ján bonyolították le az Ipari Minisztérium­hoz tartozó vállalatoknál, mégpedig a lehető legdemokratikusabb módszerek alkalmazá­sával. A pályázatokat elbíráló bizottságok! tagjai összesen 42 pályázóval beszélgettek személyesen, egy-egy bizottság tehát 2—fi jelöltet hallgatott meg. Más ágazatban volt olyan eset, hogy még a vállalati szakszerve­zeti bizottság előtt is négy jelölt „futott”,' sőt: a vállalati pártbizottságnak is három je­lölt közül kellett döntenie. E tagadhatatlanul kedvező káderkiválasz- tási motívumok mellett elgondolkoztató je­lenségek is megfigyelhetők: mindenekelőtt a pályázatokat elbíráló bizottságok biztonsági törekvései. A fiatalokkal szemben inkább az idősebbeket részesítik előnyben. A jelek szerint azok is kevesebb reménnyel pályáz­hatnak, akik túl alacsonyról indulnak. Ä vezetői hierarchiában két, vagy három lép­csőfok hirtelen történő átugrása még a pá­lyázati rendszerben is nehezen elképzelhető! főosztályvezető ne pályázzon vezérigazgatói beosztásra, mert reményei csekélyek... Talán ezért is feltűnően kevés a pályázó például a gyárigazgatók körében, ami arra utal, hogy, ők többnyire végrehajtó — jobbára a válla­lati központból programozott — emberek! Nagy gond ez, mert ily módon mozdíthatat-’ lan az úgynevezett vállalati második vonal..! A legújabb hír, s a legfrissebb fejlemény! választással került igazgató az egyik győri vállalat élére. Az eseményt pedig így kom­mentálta az egyik legismertebb magyar vál-' lalat ugyancsak jól ismert vezérigazgatója! minden ilyen vezetőkiválasztási módszer csakis üdvözlendő, mert minden gyengéjével és' hibájával együtt sokkal célszerűbb az ed­dig alkalmazott módszereknél. Viszont: egyet­len — még a legdemokratikusabb színezetű — kiválasztási módszer sem vezethet seho­vá, ha nem változik a vállalatgazdálkodás környezete... / Vértes Csaba t Szénabrikett csőpostán — Ha jól emlékszem, ná­lunk a Romhányi Építési és Kerámiagyárban, vagyis az ak­kori csempegyárban, 1967-ben alakítottuk meg mi az első szocialista brigádot. Létrejöt­tei jómagam és Koczka Im- rené segítette, aki most nyug­díjas, s ő volt az első brigád­vezető. Elképzeléseink meg­valósításához segítséget kap­tunk az akkori igazgatónktól, Titkos Ferenctől, és Molnár László főművezetőtől. Vállalá­sunkat viszont Szagyikó László művezetővel beszéltük meg. A tonnaterv teljesítése Volt a követelmény. A brigád tagjai, azaz mi, egy műhely­ben dolgoztunk, kézzel for­máztuk és tisztítottuk a kály- hacsempét. Csak olyanok ke­rültek a kollektívába, akik kifogástalanul dolgoztak, le­hetett rájuk mindig számíta­ni, magatartásukkal pedig te­kintélyt vívtak ki maguknak. Jól emlékszem még arra, hogy a kívülrekedtek megsértőd­tek. Hogy miért Radnóti Mik­lós nevét vettük fel? Nagy hazaszerezetet tapasztaltunk nála, versein keresztül pedig mint ember is közelférkőzött hozzánk, szimpatikus volt. Szereztünk róla egy fényké­pet, később pedig többször is idéztünk verseiből. Abban az időben jórészt csak erkölcsi megbecsülésben részesültünk. Egy ünnepi alkalomból négy­vagy hatszáz forintot vehet­tünk át jó munkánkért. Azt viszont most is büszkén val­lom. hogy mi voltunk a hú­zóerő. .. — utal a kérdés leg­fontosabb mozzanatára Such Györgyné. * — Sajnos, sok dologra nem «emlékszem, mert olyan régen volt, aztán hirtelen jött az ön kérdése is. Annyit mond­hatok, hogy nagyon jó kollek­tíva volt a miénk, szerettük, tiszteltük becsültük egymást. Jó érzéssel dolgoztunk együtt. Mi férfiak két műszakban, a nők viszont csak délelőtt dol­goztak — folytatja az előbbi gondolatot Kisztner Sándor, a brigád volt tagja, akinek az édesapja volt a gyár első munkásigazgatója, s a család döntő többsége részt vett a gyár felszabadulás utáni új­jáépítésében, azt követő idő­szak munkájában. — Kézzel gyártottuk a csempét, a mű­szakot végig kellett dolgozni. Laci bácsi (főművezető) na­gyon kényes volt a minőség­re. Szigorúan megkövetelte. Igaza volt. Bár nagyon sokat dolgoztunk, egyikünk sem mondta azt, hogy nem csinál­ja. A kályha talapzatából egy deszkára 60 kilogrammra való nyers csempe került. Ezt kel­lett felemelni és a polcra, a kívánt helyére tenni, szárad­ni. Mire vége lett a műszak­nak, odahaza egyikünket sem Az európai hídhosszúsági Versenyben jó ideig az 5022 méter hosszú hollandiai, 54 pilléren nyugvó keleti Schel- de-híd tartotta a rekordot. Mígnem megelőzte a 6070 mé­ter hosszú svédországi Öland- hid. Hazai hasonlattal úgy érzékeltethetjük ezt a méretet, hogy több mint két budapesti Népköztársaság útja ível át a habok felett. Ez a hatalmas mérnöki mű Svédországot az előtte fekvő öland-szigettel köti össze. A híd legmagasabb része előfeszített tartókkal éoült, az alacsonyabb részek áthidalásánál lemezgerendá- kat -alkalmaztak. De alkal­mazták a csúszózsaluzatot, és helyenként a rögzített zsalu­zást is. Az öland-hídnak ösz- szesen 155 nyílása van. A h'dnillérek cölöpökön állnak, amelyeket — a nagv vízmély­ségre való tekintettel — kü­lönleges, a tengeri olaibánvá- szethan alkalmazott, lábakon á'ió ac“'s7erk°zetü állványról vertek be. Az állvány négy kellett ringatni. Ilyen fizikai megterhelés mellett még fo­ciztam is. Akkoriban jói ment a labda kergetése, a megyei első osztályban szere­peltünk. Ha az edzés a mun­kaidőre esett, akkor annak befejezése után vissza kellett jönni, s ledolgozni a kiesett munkaidőt. Olyan kedvez­ményekről, mint amilyenek most vannak, szó sem lehe­tett. Előfordult, hogy műszak­ból mentem a pályára játsza­ni. Jól mondja, bizony hős­kor volt ez az időszak, de sokkal nagyobb volt a meg­értés, mint most. Talán azért, mert közel voltunk egymás­hoz, mindannyian régóta és egy kis műhelyben dolgoz­tunk együtt. * — Olyanok voltunk, mint a jó testvérek — veszi át a szót Pipó János, a brigád volt tagja. — Az egymás iránti fi­gyelmesség természetes dolog volt, ugyanakkor, ahol szük­ség volt rá, ott segítettünk egymásnak gondjaink megol­dásában. A nehéz fizikai mun­ka mellett tanultunk is. Jól emlékszem arra, amikor a brigád egyöntetűen úgy dön­tött, hogy akinek nincs meg a nyolc általános iskolája, az vállalja annak elvégzését. Mi­vel akkoriban munkaidő-ked­vezmény nem volt, azért, hogy el tudjunk menni az iskolába, műszak előtt jöttünk be dol­gozni, vagy megtoldottuk azt. Komolyan vettük felajánlá­sunkat, amit mindannyian maradéktalanul teljesítettük. Közülünk. Toldi Sanyi, aki most brigád vezető, kedvet ka­pott a továbbtanuláshoz, esti lábának hosszát szabályozni lehetett, így a cölöpverést a leghevesebb hullámzás ide­jén is folytathatták. A középső, legmagasabb, 910 méter hosszú nyílásoknál a hídszerkezet alsó éle 36 mé­terre van a tenger szintje fe­lett, és így a legnagyobb óce­ánjárók is közlekedhetnek alatta. Ezek a hídrészek aláll- ványozás nélkül, mint a már elkészült hídszakaszok össze­kötői szabadon épültek (hi­szen a tetemes hajóforgalmat a híd e szakaszának építése során sem lehetett akadályoz­ni). A szabadon épült hídpá- lya keresztmetszete szekrény alakú. Az Öland-híd a közelmúltig európai rekordernek számí­tott. Ma már két dániai tár­sa is hosszabb nála (az egyik 6720 méter hosszú vasúti, a másik 6313 méteres közúti híd). Tehát s skandináviai térség­ben van Európa leghosszabb három hídja, Ä tagozaton elvégezte a gimná­ziumot. * — A fali- és padlócsempe­gyártásra való áttérés után szóródott szét a brigádunk — veszi vissza a szót Such György­né. — Azóta én is különböző területeken dolgoztam. Az R—1-ben például több bri­gádnak voltam az alapító tag­ja, később pedig a II. Rá­kóczi Ferenc nevét viselő kol­lektíva vezetője. Szívesen em­lékszem a Nyitott műterem című pályázatra, amelyen olyan jól szerepeltünk, hogy különdíjat kaptunk. Az ipar­ági módszercsere-kezdemé- nyezésünket az Alföldi Porce­lángyárban bonyolítottuk le. Ezen már részt vett Jéger Sándorné szakszervezeti tit­kárunk is. Jelenleg a techno­lógián dolgozom, az ottani if­júsági brigádnak vagyok a tagja. Rajtam kívül még egy brigádtársam áll közel a nyug­díjhoz. Egyébként jól érzem magam a kollektívában, meg­van köztünk az összhang. A magunk mögött hagyott évek­ben nagyot fejlődött a gyá­runk. ' Az akkori kis család felhígult, sok új ember ke­rült közénk. A háromszáz főt számláló kollektíva mára, ezer főre gyarapodott. ARÁNYOK Lezajlott a diszkótáncver- seny — ország és világ előtt. A televízió jóvoltából összné­pi bosszúság forrása lehetett, a televízió kritikusainak jó­voltából pedig némi elégtételt kaphattak a nézők, újságolva­sók. Mert a műsort (a kez­deményezést?) levágták tisz­tességesen. Érdeme szerint. Igaz, kissé túl választékos stí­lusban, mert elegendő lett volna annyit írni, hogy „a jó nénikéjét annak, aki kitalál­ta.” De ez nem divat, meg egyébként sem akarom elven­ni a kritikusok kenyerét. El­lenben számoltam. Az egy tu­catnyi diszkótáncosból heten voltak fiúk-férfiak, s, amikor a hetek bevonaglottak a pó­diumra, emlékezetem szerint háromszor írták a név mel­lé: „szabadfoglalkozású”. Nocsak! Magam is ismer­tem, ismerek szabadfoglalko­zású embereket, de ez az arány fejbekólint. Hétből hárman nem járnak iskolába, hivatal­ba, gyárba, tsz-be — ez egy kicsit sok! Szabadúszó írónak, képzőművésznek nem néztem egyik táncoslábút sem, így rej­tély marad, hogy miből élnek ezek a diszkókirályok. Az év más szakában legalábbis, mert a verseny idején valószínűleg van mit aprítani a tejbe. A té­tet ugyan emlékezetem sze­rint nem közölték, de valamit sejtet a borítékot átvett ifjú­val folytatott magvas párbe­széd. „Most. hová mégy?” — Mulatni!” _ Préselt brikett formában érkezik a széna szovjet Grú­zia falvaiba az alpesi kaszá­lókról. A grúz mezőgazdasá­gi intézet szakemberei által kifejlesztett automatikus szé­naszállító berendezés össze­sajtolja a durva takarmányt, majd rugalmas légvezetéken percek alatt szállítja el két ki­Ám legyen, ha erre is futja az előfizetők pénzéből meg az állami támogatásból, csak azt az arányt tudnám feled­ni. Szabadfoglalkozású... Ve­rejtékező vagonpakoló? Bel­városban időt múlató selyem­fiú? Kötvényspekuláns? Kár tippelni. Annyi így is bizonyos, hogy a táncoslábú diszkós gye­rekek nem szeretik a kötött­ségeket. A televízió meg nyilvános­ságot ad nekik, hadd irigyel­jék őket a diszkót ugyancsak kedvelők. Azok, akik hajnal­ban kelnek, mert indul az is­kolabusz, vagy a munkásjárat. LESZÖLÄS A megyeszékhely népfront­bizottságának elnökségi ülé­sén hangzott el a vérlázító megállapítás. Az idős embe­rek helyzetéről tárgyalva, szemléletváltozást sürgettek, mert ma már úgymond divat leszólni is a kispénzű öregem­bert. Azt a rosszkor született és rosszkor megöregedett so­kat dolgozott embert, aki ol­csóbb árut keres a boltban. S, hogy másra is több jusson, vékonyabb és kevesebb szelet húst vágat a hentessel. Megvető pillantás és alat­tomos megjegyzés a válasz. Kétszer is meggondolja, hogy mikéül szólaljon meg az, aki tóméteres távolságra. A pneu­matikus berendezés segítsé­gével egyetlen ember órán­ként másfél tonna szénát to­vábbít a traktorok és más erőgépek számára megköze­líthetetlen hegyi lejtőkről. A briketté sajtolt takarmány megőrzi táptulajdonságait, íor­ilyen takarékosságra kény­szerül. Kényszerül? Világot járt emberek mondják és írják — hirdetik! — gazdag országok gazdag polgárai is személyre kimért porció alapján vásá­rolják a húst. Nem azért, mert nem vehetnének többet, ha­nem, mert annyi szeletre van szükségük. Ez ott természe­tes. A pörköltszafton és a tésztás húson (!) hízó —egész­ségét rongáló — magyar pedig azt is leszólja, akinek a szük­ség diktálja az ésszerűséget. Elképzelem a jelenetet: az egyedül, kis nyugdíjból élő asszony betér a henteshez és elrebegi: „Kérek egy leves­nek való csontot, meg két vé­kony szelet combot.” A cek- kerek alatt rogyadozók pedig felkapják a fejüket és valaki állati ostobán és undorító mó­don megjegyzi: „A macskájá­nak vásárol, nyanya?” Gondolom, hasonlóképpen — ésszerűségi szempontok szerint — nálunk is vásárol­na fiatalabb, egyedül élő, de tehetősebb ember is. Csak­hogy eszébe jut ez a hülye szemlélet, a leszólási készség. S, hogy kerülje a megsemmi­sítő pillantásokat, inkább kér egy fél kiló, kiló húst. Választ, mert választhat. A mindenféle nyavalyát szülő súlyfelesleg (vagy a pocséko­lás) és a megalázás között. Ki tudja, az előbbi talán még elviselhetőbb. ^ , málja, megkönnyíti a szálh- tást és a tárolást. Grúzia területének három­negyedét hegyek uralják, ezért a természetes kaszálók hasz­nosítása számtalan nehézség-* be ütközik. A grúz szakem­berek új fejlesztése jelentős könyebbséget jelentett az alpe­si rétek termésének betakarí­tásában. i ÉLETSZAG Megérkezik a nagyszájú hölgy, egész délután ő a világ közepe. Kérdez, kérdez, aztán megint kérdez. S, ha nem kí­váncsi semmire, akkor egy­szerűen mondja a magáét! Mint most is. — Te, tanultam egy új nó-j tát. Elmondjam? — Hallgatom, bogaram. A hölgy csípőre teszi a ke­zét, pózol, a sor végeken rit-* musra mutogat, közben dalol; Így: „Hazamegyek, olyan murit csinálok / Vasvillával za­varom a családot! / Anyóso-j mat felakasztom egy szögre, / Apósomat be... a hűtőbe.” Állok és bámulok. Némi za­var támad bennem, holott bírósági vallomások, szembe­sítések, periratok edzettek! Igen ám, csakhogy ez a hölgy, aki a fölöttébb életszagú „nép­dalt” előadja, éppen, hogy el­múlt ötesztendős. Nagycsoport tos az óvodában. A versike megy szájról: szájra, s. ha a Szandokán-va- riációkkal versenyre nem is kelhet, némi népszerűségnek azért örvend. A vicc kedvé­ért magam is tolmácsolom a rigmust tudós barátomnak, a poéta egyszerűen csak ennyit mond: „Rossz vers, még a rí­mei sem jók.” Meglehet. De valahol, va­lamit látott egy apró gyerek! Volt egy „élménye”, amit versbe öntött. A drámaszülte alkalmi dalt pedig tanulja buzgón a többi is. Lelkűk épülésére, szókincsük gyara- codására. üdémén Gab« fi leghosszabb európai hidak (Folytatjuk) Venesz Károly

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom