Nógrád. 1984. augusztus (40. évfolyam. 179-204. szám)

1984-08-25 / 199. szám

Mennyit ér a népművelő?

EZT A KÉRDÉST nem lehet akármilyen foglalkozással kapcsolatban feltenni. Ertel- lenne azt kérdezni, hogy mennyit ér az orvos, a tai.Jir, a mérnök még akkor is, 1' > ezeknek a szakmáknak ez - tékelése sem mentes zavar ■ :tól, tévedésektől. Hogy vát. tolhassunk, meg kellene hat rozni a népművelő mi- ber 'tét, de eddig még az is eldö tetten, hogy valójában sza náról vagy foglalkozásról bes' 'lünk-e.

Egy szakmát, tudományt |Rz különít el a többi területtől hogy pontosan meghatá- fóz,Intő. leírható, sajátos fogalmi rendszerrel kifejtett tárává van, a valóság egy kö- pülhalárolt szeletét vizsgálja, (alakítja.. Művelése speciális, rriással .fel nem cserélhető tudást, tehát szakiképzettséget

f

őve tel. A népművelést ugyan őiskolákon és egyetemeken tanítják, legjobban felkészült Iméleti szakemberei már oktori címet is szerezhetnek, lém senki nem mondhatja, hogv a gyakorlati feladatokat tesak a szakképzettséget bizonyító papírok birtokában lehet elvégezni. Példa erre sok más területen végzett, de a közművelődésben is helytálló népművelő teljesítménye, Sikere.

Hiába a szakképzettséget kötelező előíró rendelet, ha nincs elég diplomás ember. Nem növeli a népművelés tekintélyét az sem, hogy még ma is sokszor a más területeken használhatatlannak bi- zonyuUak utolsó mentsvárának tekintik. Nem kismértékben innen ered a szakemberek állandó sértettsége, ki- szoigáltatottsági érzete is. Az Iskolákat járva mást sem hallottak. mint, hogy rájuk szükség van. amit ők tudnak az nélkülözhetetlen, a gyakorlatban viszont azt tapasztalják, hogy minden képzettség nélkül, a kultúra és a társadalom alapvető ismerete nélkül is felelős beosztásba kerülhet valaki.

Nem ismerem a közművelődés szakképzettségi statisztikáit. de személyes tapasztalataim révén úgy vélem, hogy a szükségesnél kisebb a ti idoma becsülete. Ennek oka; termesztésen nem abban keresendők, hogy a kinevezéseket osztogatok rosszindulatúik. netán nem ismerik íe1 a társadalmi érdekeket.

A mindennapi gyakorlat mutatja, hogy a felada- to'-'iak. jól meg tud felelni B7. is. aki népművelői diplo- rna nélkül, némi szervezőkészséggel és társadalmi érzékenységgel felfegyverkezve vállal művelődési otthonban munkát. Terjengős dolgozatok elemzik azokat a speciális ismereteket, amelyek a jól képzett népművelő tarsolyából nem hiányozhatnak. A hiba csak az, hogy ezek más egzaktabb területek által is vizsgált szociológiai, pedagógiai, pszichológiai, vezetéselméleti stb. részproblémákat takarnak. A közművelődés elmélete mindmáig képtelen volt ezt az ekletikus ismeret- anyagot sajátos új minőséggé, önálló tudománnyá gyúrni. Nem véletlen az sem, hogy ez az elmélet többnyire óhajtó módban fogalmazza meg következtetéseit. Nem abból indul ki, ami a társadalmi gyakorlatban van, hanem abból, aminek lennie kellene. Az elmélet és a gyakorlat, pontosabban a jelenlegi köz- művelődési gyakorlat szükségletei közötti szakadék keltette feszültségekért az iskolából kikerült fiatal szakembereket teszik felelőssé. Hiába ismeri a felnőttnevelés — vagy ahogy előkelőbben mondják az andragógia — hetvenhat pontba foglalt legfőbb jellemzőit, ha nem tud megszervezni, egy rendezvényt, nem tudja kitölteni a szükséges nyomatványokat és még arra sem képes, hogy technikai személyzet hiányában maga javítsa meg az elromlott villanykapcsolót.

Nem minden alap nélküli tehát a gyakorlatban naponta tapasztalható elméletelle- nesség, de úgy vélem, hogy rossz helyen feltett rossz kérdésekről folynak ezek a csatározások. A legfontosabb

népművelői feladatot ugyanis — a kapcsolatteremtés készségét — sem az iskolákban, sem a gyakorlati munkában nem kérik számon. A népművelő nem új értékei termel, hanem értékeket közvetít. Ehhez pedig ■ jól kell ismernie azt a társadalmi közeget, amelyben dolgozik, amelynek megbízottjaként tevékenykedik.

Csak az indulhat ki a közösség igényeiből, szükségleteiből, csak az találhatja meg a leghatékonyabb módszereket a kultúra közvetítéséhez, aki maga is a közösség életét éli. A kultúrakiszerelő és -elosztó hivatalként működő művelődési otthon népművelője nem találhat utat az emberekhez, nem ismerheti ki magát a kapcsolatok bonyolult szövevényében. Közkeletű tévedés, hogy a népművelő a legokosabb ember a faluban, s kitüntetett helyzetében az a dolga, hogy meghatározza: a nagyobb közösségnek mire van szüksége. Ha önmaga is így gondolkodik, nem csoda, ha sokszor egyedül marad, nincs aki a rendezvényeit látogassa.

Ilyenkor születik az önfelmentő magyarázkodás az emberek közömbösségéről, érdektelenségéről .

TALÄN ENNYI is elég annak alátámasztására, hogy a népművelés mindenekelőtt életforma. Sajátos állapot, amelyben egy közösség művelődésének, társas kapcsolatainak katalizálása a legfőbb rendezőelv. S annyit ér a népművelő, amennyit ebből sikerrel megoldani képes.

Pailagi Ferenc

Farkas András: Kovácsok

a virágzó fejedelemség kora,

ŰJ

„Hogy kik a székelyek, arra világosan azt felelhetjük, hogy a magyarság egyik, magyarságát, megtagadni nem akaró népcsoportja, amely amióta tudunk róla, mindig magyarul beszélt, bár történelmileg nem volt épp mindig a többi magyarokkal egyforma sorsa és ezért nem egy különleges sajátossága alakult ki (különleges történelmi tudat, szervezet, a jelenben is meglévő nyelvjárás és néprajzi sajátosságok)” — így kezdi új könyvét Balás Gábor. Balás Gábor történész, főként Erdély jogtörténetével, s a fejedelemségek korával foglalkozik a Panoráma, Utazások a múltban és a jelenben sorozatának keretében megjelent A székelyek nyomában című könyvében. A székelyek eredetéről, Etele népéről ír, hosszú útjukról a Fekete-tenger északi partjától Bukovináig és Tolna megyéig. A jogtörténethez segítségül hívja a művelődéstörténet és a történeti segédtudományok; szintetninden, ságát, hogy nyomón követhesse még a szórvány székelység tragédiákkal teli sorsát Erdélyor- szágöan, a Szeret partjától Kézdiig, életmódját a Mezőségben és Kalotaszegen, a kézdivásárhelyi házépítések sajátosságának, a csíki szőttesek különviiágának bemutatásáig. A székek kialakulása, a területi szervezettség, a szabad székelyek, a primőrök és a lófő nemesek, Erdély címerének kialakulása,

a két pogány közt egy hazaért időszaka, majd a hanyatlás nem a szakemberek, hanem egy magyar anyanyelvű közösség iránt érdeklődők számára íródott. Balás Gábor könyve röviden vázolja Erdély történelmét, s mindazt, ami hozzátartozik, pontos és világos útbaigazítást ad a székelység szokásairól, kultúrájáról — a népi építkezéstől a székely anekdotákig, a helynevekig.

Tolnai Gábor neves irodalomtörténészünk, akadémikus, pályáját szegedi egyetemista korában egy pályázat megnyerésével kezdte. Dolgozatának címe ez volt: Erdély XX. századi regényirodalma. Később kibővítve ugyan e témából írta meg doktori disz- szertációját Erdély magyar irodalmi élete címmel, mely a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumának kiadásában, Buday György fametszetes címlapjával jelent meg. Tolnai Gábort több évtizeden át foglalkoztatta: Erdély kultúrája, művészete', s életpályájának gazdag évei alatt számos tanulmányt, esszét szentelt Erdély jelenének és múltjának bemutatására. Az e tárgyban írt tanulmányait adja most közre nagyon szép ízléses kötetben a Szépirodalmi Kiadó a Fejedelmi Erdély címmel. A kötet tizenhat tanulmányt tartalmaz. Egy részük jeles, vagy éppen szerencsétlen sorsú fejedelmekről szól, mint Teleki Mihály,

Bethlen Miklós, Apafi Mihály, illetve Erdély művelődésének olyan kiemelkedő egyéniségeiről ad alapos értékelést, mint Szenei Molnár Albert, Tótfalusi Kiss Miklós, a nyomdász, Lázár János, a XVIII. századi literatus fordító. A folyóiratokban itt-ott megjelent tanulmányok most egy kö- teben állnak a téma iránt érdeklődők rendelkezésere, s több mint ötven év után végre Tolnai első ilyen tárgyú munkája, az Erdély magyar Irodalmi élete is olvasható újra függelékként. A bő jegyzetanyaggal ellátott könyv egységes irodalom- és művelődésszemléletre tanít.

Nemrég került át Magyar- országra Kelemen Lajos Művészettörténeti tanúimén rolfl II. kötete, a bukaresti Krite- rion könyvkiadó egyik legújabb értékes kiadványa. Az első kötet megjelenését (1 r-77) eleg soká követte a folytatás, de a gazdag tartalom kárpótolja az olvasót. Két erdélyi város története, Marosvásárhelyé és Kolozsváré külön fejezetet képez a B Nagy Margit által a szerző h?-. -,va- tékából szerkesztett könyvben^ De Kelemen vezetésével megH ismerkedhetünk Torodról Marosvécs, Válaszút, f"á/- hegy, s annyi más erdélyi település történetével. A múlt valóságos kincsestárát tai ih.atv ja kezében az olvasó a magyar tudományosság kiemelkedő alakjának posztumus müveként.

’ Mégiscsak a kedvessel kéz- .Bem, az öreg „Ipó apóval Megmártózunk sorban a Világ tengereiben és esetleg nem láttuk még a „palóc folyót”. Pontosan tudjuk, milyen a víz és persze körben a kempingvilág itt meg ott —, de az ujjúnkat sem dugtuk még az Ipolyba, partját nem jártuk soha, természetéről régvolt dolgokat szajkózunk, hogy milyen nagy áradásokkal fenyegetett egykor a szabályozások előtt. Áradhat ma is, de az évenkénti négyszeri elárasztása a folyó menti réteknek (azoknak, amelyek például Lu- dányhalászinál külön ártéri gazdálkodást neveltek az ottani parasztember közreműködésével) . jó régen a múlt emlékei közé sorolódott. Le is pusztult szépen az a pa- rüí-ti kultúra és vele minden, a jószágtartás és más hagyományos gazdálkodási metódus, ami akárcsak a ludá- nyi gazdát híressé tette egykoron.

Alighanem így lehet ez mindennel. Amibe belenyúlunk, amin változtatunk, ha történetesen a természet része — nyereséget ad, de csak valamilyen eleve értékes elvesztése árán. Az ember beavatkozásai a természetbe aztan már egészen katasztrofális jelleget vizionálnak akárcsak a kemizálással (a túlzott kemizálás révén), de ez csak egvetlen példa. Akkor aztán jóhetünk a regi újjal, hogy feltaláltuk voina a

VILÁGAINK

Vízporti sorok

vízben, ezt valamivel táplálják, valamivel, amiből nem kérek.

spanyolviaszt a kemikáliákat teljességgel nélkülöző bio- kerttel, bioparadicsommal, biomicsodával, amiben nincs sem stroncium kilencven (ami persze van már mindenképpen), sem más rákkeltő es még mi mindent keltő anyag De a biokertekhez földet és növényt régi alapossággal művelő és ismerő, örökké tevékeny emberek kellenének. Hol vannak, hol teremnek ilyen bioemberek a motorizált világban, a könnyebbik végét kereső gyakorlatokban, de minek is ezt folytatni, amikor az emberek nem érnek arra rá, hogy régi módon bármit is termeljenek, termesszenek nagy tömegben. Ügy tűnik elkanyarodtam az Ipoly vizétől, amelyről régen igazán csak a költői kép mialt énekelte a nógrádi ember, hogy zavaros és kevés a hal benne.

Környékünk és teljes — régi Gömörrel együttes — vidékünk egyik legjelesebb ismerője említi új könyvében (Szombathy Viktor• Az északi hegyek ölelésében), hogy még a századelőn is tizenhétféle halat „olvasott” meg az Ipoly vizében a nagy tudós Herman Ottó. Ez az Ipoly úgy érdemes a figyelemre és a szeretet,rfe, ahogy van. Azt mondják, akik a pártján

szobroznak türelmes horgászként, hogy valóban nem sok a hal benne, de a horgászembernek nem a sok hal szerzése az igazi lényeg! Ha az lenne elmenne kerítőhálós halásznak valahova, ahol meg sok a hal (nem biztos, hogy a Balatonra menne). Az Ipolyi szeretni úgy lehet, ahogy a szülőföldet szereti az ember, legyen, bár a sivatagban vagy az Ararát kőrengetegben. Ez a „palóc folyó” odafent a Ve- por szikláihoz közel gyűjtögeti össze az induló vizeket, amelyek viszont a Bikov vrch, az Ipoly a Bialavoda és a Cert- iás alatt fakadnak, hogy azután pontosan kétszázkét kilométeren át valamenny1 mellékpatak vizét is magába véve a Dunát táplálja. Itt lent a partja mentén Szakai, Rárós közelében tíz-húsz lépésenként állnak a türelmes vártáin a horgászoK földbe szúrt favillái —, ha egyszerre kijönne mindenki a sajátjához, talán összegabalyodnának a zsinegek már a levegőben. Libák hada manőverez a településekhez közeli partok mentén. De végül is minden pontján szinte megőrizte magát ez a megtévesztő víz (sokan találták kicsinek, amíg az erejét nem ismerték, amíg hidakat tépő

szenvedélyéről nem győződtek meg a régi időkben). Megmaradt valahogy ősi-eredeti mivoltában többnyire amolyan 1'alu alatti folyócskának, palijait sűrű patanyomok cifrázzák a sekélyebb részeknél ott, ahol a gulyák, csordák ivóhelyei vannak. De ebbe a vízbe csak sáros lábbal lehet bemenni és kijönni sem lehet másként, ha csak nincs valami egés'Zen különleges trükkje a tilosban fürdöző Ipoly menti embernek. Ivóvizet ad, horgászokat fogad, de nem paríroz több okból sent a divatos fürdőzéseknek, amelyekben többnyire nem is a fürdőzés a lényeg. Mit is várhatna az ember divatos mániáival, toples szerelésével és bőrvédő kozmetikai vackaival, szélvitorlázó hajlamaival az örep Ipó apótól? Már ő csak megmarad olyannak, amilyen. Szerencsére.

Balatonszemesnél közel hajolok a vízhez. Nem mondom, hogy szép ez a víz egészen közelről, (ha a távolba tévedek az északi part permetező fényét vizslatva és naplementét fig.yelgetve, az persze más, az olyan, mintha a Balaton festőjének, Egry Józsefnek képeit utánozná kicsit bizony giccsbe hajolva,

devizára ácsingózva a tó;i). Nem szép a ..kék” Balaton orrhosszról. Sőt, nekem, aki jó harminc éve nem láttam, mert egy ideig mással voltam elfoglalva, azután meg mások foglalták el olyan tömegben, ami már taszít — szóval nekem az emlékekhez kepest túlságosan zavaros. Nem mondok ezzel semmi újat: külön kormányprogram vizsgálta és intézkedett itt a víz védelemben. Más kérdés, hogy milyen hatásfokkal. Nézem a vizet, benne a fejnagyságú követ, rajta a víz hullámzásától, enyhén himbálod- zó arasznyi hosszú moszatot. I-Iaja nőtt a kőnek az évtizedek. során. Pedig szépek a kövek csupaszon is, sőt csak úgy szépek igazán, ahogy a vízben, az áttetsző csillogás alatt valamennyi erezetük és színük teljes pompájában viríthat. A Duna partján Győr fölött, Nagyhajós határában, órákig tudtam gyűjtögetni az egészen fantasztikus formájú és színű, mintázású köveket még opálos üveggyöngyhöz hasonló kvarckövet is találtam. De ez a hajanőtt szeme- si bő valami újdonság lehet. Kő így nem viselkedik rendes

Kis termetű szképerekJ földgyaluk forgolódnak, morgolódnak a mihálygergei víztározó előtti platón. Tolják a fölösleges földhalmokat,

egyengetik valamivel (talán egy újabb tározónak) a talajt, teherautók hozzák-viszik az építési anyagot, vagy csak) egyszerűen a földet. Jó nagy területen mozdul meg a tározó előtt-alatt a korábban alig érintett földdarab. Fent a tározó legfőbb pontján a viz-i tükör fölé nyúló betoniábaJ kon ácsorgó „műtárgy” környékén, mindenütt sirályok tanyáznak, a gubbasz.tásra alkalmas korlátokon. A város vize innen kerül a gergei korszerű vízmű gépeibe kezelésre, hogy továbbítva eljusson Salgótarján házaiba, intézményeibe. Egyszer valóban érdemes lenne egészen pontosan kimutatni — mibe kerül egyetlen pohár tiszta ivóvíz! A sirályokat ez agyól talán nem izgatja. De az ember közeledtével messze szállnak a víztározói tó legtávolabbi tükrére és addig nem is jönnek vissza, amíg idegen áll a gáton. Sirályok a vízszegény Nógrádban. A természetet nem tudjuk becsapni. A sirály előbb utóbb felfedezi a vizet,! a kő pedig hajat növeszt groteszk tükröt tartva elénk.

Aszerint, mit csinálunk jól vagy rosszul.

T. Pataki László

r

NOGRÁD - 19S4. augusztus 25., $zombat