Nógrád. 1984. szeptember (40. évfolyam. 205-230. szám)

1984-09-29 / 229. szám

OLVASÓNAPLÓ

Nagy Karola: Ne nézz utánam

Amerigo Tot köszöntése

Merengő

Itt van egy könyv második kiadása. De az én korosztályomnak, s már több generációnak is mintha első lenne. Pedig annak idején a magyar Baskircsev Máriának, nevezték Nagy Karolát, aki fájdalmasan rövid ideig élt ezen a földön 1906-tól 1933-ig, s aki „olyan gyönyörűséges szép volt, amilyen szépet nem sokat láttam” — írta róla egy nagy napilap munkatársnője, s mondta mindenki, aki még találkozott vele. Dehát, sokunknak — sajnos —, Baskircsev Mária életének is utána kell nézni, hogy magyar „megfelelőjét” megismerjük. Persze, gyorsan kiderül, hogy azért erre semmi szükség, Nagy Karola a fiatalon ellobbant bájos asszony, hírlapíró és érzékeny író azonos önmagával. A Nyugat ezt írta róla: „Korának legégetőbb

kérdései foglalkoztattákA Népszava ezt: Meztelenebből kevés író mutatta meg magát, hogy ilyen mélyre mutasson. Benedek Marcell pedig még tömörebben fogalmazott: „Művész volt”. S egy jellemző mondat a sok közül az írónő tollából: „Nincs megalázóbb a találkáról távozó szeretőre vetett búcsú- pillantásnál.” „Ne nézz utánam”.

Szerencsére, voltak akik figyeltek rá nemcsak sejtelmes mosolyáért, megejtő tisztaságáért, hanem csillogó, bontakozó tehetségéért, akik megértették egy lélek lángolásának és elhamvadásának tragikumát és csodáját.

Itt van mindjárt Benamy Sándor és híres Epocha könyvsorozata, aminek kiadása a két háború közötti szétszabdalt és ellentmondásos — helyenként mélyen fertőzött és fertőző — szellemi életében jelentős tett volt, nemcsak szellemi, hanem politikai bátorságról is vallott. i Fájdalmas, hogy ezt kellett írnia VII. Izétől Szent József Attiláig című emlékiratában és korrajzában 1947-ben, amiben a budapesti Continental Szálló-beli szellemi hadállást is említi: „Akikkel az „Epochá”-t csináltam, akik lankadatlan lótásfutásukkal

irodákba, gyárakba hordták nehéz időkben Solohovot, Smedleyt, Sinclairt — most messze a fővárostól, Balfon. Ukrajnában, tömegsírban feküdtek. ..” Igen, Solohov. Sinclair, Dosztojevszkij, Flaubert, s a haladó irodalom megannyi más könyve ebben a sorozatban jutott el az olvasókhoz. Annak idején csak ebben! (Egyébként, örvendetes, hogy az Epocha sorozat ma már ismét újdonságnak számító érdekes köteteit most második kiadásban újra megjelentetik. Így került a könyvesboltokba Nagy Karola: Ne nézz utánam című könyve is.) Még annyit, Benamy Sándor, az erdélyi születésű kitűnő író, a gyilkos nacionalizmusok, sovinizmusok, fasizmusok és a hozzájuk tartozó zavaros „elméletek” által oly tragikusan fölkavart világ értő „tudósítója”, aki — örömünkre — most is közöttünk él egész életén át a megtartó középeurópai magatartásra adott napjainkban is követendő példát. Az arculatait gyakran váltogató világban mindig megtalálta — és védelmezte — azt a helyet, azt a szellemi vártát, amely az egyetlen jövőbe mutató út volt akkor is és most is ezen a tájon.

Nagy Karola hagyatékát tehát szintén ő rendezte először és ismételten is sajtó alá. Ez a töredékességében is izgalmas kötet először „Itt voltam” címmel látott napvilágot az Epochában Budapesten 1934-ben, Gaál Gábor, lektorálta, Benedek Marcell írta a bevezető tanulmányt. Ebben jegyzi meg: „Nemzedékének sorsa nemzetfölötti értelemben tudatosodik benne — ezt bizonyítják darabjai. A dialógus mind a kettőben tökéletesen drámai. Kisregényének és nagyriportjainak nyelve, prózája annyira kialakult és egyéni, hogy az ebben a korban ritkaság.” Erdélyben élt. Írói értékét és emberi varázsát nemcsak magyarok ismerték föl. Nyugalmazott korabeli román miniszterelnök írta róla: „Ismertem Nagy Karolát. Szívemben és gondolataimban őrzöm fénylő alakját.”

Életrajzát Benamy Sándor írta meg. Mindjárt az első mondatokban válaszol is ar- j!1 ra, hogy mi teszi érdemessé Nagy Karola írói hagyatékának megőrzését? Mint írja: „Az egyik az, hogy Nagy Karola posthumus oeuvrejében a késő évtizedek is fel fogják ismerni azt a válaszutat, amely elé az első világhábarú utáni ifjúság került... De az idők árja felett fogja tartani Nagy Karola kevés megmaradt munkáját: egyéniségének rendkívüli varázsa is.” A sajtó alá rendezés szempontja az volt, hogy lehetőleg mindent, ami föllelhető kötetbe gyűjtsenek, feljegyzéseket, leveleket, naplórészleteket is, továbbá színjátékait, kisregényét, riportjait, elragadóan bájos minatürjeit. Az életmű, igaz, töredékes, így a könyv is az. De hiszen Nagy Karola élete szintén töredékes volt.

Ez az élet adatott meg neki. Mégis, jól sáfárkodott a röpke évekkel. Alkotott. Megérdemli becsülésünket.

A mostani második kiadásban utószóként részletet olvashatunk Benamy Sándor „A XX. században éltem” című kötetéből, Itt volt, és belehalt címmel kivonatot a Nagy Karolával kapcsolatos fejezetből. Igen, itt volt. Élt. „Nagy Karola élete és halála figyelmeztető arra, hogy talán az a legfontosabb. , ami velünk "közben« történik. Mert, lám, a könyve lett kozmikus életében a jelzőlámpás, hogy — itt volt.” Életrajza fölé egy Latorence-idé- zetet olvashatunk.

„Mi történt velem? Hát örökre elmúltam és már csak halott vagyok?

Mindig és örökké csak halott és semmi más?”

Dehogy. Hinnünk kell, hogy aki teremt, aki — ha még oly keveset is — érvényeset mond a világról, az emberről, aki megpróbálja kihasználni a megszabott időt, nem él hiába. Benedek Marcell szerint: „Megérdemli,' hogy bebocsás- suk a kapun... Áldás a bejövöknek — béke a kimenőknek”.

(Epocha, Budapest, 1984. Második kiadás)

* (t. ••)

A csurgói madonna

A Pehérvárcsurgón 1909- ben született Tóth Imre a világ Amerigo Tótja lett művészetének ereje révén. Szeptember 27-én volt hetvenöt éves. Rómába érkezett, onnan vissza Budapestre. Czóbel Párizs és Szentendre között ingázott — Amerigo Tot Róma és Budapest között —, olyan magyar szobrász, aki már életében az egész világé. Ez a nemzetköziség nem oldotta fel magyarságát, sőt, így lett igazán a miénk. Értékei és hűsége elkötelezettségével.

Főiskolai tanulmányait Budapesten, az iparművészeti iskolában kezdi 1927-ben, a dessaui Bauhausban folytatja, a 30-as évek elején jár Párizsban, ahol Maillol szobrai hatnak rá igazán. Drezdából gyalogol Rómába 1933. júniusában a „kis szobrász” ahogy akkor Szerb Antal nevezte Tóth Imrét. Részt vesz az ellenállási mozgalomban, a fasizmus ellen. Ez a tette határozza meg életét és a művészete. Termékeny, gyors, organikusan fejlődő pályája, mely minden művében egyforma energiával valósítja meg a látvány realitását és a gondolat belső elvonatkoztatásait hiánytalan szakmai felkészültsége és szabad képzelete alapján. Eszménye az antikvitás, a reneszánsz és az új —, általa teremtett új szob- rászi formák összetartozó, egységes hálózata. Egyaránt jelentős mű a Judit, az Utolsó vacsora, • a Falusi üdvöz- légy, a Fehérvárcsurgói madonna.

Világszerte ismerik és elismerik, többször állított ki a velencei biennálén, szobrait bemutatták kontinensek fővárosaiban. Nagyméretű mu- rális munkája a római Termini pályaudvar fríze, amely cikázó mértani vonalakkal a vasút feszültségét ábrázolja. Híres Tiltakozás sorozata a háború és az erőszak ellen emel szót: szobrászattal. Szüntelen szellemi feszültsége építi művészetének új elemeit, változatait — a Kavicsasz- szonyokat, jellemző portréit és kozmikus témákat, az űrrepülés korszakát. Kifogyhatatlan ötletekből, mélységekből. Ez együtt jelentkezik szobraiban a plasztikai erőteljesség, olykor a humor jeleivel.

A Föld füle egyszerre groteszk és monumentális, Komarov emlékében drámaira vált a fogalmazás. Ady nyomán szerkeszti meg a Fekete zongora az űrhajón című művét úgy, hogy a vers eredeti szellemét megőrizve biztosítja a mű szürreális fokozatait.

Életműve több száz szobor, dombormű, grafika — első katalogizálását Major Máté végezte 1971-ben megjelent Amerigo Tot-albumában. Szobrai, domborművei Bariban, Rómában, Jugoszláviában és Budapesten láthatók — 1964— 65-ben elkészíti a Raffaello luxus óceánjáró plasztikai berendezéseit. Mindig igényelte az új és újszerű feladatokat.

Nem régen avatták fel a világ egyik legnagyobb méretű bronz domborműveként a Mag apotheózisát a Gödöllői Agrártudományi Egyetemen, mely az élet diadalát hangoztatja, mintegy formába önti Ady sorát „az élet szent okokból élni akar” gondolatát és az „életem millió gyökerű” eszméjét. Amerigo Tot budai műteremházában művei mellett Barcsay Jenő, Szalay Lajos. Varga Imre alkotásai, grafikái, művei szerepelnek. Ez is példája tehetségének és kollegalitásának. Ö, Amerigo Tot így —, ezzel a minőséggel és magatartással vált, válhatott képzőművészetünk világhíren alapuló mértékévé. Nem csak nagy szobrász, hanem önzetlen ember is, aki nem csak önmagáért, hanem hazájáért, az emberiségért alkot.

Losonci Miklós

M Á

¥ I Ä B A

O

Lengyel síkság. Népek születtek, vándoroltak ezen az ősfolyamvölgyekkel szabdalt, suhogó erdőkkel, csillámló tavakkal borított síkságon. Itt akadály nélkül süvöltöznek az északi szelek, nyugatról, a Germán-síkság felől szabadon beúsznak az óceáni légáramlatok, kelet felé, az Urál- ig ér a lódobogásos emlékeket őrző Szarmata-síkság. Évezredekkel ezelőtt valahol itt, a Kárpátok és a Baltitenger között éltek a szláv népek elődei, mielőtt az időszámítás utáni nyolcadik század végéig elvándoroltak mai lakóhelyeikre, közülük itt inkább csak a lengyelek maradtak. Népek születését, vándorlását vér és könny, legenda és dal kíséri.

Daltermő is volt mindig ez a táj.

Folyói, a borongós Visztula, az erdőkkel, rétekkel övezett Warta, a kristályvizet már csak az emlékekben őrző, szakadékos partú Bzura és a- többiek, az erek, a patakok is sokféle hangon muzsikálnak. Évszázadok szavát mondják keserűen, néha vidáman. És mindig a vizek bölcsességével, a természet végtelen türelmével.

Megáll az ember Varsóban, ránéz a Visztulára. A második világháborúban itt kelt föl a gettó. Vérbe fojtották, eltörölték a föld színéről. Alig egy évre rá kitört a varsói felkelés. Ezt is leverték a németek. Mégis, semmi sincsen hiába. A város hamarosan fölszabadult és újjáépült. Jár-kel az ember Mazóviá- ban. fölötte irgalmatlanul süt az augusztusi nap, hogy aztán estefelé hűvös, ezüstös zápor mosdassa. Ilyenkor az erdei cserjék közé, a magas fák alá fut az ember, miközben a tisztáson kocsiba fig'ott lovak gőzölögnek s a kasba bújnak a kocsisok. Vagy átmegy az ember Lowicz városán és Wladyslaw Reymont parasztjaira gondol, akik itt éltek egy környékbeli falucskában. Ünnepnapokon pompás ruhákat öltöttek magukra, mint a tavaszi bokrok virágaikat. Küszködtek, gyűlöltek és szerettek, árulták portékáikat a városi vásártéren. Egyszóval, éltek és meghaltak. Egy lódzi téren láttam az író szobrát. Kezében könyv, talán éppen a Parasztok. Kőből. Kőkézbe kőkönyv dukál. De én emlékszem , arra a mondatra, amely úgy muzsikál, mint egy népi hangszer: „Ameddig a szem ellát, barna földek nyúltak, mint egy óriási tál, az erdő kék szegélyétől övezve; s e tájon keresztül napfényben csillogó ezüstös fonalként villant ki egy kanyargó folyó a partmenti égerfák és kosárfüzek közül.”

S Mazóvia gyönyörű lelke, Chopin.

Jár-kel az ember.

o

Találkozik mai népekkel, kocsisokkal, lovászlányokkal, bővérű népmesemondókkal, szürrealista költőkkel, a történelmet őrző templomi freskókat magyarázó zárdái nővérekkel, akik úgy ismerik a

királyok és királylányok életét és legendáit, mint a tenyerüket. Mondják, mint a Biblia, ki kit nemzett. Sok ezekben a százados történetekben a magyar is. Elfelejtettem már, ki kit szeretett, vagy éppen miért lett szent? Különben is, a mese itt a lényeges és nem a részlet. Az csillog-villog az emberben, mint az aranypor.

Deszkahomlokzatú házak állnak szép sorjában egymás mellett Wolbórz faluban, ahol ebédelek. A vendéglő mellett, mi más, nagy barokk templom. Parkocskájában szoborportré, bizonyos Andrzej Erycz Modrzewski elképzelt, vagy metszetről ismert arcvonásait őrzi, aki 1503 és 1572 között élt. Mondják, szenvedélyes politikai író volt, a nemesi köz- társasági eszme egyik ki,művelője. Ebben a faluban született, ami akkor még város volt. Egyébként, ekkoriban hadakozott öreg Zsigmond — sokáig a magyar udvarban élt — a német lovagrend ellen, amelynek nagymestere, Hohenzoller Albert aztán áttért a lutheránus vallásra, világi hercegséggé alakítva a rend területét. Valahogy így született Poroszország. Zsigmond Ákos pedig Rettegett Iván cárral csatározott, a század közepe táján, Litvánia és Lengyelország szorosra fűzte kapcsolatait. Kitudja, mi minden történt még ebben a mozgalmas XVI. században és nem kevésbé mozgalmas síkságon, amelynek tágasságában szinte alig látható falucska most Wolbórz a szoborral és deszkalhamlökzatos házaival együtt.

Szomszédságában Bogusla- wice sövényei zöldellnek, a híres-neves állami lóistállókat rejtik. Világhírű kényes cső- döröket nevelnek itt, lóversenyistállót tartanak. Lovaik értékét, mint mindenütt a világon, itt is amerikai dollárban számolják. Értékük százezrekre és milliókra rúg. Szépségük kifejezhetetlen. Hát még ha együtt látja az ember a lovak és a virgonc lovászlányok sörényét. Mi mindent írtak már a lovakról és a lányokról. És mit tudni róluk? Alig többet a semminél. Talán csak köny- nyebb az ember szíve egy kicsit a közelükben.

G

— Föltámadt a szél — mondja a barátom.

