Nógrád. 1984. október (40. évfolyam. 231-256. szám)

1984-10-27 / 253. szám

Nógrádi könyvespolc Nógrádi képcsarnok Kicsit költői kifejezéssel élve, csöndes örömünk van, de nagyon szépen fényűik. A Nógrádi irodalmi ritkaságok címmel tavaly útnak indí­tott sorozatban megjelent egy ú iabb könyvecske, a Nógrádi képcsarnok. A múzeumi és műmléki hónap igazi és ked­ves szenzációja ez idén Nog- rádban, ha úgy tetszik, „iro­dalmi csemege”. Több szempontból is az. De mielőtt erre rátérnénk, ér­demes utalni arra, hogy a JVladách-életmű darabjai — s ezt a kis kötetet is itt em­lítjük — ma már majdnem kivétel nélkül hozzáférhetőek az érdeklődő nagyközönség számára, s ez jórészt Nog- rád megye érdeme, minde­nekelőtt a megyei múzeu­moké. Igaz, Az ember tra­gédiája kéziratának hason­más kiadása a korábbiakban nem itt, hanem hivatásos kiadónál jelent meg, igen nagy sikert aratott. De a Tragédia jóformán hozzáfér­hetetlen első kiadásának ha­sonmását tavaly már a Nóg- rád megyei Múzeumok Igaz­gatósága adta ki a szécsényi II. Rákóczi Ferenc Termelő- szövetkezet támogatásával. S igyancsak 1983-ban jelenít meg Madách Imre válogatott terseinek gyűjteménye, a Ba­lassagyarmati városi Tanács­csal s a megyei múzeumok­kal közös kiadásban. A Nóg­rádi képcsarnokot pedig a múzeumok igazigatósága köz­reműködésével a salgótarjáni Nógrádi Sándor Múzeum ba­ráti köre jelentette meg. S már kezemben volt Madách ímre Lant-Virágok című kö­rete hasonmásának nyomdai példánya, amely a közeljö­vőben lát napvilágot ugyan­csak a megyei múzeumok és a szécsényi termelőszövetkezet összefogásával. A Madách-életművel kap­csolatban emlegettük az előbb a Nógrádi képcsarno­kot. Ez magyarázatra szorul. Hiszem ez az epigirammagyűj- tamény, amely önmagában is irodalomtörténeti különleges­ség, nem önálló műve Ma- dáchnak. A mai ismeretek szerint három szerzője volt, Madách Imre, Szontagh Pál és Pulszky Ferenc. Egyéb­ként, ez a kis füzér önállóan még soha nem jelent meg, kötetben is csak az 1942-es Madách-összkiadás függelé­keként, ennek szerkesztője, Halász Gábor sem tartotta ugyanis Madách Imre önálló művének, mint látjuk, nem is az. Keze nyomát azonban viseli néhány epigrammát bizonyíthatóan ő írt (példá­ul Egy papra, Egy dema­góghoz, Hívatlan párthív), de másokat is ő önthetett végső formába, hiszen az epigram- mafüzér szerzői közül két­ségkívül a legjáratosabb yolt a verselésben. Nem le­het véletlen, hogy a gyűjte­ményben egészen mesterien csiszolt darabok is találhatók. A Nógrádi képcsarnok mostani felelős kiadója dr, Praznovszky Mihály. Érdeme nemcsak a gyűjtemény födfe- deztetésé'ben van, hanem a korrajz megrajzolásában, az eredetihez képest némileg mó­dosított szerkesztésben, s fő­ként a mintegy kutatási mel­léktermékként közrebocsátott kitűnő és élvezetes jegyzet- anyagban. Praznovszky Mi­hály az Előszóban többi kö­zött válaszol a gyűjtemény keletkezésének pontos idejére, megállapítva, hogy 1847-ben keletkezett, az erre vonatkozó korábbi dátumok vagy bi­zonytalanok voltak, vagy hely­telenül 1844-re tették a meg­írás idejét. Utal arra, hogy az iroda­lomtörténeti érdekességen kí­vül más szempontból is iz­galmas ez az epigraimimagyűj- temény. Mint írja: „A Nóg­rádi képcsarnok nem csak irodalomtörtémtl különleges­ség, hanem a megyei történet egyik izgalmas forrása is. Színes tabló kerekedik ki előttünk a negyvenes évek közepének megyei politikusa­iról. Igaz, torzak ezek a ké­pek, de nem olyan nehéz a torzítás mögött az igazi jel­lemeket meglátnunk. A tör­ténelemből pedig általában ez hiányzik: a személyiség rajza. Megközelítően tudjuk, hogy milyen kérdésekről és hogyan vitáztak a rzformkori Nóg- rádban s azt is tudjuk, hogy kik. De milyenek voltak ezek az emberek, mentalitásuk, hi­vatali ügybuzgalmuk, magán­életük — ez ma már megál­lapíthatatlan a levéltári ira­tok szűköcske csomóiból." Ebből az epigrammafüzér- ből pedig éppen a hajdani hétköznapok levegője , csapja meg az olvasót, a maguk em­beri erényeivel és gyengesé­geivel együtt állnak előttünk a régi Nógrád vármegye figu­rái, elsősorban táblabírói, szolgabírói, megyei jegyzői, alispánjai. Az epigrammák szerzői tollúkat gyakran vit­riolba mártották, finom szú­rásaik közül néhányat ma már nem értünk, de mindig pontosságra törekedtek, s a műfaj követelményei szerint, mindig a legjellemzőbb tu­lajdonságokat igyekeztek ki­domborítani pár sorban, akár az erényekről, akár a hibák­ról és a bűnökről szóltok. Csaknem félszázan szere­pelnek a képcsarnokban, köz­tük például a Forgáchok, Frá­ter Pál, Horváth Elek, „Nóg­rád megye Deák Ference”, Huszár Károly, egy Jamko- vich-sarj, Jankovich László, Kubinyi Ferenc, Lisznyay Kálmán, Madách Imre, Pulsz­ky Ferenc, Szontagh Pál, Ve- rzs Pál, akit csak úgy emle­gettek, hogy „A Veres Pálné férje”, és így tovább. Végezetül, még röviden a mostani kiadásról. Praznovsz­ky Mihály említi: „A Nóg­rádi képcsarnok kézirata két példányban is megtalálható az OSZK kézirattárában. Az egyik Pulszky Ferenc máso­lata, a másik Madách Imre keze írása. Ez a kiadás az 5 kézirata alapján készült. Nem kritikai kiadás hitelességű, de a lehetőségekhez képest ra­gaszkodtunk írásmódjához. Nála nem ilyen a sorrend, de a jobb használhatóság érde­kében ebben az esetben betű­rendes besorolást választot­tunk." Az epigrammák utáni rövid életrajzok önmagukban is figyelmet érdemelnek, sok­sok év ki tortó kutatómunkája csillan meg bennük. A köte­tet Forrásjegyzék egészíti ki. — tóth e. — A z öregember végistköhög- te az éjszakát. Éjfél és hajnal felé jó néhány­szor felkelt, kicsoszogott a konyhába és cigarettára gyúj­tott — Papa! Már megint rá­gyújtottál! Hát már éjszaka sem hagysz békét az ember­nek? — morgott az öregasz- szony a belső szobából. Csend volt a válasz, csak a cigaret­ta parazsa játszadozott a sparhelt fölött lógó terítő hímzett emberalakjaival. Hir­telen két egér surrant ki. la­pos pillantásokat vetve mély­ségesen gyűlölt ellenségükre, az igazak álmát alvó macs­kára. Az öreg közelebb húzó­dott a tűzhelyhez, melyben hamu alatt a parázs már az utolsókat rúgta. Megecetese- dett a csend. A konyhaablak légypiszkos üvegét halvány sugarak vizsgálták, nyugovó­ra tért az éjszaka. Visszacsoszogott a szobába. Csak pár percre aludhatott el. Hirtelen felriadva: mint­ha ágyúzajt hallott volna, az­tán legyintett, és felülve az ágyon, belebújt papucsába. Megkereste viharvert dózni- ját, göcsörtös ujjai finoman rátaláltak a cigarettapapí­rosra, s a vékony dohányszá­lak szinte maguktól szálltak