Nógrád. 1984. augusztus (40. évfolyam. 179-204. szám)
1984-08-19 / 195. szám
Czinder Antal rajza GALAMBOai LÁSZLOt * A törvényhozókhoz Fölbukkannak még a Búvár Kund-szívósságú akarások, a félelem hajóit lékelő örömök. A barátság kibontott vitorláival; virág-könnyű rakétáival meghódíthatja a bizalom csúcsait. Törvényhozók, gyűljetek a napmeleg nyugalom márványasztala köré. Küldjétek haza a csorba-ítéletű fegyverforgatókat. Szólítsátok magatok mellé a be klyózó-türelmű ; ti Rontást száműzetésbe parancsoló tudósokat. Ne gyilkolja kazlakat-váró szérűinket a tűz. Szaporodjanak a jótevő gép-állatok, a jég-metszők, a hómező-szabadítók, a sivatag-vonulást hököltetők. Vitézkedjen a vetés, a mag-sisakos kalász. Szakadjon szét a Hideg-Birodalom, a Kö-Ország, b Tikkadás-Kontinens. Éneklő gyümölcsfák emeljék magasba a sugár-baldachinos eget, a főlyam-szentelőt. a lomb-sokasítót. Ringatózzanak galambbögy-kerek almák, trombita-sárga körték, tündértenyér-izzású barackok. A vaspalástú, kaszaboló-tollú angyal ne keringhessen többé! Hamvadjon el a törtető kardok, a sebek , bogáncsos fészkéből kifordult lándzsák lobogása. Borjukat féltő tehenek, gidákat, bárányokat vigyázó kosok, margaréta-koronás bikák közt szunnyadjon a pillangós-bundájú rét. A jóság bölcsője fölött új Világ-Anya oltalmazzon. Vitesse térdére a lányarcú csillagokat, hogy ölelkezhessenek a Zöld Bolygóval, az igazság-mozdulatú emberiséggel. Az éhség foszlott-köntösű lovasai ne tűzhessék ki zászlóikat a csonkuló kunyhók, a papír-ablakú kalyibák fölé. Kenyeret kívánó hússal, a zsír aranypénzét ringató levessel gőzölögjenek a tálak mindenki előtt. A sznmjatoltó poharát, a szájtól szájig érkező edényt ne söpörje le szög-ujj, tördelő támadó. Buzogjanak a ráhajló fejekkel koszorúzott források, a megtartó vizek. Emelkedjünk ronthaiutfán ivadékainkkal, irgalmat-mentő szándékainkkal, hogy megölt halaink pikkelyétől, szökőkútként fölhabzó vérétől ne boruljon lángba a tenger, ne zuhanjon a Hiábavalóság szakadékéba a Föld. SZEMÉLYES TÖRTÉNELEM Egy sülőasszony Kesziben „Viszi a ködöt az idő — és az időt mi hoztuk magunkkal” (József Aittila) — Szalmatercs-Borotváspusztáin születtem 1940-ben. Bélán Dezsőné vagyok, Szlávik Julianna. Apám földműves ember volt ott kint a Borotváson volt huszonöt holdja és a tanya, ott csak a mi házunk, egy tanya volt az egész, a föld jó része meg erdő. Négyen voltunk testvérek, két fiú és két lány, sorrendben én voltam a harmadik, előttem volt a két bátyám. Apám nem ott született, oda a pusztáira úgy jöttek ők a családdal valahonnan és mint bérlőit kezdték az életet. A nagymamám volt szlovák eredetű — Szlávik Mihályné Berták Zsuzsanna. Az erdőterület öt hold volt, de volt aztán legelő és szántó is. Apám ott a családdal egyszerre volt földművelő és állattartó is, emlékszem nagyon sóik saját juha volt. Meg disznója is, nyáj disznó és tehenek is, egy pár ló. Az ötvenes évekig aztán így volt, akkortól jött a szövetkezés. A legidősebb bátyám fiatalon megnősült és elment tőlünk, a másik bátyám meg elment katonának, aztán meg én is eljöttem férj- höz ide Keszibe, az uram bányászernber volt mindig, most is az, vájár, nekem is van már három lányom. Így aztán megszűnt minden által az a tanyasi élet. — Nekünk mindenbe be kellett segíteni gyerekként. El lehet gondolni, hogy mennyi munka volt, apám nem vett fel embert véglegeset egyet sem. Nem éltünk azért elzár- tan, nagyon szerettek oda a faluból is kijárni, amikor egymásnak segíteni kellett a munkákibam így nyári időszakban is, amikor hordani kellett, két-három fogat is eljött hozzánk mi meg visszasegítettük őket. Ez volt akkor a társadalmi munka. A gazdák között nagy volt az összetartás. A mi taűyánikon volt egy kétszobás ház és egy konyha, minden vályogból és cserepes tetővel, aztán volt egy nyárikonyha, ahol sütték a kenyeret is — nagyanyámtól ott tanultam én is a módját. A ház úgy esett, hogy a közepében, ahogy bementünk, ott volt a konyha két oldalt meg a két szoba. Külön állt a magtár és volt még egy hosszú juh- akol. A kemence meg a nyárikonybában, ahogy mondtam. A szobákat úgy hívtuk, hogy első ház, hátsó ház. Mi aztán teljességgel önállók voltunk és nagyon hamar megtanultuk becsülni a kenyeret, de mert én is sütök minden hétben egyszer, az egész családom tudja ezt, hogy értékelni keli nem lehet pocsékolni, mindenki előre gondolja meg, hogy rtlilyen darab kenyeret tud megenni és csak olyat vágjon le, és ha az kevés, inkább vágjon háromszor, mint egyszer letegye. Engemet is így neveltek. — Biztos, hogy r.em volt könnyű ott ag élet gyerekként, de ha vlsszaemlékszem mégis nagyon szép volt, erdő közel, a madarak éneke... Nekünk minden megtermett, még * cukorrépát is termesztettünk, azért kaptunk cukrot. Minden megtermett de mindennek megvolt a helye is, ott hulladék nem esett, mindenre volt feldolgozási lehetőség. Nagyanyámra nagyon emlékszem, kis asszonyka volt nagyon szívós fajtából. Amikor egyszer megbetegedett, akkor kellett átvennem először a kenyérsütést. Mindent mondott közben és úgy csináltam, de a fűtéssel valamit rosszul csinálhattam, mert nem sült át teljesen, azért elfogyott az is, de akkor nagyanyám azt is elmondta, hogy mit csináltam rosszul és máskor már nem esett meg velem. Ebben egyedül őrá kellett hallgatni. A férfiembereknek nem volt semmi beleszólása a sütésbe, az egész konyhai életbe nem szólhatott bele sem az apám, sem később az uram, mert a háziasszonynak az volt a dolga, hogy mindent tudjon, ahogy kell. Szólni csak akkor szól most is, ha nincs házi kenyér, csak üzleti, de akkor meg igaza van, úgy kell sütni, hogy kitartson. Én négy kenyeret sütök itt a háznál Kesziben, most is, összesen kilenc kilót. Gyereklányként meg úgy emlékszem, hogy aratás-csép- lés után apám nagy szekeret rakott búzából zsákokkal és akkor volt, amikor elvitt magával a malomba Szécsénybe. Ott volt a malom ahol most is, a vasbolt mellett. De előtte még az aratás úgy történt minálunk, hogy arra szerződtek oda aratópárok ket- ten-hárman Rimócról és apámmal együtt vágták le, és jött is masina, egész csapat emberrel járták azok a határt és mindenütt csépeltek, ott is kosztoltak akkor, A malomban aztán apám hordta be a zsákokat, nem lehetett elmenni sehova, addig sem, amíg az őrlés folyt, mert ott mondta meg, hogy melyikből milyen finom liszt legyen vagy dara és így tovább. Volt akkoriban ott talán két gőzmalom is, az egyik a Gross- féle két kőre. De az előbb lehetett, volt amikor Lapujtőre vitték a gabonát őrölni. — így volt ez, hogy aztán a gazda persze ragaszkodott a saját búzájához, csak azt kaphatta vissza, amit ő elvitt oda a malomba. Ott azért a munkáért terménnyel fizetett a parasztember, nem pénzzel, a malomtulajdonos aztán abból a lisztből gazdálkodott, pénzelt magának. így volt valahogy. Abból az őrlésből készült aztán a legfinomabb liszt is meg a gríz, azt megmondta mindig, hogy mennyi legyen beiőie a gríz, emlékszem, ahogy nézegették, morzsolgat- ták az Iliink között. Ez az egész együtt volt ám, hogy beérett a búza onnantól minden szépen együtt ért meg bennünket. Az aratásra is visszagondolva, ahogy a rimóci párokkal együtt dolgoztunk mi gyerekek, a kereszteket meg éjjel raktuk, mert akkor nem hullott a szem. Abban az időben úgy csinálták, hogy egész nap vágták és este, meg éjjelbe menve rakták csomóba. Az arató mögött a marokszedő haladt, a kötelet ő csinálta és teregette is, egy markot mindig bele kellett tenni a kötélbe a másikat beletette a férfi és azt békötte. Aztán jött a csomózás, a keresztbe rakás. Hát együtt volt ez az idő egészen, hajnalban már mentünk, a szemem alig tudtam nyitvatartamd. A sütéssel lett teljes ez a tanyasi csa-5 IáJdi ellátás egészen. Volt aztán elég keserves kenyér is háború után, nem is tudom; hogy miből sütték azt a kenyeret, talán ár-, palisztből, nagyon rossz volt, mert nem volt semmi, amiből süssék. Akkor hordtunk üzletből is gyerekek, mert nem volt mit sütni.' Erre a keservesre emlékszem elsőnek gyerekként, attól kezdve jó volt újra, ez volt az első emlékem a kenyérről. Arra is emlékszem, hogy elérte a tanyát a háború, hajtottam a juhokat nagy nyáj volt, jöttek a katonák lovakkal, azokat beállították a ta- kaimányikazalhoz, ők meg sokan bejöttekés anyám éppen akkor sütött kenyeret, ki kellett szedni pedig .még nem volt egészen kész, úgy ették gyorsan, mert nekik tovább kellett menni, ök mondták aztán, hogy bejön id« is a háború. De Borotváson csak ennyi volt. Mi a lisztet ládákban tároltuk, soha nem volt vele semmi baj, hogy megdohosodott volna vagy ilyesmi pedig nem volt rajta semnji különleges bélés vagy valami, olyan nagyon finoman kidolgozott faládák voltak azok. De ideje sem volt rá, hogy baja legyen, mert fogyott a sütéssel rendesen és amikor már fogytán volt a liszt, akkor apám megint ment őröltein! a malomba. A búza meg a padláson és a magtárban állt. Ott külön elrekeszelve minden gabonafajta, mert termeltek mindent. A kemencének a formája mindig egyforma mindenhol errefelé. Nem lehet másnak lenni csak egyfélének, az ittenit egy kőműves csinálta, téglából boltozatosra, nemigen tudja mindenki megcsinálni olyanra, amilyenre kell, mert gondolom hogy szigorú sora van annak is, ahányat én láttam, az mind egyforma volt centire. A mienket, itt Kesziben, is egy más falubeli idős mester tudta csinálni, az itteniek közül egy sem tudja ezt, az egyházas- gergei Gordos Laci bácsi a mestere ennek ma is. Van neki egy deszkaformája, ahhoz építi a kemencét, ahhoz mérve. A kemence nagyon fontos, hogy milyennek szabad lennie. Meg az is fontos, milyen fával, menynyit tűiéi el benne az ember. Ezt is ki kell tapasztalni. Egy fűtéshez én harmiinc-ha.r- minckói darab fát használok el ilyen felhasogatott fából, hosszú és karvas tagság nál kicsivel vastagabból teszem a tűzre. De már akkor berakom nagyobb részét, és alá a forgácsfélét, amikor a sütést befejeztem és kiszedtem, ott szárad aztán egy hétig, nyolctíz napig, amíg a kenyérke kitart. Harmiuc- egyméhány fa és nem több vagy kevesebb. Majdnem mind befér a kemencébe, alig néhány marad csak ki. A kiskovászt az előző sütésből a teknő széléből lekaparva eke- szem egy tányérra, szépen szétterítve, apróra szaggatva ott szárad meg és azt használom az új dagasztáshoz így. lesz szép. Egy sütésre aztán heten vagyunk, vannak rokonok is, a másik lányomnak meg a többieknek is, szóval nagy keletje van a kenyérnek így. Elrontani úgy lehet, de nagyon és akkor aztán nincs kenyér sehogy már, ha a sót kifelejti valaki, azt pótolni kész kenyérhez nem lehet semmiképp. Ha meg több a víz mint kellene, akkor nagyon gyenge kis kenyér lesz belőle, rá kell figyelni, hogy kemény se legyen, mert akkor hamar megrepedne, ha meg gyengére hagyom, akkor lapos lenne, de ezek még nem fordultak elő egyszer sem. Még mindig nagyon jól sikerült. A teknő sem mindegy hogy milyen, a topolya nagyon jó rá, most már kisebbet vettem itt Kesziben, akinek az a szakmája attól, általában cigány szakember csinálja. A régit ki kellett cserélni kisebbre, kisebb lett a család, kisebb a teknő is. De még megvannak nekem a régi borotváspusztai vetőlapátok is, az uram meg amerre jár és lát lapátot elhozza « ékem. * 6 A sütést itt a környéken már csak jószerivel egyedül csinálom. A bányában a férjemet is úgy ismerik a munkáján túl, hogy mindig házi kenyeret eszik, meg is kínálja néha a társait gondolom. Az én kenyerem aztán általában mindig egyforma, a férfiember nem is szól rá semmit, csak szépen leszeli és megeszi egy cseppig. Csak akkor van szava, ha nincs itthon hazai kenyér. Tiribesi bányában dolgozott, most ott vannak a kányásiban, de házi kenyerei csak 6 visz egyedül a társai között. Hát aztán jó nagy darab kenyereket elvisz, de én bizony nem sajnálom tőle. Jó hazai szalonnával; mindig mondja ,.ne kössél olyan nagyot” mondom neki „csak egyél...” Régen' csináltak sokféle süteményt is,' fe- rentőt mákkal, túróval i a vakarcs, ami kimarad a kenyértésztából, azt mindenki szereti-kapkodja, a ra gáncs meg az. ami a kenyéren kitüremkedik. de a jó kenyér olyan szép sima, mint az aszta! lapja. J. Pataki László j CSANADY jANOSt Culfura Mysterium Nem csak azok az ősi képek nem csak azok, nem csak azok merülnek fel a mélyből, melyek képzete még hajdan a gyermek tiszta agyába Íratott; nem csak évmilliók homályán át a fényreszökő növésünk, és történelmünk éjszakáján eurázsiai tündöklésünk, de amit csak « Nap lobog, a félhold-éji csillagok, pásztor-ösmerte ős-jelek jelentenek, jelentenek; a füvek, fák, a levelek és a légbe-vésö madárnépség s mind az ős ökológia a gyermekszemekbe ivódó mit láttak minden nemzetek: s a csikó, a mezön civódó csödör, kanca, tinó; és mind-mind ama ősiség, amit az álom visszatükröz, s mind a meglepő társaság, amit csak a gondolat ötvöz és az öntudat képbe-tükröz; tz ifjúi, a mely lélegzetvétel ímibe bele-ká prázott a szem; a mindig új tapasztalat átszitáló Js-mélyeken. VACi MIHALYt Adott világ Látod — a lét se rossz, se jó; adott: — hát elfogadható ellenfélként, hogy ellene küzdj — eggyé fonódva vele. Komor törvényei szerint alakul: — mindig! — most megint! Hajszolé düh, lelkesedés, és önkéntes istenkedés, se mellette, se ellene, semmit sem ér. — Csak a vele, csak a benne, *z érte tett szülői hánykódtatású tett. — Mint a magzat teremt anyát, s az — változásban — magzatát: — így szüli a kort az erős, az, kivel kora viselős, ki azonosként érzi át, kivel egy-egész a világ, s érzi verni-fájni e kort, ( mint szárnyat, mely vállába forrt. Hincz Gyula rajza 4
