Nógrád. 1984. június (40. évfolyam. 127-152. szám)

1984-06-02 / 128. szám

Könyvkiadás

és vállalkozás

| Vera Cardot kiállítása

Megnyílt a franciaers/Agi Vera t_a‘dot kiállítása Budapesten, a Doroltya utcai kiállt* tóteremben. Képeink a kiállításon készültek.

Vállalkozó magánszerzők

A vállalkozások korát éljük. Van magánszínnaz, maszek antikvárium, magán- könyvkiadás viszont nincs.

Már maga a kifejezés sem helyes, legalábbis abban az értelemben, ahogyan értjük és használjuk. A szerző ugyanis a kiadónak bizonyos időtartamra átadja műve fel- használásának jogait. Ha nem adja át, vagy a kiadó nem veszi át, az alkotónak joga van szerzői jogait önmagának gyakorolni. Ez esetben beszélhetünk szerzői és nem pedig magánykönyvkiadás ról.

A Magyar Népköztársaság alkotmányának 64. paragrafusa kimondja, hogy „A Magyar Népköztársaság a szocializmus, a nép érdekeinek megfelelően biztosítja a szólásszabadsagot, a sajtószabadsagot...” Ugyanakkor az 54. paragrafus szerint a „Magyar Népköztársaságban az állampolgári jogokat a szocialista társadalom érdekeivel összhangban kell gyakorolni...” Vagyis a könyvek kiadása is állampolgári jog, ha az nem ütközik az alkotmányos törvényekbe, vagyis, nem sért más népeket, vallásokat, fajokat, ha nem pornográf és il'juságmegrontó, favszta, uszító slb. Józan gondolkodású állampolgár ilyen művek megírására, kiadására nem gondol. Van viszont a magyar könyvkiadásnak egy nem is jelentéktelen szelete, amely „nem állami”.

A szerzői kiadásoknak még ma is valami különös varázsuk van — kiváltképp, ha jó pletyka kerekedik körülöttük, s különösen, ha úgy hírlik, hogy „összeveszett, nem. engedték, beperelték, betiltottak...” Ma már ugyan gyakorlattá . vált, de .mégsem gyakori, hisz a kiadás költségeit a szerzőnek kell vállalnia, vagyis a nyomdaszámlát meg kell előlegeznie. Vagyis pénz, valamennyi tőkécske kell hozzá. az pedig nem mindenkinek van. A szerkők saját kiadású próbálkozásaik előtt rendszerint hivatásos kiadókhoz fordulnak, s szükséges is fordulniok, hiszen a sajtóigazgatási előírás szerint csak a tőlük származó lemondó nyilatkozat után engedélyezhető a szerzői kiadás.

A nem is olyan régmúltban a szerzői kiadások indítéka nem a gazdasági haszon volt, hanem a presztízs, némely esetekben az elhunyt tisztelete, kívánsága. A hatvanas években legalábbis ez volt a (".öntő szempont. A szerzői kiadások száma 1962—67. között egy és négy között mozgott, még 1981-ben is csupán tizenegy volt, csak az utóbbi években közelítette meg a harmincat. A műszámok növekedési tendenciája fokozatos, illetve az utóbbi egy-két évben szinte ugrásszerű. Eny- nyire megnőtt volna a publikálókedv? Most kerültek volna elő az íróasztalnak írt kéziratok? Aligha. Nem a publikálási, hanem a vállalkozókedv nőtt meg. „Talán ezzel is lehet pénzt keresni.” Igaz, nem túl sokat, de lehet. Különösen akkor, ha a könyv témája, vagy az író hírneve olyan, hogy 20 ezren felüli megjelenéssel, illetve értékesítéssel kecsegtet. Lehet persze ezek között olyan is, mely korábban hivatásos kiadónál jelent meg, de az eredeti első közlő kiadó különböző' okok miatt a második kiadást már nem vállai ja fel. Például azért, mert egy újabb müvet, egy fiatal írót akar publicitáshoz juttatni szűkös pa- pirkeretéből — ráfizetéssel. Ugyanis a hivatásos kiadók feladata nem a nyereségtermelés, hanem többek között az egyetemes magyar irodalom szolgálata, írógenerációk felnevelése. A szerző viszont nyereségre törekszik, s ezt nem is lehet tőle rossz néven venni. A könyvárak kötött, hatósági árformába tartoznak, hatóság hagyja jóvá. S miért éppen a szerzői kiadásban megjelent müvek

árai ne emelkednének’ Ha a szerző jól írt és jól számított, . ne maradjon el anyagi jutalma sem. Ám megfigyelhet?: e könyvek témái korántsem szokványosak, s magasztos cél (jól értelmezett patetikus alapon) kevésről mondható el. Némely esetben észrevehető, hogy ugyanazt kétszer adják el. t>e, ha ez kell a közönségnek — ám legyen! A probléma — már össztársadalmi szinten — csupán ott van, hogy ezek a kiadványok mindig csak a divatos igényeket elégítik ki, utánuk járnak, vagy azokat lovagolják meg

Demokratizálódunk, s helyes, hogy ez irányban is szélesítjük az egyéni kibontakozás lehetőségét, s dőreség lenne megállítani, de efölött mindenképpen érdemes elgondolkodni.

Nem hivatásos könyvkiadók

A szerzói, vagy közismertebb szóhasználattal magánkönyvkiadási szféra csak egyetlen kisebb területe a nem hivatásos könyvkiadásnak. A nem hivatásos könyvkiadást nem lehet egyköny- nyen definiálni. Nem azonos az úgynevezett állami könyvkiadással (hisz például vannak hivatásos egyházi kiadók), de még az intézményivel sem (számos vállalat, tömegszervezet foglalkozik kiadási tevékenységgel). Nem hivatásos kiadóknak azokat a társadalmi, politikai szervezeteket, intézményeket, tanácsokat és magánszemélyeket nevezzük, skiknek-amelyek- nek fő tevékenysége és feladata nem a könyvkiadás, azt csupán mellékprofilként, kiegészítő tevékenységként végzik.

Vállalkozói szerepük , rendkívül különböző . Az egyetemek, a főiskolák, a könyvtárak, levéltárak, múzeumok vállalkozása szellemi innováció. Kutatásaik eredményeit kívánják közkinccsé tenni. Tevékenységük többnyire ráfizetéses, dotált. Kiadványaik töobnyire csak a szűkebb réteg számára készülnek, s így peidáhyszámuk sem lehet aik- kora, hogy nyereség képződhetne. A könyvkultúra egészében betöltött szerepük mégis Jelentős — éppen szellemi. erkölcsi áldozatvállalásuk következtében.

A nem hívatásos könyvkiadás a hatvanas évek elején kelt életre, és nyert polgárjogot Magyarországon. Egészen a hetvenes évek végéig fokozatosan emelkedett a nem hivatásos könvvkiadás mű- és példányszáma, s a legutóbbi két-három évben, illetve art megelőzően a műszámok tekintetében felül is múlta a hivatásos könyvkiadást. Ez

idő tájt sok kritika, támadás érte a nem hivatásos kiadási szektort — részben jogosan. Indokolatlanul sok jub.leumi

kiadvány, periférikus, protokolláris mű látott napvilágot — pazar kivitelben — egy- egy tsz, vagy üzem jelentéktelen évfordulójára, összességében azonban bizonyossággal megállapítható, hogy e kiadványok mintegy 80 százaléka értékes, hiánypótló, s elősegíti a nemzeti művelődés gyarapodását. Ez mindenekelőtt a tudományos intézetek könyveire, valamint a helyismereti kiadványok körére érvényes. A nem hivatásos — a tudományos és a helyi — könyvkiadás 1983-ra az áremelkedések miatt jelentősen visszaesett, különösen a műszám tekintetében, és csak a nyolc évvel ezelőtti szintet érte el. A példányszám viszont eddig nem tapasztalt mértékben nőtt. Számos tőkeerős vállalat, szervezet, intézmény „ráharapott” a könyvkiadásra. Ugyanakkor a rég óhajtott pécsi és debreceni kiadó létesítése egyre távolabbnak, s elérhetetlennek látszik, holott ez nem csak demokratizálási, hanem decentralizálást folyamatunkba is szervesen beleillik. .

Régebben a tanárok tudományos publikációinak az iskolai értesítők adtak helyet, ma ez a különböző múzeumi évkönyvek, közlemények feladata. Támogatni, sőt pátyol- gatni kellene őket, hogy főként a vidéki értelmiség sokszor helyi érdekűnek látszó, de a nemzeti közműveltség körébe tartozó tanulmányai ne szenvedjenek se kárt, se késedelmet, hisz szegényebbek lennénk nélkülük.

Zöld Feren«

Nő nyakékkcl

B. kisasszony

llilifi

' "iiií1 A mesebeli állat

■ „ »! 1

Nagy András második kötetét veheti kézbe az olvasó a könyvhéten. 1911. május 18-an éjszaka egy fiatal nő a Margit-hídról a a Dunaba vetette magát. Seidler Irma, akinek a nevét nem festményei őrizték meg, hanem a fiatal Lukács Györggyel való bonyolult, beteljesületlen, végül is pusztító szerelmi kapcsolata. Az író részben dokumentumokra, részben saját írói fantáziájára támaszkodva próbálja kibogozni ezt a látszólag egyszerűnek látszó valójában nagyonis bonyolult, kusza történetet. A Kedv*s Lukács című új Nagy András-regényt nevezhetnénk akár kriminek is, lényegében azonban egy árnyalt lélektani, esszéregény, ■ ameiy a művészetfilozófus személyiségfejlődésének döntő mozzanatát állítja a középpontba.

Kroó András első regényében máris nagy feladatra vállalkozott. A hetvenes

évek fiatal értelmiségének ábrázolása valóságos prousti módszerekkel, vagyis egyetlen nap eseményeibe sűrítve egy életút, egy magatartásforma változását, fejlődését. Az értelem pusztulása című művének hőse Wellman Dávid, akinek soha el nem készülő regénye

áll a történések centrumában. Wellman húszéves töretlen “Impotenciával fogalmazza — már időn túli jegyzeclapjait. Csak törekvés,' gyenge elhatározás van a főhősben, véghez vivő akarata nincs. A nagy és szép álmok, nekibuzdulások s a kitartó munka s akarat- gyengeség korszaka ez a főhős életében. Az író hiszi, lesznek még megírható es megírandó lapok a főhős számara, de a fiatalos hév igazsága elmúlt s Wellman számára elveszett egy — bizonyára — nagy lehetőség. Kroó András első regénye, ha az író vallomása szerint nehéz esztendők munkájával is jött létre, figyelemre méltó alkotás, kimunkált próza, döcögőivei együtt is további sikerekre ad ígéretet.

A Magvető Kiadó jóvoltából az ez évi ünnepi könyvhéten Ismét egy új Hernádi Gyula-regénnyel találkozhatunk. A Drakula után, most újabb hátborzongató történetet sejtet a cím: Frankenstein. Hernádi új regénye sci-fi, tudományos-fantasztikus regény. Kontra Sándor 300 millió dolláros örökségén felvásárolja a világ összes keselyűjét, mert azt szeretné megtudni, hogy ezek áz állatok milyen ösztöntől hajtatva érzik meg előre a halált. Végül ennek a rejtélyes tulajdonságnak a hordozóját a tudósok egy hormonban találják meg. Ezt ötletes szerkezetbe foglalva jövendőmondásra használják fel. így indul az izgalmas történet, középpontjában Kontra Sándorral, aki holmi modern Faustként rejtvénynek tekinti a világot, akinek egyetlen célja, hogy abban az értelmet fedezze fel. Hernádi új regénye kettős élménnyel szolgál az olvasónak: egyrészt modern sci-fi krimi, másrészt az események mögött egy jel— , legzetesen mai, konfliktusokban bővelkedő értelmiségi magatartás intellektuális ábrázolása.

Asperján György új regényében a Végül is szenteltvízben is értelmiségi problémák megfogalmazására töH rekszik. Egy hosszú várako-j zás után lakáshoz jutó mű-i szaki értelmiségi házaspáf öt napjába sűríti a cselekményt, s mutatja be történelmi-társadalmi valóságunk színét és fonákját. Regénye indulatos jelentés a fiatal magyar értelrrpségiek problémáiról. Néhol keserűen, néhol ironikusan fogalmazza meg mondanivalóját: bennünk és körülöttünk változásra van szükség. ,

..................

„

Ugye Te is ismered az érzést, Barátom, amikor tudatosan késlelteted a hazaérés időpontját, még egy utolsó sörre bemész a zárni készülő kocsmába, csakhogy minél később kelljen otthon lenyomni a kilincset. Ha beléptél a lakásba, lerúgtad a cipődet, kigomboltad az ingedet, már nem kívánkozol annyira el, de éppen ezért nem akarsz hazamenni, hiszen mindig szeretnéd, ha történne Veled valami sivár életedben, s ez az, ami a lakásod négy falai közt teljesen kizárt dolog.”

így kezdte Bihari levelét kedvenc haverjának, akit már két éve nem látott, s Rzt hí- resztelték róla, hogy másodszor , is nősülni készül.

Bihari előző nap este, vidéki kiszállásról hazajövet tíz óra után pár perccel kékét görnyedve még bebújt a kocsmaajtó félig lehúzott rácsa alatt, a külvárosban — ismerős lévén — még kiszolgálták, s rendelt egy üveg Steffl sört, meg egy szendvicset. Nem sokan voltak már az ivóban, a zárást is csak az késleltette, hogy a főnök még egy utolsó kört kisnóblizott három félrészeg szobafestővel, akik munkájuk porát tértek be leöblíteni, szintén nem sokkal a záróra előtt.

A lány olyan észrevétlenül ragadt a csehóban Biharihoz, mint kutya szőréhez a bogáncs. Kreol bőréről lehetett volna éppen cigánynak is nézni, de beszéde meglepőén választékos volt, s a „romás”

Gabnai Gábor:

A történés

hangsúlyt, hanghordozást sem lehetett fellelni benne.

Nem is látta, honnan, egyszerre csak Bihari előtt termett, s két ujjával kicsípte az egyik kilógó téliszalámiskaréjt a zsemléből a szájába vette, s még szinte nyelés közben odanevetett:

•— Ugye, nem sajnálod? Mert ha igen, veszek neked még egyet.

Bihari vállat vont, nem sajnálta, majd jó érzékkel valami hülyeségről kezdett beszélni a lánnyal. Talán arról, hogy milyen jó lenne, ha a világon az összes téliszalámi, s az összes jó nő közös lenne, aki éppen megkíván magának valamit, az csak mosolyogva kicsípne egy jó nőt is a nappali forgatagban magának, mint a betévő falatot. A lány ezen jót nevetett, minden rájátszás, nélkül, őszintén kissé túl hangosan.

Tíz perc múlva már egymás mellett lépkedtek az utcán. Bihari vásárolt és felbontott kettőjüknek egy üveg literes bort, amelyet időnként mindketten meghúztak, s a lány természetes mozdulattal belekarolt.

A férfinak azon járt az esze, hogyan tudná alkalmi ismerősét valamilyen fondorlattal a kiserdő felé kormányozni, ahol padok is vannak, s elvégre tavasz lévén, nincs is elviselhetetlen hideg.

A nő azonban teljesen váratlanul megoldott minden problémát.

— Itt lakom, nem messze, albérletben. Nem szoktam férfiakat fogadni, de most téged egy fél órára meghívlak. A háziak rendesek, vehetünk tőlük bort is, ha nem alszanak.

Á fene tudja, hogy van ez,

de Bihari ilyenkor sohasem gondolt a feleségére és a gyermekére —, akik különben is már valószínűleg alszanak —, és felcsigázotton követni kezdte a lányt. Alig mentek száz métert, egy parasztház hátsó udvarán lévő, legfeljebb háromszor három méteres szobácska zárjában kattant mögöttük a kulcs. A lány nem gyújtott világot, a szoba méreteire is csak a kívülről beszűrődő gyér fényből lehetett következtetni. Amint becsukta az ajtót, ismét töksötét lett. Halkan beszéltek, a lány arra hivatkozott, hogy a háziak mégiscsak alszanak, s be kell érniük a kocsmában vásárolt bor üveg alján lötyögő maradékával.

A nő régi kapcsolatairól beszélt, de hozzátette, hogy igazán senkit sem szeretett, majd tapogatózva felhúzódtak a szélesnek egyáltalán nem mondható rekamiéra, s Bihari jól ismert, gyengéd mozdulatokkal gombolni kezdte a nő blúzát. Amaz egyáltalán nem tiltakozott, amikor ajkuk egymásra tapadt, s a férfi tenyerében érezte a lány nem túl nagy, de formás, forró mellét.

„De jó, hogy bementem még a kocsmába arra az egy sörre” — gondolta Bihari, s a lány fordulva, vad csókolózás közben egymás után lerúgta cipőit. Két tompa, nem túl nagy koppanás a padlón, ez már a győzelem jele.

Ebben a pillanatban megreccsent valami a másik falnál, kotorászás, tapogató keresés hallatszott, majd hirtelen egy kislámpa fénye világította be a kis szobát. A nő riadtan ellökte magától a férfit. Bihari nagyon hülyén nézhetett ki hunyorgó szemekkel, félig letolt nadrágban.

Két összetolt fotelban egy nyolcéves forma kislány meresztett értetlen tekintetet

anyja, s az idegen férfi felé. Először sírásra görbült a szája, majd magára talált, felébredt, s nekibátórodott.

— Anyu! Mondtad, hogy kisbabát vársz, s lesz kistestvérem. A bácsi lesz az apukánk?

A nő a szégyentől kezébe temette az arcát. Egyik melle kint volt a blúzból, s a tenyere mögül ezt sziszegte:- Aludj, Esztike, mert úgy elverlek, hogy megbénulsz.

— Eloltotta a lámpát, de Bihari élesen emlékezett a félpercnyi világosságra s a nő arcát rendkívül gonosznak és csúnyának találta. Mintha percek alatt éveket öregedett volna. A kislány riadtan fordult a fal felé, s nem mert többet szólni.

A nő marasztalta a férfit,' de az kitapogatta cipőit, felhúzta és köszönés nélkül távozott. Kint a sötét udvaron belelépett a tyúkok vizébe, az alumínium lábos feldőlt, zoknija csuromvíz lett.

„Az isten büntetése” — gondolta magában Bihari, s egy folytott káromkodást eresztett meg, nem törődve a főbérlők álmával.

„Látod, így éldegélünk, las-’ sacskán. Barátom, néha történik is velünk valami, csak a sors fricskázó fintora jóvoltából sohasem olyasmi és úgy, ahogyan mi szeretnénk”

— zárta levelét régi haverjának Bihari.

NŰGRAD - 1984. június 2., szombat