a papírba. Pillanatra felrém- lett benne, mintha újra a Pia­vénái lenne, az utolsó táma­dás előtt. Igaz. akkor faleve­leket szívtak újságpapírba te­kerve. Kakaskukorékolás riasztot­ta fel gondolataiból. Az éles hang végigsöpört a falun, ta­lán a fojtó októberi ködöt akarta szétszabdalni. A ku­tyák morogva ugrottak talp­ra. csodálkozva néztek körül, hol is az a szép nagy velós- csont, pedig még az előbb az égen lógott. Kertek alatt fu­tott el az éjszaka, és a haj­nal szürke kendőt kötött fe­jére. Köd sompolygott elő, a várják kirázták tolláik közül az álmot, és a közeli szántó­földekre indultak élelmet sze­rezni. Mire az ember begyújtott a konyhában, az öregasszony is felébredt. Sajtárral kezé­ben az istálló felé indult, de még menetközben visszaszólt: — Aztán igyekezzen ám ma, nehogy a lányunk előtt szégyenbe maradjunk. — A férfi motyogott magában va­lamit. Az unokájára gondolt, aki szinte minden mozdula­tában az anyjára ütött. — Hl IIIIIUII IlillllllMtIIIII I III | n llltMI Mllltlll llllllllll III III | i II111II || | (III Ml IMII III! IIIII11 Ilii »IM Ilii IMIIIIII MIM Ilf Ilf 11IIIIIMMIIIIMIIIIIIIIIIIMIIII Iliit MII 11IIII III II III llllllin Ilin M11IIIII11 It MII1111111IIII Iliin 111IIIIIIM MMII III MII 111 Gorkij Filmstúdió A sikerfilmek gyára Egy filmről kétezer kópia — Egy jó sztori = 100 Moszkva kül- és belvárosa között, a népgazdasági kiál­lítás közelében mindössze kéthektárnyi területen talál­ható a legnépszerűbb szovjet filmek szülőhelye, a Gorkij Filmstúdió. Jellegtelen szürke központi épületének mind­össze három emeletén a ve­títőtermek, szinkronszobák sokasága között székel a ve­zérkar: az Európa-szerte hí­res rendező-igazgató, Venia­min Davidovics Borman, száztíz „saját” színészével. Á\ szovjet méretekben va­lóban kicsi filmstúdió híre mégis igen nagy, hiszen film­gyártása mennyiségét tekint­ve a második a Szovjetunió­ban, s a szakemberek szerint minőségben meg is előzi a nagyobb testvért, a Moszfilm Stúdiót. A számok imponá­lók: évente 2 játékfilm mel­lett 36 egyéb, rövidebb-hosz- szabb filmet készítenek. Két­ezren dolgoznak a filmgyár­ban, közülük ezerkétszázan alkotók, forgatókönyvírók, rendezők, színészek. A színészgárda a legismer­tebbek közül kerül ki, itt dolgozik többek között Gera- szimov, és haláláig, a nálunk A tavasz 17 pillanatából is­mert Tyihonov is. A „saját” színészstéb persze nem csu­pán a műtermekben dolgozik, a külvilágtól elzárva, tagjai rendszeresen fellépnek a Filmszínészek Színházában is, ezen kívül a meglehetősen gyakori fesztiválokon talál­koznak Szovjetunió-szerte a millió néző nagyközönséggel. Rajtuk kívül meghívott színészek is szere­pelnek a Gorkij Filmstúdió filmjeiben. Az itt készülő fil­mek minőségére és népszerű­ségére jellemző, hogy átlago­san másfélszer több néző lát­ja őket, mint az ugyancsak jó hírű Moszfilm Stúdióét. Magyar fülnek szokatlan a tényt hallani: a Gorkij igen nyereséges vállalkozás, fenn­A Tolsztoj életéről (zóló film főszereplője, Geraszimov állásának negyvenkilenc esz­tendeje alatt minden évben haszonnal dolgozott, s ennek egyik érzékelhető jele az a hat, több emeletes lakóház, amelyet munkatársaiknak építettek Moszkvában. Persze könnyű nekik — és ez is az igazsághoz