Nógrád. 1984. október (40. évfolyam. 231-256. szám)

1984-10-20 / 247. szám

Tanulmányok Szécsény múltjából T anulmányok Szécsény múltjából címmel fi­gyelmet keltő kiadvány­sorozatot indított útjára 1978- ban a szécsényi Kubinyi Fe­renc Múzeum, amelynek fe­lelős kiadója és' szerkesztője Praznovszky Mihály. Azóta evenként megjelenik egy-egy tanulmánykötet, amelyben ne­ves történészek, továbbá helytörténészek, kutatók stb. írásait olvashatjuk, köztük 71. Várkonyi Ágnesét, Pál. mány .Béláét, Horváth Ist­vánét, Fügedi Erikét, Patay Pálét, Antal Károlyét, Leb. Inncné Kelemen Máriáét, Belitzky Jánosét, Majdan Já­nosét. E tanulmányok, illet­ve történeti forrásokból köz­readott szemelvények hozzá­járulnak Szécsény múltjának jobb megismeréséhez, eseten­ként tágabb kitekintésre is lehetőséget nyújtva. A tanul­mányok egy része, főkent ezeknek önálld kutatáson alapuló vonatkozásai alkal­manként a megyei és az or­szágos történetírás szárnál a is tartalmaznak hasznosítha­tó — ás hasznosítandó ered­ményeket. A kiadványsoro­zat mégis elsősorban Szécsény, illetve Nógrád megye törté­netének szempontjából ér­demli meg a figyelmet. Most jelent meg Salgótar­jánban a sorozat 1983. évi, sorrendben a hatodik kötete. A benne közreadott két ta­nulmány szintén mindenek- előlt helytörténeti szempont­ból értékelendő. Pálmány Béla: A szécsényi céhek története, 1617—1857 című tanulmányának értékét növeji áz a tény, hogy a cé­hekre vonatkozó „szokásos” dokumentumok, így például az iratregisztratúrák (jegyző­könyvek, mesterkönyvek, pénztárkönyvek), vagy a tár­gyi emlékek (zászlók, céhlá­dák stb.) az idők során meg­semmisültek, illetve csupán egyetlen egy pecsétnyomó maradt fenn, amelyet 1832- ben véstek. Így a szécsényi uradalom céhes életére vo­natkozó adatokat a szerző csak igen aprólékos munká­val, különböző levéltári for­rásokból, adóösszeírásokból gyüjthette össze. Amint azt tanulmánya elején maga is megjegyzi, a rekonstruálható kép helyenként még így is hézagos, s főként a kívána­tosnál kevesebb hiteles adat áll rendelkezésre a céhek bel­ső életére vonatkozóan. Mindez nem csökkenti Pál­mány Béla tanulmányának értékét. Annál kevésbé, mert mindvégig törekedett a lehe­tő legárnyaltabb kép kialakí­tására, s ahol ehhez a szük­séges adatok nem álltak ren­delkezésre, ott fokozottan élt a más városias települések kézműveseire vonatkozó do­kumentumok felhasználásá­val, illetve az összehasonlító módszer alkalmazásával. To­vábbi tényezők is nehezítették a munkát, amelyek egy része a feudális kori összeírások itt nem részletezendő jellemzői­ből fakad. A szécsényi céhek története*így is érdekes és hasznos olvasmány, plaszti­kus képet nyújt a helyi ipa­rostársadalom számáról, a szakmai megoszlásról, illetve a céhes ipar fejlődéséről a vizsgált időben. Vizsgálódásá­nak eredményeit összefoglal­va a szerző megjegyzi: „A céhszervezet fejlettsége a megyében 1851-ben is a két leginkább városias települé­sen volt a legjobban előre­haladott: Balassagyarmaton 16, Losoncon pedig 15 céh működött. Ezekhez képest Szécsény a maga 4 privilegi­zált és 2 kiváltságlevél nél­küli céhével ugyan a számok tükrében is a harmadik he­lyen volt, de nagyságrendileg a (éhes mezővárosok második csoportjához tartozóit, hiszen Füleken és Nagyorosziban 5— 5, Goes, Divény és Sziták helységekben 4—4, Kékkőn pedig 2 céh volt egy össze­írás szerint." Mindezek elle­nére az adott időben a cé­hek betöltötték szerepüket, a szécsényi kirakóvásárokon és 1821 után a pénteki heti­vásárokon megfelelően elégí­tették ki a lakosság iparcikk- szükségletét, a kor igényei szerint. A kötet másik tanul­mányát Putz Judit irta A szécsényi sajtó re­pertóriuma címmel. A tulaj­donképpeni repertóriumot ál­talános és történeti beveze­téssel adja közre a szerző, aki három helyi lap föltá­rását végezte el. Ezek a la­pok, az Üres Órák, a Szi- csinyi Hírlap és az Ipoly nem játszottak komolyabb szere­pet a megyei sajtótörténetben sem — még kevésbé az or­szágosban —, de erős forras- Uritikával mégis hasznosít­hatja őket a helytörténeti ku­tatás. Továbbá, a művelődés- történet kutatói is hasznosít- haják őket. Éppen e szem­pontokra ügyelve, Putz Judit szécsényi sajtórepertóriuma némileg eltér a szabályos re­pertóriumoktól. Egymás utáni sorrendiségben dolgozta föl a lapokat. Az Üres Órákat idő­rendi földolgozásban adja, hiszen- mindössze pár lap­számról és azonos tartalom­ról van szó. A Szécsényi Hír­lap és az Ipoly cikkeit ped:g tematikai csoportosításban közli. „Külön kiemeltük a községi életet, azaz azon cik­keket, amelyek Szécsény ál­talános történetével, helyzeté­vel, fejlődésével foglalkoztak” — írja a szerző. Majd így folytatja: „Ahol gsak lehe­tett feltüntettük mindazon he­lyi személyik nevét is, akik­ről írtak bizonyos események kapcsán. Ez is fontos eleme lehet a helytörténeti kutatás­nak. Ugyanígy jártunk el az intézmények, egyletek, válla­latok esetében. Ha a címben nem is szerepelnek ezek, kü­lön, zárójelben közöljük.” A szerző történeti áttekin­tésében jellemzi az 1900-as évek szécsényi viszonyait, amelyek lehetővé teszik az érdeklődőknek, hogy több ol­dalról tájékozódjon a helyi sajtótörténetben. Innen tud­juk, hogy 1911-ben a nagy­községben 4224-en laktak. Ba­lassagyarmat lakosainak szá-’ ma ekkor 10 887, Losoncé 12 110, Salgótarjáné pedig 13 726. Losoncon ekkor már villany ég, egyedül a megyé­ben. Szécsény gazdasági vi­szonyaiban ebben az időben a nagybirtok, illetve a mező- gazdálkodás játssza a fő sze­repet, a lakosság 44 százalé­ka paraszt, 32 százaléka kis- paraszt, 8,6 százaléka keres­kedő, a többi közalkalmazott és egyéb. Ez azért is érdekes a sajtótörténet szempontjából, mert a tárgyalt lapok tar­talma egyáltalán nem tükrö­zi ezt az arányt, a lehető leg­kevesebbet foglalkoznak a mezőgazdasági dolgozók prob­lémáival. M ég néhány mondatot a lapokról. Az Üres Örák alcíme szerint szünidei ■lap, hetente egyszer jelent meg Barcza Ferenc szerkesz­tésében 1907-ben, hamar meg­szűnt, öt számról van tudo­másunk, jórészt érdektelen újság volt tárca- és termé­szettudományos rovattal. A Szécsényi Hírlap 1909-től 1916-ig állt fönn. Szerkesztői váltogalták egymást: dr. Sző­ke Jenő, Kálmán Sándor, Barcza Kálmán, dr. Essösy Béla és Glattstein Adolf, aki egyébként a lap kiadótulajdo­nosa is volt, valamint mind­három lapot az ő nyomdájá­ban nyomtatták. Szépirodalmi, társadalmi és közgazdasági hetilap volt. Különböző idő­szakokban Kálmán Sándor, Száder Gyula, Kardos István voltak a lap főmunkatársai. Külpolitikai írásaiban ez a helyi lap is dicsőítette a ki­törő háborút, habár később némileg lelohadt lelkesedéssel, belpolitikailag a szociális ta­nok terjedésével és a kiván­dorlással foglalkoztak. Talál­kozni a lapban Komjáthy Je­nő nevével, foglalkoznak Fe- renczy Teréz emlékével, sokat írnak Pintér Sándorról, mél­tatva érdemeit, és így tovább. A z Ipoly 1922-ben jelent meg. hetente egyszer, ha­marosan a Nógrádi Vár­megyei Keresztény Ellenzék Hivaíalos Lapjának nevezi magát, felelős szerkesztője Révész Jenő, illetve később Alács Kálmán. Erős hangon uszít a. trianoni rendezés, az antant, másrészt a balol­dali mozgalmak ellen. Jellem-' ző. hogy például Károlyi Mi- há'yt „csábos eb"-nek nevezi, a vörös szegfűről pedig 1919 jut eszébe. Ez is jelzi, de valamennyi lapra érvényes, hogy a kutatás számára nélkülözhetetlen az erőteljes forráskritika, hely- történeti szempontból azonban hasznosak lehetnek a tárgyalt lapok, amelyek információs értékkel bírnak. Ezért üdvö­zölhetjük Putz Judit reper­tóriumát. Annak idején be­számoltunk róla, de talán nem felesleges most is emlékez­tetni arra, hogy Praznovszky Mihály 1983-ban Salgótarján­ban megjelentette a Nógrád megyei hírlapok és folyóira­tok bibliográfiája című — a megyei sajtótörténeti feldol­gozás szempontjából — alap­vetőnek számító munkáját. Ez a mostani szécsényi reper­tórium hasznosan gazdagítja ’helyi sajtótörténeti ismerete­inket T. E. Réti HARMINCÉVES vagyok.' Az ember ekkorra megokol- hatóan összeszedett gyomor- bája, edénye kiváló táptalaja tüdőbajnak, májgyulladás­nak, vesekőnek. Elvetélt har­cos; nem háborúban elveszí­tett jobb karját siratja, ha­nem azt, hogy a megmaradt lel kar már csak poháremel- getésre jó. Tudja, mi lenne a dolga, de nem teszi. Megél így is. Fizetése van, lakása van, gyereke van. Másnak is olyan asszonya van, mint ne­ki. Mos, főz, takarít; egyked­vűen pelenkázza a kicsit, tü­relmetlenül és fáradtan pró­bálja nevelni a nagyfiút; fi­zeti a gázt, a fűtést, a lak­bért, a villanyt; fizeti az adósságokat. Minden reggel az ember zsebébe dugja a húszast, ha az előző nap éj­fél előtt hazajött; és ha meg­jött véletlenül már délután, sétálni hívja; hallgatagon tolja a babakocsiban Zoltánt, a férfi pedig nyakában Ba­lázzsal bámul bimbózó lá­nyok után; az asszony csak mosolyint egyet, ahogy már évek óta, és az első kocsmá­ban meghívja pálinkára, bor­ra. sörre. Ugyanolyan asszony, mint a többi, mondogatja, biztatgat- ja magát a férfi. Lompos és álmos reggelente, fáradt az ágyban, odaadó és szerető anya nap nap után; asszony; még nem szabadította fel ma­gát, felszabadítani meg már nem lehet. Ez az ember szerencséje, egyetlen biztos pont az éle­tében. Ezért elviselhető, hogy sanda szemmel olvassa meg kétszer is a havi négy­ezer forintot, hogy gyana­kodva veszi át á postástól a gyespénzt, a kevéske családi pótlékot, és kajánul lecsap a hézagosán érkező tiszteletdí­jakra is. Kell a pénz, való­ban: kell pelenkára, klscipő- re, réklire, vitamindús éte­lekre, hogy a gyerekek nagy­ra nőjenek. Nőnek is, akár a gombák: az embernek meg egyre inkább nincs szíve, de már ereje sincs hozzá, hogy lépjen, hogy kilépjen ebből a csöndes őrületből. Az ember mindig az alkal­mas pillanatra vár; nem jön. Vagy nem is veszi észre, nem látja meg: most, most kelle­ne ugrani, kiugrani. Ki a mélyvízbe, élni, ahogyan egy­szer elképzelte. De ehelyett inkább elspórol néhány szá­zast a fizetésből, néhányat az alkalmankénti prémiumból; így kényelmesebb; mert un­ja már a reggelente , kikö- nyörgött húszasokat, a sirán­kozást, az átkozódást, hogy már megint csak viszel, de nem hozol soha; mert a gye­rekeid, a két apátián árva szája elől veszed el a falatot 1». Húszforintos balhé na­ponta; miért? Tizenöt éve elszívod a napi két doboz ci­git. Az ember aztán, ha pénze van, kocsmába jár. Alkalmi társaságban szédít alkalmi nőket; olykor leissza magát a sárga földig, s ha szerencsé­je van, hajnalban egy isme­retlen nő ágyában ébred. A bárszekrényben sör, bor, pá­linka; torkod kútjára vártak évekig; és most inni jó, és hamarosan beszélgetni is jő lesz, mert a magányos em­bernek reggelre mindig ki­nyílik; megszépül a lelke. Ezen a reggelen furcsamód nem kínoz meg a kávé, el­marad a hányás, nyugton ma­rad a tüdőben a kátrány. Az ember minden nőnek fölolvassa kedves verseit, szaval kedvenc költőitől. A másik meg ekkora kedves­ségtől meghatódik; pedig nem több az egész, mint az elma­radhatatlan zavar ötletes lep­lezése. önzés. Mert nincsen semmi kapcsolat a két ember között; mindenkinek csak a saját lelke a fontos. A Hős sokáig gubbaszt kis odújá­ban, amelynek lyukas tetején át percről percre bezuhognak' az évek. És a Hős reggel, ott, az ismeretlen nő ágyában előbúvik odújából, olvas, ki­tárja legnemesebbik valóját; észrevétlenül magasztalja föl magát, a másik semmit