Nógrád. 1984. szeptember (40. évfolyam. 205-230. szám)
1984-09-15 / 217. szám
A pasfás nem csak kétszer csendet M egyénk két és fél százezer lakosának postai ügyeiről alig valamivel több mint kilencszáz ember gondoskodik. Őket szidjuk ha nem érkezik pontosan az újság, nincs megfelelő telefonvonal, s nem kapjuk meg időben a táviratot, a csomagot* a csekket. Arra már kevesebb- szer gondolunk, hogy olykor emberfeletti muíikát végeznek, hogy időben megérkezzen az újság, ne legyen rossz a távbeszélővonal, a távirat, a csomag, a IcVél stb. Munkájuk egyfajta szolgáltatás, amely nélkül a mai kor embere nehezen boldogulna. — Halló tudakozó? Kérem mondják meg, kié ez a telefonszám... Mikes Zoltánná és Fekete Beáta naponta két-háromszáz hívást kap a salgótarjáni központban, ahol ötvenezer megyei előfizető, továbbá a bu- dépesti és megyei telefonszámok iránt érdeklődhet bárki, ha fölhívja a 09-et. Két hívás között alig szusszanásnyi idő jut a beszélgetésre, amelyből, egyebek között kiderül, hogy igenis meg lehet tanulni „betéve” egy telefonkönyvet. *— Akkor otthon nincs is szükség telefonkönyvre — jegyzem meg Mikesnének. — Persze, ugyanis nincs telefon a lakásunkban. Nemcsak helyt, országos gond a távbeszélő-hálózat fejlesztése, a megyeszékhelyen közel .ezerhétszázan várnak telefonra. De ki gondolná például, hogy az alig kétezer lelket számláló falucsokor — Felsőtold, Kutasó, Garáb, Bokor, Cserhátszentiván, Alsótold — távhívása is meghaladja a havi félezret. Deák Lajosné alsótoldi hivatalvezető az óvatos gazdához híven kéri az igazolványt, amikor „a két idegen külsejű fiatalember” megjelenik a -postán. Nem árt az óvatosság, habár itt az utolsó gyanús egyén tíz-egynéhány évvel ezelőtt szerette volna önszorgalomból elszállítani a pénzkészletet. Ám, időben lefülelték. Szinte családias hangulat van ezekben a kispostákban. Bejön a kuncsaft, tisztelettudóan köszön, beszélgetnek a családról, a falusi ecetről, az építkezésekről, a gyerekekről, még szóba kerül néhány országos, megyei ügy — mit is ír az újság —, közben elkészül a csekk, bejön a távhívás. s elkél egykét lap is. Deákné Sándor Gyuláné kézbesítővel együtt több mint másfél évtizede, nem túlzás azt mondani, töretlen lelkesedéssel végzi munkáját. S egy rögtönzött közvélemény-kutatás szerint: a helybeliek nagy megelégedésére. Pedig nem lehet azt állítani, hogy túl vannak fizetve: a hivatalvezető alapkeresete alig haladja meg a háromezer forintot... Rom hány nagyközség posta- hivatala nagyjából hasonló szerepet tölt be a Lókos-pa- tak mentén, mint az alsótoldi a Cserhát peremén, ám Romhány ban az a különös helyzet állt elő, hogy noha közigazgatásilag megtörtént az egyesülés a szomszédos Két- bodonnyal, a két település azonban megtartotta . az önálló postát. Az építési és kerámiagyár tőszomszédságában kapott helyet a szerény kivitelű nagyközségi hivatal. — Sokan járnak ide az üzembe dolgozni, s ez belejátszik a forgalmunk alakulásába is — említi Bartók István hivatalvezető. — Mintegy húsz településről jönnek nap mint nap. egyszerűbb, gyorsabb, ha itt a postán intézik el ügyeiket. — Tetten- érhető ez például a betéteknél is. hiszen közel nyolcmilliós az állomány. Ez is jelzi takarékos emberek a rém hánylak. Sándor Jánosné a salgótarjáni főposta takarékszolgálatán naponta milliókat forgat ujjat között, ám neki se jut ebből havonta négy és fél ezernél több, noha harmincnegyedik esztendejét tölti, a szakmában. Nem csoda hát, ha sok kellemetlen éjszakát okozott 1982 októberében egy ötezer forintos túlfizetés. — Nagyon sok dolgom volt aznap, s valahogy egy ötezer forintos fölbontott gépkocsi- nyereménv-betétkönyvre a dupláját fizettem ki — emlékezik vissza. — Akkor annak rendje-módja szerint saját kasszából be kellett fizetnem az összeget. Majd másfél év múlva kaptam egy levélcsomagot, benne