Nógrád. 1984. július (40. évfolyam. 153-178. szám)
1984-07-28 / 176. szám
Gmbócz Gábori Mindenütt jó, de legjobb R ozogaságát meghazudtoló iramban szelte a zöld Peugeot a domb hátán domb-táj ívtelen kanyarjait. Ez Ardeche, Franciaország ■egyik leg elmaradottá bö, leg- szűzebb vidéke. A volánt izsonglőrösen pörgető, huszonöt év körüli fiú Valence '■után, a Rhone túlsó partján vett föl. Reggel GrenobLe-ból dndultam, s a Rhóne mellé aléitató délutáni hőségben értem. A kék lepedőfoiyó födött gyalog izzadtam át magam félszekrénnyi Spolo hátizsákommal. Másfél órás ncsorgás után végre rámmo- Rolygott a szerencse a mezítlábas, tetovált karú srác személyében. A szokványos „Honnan jössz?”, „Hová mész?”, És az élet Magyarországon?” kérdések, után a kocsit kis híján 'levegőbe kapó kanyar kellős közepén várakozó kíváncsisággal lesett rám: — Fű van nálatok? — Nincs. ! — Nem is próbáltad? — Nem, nem hiányzik. És le? — néztem most én rá várakozón. — Ha hozzájutóit, szívom, de csak ritkán... Rászokni nem jó — s a jobb karjára bök. ahol dohánylevélhez hp- son'.ó fű féle virít kéken. Majd « szembevágó napba hunyorítva folytatta: — Minden vallás szentesít valamilyen élvezeti szert: a kereszténység például a bort (Krisztus borivó volt), a buddhizmus pedig a kábító füveket... Fél év múlva Indiába utazom! — A fű, miatt? — Nem, nemcsak. Itt minden rohad, a fiatalok semmire sem vihetik, a potrohos vének jóléti társadalma ez! Dolgoznék ott két-három évet, és megtisztulva hazajönnék. Lelki purgatórium lenne... — És a családod? — A fiamat meg a feleségemet is vinném. Nem árt nekik sem, ha tisztulnak kicsit. Porfelhőt verve állt meg a kocsi egy pár házas falu közepén : — Én eddig jöttem. Itt van egy kemping is, ha ma már nem akarsz tovább menni. — Kösz, szia! — vágtam be a liffegő ajtót. A kis tó szélén meghúzódó kemping családias volt és olcsó. Letáboroztam. — Üdvözlöm szegény, de annál szebb földünkön! —lépett oda hozzám este a kem- pinges nő kajla fülű férje. Miután valamelyest magához tért döbbenetéből, hogy én keletről, Magyarországról jöttem, hosszú sóhajjal lendületet vett: — Tudja, itt Ardeche-ben jószerivel már csak hollandok élnek. Pár éve kezdtek ideszállingóznii az elhagyott tanyákra, főleg a fiatalok, családostul. Itt ugye csönd van, fenyők, fagyalok, szederbokrok, szóval kellemes. — És mihez kezdenek itt? —• Termelnek. Főleg őszit, meg meztelen barackot. — Az mi? — A szilva és az őszibarack keresztezése, nem túl nagy, az őszinél keményebb, levesesebb. Majd kóstolja meg, ha még nem evett. De fiatalok vannak itt franciák is. Párizsból meg a nagyvárosokból menekülnek ide csapatostul. Aztán itt, az eldugott hegyek között kolóniákat szerveznek, kalyibákat tákolnak, mint az ősemberek. Az egyik kecskét tart a tejért, sajtért, a másik kis táblán búzát vet, van aki kovácsol, farag, sző és így tovább. Esténként meg vallási és filozófiai előadásokat tart a csoportnak egy- egy önjelölt prédikátor. A viták kiindulópontja mindiga mai társadalom pocskondiá- zása. — Jacques, gyere,, segíts bevinni az asztalt! - kiáltott a lakókocsi-iroda előtt toporgó fürdőruhás asszony. — Jó megyek! Hát pihenjen jól, és legalább egy hétig maradjon nálunk! Kétnapl fürdőzés ée hegyi séták után fölszedtem a sátorfámat. A madár- és tücsökdalt félóránként ha megtörte egy-egy elzúgó kocsi zaja, aztán hosszú ideig megint semmi, csak a természet hangjai. Már kezdtem föladni a reményt, mikor lassít egy nyugatnémet rendszámú, piros R 4-es. Két fiú ült benne, szőke hajuk vállig ért. Boldogan préselődtem be a hátsó ülésen tornyosuló csomaghegyek közé. Megtudtam, hogy a bozontos sofőr hamburgi diák, nem kevésbé bozontos útitársa meg hannoveri segédmunkás, akit az előbbi egy hete vett fel Nizzánál, s azóta együtt járják Franciaországot. Az autó- -stopos sorstárssal nem kellett keresni a közös témát: — Nem nagyon vesznek föl a franciák, ugye? — fordult hátra, könyökét az üléstámlára fektetve. — Nem. keservesen megy. Csak a fiatalok állnak meg, de közülük is csak azok, akik valaha szintén stopoltak. Ilyen meg egyre kevesebb van, hisz minden tizennyolc évesnek első dolga, hogy kocsit vegyen. — Nálatok könnyebben megy? — érdeklődött. máshol? — Igen, jobb. — A középkorúak, idősebbek nálunk Németországban sem vesznek föl senkit, pláne hosszú hajjal nem. Félnek. Csak ahhoz értenek, hogy a melósnak bagót fizessenek. Vagy beadod a derekad, és csörtetsz előre a dzsungeltársadalomban, vagy csak robotolhatsz, pénz meg alig. Abba is hagyom ftár év múlva. — És mihez kezdesz? — Már megbeszéltem négy haverommal: pár év alatt összevakarunk egy kis tőkét, aztán átjövünk ide Francia- országba, a Pireneusokban veszünk egy elhagyott tanyát és gazdálkodunk. A többi meg el van felejtve. Azt mondják, jó ott... Előrefordult, s kis matatás után egy fél tábla csokit zi- zeátetett elő a kesztyűtartóból: — Törjél! — Kösz! Aztán a lába mellől üdítő italt emelt 'föl és hátranyújtotta. A Suchard csokit majszolva elgondolkoztam: a francia fiatalok Indiába meg az ördög lud.ja, hová, a hollandok,' nyugatnémetek pedig Franciaországba menekülnek utált társadalmuktól. Ez lemre hát a megoldás? F öljebb küzdöttem magam a csomaghalmazon. Bal lábam zsibbadása lassan fölengedett. Kinéztem a zötyögő kocsiablakon. A napos domboldalon sakktáblaszínű tehenek legelésztek gondtalanul. „Négy lábon járó Camembert-ek” - nyugtázta a látványt gyomrom félszeg kordul ássál, s magamban kicsit büszke voltam humoromra. KÖVES ISTVÁNI R O N Ha zsákutcába ér a szél Akár a kardtáncos tatár Föltépi mellén a ruhát Őrjöngve port kavar a mennybe Egy újságlappal tócsára csap Egy másikkal elhiteti: lebbenő sirály Guggol kereng magasbaszökken. Magával ránt egy levélármádiát Tutul dudál majd szendén földhözlapul Becsap egy ajtót föltép vagy három ablakot DÓ JI\ Körülkaristol két kormos kéményt Fültövön ver pár rozsdás szélkakast Csak úgy csikorogják a régi áriát S az ártatlan beforduló járókelő Otthon majd rémmesét mesél A zord időről s hogy mérgéhez Riadt rémülten társat nem talál Dühbe gurul s markába huhog rémesen akár Ha zsákutcába ér a szél S forog maga körül mint a kardtáncos tatár Magatartás- és beszédkultúránkról — táborozva r 7,Az írás és a beszéd módja mindenkit leleplez” — írja a magyar nyelv XX. századi művésze, Illyés Gyula. Sajnos korunkban —, amikor időnként abban is bizonytalanok vagyunk, hogy újdonsült ismerőseinket hogyan szólíthat- jjuk meg, hogyan köszönjünk, itegeződjünk, vagy magózód- jjunk — az öncélú durva trágár kifejezések helyet kapnak beszédünkben, pedig gondolataink megfogalmazásakor erre számtalan más módunk m lehetne. A magyar nyelv 1984. évi Bnnepi hete az ifjúság beazédkultúrájának hibáival, hiányosságaival, a fiatalok szókincsének gazdagítási lehetőségeivel foglalkozott. A nyelvi trágárság azonban — sajnos — nemcsak az ifjak beszédét ékteleníti, terjed kortól, sőt nemtől függetlenül munkahelyen, iskolában és családi környezetben egyaránt. Gyatra a szókincsünk, vagy italán magabiztonságunk növeléséhez szükséges a durva szó? Az ok legfőképpen talán abban rejlik, hogy a trágár beszéd elkövetője nincs tudatában annák, hogy a magyar nyelv gazdagsága ismeretében számtalan más szóhasználatijai is élhetne. Ennek felismerését nem segíti eléggé sem a család, sem az iskola, sem a baráti kör. Többek között ezért is figyelemre méltó, hogy az olvasótáborok mintájára a nyári szünidőt nyelvművelő tanárok, magyar szakos pedagógusok, könyvtárosok, újságírók arra is alkalmasnak tartják, hogy magyar anyanyelvi tábort szervezzenek 12—16 éves fiatalok számára. Ezek a táborok abban hasonlítanak a már országszerte szerveződő olvasótáborokhoz, hogy munkájuk a tíz-tizenöt főnyi kiscsoportok együttgondolkodásaira épít, a táborok egyúttal alkotód közösséget is teremtenek az előre meghatározott, megtervezett nevelési-művelődési cél eléréséért. Itt is nélkülözhetetlen a könyv, a jó szakkönyv, segítséget nyújtva a beszéd technikai gyakorlatokhoz, a nyelvi játékok megrendezéséhez. A nyelvművelő táborok abban különböznek az olvasótáboroktól, hogy munkájuk nyomán látszólag kevesebbre vállalkoznak, viszont minden megteremthető formával, módszerrel a nyelvművelés ügyét kívánják szolgálni. Sopronban például burgenlandi, szlovákiai, szlovéniai és magyar anyanyelvű középiskolás korú gyermekek táboroznak; a hívó szó jegyében az anyanyelvi kultúra ápolása és a résztvevőik magyarságtudatának erősítése-érdekében a tizennégy nap alatt Magyar- ország — ezen beiül Győr- Sopron megye — történelmi és földrajzi értékeinek megismerését segítik a kirándulások, az előadások, a jelenlévők aktív közreműködésére építő kiscsoport-foglalkozások. A szervezők szándéka, hogy e két hét alatt igyekezzenek múltunk és jelenünk bemutatásán keresztül megtalálni azokat a szálaikat, amelyek a szomszédos országokban élő magyarokat és rajtuk keresztül országainkat összekötik. Győrben és Fehérgyarmaton — figyelemre méltó kísérletként — középiskolai magyar szakos tanárok és diákok együtt táboroznak. Az együttsét kölcsönösen ösztönző hatású pedagógusok és tanítványaik számára. Az önkéntes jelentkezés pedig annak bizonyítéka, hogy nyelvünk, beszédünk, a szép magyar szó iránti vonzalom, kíváncsiság él bennük, fontosnak tart- -jálc kifejezéseink, gondolataink tisztaságát, emberségük, nemzeti létük megbecsülésé^ tiszteletét. József Attila szavait Idézve: „A szép szó nem csak eszközünk, hanem célunk is. Célunk az a társadalmi és állami életforma, melyben a szép szó, a meggyőződés, az emberi érdekek kölcsönös elismerése, megvitatása, az egymásrautaltság eszmélete érvényesül”. Említhetnénk még, hogy Tatabánya, a TIT városi szervezete hasonlóképp anyanyelvi tábort rendez általános iskolásoknak Esztergomban. Itt az ilyen táborozás szinte már hagyomány, a résztvevők maguk állíthatják össze a tizennégy nap programját, meghatározhatják a foglalkozások tartalmát. Nyelvünk sokrétűsége elvezeti őket ahhoz az élményhez, amelyet népdalkincsünk rejteget számukra. A nyelvművelő táborok a nyári ifjúsági programok egyik formái. Jelenlegi számuk messze van a kívánatostól.. Csupán remélni lehet, hogy a kor nyelvművelőinek kezdeményezései mielőbb áldozatkész követőkre találnak beszéd- és magatartáskultúránk, jellemünk, - egyéniségünk, embertársainkhoz fűződő viszonyunk kulturáltsága érdekében. Maróid István Sváby Lajos kiállítósáról Sváby Lajos festőművész képeiből az Ernst Múzeumban nyílt kiállítás. Műveit Örkény István 1976-ban így jellemezte: „Ha Sváby Lajost egy szóval kellene jellemeznem, lázadó festőnek jellemezném. Lázadónak a szó szakmai értelmében a belénk ivódott rnüía.ii tévhitek ellen. Festészetének egyik legfőbb sugalmazó.ja a mozgás; de hadd mondjak mozgás helyett időt, s. idő helyett is annak csak a mi évszázadunkban fölfedezett, kiismeri és köznapi használatba vert megnyilvánulását; a robbanást.. Önarckép festőkabátban (1973) Örkény István arcképe (1973) A művész kiállításán 1 NOGRAD = 1984. július 28,, szombat $ /
