Nógrád. 1984. augusztus (40. évfolyam. 179-204. szám)

1984-08-11 / 188. szám

A bánki tükör

A világ — szerencsére — nem állandó. A mi világunk változásának, fejlődésének a nemzetiségek banki országos fesztiválja afféle tükre volt. Tükör, amely mögött ott ho- málylik a múlt, amit nem kell felejtenünk, sőt talán nem árt még jobban megismernünk.

A vízi színpadon jó kedvvel, több-kevesebb tudással szólaltatták meg a csoportok vidékük dalait, gyakorlott és botladozóbb lábbal járták el a táncokat. Talán akadtak olyanok a nézőtéren, akik profibb műsort vártak a nemzetiségi gálán. Nyilván nem tudták, hogy azok az emberek

— fiatalok és idősebbék — a maguk gyönyörűségére, csupán a tánc, az együttlét öröméért álltak színpadra. Nem kevesebb ez semmivel a végletekig kimunkált, a harmónia minden írott és irattan szabályához ragaszkodó éneknél, táncnál! Sőt! Paál László romantikus. borongós hangulatú gyönyörű erdőit kedvvel szem- lélgeti az ember, de a Börzsöny szép fenyveseiben sétálni mégiscsak más! Hát így szóltak a szlovák, német, délszláv és román dalok, így mutatták magukat a táncok is. Azok voltak, amik ma is

— és ma egyre inkább —, ahogy mostanában éneklik a békési—baranyai—nógrádi falvakban, ha arra alkalom adódik. őszinték, tiszták, mint a népművészet. Mert a bánki fesztivál egy kicsit a nemzetiségek népművészetének, kultúrájának megmutatkozása is volt. Nem folklórműsor zajlott, hanem a szokások, a viselet bemutatása is.

Igen, ma egyre inkább világos a nemzetiségek előtt az a lenini nemzetiségi politika, ami Magyarországon a mindennapok gyakorlata. Része életünknek, korántsem elkülönítve a hétköznapi tennivalóktól, örömeinktől, gondjainktól. Annak, akinek családja századokon át génjeiben hordta a „másság” tudatát, az ezzel járó minden nyűgöt.

megalázást, akinek családja századokon át reménykedett és csalódott, annak bizony nehéz volt elhinnie, hogy joga és lehetősége van a munkára, anyanyelve gyakorlására, a tartalmasabb életre. Épp a múlt sötét foltjai miatt volt szükség ezeket a lehetőségeket fönntartani akkor is, amikor még a „fortélyos félelem” igazgatta a velünk együtt éiö más anyanyelvet beszélőket.

A bánki íeszt'vál természetessége volt talán a legfontosabb élmény. Az, ahogyan a nemzetiségek hétköznapja ez alkalommal a színpadra került. De mutatott ez a fesztivál mást is. Ilyen „színpadivá” ugyan csupán csak kétévenként válik ez a rendezvény, de mögötte a nemzetiségek öntudatosodása, magára találása mutatkozik. Hiszen egyre inkább kitekintenek el- szórtságukból határon beiül és határon kívülre is. Keresne egymással a kapcsolatot. A kapcsolat megtalálása pedig föloldja a zártságot, erősíti léttudatukat, helyüket a világban, a mi világunkban. Mert nem csupán annyit jelent a nemzetiségek kultúrája, hogy önmagában létező érték, hanem azt is, hogy része egy nemzet kultúrájának, s egyben természetes kapocs más nemzetek kultúrájához.

A bánki beszélgetésekből kiderült. hogy a nemzetiségek otthon vannak ebben a hazában, s hogy egyre inkább otthon érzik magukat. Az élet minden területén szerepet vállalnak; építőmunkájuk közös gyarapodásunk része, hagyományaik, szokásaik, nép- művészeti alkotásaik nem csupán az anyanyelvi kisebbséget, de a nagyobb közösséget is gazdagítják.

Nemzetiségnek lenni nem kuriozitás, hanem történelmi tény. A korábbi elszórt, magányos próbálkozások a századok során idetelepült, idesodródott szlovák, német, délszláv és román anyanyelvet' beszélők sajátosan formálódott hagyományainak fölgyűj-,

SIKLÓS JÁNOS:

tésére ma már — épp a nemzetiségek körében — a mindennapok fontos tennivalója. A gyűjtés már nem csupán a táncokra, dalokra, népszokásokra, tárgyakra korlátozódik, hanem túllépvén azon — mintegy tovább bővítve a látókört — a történelmi tények, a fölilelhető írásos emlékek, a közeli történelmi viharokat megélők szavainak, emlékeinek íölgyűjtésével, megőrzésével is bővült. A nemzetiségek még jobban akarják ismerni önmagukat, hogy jobban megismertethessék másokkal magukat. Mert ezt is jelentette ez az országos fesztivál. Igaz, együttélésünk a más anyanyelvűékkel föl sem tűnik, ám néha nem árt tudatosítani a magyar nyelven megszólalókkal — kivált kissé önérdekűvé vált világunkban —, hogy közös életünk azonosságai mellett számos „másság” is létezik: nyelvben, szokásban, kultúrában.

Jó volt hallani, hogy a nemzetiségi nyelvek nem vesztek el, hogy még inkább újraéledtek és megújulásuk megfordíthatatlan. Az országban, s nálunk Nógrádban a nemzetiségek lakta községekben, településeken a nemzetiségi anyanyelvek oktatása a világ legtermészetesebb dolga.

Nemzetiségeinkkel együtt tudjuk, hogy a más anyanyelv legfölj ebb megkülönböztet bennünket egymástól, de el semmiképp nem különíthet. Nyugodtan nézhetünk a tükörbe, homályát ismerjük, vállaljuk, mert meg nem változtathatjuk. De azt is tudjuk, hogy a történelmi leckék jól bevésődtek az agyakba ebben az országban, a korábbi tévedések. tisztességtelenségek meg nem ismétlődhetnek.

Lehet, kell is a fesztiválok tartalmát bővíteni, még teljesebbé tenni a nemzetiségi kultúra megmutatását. A világ — szerencsére — nem állandó. Változását, fejlődését majd ott is érzékeljük.

Hortobágyi Zoltán

Zilahy Lajos

29.

kér— Hogyan kezdted? deztem tőle.

— Nagyon nehezen indult az életem.

— Nem voltál ismeretlen és mégis?

— Igaz, nem voltam ismeretlen. de két dollárért eladtam volna összes munkám kiadási jogát, sajnos még any- nyit sem ígértek érte. Foglalkoztam mindennel, még ku- tyaddomítással is. A feleségemet, Piroskát a kint élő magyarok álláshoz juttatták az öregek otthonában, amit ők építtettek. Később aztán Piroska ennek az otthonnak a vezetője Lett, ma is ott dolgozik. Szilárd Leó apja is ott halt meg.

— És te?

— Én is ott tettem-vettem a kosztomért, s néhány dollár zsebpénzért. Vártam a szerencsére.

És rád talált?

— Nem. Egyszer néhány pénzes zsidó megkeresett, és azt kérdezték tőlem, mondjam meg nekik, hogy összes eddigi munkám mennyit ér? Szabadulni akarták a pénzüktől. Azt feleltem nékik, hogy így. ahogyan most van, egy krajcárt sem ér, annak csak akkor van értéke, ha akad vállalkozó, aki szervezi, megjelenteti és elhelyezi őket. Újakat már nem írok. van még két-három jelentősebb érték a fiókomban, de azokat is igen nehéz lesz befejeznem.

— A Dukayaikra gondoltál?

— Arra is.

— Azt befejezted.

— Akkor nem erről volt szó. Nem akadt vállalkozó,

aki hozzányúlt volna a dolgaimhoz. Mit gondolsz, a végén ki kezdte el ezt a szörnyű munkát? Én magam, vén bolond létemre.

— Hogyan?

— Kapcsolatba kerültem egy híres amerikai kiadónál dolgozó magyarral (a kiadó nevét nem említette, én nem kérdeztem), akinek elmondtam, hogy mi van az én szellemi poggyászomban. Ez az ember azután utánanézett, melyik művem lenne a legsikeresebb az amerikai könyvpiacon. A Dukayatenál kötött ki. Üzentek értem, hogy ebben az ügyben sürgős tárgyalásra lenne szükség. Egy étteremben azután a kiadó költségére nagy traklával egybekötött megbeszélésre került sor, ahová magammal vittem a feleségemet is. Azt mondták, kiadják ezt a regényemet, de nem tudnak többet adni nyolcvanezer dollár honoráriumnál. ha ez számomra elfogadható.

— Jó pénzt ígértek.

— Azt hittem, nem jól hallok, vagy megháborodtam. Másfél dollárért is eladtam volna — csattant föl a hangja.

