Nógrád. 1984. augusztus (40. évfolyam. 179-204. szám)
1984-08-25 / 199. szám
CSÖRSZ ISTVÁN: SZENT KÖVEK Zvolszky Zita A férfi új filmet fűzött a gépbe; felesége és a fia húsz perce válogatták a képeslapokat az epioauruszi múzeum pénztáránál. Várt rájuk egy ideig, majd visszament a mú^ zeumba, beállít a sorba,- és hagyta magát előrelökődni. Amikor másodszor is kilépett az ajtón, a teremőr egy pillanatra a szemébe nézett. Az a típusú értelmiségi volt, aki több nyelven beszél, ritkán nevet, és még ritkábban gondol a nőkre. A férfi biccentett neki, levette a mellére tűzött világoskék fényképező- tickettet, a gombostűt, a szemétgyűjtőbe dobta. Felesége és a fia már a diákat nézte: Jó felvételek voltak, a hőség azonban megviselte a kópiákat, némelyik olyan domború lett, mint a nagyítóüveg. A fiú feltolta szemüvegét, és a szeméhez próbált egyszerre kettőt. — Ezt ne csináld! — suttogta az asszony idegesen. — Vicceltem — mondta a fiú. A férfi kiment a fák alá, leült egy kőpadra, ölébe tette a fényképezőgépét, és maga elé bámult. A soknyelvű zsi- bongásban is úgy érezte, nagy a csend. A szomszéd pádon egy angol lány feküdt: papucsát levetette, szemét lehunyta. hullámos haja majdnem a földig lógott. Barátai már elmentek a színház felé. Szép lábnyoma lehet, gondolta a férfi, amint a lány talpára pillantott. Az épület előtt köpcös kis fényképész botladozott gumitalpú bakancsban, nyakában két fényképezőgéppel: az eresz kőfaragásait szerette volna lencsevégre kapni, a nap azonban minden szögből a szemébe világított. Végül feladta, ő is a színház felé indult, hogy elkerülje az olasz turistacsoportot, amely vele szemben özönlött le a gyalog- útón. Idegenvezetőjük, aki aznap már huszadszor bizonyította be, hogy a színház legfelső sorából is meg lehet különböztetni az elejtett ötdrach- más hangját a kétdrachmásé- tól, sápadtan leült egy fa tövébe. Egyébként szerette ezt a produkciót, mert annyi időt vett igénybe, hogy nem sokkal bírták tovább a látogatók a tűző napon. Egy részük a múzeumba menekült, ahol viszonylag hűvös volt, a többi lemondott a túra folytatásáról. és visszatért a parkolóba. A csodatevő istennő szentélye és a fulballpálva nagyságú romkert nem vonzotta túlsá- pncan a látogatókat. le^mVibcn csak a kerítésen keresztül nézték meg. Az olaszokkal azonban reménytelen volt a dolog, ezeknek sose volt eléggé melegük, azonkívül nem egy illusztrációja pénzérmét, de akár egy harangot is ledobhatott volna a színpadon, azt se hallották volna: visszhangzott a nézőtér az ordításuktól, amint a színpadon fényképezők beállították a felső sorban állókat, hogy valamennyien ráférjenek a képre. A múzeumkertben pihenés helyett filmeztek, ketten felmásztak a szobor talapzatára, a többiek a kamerát, a magnót, az állványt és a derítőlemezt cipelték. Egy fehér trikós milánói kidüllesztett mellel állt a felvevőgép előtt, és egyfolytában magyarázott valamit a feleségének, aki a vállához támasztott kamerával mind közelebb nyomult hozzá. Azt várta az ember, hogy mindjárt lőni kezd a kamerának álcázott géppisztollyal, pedig csak a fényt mérte. Amikor végzett, ráült az angol lány hajára. — ő, bocsánat! — kiáltotta, a lány azonban rá se hederített. A teremőr kijött a csarnokból, megkerülte az épületet, és hányt egyet a bokrok között. Visszafelé beállt a falikút előtt várakozók közé: az égre bámult, amelyen egy felhő se volt. Űjabb csoport érkezett a parkolóról, amelynek az élén hindu házaspár haladt: a férfi nyakában olcsó boxgép lógott, az asszony földig érő hímzett selyemruhát viselt, azonkívül egy kendőt is a vállán. Mögöttük acélkék francia ruhakölteményben középkorú amerikai nő mosolygott a fákra. Férje autókülsőből készült sarut és halványzöld tropikálöltönyt viselt, amit fekete virágmintákkal díszítettek. Az asszony Polaroid fényképezőgépet csattogtatott, minden felvételnél azt mondta, hogy helló, és minden helló után kihúzott egy színes képet a gépből. — Erre tessék! — mondta neki a teremőr a kútról jövet. Megtörölte száját a zsebkendőjével. — Helló! — mondta neki a nő és lefényképezte. A magyar asszony és a fia végre befejezték a vásárlást: három képeslap és öt dia árával növelték