ötezer forint! Ma sem tudom az illető nevét, címét, de úgy látszik, a lelkiismerete nem hagyta nyugton. Egyébként talán kevesen tudiák. hogy a postai takarék- szolgálat a megyei betétállomány 48 századát kezeli. És nem csak őrzik, hanem ha szükséges, szállítják is — jó néhány vállalat él ezzel a lehetőséggel. Nem készítettünk kimutatást, de szemmel látható tény, hogy meglehetősen elnőiesedett a postásszakma. Híven alátámasztja ezt Miskolczi Istvánná, a szécsényi hivatal vezetője, aki harminckét ember — csaknem mind nő — munkáját irányítja, s nyu- gQdtan elmondhatja: a megye jelenlegi legszebb postaépüle- . tében. Sorra járjuk a helyiségeket, tágasak, világosak, ízlésesen berendezettek. Az ügyfélváróban barna faboritásos fülkék, a falakon tájékoztató transzparensek, a várakozóknak fotelek, olvasnivalók. Akkoriban — 1980 decemberében tizenhatmillió forintba került ez a beruházás, amely már a crossbartechnika befogadására is alkalmas. Kora délután van, minden helyiségben ügyesen sürgőforgó alkalmazottak végzik a munkát. Fönt az emeleti kapcsolószobában Kotrebai Mi. hályné, Oláh Lászlóné és Rév- fy Istvánná bonyolítja le a hívásokat, fantasztikus gyorsasággal rakják a jackdugókat a szükséges aljzatba, s máris kezdődhet a beszélgetés. Velük. munka közben szót váltani lehetetlenség, mintha fél Szécsény ez időben rendezne egy Kapcsolta játékot. — Csak az jön és marad Itt nálunk — mondja Miskolczi- né —, aki szereti, és hivatásból tudja végezni a postásmunkát. Kérdés, lesz-e utánpótlás? — Van! — adja a választ Deák Kálmán, a pásztói Mikszáth Kálmán postaforgalmi szakközépiskola és gimnázium igazgatója. — A 340 tanuló közül 140-en ismerkednek a postai tevékenységgel, csaknem kétszeres a túljelentkezés. Ügyhogy az első osztály 39 fővel indult. Minden személyi és tárgyi föltétel adott ahhoz, hogy a diákok elsajátítsák a szakma alapjait. Kőműves Kati és Babiák Éva az utolsó évfolyamot végzik, mindkettőjük szándéka, hogy a távközlési főiskolán továbbtanuljanak. Megvan erre az esélyük, hiszen „erős négyesek”. — Megszerettük ezt a szakmát, jó lenne többet megtudni róla — fűzik egymás szavait —, éppen ezért pályázatokon, tanulmányi, szakmai versenyeken is indulunk. Valami varázsa csak lehet ennek a mesterségnek, mert lépten-nyomon tíz-tizenöt- húsz esztendeje itt dolgozókkal találkozni. A megyei postahivatal vezetője Bácskai Károly negyvenkét éve van a szakmában, ez idáig egyetlen munkahelye. — El sem lehet mondani, mennyi változás történt itt a négy évtized alatt — mondia —, a morzerendszerből modern telexhálózat jött létre, a kézi munkát mindinkább a könyvelőgépek, a pénzszámlálók, az automaták váltják fel, s a múltté lesz lassan a kézi kapcsolású távbeszélés is, melyet a crossbar egyre inkább kiszorít. Mindezek azonban nem nélkülözhetik az embert, aki nap mint nap találkozik az ügyfelek százaival. Azt hiszem, ma is magas társadalmi megbecsülés övezi a postai dolgozókat, s szeretnénk erre rászolgálni a jövőben is. * Sok mindenről szólhattunk volna még. Például arról, hogy a százharminc megvei posta- hivatal — fiók gondoskodik az újság, mint szellemi táplálék házhoz szállításéról is, naponta több tízezer napilapot, képes újságot, magazint árusítanak: évente, csecsemőtől az aggastyánig, átlagosan 53 lapot kap kézhez egy megyei honpolgár, s e számadattal valahol az országos lista középén állunk. A mai NÖGRÁD- ból több mint huszonhétezer példányt készítettek a nyomdászok, s, ha ei időben eljuthatott a nagyérdemű olvasóhoz, nos, ebben nem kis szerepük van a postásoknak is. Szöveg: Tanka László Kép: Bencze Péter Bácskai Károly negyvenkét Impozáns külsejű a szécsényi épület. esztendeje dolgozik a postánál. Csönget a postás Pásztón. Sándor Jánosné naponta egymillió forintot is számlál a takarékszolgálaton. Adom a hívót/ Megérkezett az újság.