Tényleg, hallatszik a levegő örvénylésének hangja. De különös suhogás ez. Ismerem es szeretem a szeleket. Szeles vidéken születtem és nőttem föl az Alpokalján. Ez itt más. Síksági szél? Kinézek a lódzi Centrum Szálló ablakán, fekete felhőt látok. Vetési varjak ezrei zuhognak a szemközti kis Moniuszki park öreg fáira. A park zöld foltja sötéten fénylő lakká változik. Felhőszakadás ez is. Varjúszakadás. Ezután napokon át ismétlődik estefelé. Napközben gerle- és seregély- szakadás váltogatja egymást. Reggel átsétálok, a parkon, madártetemek, letört gallyak és hulladék között. Már várom az estét. Miféle háború ez? Miféle invázió? Egyik

sem. Béke. Csak a levegő örvénylik, ha megindulnak a varjak. Vagy a gerlék. Vagy a seregélyek. Augusztus közepén járunk. Nézem a kis parkot megtépázott fáival. Az élet ezzel jár.

o

Estére fogadásra hívnak. Vodka. A húsokhoz vörös bor. Hivatalos szónoklatok. Kazi- mierz Maurer ül mellettem az asztalnál.

A háborút emlegeti. Mi mást tehetne Közep-Európá- ban, az elröpülő évtizedek után is. Mi mást Lengyelországban, ahol az emberiség pár ezer éves történelmében először egy civilizált nép példátlan szervezettséggel megpróbált eléget# egy másik népet éppen ide épített kemencéiben, közben másokra is rágyújtva városaikat és falvaikat. Lutomiersk tájékán Babicach faluban született 1923-ban, paraszti ivadék.

— Legeltettem a teheneket már kora gyermekkoromban, es jártam a hétosztályos iskolába Liitomierskba —mondja. — Utána volt a megszállás, a németek kényszermunkára hurcoltak. A háború után visszatértem a falumba, műveltem a kis gazdaságomat és másokkal együtt megszerveztem egy kis falusi színházat, ami húsz évig működött. Ennek én voltam a rendezője és a díszlettervezője, szerepeket is vállaltam.

Kazimierz Maurer népszerű ember az országban, népi együttesek műsorait konferálja itthon és külföldön, versmondóversenyeket nyer, otthonos a lengyel népi irodalomban, amelynek művelője, ahol megjelenik a színpadon pompás nemzeti viseletben, földerülnek az arcok. Varsóban, Lódzban, Sieradzban tanulmányokat és cikkeket írnak ró A, maga pedig könyveket ír, a Karácsonyi elbeszélést és a többit.

Kezembe nyom egy színes ismertetőt, róla csinálták. Néhány verse is benne van. Olvasom a címeket, Szobrász, Üresség. Vagy itt van a Zápor. Mondtam mór, gyakran végig söpör a sík Mazóvián. Ilyenkor hirtelen áttekinthetetlenné válik a vidék, lehull a zápor, mint a köd. dobol a mélyedésekben és a folyóvölgyekben az eső, a patakok megáradnak, elöntik az alacsonyabban nyújtózkodó réteket, az erdők fölött és a házak között lobog a villám, dörög az ég. A záporok úgy mosdatják a tájat, mint anya a cslcsemőt, az ember is valami nagy-nagy téknőben érzi magát. Hiába prüszköl, mint a gyermek. Nemsokára süt a nap. Az előbb még esett. Erről szól a vers.

A másik pedig a táncról. Hej, te régi lengyel tánc, örül a szemem, a vérem fölforr. Hej, te tipegös. te boldog, a legényben föllobban a tűz, mindenki megkeresi a párját. Hej, te kedves.

Maurer gyermekkori tehenei már ott legelésznek valahol az égi mezőn, Mazóvia fölött. Csöndes éjjeleken mintha lejönnének a folyó mellé, akár az emlék. Ilyenkor verseket ír az ember. Vagy táncol.

— Igyunk egy kortyot — szól. — Nemsokára indul az utolsó busz hazafelé. Talán még elérem. Különben itt ülhetek reggelig Lódzban. .

Tóth Elemér

8 NÚCRÁD — 1984. szeptember 29., szombat