Görögország valutaforgalmát. Az Aszklépiosz szentély felé indultak, mert azt hitték, ott várja őket a férfi. Nem látták az olaszoktól. ő se látta a családját. Csak a fényképész csetlett- botlott a romkertben, ugyanolyan elégedetlenül, mint az előbb: túl magasan állt a nap, lapos, színtelen volt a fény, komikusán hatott a kövek csutkaszerű árnyéka., ^ Cédrusok álltak az út szélén, alattuk gyeplocsoló forgott körbe.kórbe Három ^án fiú feküdt a fűbe arcra borulva. mellettük a hát Izsákjuk. Ahányszor odaért a vízsugár, meglocsolta kicsit a hátukat, de mire ismét körbefordult, majdnem megszáradtak A fiú élvezettel figvelte őket. amíg az ő szemüvegét is telefröcskölte a locsoló Letörölte a kézfejével, amely nem volt éppen tiszta Az asszony a kövek felett vibráló levegőt nézte. — Nem vagy babonás? kérdezte a fiú halkan. — Nem.1 — Ugyanúgy lehetett ezekkel a csodálatos gyógyulásokkal. mint a jóslatokkal — tűnődött a fiú. — Mindig csak otthon derült ki az igazság. A kincseket viszont már itthagyták ! — Nem nagyon igazodom el a romok között —, ismerte be az asszony. — Úgy látom, hogy apád sincs itt. — Gyere utánam! — mondta a fiú. Olyan úton vezette anyját, ahogy a postaládát rajzolják. — Tavalv tanultuk technikaórán — vallotta be. így mindenhová eljutottak, egyik hely sem különbözött azonban sokban a másiktól Fekete naoot festettek a fiú sárga trikójára: amint a kövek között bukdácsolt, mintha egy kőtenger hullámain ringatózott volna. — Tulajdonképpen_ hová akarsz eljutni? — kérdezte az anyjától. — A szentélyhez. Valahol a középen lehetett. — De hiszen ott már jártunk! Az asszony egy csonka oszlopfőre állt, úgy érezte, tíz fokkal melegebb van fenn, mint a földön. — Biztos? — kérdezte halkan. — Megpróbálhatjuk még- egyszer. Ha nem bízol a szemmértékemben.. 1 Megálltak egy fal mellett, amelyen elmosódott felirat látszott. — Itt vagyunk! — suttogta a fiú. — Hát akkor gondoljunk valamire. — A feliratot böngészte. Úgy árasztotta a hőséget a fal, akár egy kályha, arasznyi árnyék volt csak a tövében. — Megtorlóm a szemüvegedet! — suttogta az asszony. — Hiába lehelsz rá, itt nem párásodik be az üveg — figyelmeztette a fiú. Az asszony mosolygott, és megtörölte a szoknyája szélével. Négydi- optriás üveg volt. Törölte, új- ramegtörölte, majd lehajtott fejjel a fal szöglete felé indult. — Várj egy kicsit! — kérte. Bement a fal mögé, homlokát a forró kőre hajtotta, és görcsösen sírni kezdett, öklét a szájára szorította, hogy ne hallja meg a fiú. Könnye végigfolyt a karján, a szemüveg szárán. Aztán kinyitotta a táskáját, zsebkendőt és púdert vett elő, rendbe hozta magát, amennyire tudta. A fiú türelmesen állt a fal mellett. — Benne van a könyvemben, hogy mi állt itt — sóhajtotta —, de elfelejtettem! Pokolian sajnálom! — Hangsúlya és a testtartása pontosan olyan volt most, mint az apjáé. Megtapogatta a szemüveget, amit az asszony nyújtott felé. — Fantasztikus! — mormogta. — Párás! Ezt hogy csináltad? — Azt hiszem, ott jön apád — mondta az asszony, és elő- i'esletelt. _ Szőnyi-emlékkiállítás Szőnyi István festőművész születésének kilencvenedik évfordulója alkalmából emlékkiállítás nyílt a Vigadó Galériában. Az érdeklődők a jelentős alkotások mellett. a művész kevésbé ismert műveit is láthatják, amelyeket eddig még nem mutattak be Magyarországon, mivel magángyűjtemények képei. A tárlat anyagát főként a ze- begényi Szőnyi-múzeum képeiből, valamint a festő lányának, Szőnyi Idának gyűjteményéből válogatták össze. A harmincas években készült munkáit még a söté- tebb, komorabb színárnyalatok jellemzik. Különös harmóniát alkotva keveredik a mélyzöld, a sötétkék, a barna és a fekete szín. A Falusi este, a Pihenő tehenek, a Tájkép tehenekkel című alkotások bizonyítják, hogy a festő egyik kedvelt témája volt a falu világának bemutatása A Kapáló asszonyok című képe az egyszerű para.szta.sz- s/.onyok nehéz életét tárja elénk. Izmos, erős karjaikkal keménven fogják a kapanye let, míg a barázdák között fekszik egyiktik kicsi gyermeke. Figyelemre méltó a Falusi asszonyok című munka is, amely bekötött fejű, gondterhelt, koros-kortalan arcokat ábrázol. A fejkendős nők sorsáról, életéről közöl hiteles információkat. Szőnyit a Duna-kanyar Testűjeként is emlegetik. Tájképein a megszelídült immár pasztellszínek uralkodnak többek között a Zebegényi utca, a Duna-kanyar, a Szürke a Duna, a Duna-kanyar ősszel című remekek idézik ezt a korszakot. A tárlaton megtekinthetők a művész Itáliában készített vízfestményei, grafikái, rézkarcai is. A Vigadóban bemut tt alkotások közül az egyik, legcsodálatosabb a Kerti pad. A zöldeliő liget mélyén vakítóan fehér pad ragyog, szinte sugárzik. Szintén a legjobb művek közül való a2 Esernyők című alkotás. Mintha egy erkélyről felülről néznénk az esernyős járókelőket. A Szőnyi-emlékkiállításról hiányoznak a festő legismertebb és művészetét legjobban reprezentáló remekművek, mégis a maga nemében páratlan élményben részesülhetnek azok a látogatók, akik ezekben a napokban betérnek a galériába. SZOKOLAY ZOLTÁN i Vitézek, mi lehet? Reggelente széthasított, estelente összeforró alapfogalom: hova vágtat ennyi torzó szakszerűen idomított hamar-lovakon? Fehér holló béna szárnya, vakíts el, te fölajánlott örök alkalom: örvendjetek, diplomások, lakható a vakvágányra kilökött vagon! Kiskarácsony, nagykarácsony, krétapöttyös országtábla, morzsák a pádon. Csúfos véget ér a vágta, s márvány arcom, térdkalácsom kire hagyhatom? GARAI GABOR: Remény Hiába, öreg vagyok már ahhoz, hogy hitet cseréljek, hogy buzgó eretnekek alatt szítsam a máglyát, vagy fordítva, velük éljek. Nem a létező világok legjobbikára — nem, nem, semmi bigott idillre, jelent-faló jövőre nem volt mód fogadást tennem. Csak magamnak fogadtam: bármi vád prése szorít, s ha vak köd ereszkedik le a mára, én ellátok népemig, holnapomig. Most, holnapom borultán, se gyarlóbb remény derül: túléljük ezt is (én Bár meg nem érem) — de addig se égek itt hittelenül. Gádor István A kerámia ősi művészet, múltja több ezer esztendőre tekint vissza. A magyar kerámia nemes hagyományai révén a mi századunkban hódmezővásárhelyi, mezőtúri, karcagi, nádudvari változatai révén jelentős eredményeket ért el a népművészeti közegben. Ebből az időszakból ered a magyar kerámiaművészet három klasszikus értéke a Gorka Géza, Kovács Margit, Gádor István triumvirátus. Gádor István a magyar kerámiaszobrászat európai rangú képviselője,—, utódainak új földrészt tárt fel. 1891-ben született Kókán. Az iparművészeti főiskola elvégzése után a Wiener Werkstätten tagja lett. Ebben az időszakban felkutatta az ősi technika minden elemét, a primitív művészet látásmódját és anyagkezelését. Mindent számba vett és egyeztette saját felkészültségével és álmaival, ezt a kettős forrást egyesítette. Nem csak távolra, hanem közeire is tekintett —, az afrikai és óceániai faragások üzeneteire és a magyar népművészetre, úgymunkássága hogy saját képzeletével dúsította. Iskolateremtő művész volt. egész nemzedékeket nevelt a Magyar Iparművészet! Főiskolán, ahol 1945. és 1957. között tanszékvezető tanár volt. Megkapta a Kossuth-díjat és a Magyar Népköztársaság Kiváló művésze lett! Szüntelenül kísérletezett, melyet mindig megoldásokkal fejezett be. Az utolsó évtizedei különösen jelentősek vol-' tak, hiszen kerámiafalait és jelszobrait akkor készítette, melyek azóta Budapest, Százhalombatta, Kecskemét és más települések köztereit díszítik. Munkásságáról elisme-l rően nyilatkozik a világ keráH miaművészetének szinte min-« den művelője. Számos országban bemutató ták alkotásait, gyűjteményes kiállítását 1971-ben rendezték! a Műcsarnokban. Eszményéül tanítványai és lánya, Gádor Magda viszi tovább az új tő-] rekvések bátor vállalásával. Életének nagy tervét mái nem érhette meg —, váci állandó gyűjteményét a közeljö-’ vőben avatják fel. Losonci Miklós SVJHAI PALI Ki adni nem Tud Mind nyomorult, ki adni nem tud. Torz képpel ezért fosztogat. Vagy bújik önnön éjjelébe, mint erdőn vérezve a vad. Ki adni nem tud, maga párfa. Szegényebb úgy lesz, hogyha kap, hiszen csak újabb tartozással lehet, s lesz most már gazdagabb. Fordított koldus, utcasarkon, aki csak azért kéregét, hogy adna fillérért cserébe akármit, gesztust vagy hitet. Száműzött lélek, Önnön árnya, élők közt bujdosó halott, tekintsen rá, ki él még, lássa, I köszönje meg, hogy adhatott. ) ( ÍS