— Hemingway az öreg halász és a tengert kilencven flekken megírta Liíenak, és hatvanezer dollárt kapott érte.

— Hemingway?

— Érdekes, jó kis regény. Mire az öreg halász partra ért a nagy hallal, csak a csontváza maradt, megették a cápák.

— A cápák mindenkit megesznek. Hemingway a szerződés szerint hatvanezer dolI- r •

©vei

térért írta a könyvet, de annak az összegnek a hetven százalékát levonták tőle adóba. Kézhez kapott tizennyolcezer dollárt.

— Úgy járt mint áz öreg halász. A pénzt megették az állami cápák.

— Én még rosszabbul járj tam.

— Rosszabbul?

— Az egyezség után észvesztő tempóban folyt a szövegfordítás. négy és fél nap alatt befejeződött, készen volt. a nyers szöveg angolul. A stiliszta már írta is a nyomdai szöveget, és szinte flekkenként, mert ment a szedőterembe.

— Nem egészen értem, ki írta a végleges szöveget?

— Ilyen esetekben úgy megy, hogy a nyers fordítás alapján a nyelvet, irodaimat és az írás szabályait ismerő ember megírja a könyvet.

— De hisz, az akkor már más könyv.

— Hát persze, hogy más, de ez senkit sem érdekel. Különben is a világirodalomban ez normális gyakorlat.

— És a stílus?

— Annak csak anyanyelven van jelentősége.

— Szóval így.

— Ha a téma izgalmas. Az utcán semmi re való témák hevernek. Olyanok, amelyek egyébként nem is témák, és azokból sohasem lesz erőteljes irodalom.

(A blokkfüzetembe írtam egy mondatot: Irodalmunkat, főként a prózát tekintve, úgy látszik, mi az utcán heverő témákra specializáltuk magunkat.)

(Folytatjuk)

Brecht- és Vancura-bemutatókon

Aki ismeri Bertold Brecht sonló gondolatok rejtőznek: nők éli szürke napjait, hall. Baal című diarabját, csodál- hogyan viselkednek a hétköz- gatják a fürdőmestér felesé- kozhat, hogy kerül ez a sú- napi emberek, ha különös gének pörlekedéseit, mígnem lyos mű a könnyű nyári szó- dolgokkal találkoznak. kötéltáncos pár érkezik, s kirakozások közé. De ha meg- A nálunk is kedvelt cseh- billenti nem csak őket, hanem nézi a Babarczy László ren- szlovák filmekből jól ismert az egész kisvárost a nyugal- dezte játékot — akár Gödöl- kisváros figurái elevenednek mából. Mulatságos helyzetek

— meg Donáth Péter színterén, követik egymást, a könnyed A három jó barát: a fürdő- tanulság: a suszter maradjon mester, az őrnagy és a kano- a kaptafánál.

lön, akár Boglárlellén mégis kellemes kikapcsolódásban lehet része. Nem azért, mintha elsikkadnának a fontos gondolatok, hanem mert izgalmas, életszagú jelenetek követik egymást. Baallal, a főhőssel (Vajda László alakítása) olyasmik esnek meg, amit nem lehet közönyösen szemlélni. Ez a tehetséges ember képtelen megférni környezetével, aljasul bánik szeretőivel, végül megöli egyetlen barátját.

Ez az életérzés különösen hangsúlyos ebben — a kaposvári együttes által megformált — előadásban, amelyben a jelenetek zöme szabadteret mutató díszletek közt (Donáth Péter munkája) játszódik, ahonnan azonban mégsem lehet kitörni. Nemcsak Vajda László játéka emeli ki Baal különösségét, hanem a többi szereplő megkomponált összjátéka is, akik közül néhányan több szerepet alakítva, újabb jelentésréteget tárnak föl. Ilyen például Molnár Piroska nagypolgár- és koldusasszonya, Kisvárdai Gyula előkelő kritikusa és útszéli favágója, vagy Cselényi Nóra pipiskedő-lelkendező versrajongó kisasszonya és megfásult, alvilági pincérnője. Említeni kell még a Baal kísérőtársát, Ekartot alakító Helyey Lászlót, aki a főhőssel szinte egyenrangú szerepet formál.

Aki ismeri a cseh Vancura kisregényét, a Szeszélyes nyárt, vidám, fölemelő szórakozást várhat, joggal. S nem is csalódik a kaposváriaknak ebben az előadásában, sem amelyet Lukáts Andor állított színpadra. Bár tagadhatatlan, hogy valahol

Arany hímzés

Az arannyal, ezüsttel hímzett sapka, a „tyübityejka” sok közép-ázsiai nép nemzeti viselete. A piacokon vagy az üzletekben, ahol árulnak ilyesmit, a vásárlók mindig megcsodálják a közép-ázsiai kézimunkákat, az említett tyübityejkát csakúgy, mint a falvédőket, asztal- és ágyte- rítőket, díszpárnákat, mellényeket.

Tádzsikisztánban, a GUL- DASZT nevű iparművészeti vállalat készítteti és forgalmazza ezeket a különleges kézimunkákat.

iiiiiiiiiiiiiiiiniiiiiiiiiiiiiiiiiiiigiiiiiiiiiiiiiiiiiiiMiiiiiiHiitiiiHiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiniiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiniiiiiiiiiniiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiuiiiiiiiiiiiiMiiiiiiiiniiiiiiiiiiiiiiMiiiiiiiiiiiiimiiiimiiiiiiiiiiiiiiMiMiiiiiiiiiiiiiiimiiiiiiiiiiiiiiiiMiiiiiiiiiiiiiHHHii«

A megyei honismereti tábor Iáikéival beszélgetve az újságíró elbizonytalanodik; a táborról írjon, avagy inkább azokat a témákat adja közre, melyeket a fiatal múltkutatóknak sikerült feltárniuk. Merthogy irigylésreméltóan sóik — és sokatmondó — információ gyűlt össze ezúttal is a kéthetes kutatómunka során. De — mit tagadjuk — irigylésre méltó az a lelkesedés is, amellyel ezek a jobbára köAkik átlátnak a falakon

Várost vallató tábor

eredményesen dolgozó tanulókat delegált a táborba, hogy biztosak lehettünk benne, küldöttei idén is komolyan fogják venni a munkát. A másik „kivételezett” iskola a pásztói

zépiskolás fiatalok végezték gimnázium volt, s ezt aligha

felelősségteljes munkájukat.

A közművelődési szaktáborok közül megyénkben aNóg- rád megyei Múzeumok Igazgatósága által szervezett hónkéit indokolni, hiszen az idei tábor Pásztó város múltját volt hivatva tanulmányozni. Egyébként Pintér Nándor személyében a tábor szakmai

ismereti tábornak van a leg- vezetője is e ‘ gimnázium ta- régibb múltja. A július 29. és nára, ami megint csali garan- augusztus 9. között rendezett ciát jelentett.

immár a kilencedik volt

Pintér Nándor mellett Vinsorban, és bizony szerencsés- cze Ferenc — a tábornak he- nek mondhatta magát az a lyet adó általános és középhuszonnyolc fiatal, akik lehe- iskolai diákotthon igazgatója tőséget kaptak a részvételre. — képviselte a csoportveze- Ha általában is igaz, hogy a tők közölt a helybéli történé- közművelődésd táborokba ne- székét (mindketten szerzői az héz bekerülni, akkor különö- 1970-ben megjelentett „Pász- sen áll ez a honismereti tá- tó története” című monográ- borra, ahová a jelentkezés fiának). Ezúttal a földrajzi előfeltételhez kötött. Idén tör- névgyűjtő, illetve a rnozga- ténetesen már csak az ifjú lomtörténeti csoport irányítá- múzeumbarátkörök tagjai szá- sara vállalkoztak. Lázai Tün- mára hirdettetett meg a prog- de muzeológus csoportja a ram, bölcsen döntöttek tehát mezőgazdaságban dolgozó em- azok a középiskolai tanárok, berek emlékeit gyűjtötte, Kosakik történelem iránt érdek- ján László levéltáros pedig a lődő tanítványaikat időben a század eleji Pásztó társadalmának iparos- és kereskedőrétegét vizsgálta csoportjával.

A legnépesebb csoport — 11 fő — a régészeké volt, hiába nekik kellett legmélyebbre ásniuk. Vezetőjük Valter llomúzeumi intézményekhez irányították.

— Két iskolával azért kivételt tettünk — mondja Iványi Zsuzsanna táborvezető. — A salgótarjáni Táncsics Mihály

munkájához a táborlakók va- kezdte elemezni, arra utalt, iódi partnernak bizonyultak, hogy hosszú távra eljegyezte A régészek munkája abban is magát a honismereti munká- különtoözött a többiekétől, val.

hogy nekik maguknak kellett Tóth Anna a közeli Tarról választ adniuk felmerülő kér- jött a táborba, a pásztói gim- déseikre. Például arra, hogy náziumban fakultatív tárgy- szóródhattiak szét az általuk ként is történelmet tanul, megtalált csontváz csigolyái Ottjártunkkor — a tábor vé- oly nagy területen. (Ahogyan gefelé — már leginkább az ezt a kérdést az egyik tábor- foglalkoztatta, miiként dolgoz- lakó, Pusztai Tamás megfő- za fel a mindannyiuk számá- galmazta; hogyan lehet ilyen ra lehetőségként kínálkozó nagy területen meghalni ?) pályázatra az iparos- és keres- A másik négy csoportban kedőrétegről szerzett ismere- az alapvető munkamódszer a telt

kérdezés, az interjú volt A A mozgalomtörténeti cso- kiszemelt adatközlők persze port az 1945—48. közötti ko- nem mindig álltak kötélnek, alíciós időszák pásztói esemé- de a jellemzőbb mégis csak az nyelt kutatta. Köztudott, hogy volt, hogy ők maguk is java- ez a bonyolult időszak a ne- soltak másokgt, akikről gya- gyedikes gimnazisták számára nították, náluknál is jobban sem tartozik a legkedveltebb emlékeznek a régmúlt időkre, anyagrészek közé. A salgótac- A múltkutaitó ifjak, akár jáni Krutyina Zsuzsa egész- nyomozóknak is érezhették ségügyi szakközépiskolába jár, magukat, hiszen nap mint és a többiekhez hasonlóan nap akadt meglepő „fordulat” még csak harmadik osztályos, a vizsgált témában. A föld- tehát még nem tanult erről rajzi névgyűjtők közül példá- a korszakról. A szőke hajú ul még a pásztói Pintér Ágo- kislány azonban imponáló ta sem tudta eleddig, hogy a magabiztossággal ' vallotta; Mátraszőlőssel határos térség könnyen és szívesen ismer- egykor Marakodó, Dulakodó és kfedefct ezzel a témával. Igaz. Tolakodó névre hallgatott, lé- ő már harmadszor vesz részt vén állandó vita a két tele- honismereti táborban, és — pülés között a terület hova- mint mondotta — „már jól tartozását illetően. A buják! tudok kérdezni”. Aat már mi Kodálc Erika azon kevesek tesszük hozzá, hogy nem csak

mélyen itt is a Baalhoz ha- szakközépiskola évek óta olyan na régész idestova másfél év- közül való, akik először vettek kérdezn i, de beszélni is ..megtizede kezdett hozzá a közép- részt a tábor munkájában. De tanultak” a táborlakók. Még

I

kon Pásztó építészeti _ érmé- az a szakszerűség, amellyel a az idelátogató tévéseket is

keinek feltárásához. Kutató; pásztói parasztság tagozódását meglepte, hogy milyen oko4 NÖGRAD - 1984. augusztus 11., szombat

san, szépen,' szabatosan és pontosan fogalmaznak a gyerekek. Ez sem akármilyen eredmény!...

Különben is nehéz volna eldönteni, hogy az-e a táborban a nagyobb haszon, ami az eredményes adatgyűjtő munka révén a múzeumokba kerül, vagy az, amivel a gyerekek gazdagodtak. Bálik Judit és Oroszlán Mária számára mindenképpen az, hogy Pásztó történelmén keresztül a magyar történelmet is mélyebben megismerhették. Ok ugyanis a csehszlovákiai Ipoly- nyékről érkeztek. Az elmúlt évben megrendezett járási Madách-vetélkedő nyerteseiként kaptaJk lehetőséget arra, hogy részt vegyenek valamely Nógrád megyei közművelődési szaktábor munkájában.

„Most már biztosak vagyunk benne, hogy jól választottunk!” — mondják. Véleményük felnőttvélemény, csakúgy, mint Majcher Tamásé, aki immár végzett tanítóként tért vissza isimét — hetedik alkalommal — a honismerők nyári táborába. Mint legtapasztaltabb amatőr múltkutatótól, tőle kérdeztük meg: mi volt a legizgalmasabb az idei táborban?

„Talán az, hogy kisétált az ember Pásztó főutcájára, és közvetlenül szembetalálta magát a középkorral... Persze ehhez nemcsak nézni; látni ia kell! Át kell tudni látni a falakon, le kell tudni látni » pincékbe.

A honismereti táborok egyik legfőbb érdeme szerintem az, hogy megtanítanak látni.’’

Pintér Kiró©