nem tud erről. Nem is figyel. Az ember tudja már, hisz megjegyezte ébredéskor az álomszép test tulajdonnevét; egy egész életre megjegyezte, úgybizony; és kong a gyá- molatlanul kibukó szavaktól a tárgyai miatt egyre kedve­sebbé váló szoba: Zölderdő Anna, hát téged mi bánt? És válaszolnak is rögtön a mell­re tévedő ujjbögyeknek a bőr alatti apró áramok. Ki ne értené? Nem vagyunk vad; emberek; amott, a feszülő bordák mögött, a vergődő mellkasban ugyanolyan ázott- veréblélek búvik meg, mint a férfimellben; ugyanúgy ön­nön nemességét szeretné föl­mutatni az a másik is, aki talán még magányosabb; de hogy szótlanabb, az bizonyos. Zölderdő Anna, hát téged mi bánt? A nő elérzékenyül, és még konokabbul zárja ösz- sze ajkait. Nem mondaná, az istenért se mondaná: fölké­szült; Előre látja, tudja már, hogy amint az utolsó korty is alábuzog a férfitorkon, ő megint ittmarad magára; egyedül a tárgyakkal, ame­lyek neki már kevésbé ked- 'vesek, mint amikor szerető szemmel kiválogatta, megvá­sárolta őket. Ezekkel a tár­gyakkal most megint össze lesz zárva hónapokig; talán évekig; ezért őrzi konokul egy fájdalmas élet fájdalmas szavait. Beletörődő meg­nyugvással fordítja el szemét a férfiarcról. Aztán megisznak egy ká­vét, immár a másodikat, ezen a reggelen; csak bámulnak maguk elé: a pillanatba bele van sűrítve múlt, jelen és jövő. Hirtelen felrémlik előt­tük, egészen világosan látják azt a végtelen időt, ami most már végérvényesen megüli a szívet, az agyat. Látják az eljövendő esztendőt, amit kül­városi kocsmákban, isten há­ta mögötti éttermekben tölte­nek el, együtt; bujkálva? nem; de félve a szenvedélyes éjszakáktól félve, mert haj­dan hajnalban úgyis vége lesz, vége az oázisszomjúság­nak, szemük végtelen sivata­ga vérüket is fölissza xssgirt ma még talán nem, ..1« hol­nap; holnap, ezer esztendő múlva biztosan tovább me­gyünk; hová?. m Herceg Árpád: L E L T Á R A / I > Zoltán rajza. KÖVES ISTVÁN Mi már csak mindig A galamb jelkép mint olyan tiszteletreméltó sérthetetlen tabu Ha éppen tollászkodik még akkor is No igaz a jelentése némi irónia-gellert kap ha1 teszem azt etlll ágyúcsövön bepyeskedik vagy ha ne ad) isten egy tévéantennára csücsül De még ott is Nézzük vad- vadász­héja- vagy kukoricaszemmel képzeljünk csőrébe búzakalászt babérlevelet bármit visszavonhatatlanul jelkép a galamb tiszteletreméltó sérthetetlen tabu Ha csapzott ha tetves ha piszkos ha sánta ha makacsul pimasz ha erkélyedre fészkel akkor is galamb a jelkép mint olyan s ettől itt mitteleurópában térdig a galambszarban mi már csak mindig meghatódunk s csak álmunkban surran galambászni valamely pákosztos vadmacska utódunk. GYŐRI LÁSZLÓ A néma versek diadala A síkos síneken előre, a tüdő, a gége, a nyelvcsap a fogsor sínjein röpülve mámorral furakodva zenghet, — nemcsak az ínyek, az ajkak zengik a verset. Gázsijáért a ripacshad beszélhet, sírhat, zokoghat, akkor se. Íme, a nemcsak fölemeli ujját a sötétben. Hosszú uszályban állhat elénk a nagy, ünnepelt színésznő, és elkezdheti az ünnepélyt, a nagy versmondást, amely most következik. Ó, a műgond! Ahogy beszél, ahogy elmondl Es taglal és tárgyilagos! A sötétben minden néző ért, újong és emelkedik. Ahogy a kukorica vastag ízei a száron egymást kergetik egyetlen rendben dalolva, akár a nyaklánc ugrik a női nyakaknak, kóróra fűzni társai sorsát, a sok sor is úgy araszolgat. TUjja bögyével odatapinthat a nagy, ünnepelt hallgató hosszú uszályban. Oda, de nemcsak a nyakián-, az üveghang zengi a verset (a szavatolt siker gyanúra ok), a szín meg a művész nem maga dönt, a színrevitel, a nagy szavalat, olykor a némaság az, ami szól, ami még, ami már, de ami néma a színfal előtt. ■«. i .. i. - - ------ . -----------

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom