Nógrád. 1984. július (40. évfolyam. 153-178. szám)
1984-07-14 / 164. szám
CSÜHÖGŐ NOSZTALGIA — Figyelem! Személyvonat indul a második vágányról Balassagyarmatról Dejtár, Drégely palánk, • Nagyoroszi, Diósjenőn át Romhányba! Tessék beszállni! — kiáltja többször is a kürtőkalaphoz hasonló vasutassapkát viselő idős úr, miközben egy csöngőt ráz erősen. Mert így ment ez kérem valamikor, a boldog békeidőben. Ennek hetvenöt esztendeje. Akkor nyitották meg ugyanis a balassagyarmati vasúti csomóponthoz tartozó utolsó vonalat, a Vácot Drégelypalánk- kal és a Diósjenőt Romhány- nyal összekötő pályaszakaszokat. Úgyhogy ez a vonat, amin most vagy kétszázan ülünk, afféle emlékvonat, nemrég meghonosodott szóhasználatunkkal: nosztalgiavonat. A mozdony, meg g ko.csik persze a fiatalabb évjáratot képviselik. A kiszolgált 424- es jó, ha negyven esztendőt bír, a kocsik még ennél is fiatalabbak. A füst viszont igazán mai, a melegben szállongó pernye és korom pedig még annál is igazibb. — Húúú! — rikkant rekedt hangján a mozdony és elindulunk. Zakatolnak alattunk a kerekek. Most. Ám, amíg idáig eljutottunk, sok mindennek kellett történnie. Két esztendővel azután, hogy Pestről kigördült az első vonat Vác felé, gróf Széchenyi István a „magyar közlekedésügy ren- dezésirül” a következőket mondja 1848-ban a pozsonyi országgyűlés elé terjesztett javaslatában: „Ha majd egykor a Vág, Garam, Ipoly völgyében vaspálya vonuiand az éjszaki hegyek lakóihoz, ez léend bizonyosan ott nemzetiségünk Hortobágyi Zoltán Fotó: Kulcsár József terjedésének a leghatalmasabb tényezője.” Ezt gondolja gróf Széchenyi, ám a Felvidéki Magyar Közlöny, 1862. december 9-i számában — ez a lap tudvalevőleg Balassagyarmaton jelent meg — már ekként elmélkedik a cikkíró: „Egyébiránt a vidéki városok emelkedésére nézve nem lényeges dolog a vasút, sőt nagy kérdés, váljon a bolti kereskedés és a mesterségekre nézve nem éppen hátrányos-e, mert a módosabb osztály a gyors és olcsó közlekedés által Pestről, Bécsből látná el szükségeit... Látjuk Váczot, amelynek kereskedői és iparos osztálya Pest által zsibbasztva van.” Imigyen álltak akkoriban a dplgok. Mind sürgetőbbé vált azonban, hogy a megyeszékhely is bekapcsolódjék az országot egyre jobban behálózó vasúti közlekedésbe. Majd száz esztendeje, 1891. augusztus 15-én gördült ki a fellobogózott szerelvény Ipolyság felé, rajta a városi küldöttség, akiket nagy tisztelettel fogadott a „szomszédvár” elöljárósága. Zakatolnak alattunk a kerekek. Aliig begombolkozott K.u.K.-jegykezelők lyukasztják a jegyet, farmernadrágos, hosszú hajú fiú olvassa figyelmesen a jubileumra osztott oklevél szövegét. Vajon mire gondol? Jut-e eszébe, hogy áldás és átok volt ez a vonat? Hogy micsoda érdekek ütköztek össze? Hogy urak gazdagodtak meg fölvásárolt .rossz földjeikből? — Drégelypalánk állomás! — kiáltja az iménti kürtőkalapos. — A mozdony körbejár! . . Ez azt jelenti, hogy itt vége a vasútnak, a mozdony most előre pöfög, mert hogy néz az ki, hogy egy mozdony tolja a vonatot? Ami igaz, az igaz, a hagyomány szerint húznia illik. Szinte hihetetlen, hogy 1895-ben kezdték meg az Aszód és Balassagyarmat közötti sínpárok lefektetését és nem egészen egy esztendő alatt megépítették a majd hatvan kilométert! Kubikta- licskával, szekerekkel, lapátokkal! Az örömben azonban ott az üröm is. A megye nyugati fertályán vasúti fehér folt a Drégelypalánk—Romhány közötti terület. Hetvenhét esztendővel ezelőtt aztán ott is megjelennek a kubikosok, a kordék, a földmérők és mérnökök: minden akadály elhárult a vasútépítés elől Hetvenöt esztendeje, július 11-én egy MÁV 377-es „csühögő” állt a szerelvény élére: Balassagyarmattól Romhányig egyvégtében utazhatott az, aki megváltotta jegyét. Nem leltünk a nosztalgia- vonaton egyetlen embert, aki az első utazók közül való lett volna. A vonat kereke forog, akár az időé. Mozdonyunk már az élen, a mozdonyvezető, Szokolai János. — Milyen idő van odabent? — Te! — fordul hátra a fűtőhöz. — Hány fok van a konyhán? — Most úgy negyvenöt! — Mennyi széni, kell erre az útra? — Húsz-huszonöt mázsa. — Sok ez, vagy kevés? — Lapátonként sok! — hajítja félre a cigarettát a szenporos fűtő. Indulunk. Hetvenöt évvel ezelőtt alig valamivel több, mint fél krajezárt kapott egy kilométerért a jegykezelő. A moho- rai Béla Antal most húszesztendős, a nosztalgiavonat egyik kalauza. Posztókabátjában ugyancsak melege lehet. — Géplakatos vagyok, de nemigen találtam megfelelő munkát a környéken Másfél éve öltöztem be a kék ruhába,.. Sokat utazom ugyan, de a hétezer forintom összejön. Ezért vagyok vasutas. Délután öt óra. Vége a születésnapnak, megjött a nosztalgiavonat. Begördül az állomás elé. Persze ez az állomás már nem a régi Az szebb volt. Csakhogy 1944. december nyolcadikáról kilencedikére virradó éjszaka baj történt vele. A németek lőszerekkel rakott vagonokat gördítettek az épület előtti vágányra. Az ágyúlövedék pedig nem válogat Egyetlen találat, elég volt ahhoz, hogy a ,szerelvény é.s vele az állomás a levegőbe röpüljön. Hanzlik bácsi — akkor még fiatalember — azóta is szidja a háborút. Sok minden egyéb mellett személyes oka is van. Jó kis biciklije ott égett a raktárban.---------------1 Tö rténelem ide. nosztalgia- vonat oda, azért a „Piroska” az csak ' más. Kitöröljük szemünkből. nyakunkból a kormot. Itthon vagyunk. A mában.