tartozik, — hiszen egy-egy jó filmjüknek átla­gosan 100 millió nézője van a Szovjetunióban, s ez a ha­talmas szám bőven kiegyen­líti az időközönkénti ku­darcot, a gyengébb produk­ciót — mert ilyen is akad; 17 millió nézőnél már nyeresé­ges egy átlagos költségvetésű film — magyarázza Borman — és ezt a számot a Szov­jetunió egészét tekintve már egy közepes filmmel is el le­het érni. A laboratóriumok­ban a sikeresnek ígérkező filmekből másfél-kétezer kó­pia készül, de a leggyengébb­nek ítéltekről is átlagosan háromszáz. (Nálunk a biztos közönségsikerre számító fil­mek is legfeljebb néhány tu­catnyi kópiával készülnek és ezzel már telítve is van a piac.) Ahhoz, hogy a filmek a Szovjetunió minden részé­be eljussanak, szele« körű szinikronhálózattal rendelkez­nek. Minden köztársaságban önálló stúdiójuk van, ahol a Moszkvában készült filmeket szinkronizálják. Jelenleg egy kalandfilmso­rozaton dolgoznak, amelyet évek óta nagy sikerrel vetí­tenek a filmszínházait. Fősze­replője a rendkívül népszerű fiatal filmszínész, Davidov, aki bandavezért játszik, * folytatásról folytatásra kicsú­szik üldözői kezéből. Most készült el a legújabb epizód, a Rézangyal, a valahol Dél- Amerikában játszódó történet. Ezt a filmsorozatot eddig több mint másfél milliárd né­ző látta. A krimik és kaland­filmek mellett a Legnépsze­rűbbek a gyermek- és törté­nelmi - tárgyú alkotások, a felderítőkről szóló, izgalmak­kal tűzdelt filmek. Természe­tesen folyamatosan készülnek ebben a nagyüzemben ko­moly, művészi ihletésű fil­mek is. Az elmúlt hetekben mutatták be Karlovy Vary- ban a Tolsztoj életéről szóló filmet, Szergej Geraszimovval a főszerepben. A film nagy­díjat kapott. Erdélyi György 8 NÓGRÁD - 1984. október 27., szombat Aztánnék az is művész, mint amaz, ajjaj! — csendesen he- herészett. — Keverje meg már a kor-' pát! — csörgött az öregasz- szony. — Mire vár, tán, hogy a disznók bejönnek reggeliz­ni? Ha megetette ókét, adja le a tejet! A hidasban óriási sivalko- dás kezdődött, amikor meg­látták a mosiékosvödörrel. Hirtelen szúrást érzett szíve körül, le kellett tennie a vöd­röket. Az öregasszony negy­ven évvel ezelőtti arca je­lent meg előtte. „Ki gondol­ta volna. hogy ennyi ideig együtt £lünk példás család­ként. pedig mindkettőnknek összeférhetetlen természete Közben palacsintatésztát ké­szített, azért valamit mégi* adjon a lányának és az uno­kájának ennie. Ne maradja­nak szégyenben a falu előtt. Már minden el volt készít­ve. Ünneplő ruhába öltözött a csend. Elindult a sánta ha­rangozó, a falu terén álló templom felé, hogy elhúzza a delet. — Már jöhetnének! — mo­corgóit nyugtalanul az asz- szony, és idegesen igazított meg egy képzeletbeli gyűrő­dést az asztal fehér csipkete­rítő j én. — Harapjunk valamit? —• tekintett az ember az öreg­asszonyra. Kiment, töltött ma­gának egy kupica pálinkát. Szeles József: ALKONYODIK van.” Csodálkozása, akár az ökörnyál, még ott lebegett az udvar felett. — Hallja? Maga megsike- tült?... — Felesége hangja riasztotta fel. A süldők egy­mást tiporva tolongtak a mos- lékosvályú felé. „A hidlést is meg kéne csinálni” — ez a gondolata is továbbcsoszo­gott, és a következő percben már el is felejtette. Közben visszajött a felesége, adott az aprójószágnak enni, a kutya mérgében jó nagyokat vak- kantott, miért kerül mindig utoljára rá a sor? — Apus! — kezdte az asz- szony —, ha leadta a tejet, hazafelé várja meg- a Tóth péket, és vegyen egy vekni kenyeret, a boltba is beme­hetne két üveg kóláért, tudja, hogy szereti a Mariska, ő úgysem iszik bort, hiszen ko­csit vezet. — Minek ekkora felfordu­lás? — dohogott az öreg —, most mink már azt is megér­tük, hogy ünnep lesz, ha a saját lányunk eljön azzal a habókos fiával. A konyhában kezet mosott, kihozott a kamrából egy da­rab kolbászt. Az asszony te­jeskávéba mártogatott kenye­ret evett. Fogai, akár hajszá­lai, lassacskán elhagyták. Az öreg ügyetlenül nyúlt a kam­rában a pálinkásüvegért, meg­hallotta a csörgést az asszony. — Már megint az a rohadt pálinka! Korán kezdi, nem mondom! Nehogy berúgjon, mire Mariska megjön! Nyammogva ettek. Később az öreg elindult tejeskannái- val a falu másik vége felé. A délelőtt jegesedő csendjét csak nagy ritkán zavarta meg egy-egy utcán elsuhanó autó benzinfüstös krákogása. — Na, itt van minden! — dörmögött az öreg. szemei furcsán fénylettek. Látta ezt az öregasszony is. de nem szólt. Ura lépéseit, félrelépé­seit a negyven esztendő alatt megszokta és megtanulta már. Szalonnát ettek kenyérrel. Kutyájuk az asztalhoz som- fordált, részesüljön már az ő korgó gyomra is az égi kegy­ben. — Ma temetik a Bözsi lá­nyát, a Csendes Rozit. El kel­lett volna menni a temetésre — suttogta szinte magának az asszony. — Négy óra is elmúlt. Meg­etetem az állatokat! — vag­dosta a szót szóhoz az öreg­ember. — Ki bírja ezeket ki­várni! — Dühösen húzta fel csizmáját, és kicammogott az udvarra. Az alkonyat szürke takarót terített a tájra. Szél szalad­gált hajlékony kukoricatáblák között, ijesztgetve az éjjeli szállást kereső mezei állatok hadát. — Eső lesz! — verte le csiz­májáról a sarat az öregem­ber. — Már nem jönnek. — Felsóhajtott. Az öregasszony sírni kez­dett. — Hát ezért dolgoztunk, ezért neveltük fel az egyetlen lányunkat, hogy még meglá­togatni sem képes bennün­ket, ezért áldoztunk rá any- nyi munkát, ez a hála? — szipogott halkan. — Mint ez az este, úgy megöregedtünk — krákogott az ember, gyengéden megsi­mogatta felesége ráncos ar­cát. — Akár a fogaink, az emlékeink, a gyermekeink is elhagynak egyszer bennünket. Cigarettát sodort magának, leült a tűzhely mellé. Fele­sége moslékosvödörbe öntötte az ebédnek szánt tésztát, meg­mosta a kezét, és magához vette a Bibliát. C sendben feküdtek le. a kutya néhányszor meg- ugatto a holdat, az öregember néha hosszasan köhögött. Hűvös éjjel tett pontot a nap végére. Nem történt semmi. Csupán a múlt szeretett volna találkozni, a jövővel. PÖSFAl PETER: Végül bűnök ágyába vétlen estem szikkadó télben űzött testem védtelen arcom égő máglya eltűnő virág hamvas fátyla szótlan álmodom fénylő Napról csillagok között éhes vackom elveszett igaz kincsem — nincsen üldözöm arcodat a nincsben KATONA JWDIT Őszi vázlat Már lógnak a szakadt esővezetékek. Száll a robbantott lombhidak parazsa. Az ég vásznán négy koromcsik a fa, ázott, fekete tusrajz, Életedhez bújt testvér-levelek félelmével sodor az évszak s mint szerelmünkben a kezdet, felizzik még egy citromláng bokor.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom