Nógrád. 1984. június (40. évfolyam. 127-152. szám)

1984-06-19 / 142. szám

Fegyelem; kreativitás,’ számíélc Közéleti sokoldalúság r — A mélyépítés tervezőjé­nek talán nem kell olyan kon­cipiálóképesség, mint mond­juk egy épület homlokzatának megtervezéséhez — meditál az osztályvezető-helyettes. — A szépségbe mi nem halhatunk bele. A mi munkánkban el­sődleges szempont a használ­hatóság... Az exelnök Sokoldalú — mondják Fá­bián Józsefről, a NÓGRÁD- TERV munkatársáról. A negy­venkét éves férfi amellett, hogy tervező, a vállalati párttitkár szerepét is betölti, egyszersmind lakásszövetkezeti einók... — Az elnökséget nemrég leadtam — tiltakozik a baju­szos, őszülni kezdő műszaki. — Három szövetkezet egye­sült, amikor elvállaltam ezt a megbízatást. Természetesen csak átmenetileg, hiszen nyil­vánvaló volt, hogy oda főál­lású elnök kell. Ezerhárom­száz lakás tartozik a szövet­kezetbe, s ott naponta szazá­val adódnak gondok. Ebben a tisztségben tényleg elsősor­ban adni kell, a közös­ség kiszolgálójaként kell mű­ködni. Mások gondjai sza­kadnak az ember nyakába, s ezeket lelkiismeretesen intéz­ni — nagyon fárasztó! Mint a javakorabeli férfi elmondja: effajta terhet egy ember önmaga nem bír visel­ni: együttműködő1 teamre van szükség. Neki ebbei. szeren­cséje volt: lelkes társak dol­goztak a keze alá. Ennek da­cára megkönnyebbülést jelen­tett számára e megbízatást föladni: gyakran hajszoltnak érezte magát miatta, s termé­szetesen egyéb kötelezettsége­inek együttese miatt. A lakás- szövetkezet ügyei így is min­dennap magukra vonják fi­gyelmének, energiájának egy részét. Helyes értelemben... — Mekkora kreativitás kell egy mélyépítőnek? — A feladat mindig sok­rétű — feleli a szakember. — Az útépítés soha nem pusz­tán az útra összpontosít. Fi­gyelni kell a vízelvezetésre, a meglevő közművek elhelyez­kedésére, a villanyvezetékek­re, a postai kábelekre, vagy ezeknek a későbbi kiépítési lehetőségére. Emellett anyag- ismeretre, technológiai tudás­ra. a helyi kivitelezők képes­ségeinek felmérésére is szük­ség van. Mindezeket komp­lex látásmóddal úgy kel] össz­hangba hozni, hogy amennyi­re lehet, kíméljük a forintot. Bizonyos mértékű kreativitás­ra egyébként mindenhol szük­ség van. — Szabad-e kreatívnak len­ni a párttitkári funkcióban? — A szó jó értelmében igen — bólint kis' gondolkodás után a tapasztalt tisztségvise­lő. — Ahhoz, hogy aktív le­gyek és másokat aktivizálni tudjak, kell kreativitás. De ideákban gondolkozni nem le­het. A realitásoknál kell ma­radni. Pontosan kell lát­nunk, hogy igényeink meny­nyivel járnak előtte a tény­leges lehetőségeknek. — Tehát a kreativitást ész­szerűen rövid pórázra érde­mes fognunk? — Mértékkel kell bánnunk vele. De ez az élet minden területén így van. A közéletről fegyelmezet­ten gondolkodó férfi magától értetődőnek tartja, hogy az emberek hiúak arra: megbíz­hatóak, szavahihetőek legye­nek a közösségükben. — Ma ez talán nem ennyi­re magától értetődő mindenki számára... — Talán ebből is adódik a meglevő társadalmi funkcióm — bólint Fábián. A munkából , és a közéleti tevékenységből adódó teendők gyakran elszólítják a családi tűzhelytől. „Elnökikoromban sokszor az este 9 vagy 10 óra vetett haza” — emlékezik a férfi. Ám, harmonikus házas­ságban él, megértéssel neve­lik két fiúkat a feleségével. Fontosabb a jó Mostanában sűrűbben hal­lani „magunkba zárkózásról”, „saját pecsenyék sütögetésé- ről”; igy hát üdítő lehet ki­faggatni a közösségért nem csak szavakban, hanem tény­legesen tevékenykedő Fábiánt belső indítékairól: •— Anélkül, hogy az em­bereket szeressük, ezt csinál­ni nem lehet — vallja a párt- titkár. — Lépten-nyomon ál­lást kell foglalni egyénekről, vagy a kollektívát érintő ügyekben. Ilyenkor csak úgy gondolkodunk felelősen, ha az emberi értéket tekintjük el­sődlegesnek. Amikor mérle­gelünk, a jót legalább annyi­ra, vagy még élesebben lát­nunk kell, mint a rosszat... Molnár Fái Barkácshésflet — gázzal Propán-bután gázzal mű­ködtethető barkácskészletet konstruáltak a Soproni Vas­es Járműipari Szövetkezet szakemberei. Fő -újdonsága és egyben legnagyobb előnye az, hogy ott is el lehet végezni vele a kisebb hegesztéseket, ahol nincs ipari áram vagy még villany sem. A szövetke­zet úgy tervezi, hogy már az idén mintegy 5—6 ezer kész­letet gyártanak, később azon­ban akár kétszer ennyit is szállíthatnak a kereskedelem­nek. A gázzal működő bar- káeskészlet egyébként nem is­meretlen hazánkban: kis té­telben, tőkéspiacról már ho­zott be a kereskedelem. Azok nagy sikerét látva határozta el a gyártását a soproni ipari szövetkezet. Helyben szépítkezhclnek Szécsényben a Felszabadulás téri lakótelep hölgyei. A szolgál­tató ipari szövetkezet kozmetikája sok időt és utazgatást takarít meg a környék lako­sainak. —bencze— Mindennapi félelmeink Á jobb házaknál hamaro­san éjfélt üt az óra, amikor az autós észre­veszi az út szélén integető fiatal lányt. Egy ugrásnyira a város határát jelző táblától nem tudja ugyan mire vélni a késői stopost, mégis megáll, nyitja az ajtót. A tizenéves leányzó nem ül be, csak le­hajol a vezetőhöz: „Segítsen rajtam, kérem!” A várakozásra késztetett éj­szakai utas megretten, a se- gí séget kérő leány életkorát lá.va már a legroszabbra gon- do . A folytatás azonban nyu- ga mat áraszt: — Elakadtam az autómmal a földúton. Már megállítot­tam egy fiatalembert is. Hár­man talán boldogulnánk a ká'yús 'úton a megfeneklett autóval. A lány most sem száll be, ballag a segíteni kész autós kocsija mellett a földúton. Talán száz méter után ott ara­szol egy Combi Warburg is, a fédereket veázélyeztető, nyaktörő úton igyekeznek se­gíteni. A bajba jutott autót azonban még mindig nem lát­ni. A Wartburgos meg is unja a hintázást, félreáll, aztán kí­nos manőverezéssel megfor­dul. Az utóbb leintett autós azonban halad tovább, bár lassan olyan gyanúja támadt, hogy leballag a térképről. Végre, a látnpafényben feltű­nik' egy gépkocsi. A segítsé­gül hívott férfi azonban nem érti az egészet, mert az autó mögött ott lát három-négy su­hancot is. A másodperc töre­déke alatt eszébe jut, hogy itt van egyedül távol az or­szágúitól, emlékezete pedig felidéz különös újságtudósítá­sokat is. Hirtelen leveszi a lábát az addig is óvatosan ke­zelt gázpedálról, kinéz a ko­csi mellett bandukoló vonzó fiatal lányra és gyors, mozdu­latokkal lenyomja az ajtók biztosító gombjait, feltekeri az ablakot. Rémülten, a kocsi épségére sem ügyelve meg­fordul, s aztán ahogy monda­ni szokás: elhúzza a csíkot. A sima betonon már oda a félelem és jön helyette a mardosó bizonytalanság: „Hát­ha mégis bajban volt a le­ányzó... Cserben hagytam, ha tényleg segítségre szorult... De miért hallgatta el akkor a kocsi mellett ácsorgó suhan- cokat.?” A választ immár pemigen tudja meg soha. Csak afelől nem lehet kétsé­ge, hogy egymást érik a bűnügyi tudósítások, amelyek­nek a lány (a nő!) a fősze­replője. A csalétek, aki elha­gyatott helyre csalja a kisze­melt — leütni (megölni?) és kirabolni kívánt — áldoza­tot. Az autós suhan az éjszaká­ban. Megkönnyebbülve és lel- kiismeret-furdalással. Dönteni sem tud cselekedete helyes­sége felől, mert annyi min­den történik, oly sok disznó^ ságot ír az újság, tucatszám­ra hall az ember rafinált cselszövényekről. Félünk te­hát, miközben mardos a lel- kiismeret-íurdalás: hátha még­is mulasztottunk, embertár­sunk kárára. Az autós közben megérke­zik vendége elé a késői vo­nathoz, még van is pár perc az érkezésig. Körülnéz a pá­lyaudvar > várócsarnokában. Az egyik pádról éppen egy holt- részeg fiatalember bukik le végig vizelt nadrággal és többször is megvizsgálva a keramit kő keménységét, elin­dul a kijárat felé. Vastag fo­nálból kötött, elegáns, kardi­gán marad utána az árva pá­don, távolról szemlélve is megérhet sok száz forintot. Hosszú nézelődésre azonban nincs idő. Zajos cigánytársa­ság érkezik, egy bajuszos, har­minc év, körüli férfi aprócs­ka gyereket tart a karján. A másodperc töredéke alatt ki­szúrja az elárvult kardigánt. Ráteszi a csöppnyi gyereket, a ruhanemű puha szárnyaival betakarja, majd újra karjára veszi a váratlanul jött pólyát kapott csecsemőt. A szerzés boldog örömével indulnak a váróterem felé, a szemlélő meg nem tud moccani. Tor­kán ott a kiáltás, hogy „nem a tiéd!”, indulna közbelépni, de a tolvajlást nem akadá­lyozhatja meg. Mert moccan­ni sem tud a félelemtől. El­végre, olyan sokan vannak és annyi mindent hallott az em­ber... A vonat érkezését jelzi a megafon, az éles hangra ki­búvik kuckójából a pályaud­var kapusa is. Az eset szem­tanúja hirtelen hozzálép, el­mondja a történetet és rámu­tat az immár pár lépéssel odébb szunyókáló, meglopott és részeg fiatalemberre. — Vissza kellene neki sze­rezni. Láthatja, a tolvajok ott ülnek az üvegajtó mögött... A kapus tekintetén is lát­szik, hogy a fészkes fenébe kívánja az okvetetlenkedöt. — Nézze, jó ember, szóljon a fene. Addig vagyok én nyu­godt, amíg be nem avatko­zom. Jobb a békesség... Jobb a békesség. A szemta­nú kedve még rosszabb, de valami felmentésfélét is érez. Elvégre nemcsak ő, hanem a kapus is fél, pedig ő hivata­los ember. A hivatalos ember, a rend­re és fegyelemre ügye­lő vasutas, a nagyérde­mű utazóközönség első számú kiszolgálója pedig sarkon for­dul. Elsiet, oda sem pillant a még mindig nagyhangú tár­saságra. A csecsemő most is édesdeden szunyókál, fitos orrocskája alig látszik ki a sárga kardigánból. A kardigán­ból, amely mindennapi félel­meink beszédes bizonyítéka. ____Kelemen Gábor F ekete márványtábla „Szeresd felebarátaidat és gyűlöld ellenségeidet” — hirdette a parancs, de Máté azt mondta evangé­liumában : szeresd ellen­ségeidet is. Lehet-e sze­retni az embertelen em­bereket? Honnan tudhatta volna Máté, hogy lesz egy­szer egy olyan korszaka is az emberiségnek, amit soha, senki és semmi nem törölhet már ki a sejtje­inkből? Negyven esztendővel ez­előtt, áprilisban jelentek meg a falragaszok a ba­lassagyarmati deszkakerí­téseken: a zsidó lakosság köteles fölvarrni magára a sárga csillagot.' Emberek az embertelenség bélyegé­vel a mellükön. Ácsolták már azokat a hárommé­teres deszkakerítéseket is a Hunyadi utca környé­kén, ahová a gettót tele­pítették, Telepítették? Kétezer-nyolcszáz embert zsúfoltak össze, fiatalokat és öregeket, csecsemőket anyákat, fiúkat, lányokat. Mit tudhattak akkor azok az emberek? Sejthették-e, hogy utolsó napjaikat élik? Hihették-e a hihetetlent, hogy csak azért, mert zsi­dónak vallják magukat, az életük már nem is élet? Amíg élünk, remélünk. Bárhol, bármilyen körül­mények között, bármiféle megaláztatás poklában, éhezve, csonttá sová- nyodva, a halál küszö­bén is az életre gondol az ember. Az a kétezer-nyolc­száz zsidó ott, a Hunyadi utcában bízott. Az embe­rekben hittek, a tisztesség­ben, a becsületben, pedig akkor már öt esztendeje ölt, rabolt, gyalázott és pusztított a háború. Hit­tek a gettó falain kívül élőkben. Hiába... Június tizenharmadikán éjjel érkeztek meg a te- herautök, SS-katonák ug­ráltak le a platóról. A végrehajtók. Egy nappal később kigördültek a get­tó deszkakerítése mögül az éjszaka leple alatt ugyan­azok a teherautók: két­ezer-nyolcszáz balassagyar­mati és környékbeli zsidó szorongott a ponyvák alatt, öregek, fiatalok, cse­csemők, gyerekek — tehe­tetlen és védtelen áldozatai egy embertelen kornak. Vajon hittek-e még ak­kor? De hiszen arra gon­doltak, tudom, hogy meg kéne kapálni a krumplit ugyancsak, hogy a jószág­nak vajon vet-e a szom­széd eleséget, s hogy szep­tembertől a nagyobbik fiú is iskolába megy majd... Soha többé nem kapál­hatták meg a krumplit, soha az a nagyobbik fiú nem léphette át az iskola küszöbét. Auschwitz várta őket, az emberi aljassag fölfoghatatlan bizonyítéka: a pokol maga. Nyolcvan balassagyar­mati és negyven környék­beli térhetett csupán visz- sza, kétezer-hétszáz társuk­nak nyoma sem maradt — vélték a tábor urai. Hiá­ba. Az emberség győzhet az embertelenségen. Vasárnap délben a Hu­nyadi utca egykori zsidó imaháza előtt emberek gyülekeztek. Túlélők, az elpusztítottak hozzátartozói, öregek, fiatalok, gyerekek. Az imaház falán fekete márványtábla: az áldoza­tokra emlékeztet. A város is emlékezik. A város sem felejt, ahogy milliók nem felejthetnek ezen a világon. Nem, ez még egy­szer nem történhet meg. Egy tábla, fekete már­ványból. Mementó móri: emlékezz a halálra! Ne a halálra emlékezzünk, csak a halottakra. Élünk. Süt a nap, jú­nius van, mint negyven esztendeje is. Ez a négy évtized a tisztesség négy évtizede volt, ha néha csi­korogtak is a történelem kerekei. A borzalom em­lékképei az agyak hátsó zu­gába kerültek, mert „az élet él, és élni akar”. Tudjuk, tudnunk kelt helyünket a világban. Az is a dolgunk, hogy soha többé ne lehessen különb­ség zsidó és nem zsidó, fekete bőrű és fehér bőrű, anyagban és a valósá­gon túliban hívő kö­zött. Olyan semmiképu, ami gettók falát emel­heti, krematóriumokat íüs- tölögtethet. A magunk és utódaink életét építjük, de a múlt füst és korom marta kö­vei adják az alapot. Nem felejtjük, hogy milyen alapokon áll az életünk. A tiszta emberség átsegíthet mindannyiunkat sok bajon. Egy fekete márvénytáb- la a falon. Bár soha ne kellene vele szembenéz­nünk. (Hortobágyi Z.) Megy az autó Olyan árván állok ott az út szélén, hogy megesik rajtam a szíve. Megáll, kinyitja a mikrobusz ajtaját: — Gyere — mondja. Bekászálódok, megyünk szót­lanul. Lassan. Pedig a szom­bati autósok — azt mondják — sietnek, ö nem. Figyeli az utat, nézi a visszapillantókat, nyugodtan hajt. Szécsényig egy szót sem szólunk. Mondanom kéne va­lamit, érzem. De éppen las­sít, egy presszó előtt. — Egy kávét? — kérdezi harminc körüli fuvarozóm. Bólintok. Megisszuk, fize­tek, megint megyünk. — Ha nem jönnék be, már fölírnának a hiányzók listájá­ra — mormolja, csak úgy ma­gának. Belekapaszkodom a mondat­ba: — Gyakran jársz erre? — Meglehetősen. — Hová mégy? — A megyébe — feleli la­konikusan. Aztán kis idő múl­va csak folytatja: — Útellenőr vagyok. Affé­le hét végi ügyeletben. — Mi a dolgod? — Most? Tulajdonképpen a táblák ellenőrzése. Mindig akad valaki, aki elforgatja, kidönti, félrelöki, márpedig az utakon rendnek kell lenni. — Épp hét végén? Amikor más pihen? — Az nálunk mindegy. Egyik hónapban egy. a másik­ban két hét vége jut rám. Ma háromszáztizennyolc kilomé­tert vizsgálok végig. Ha valaz mi zűr van, jelentem az ÜT­INFORM-nak. — Mindig autóban. Nem unalmas'! — Én szeretem, különben nem lennék már itt. Ilyenkor, szép időben meg azt mondom magamnak: kirándulok. A vi­dék gyönyörű, most a Mátra felé megyek éppen. Más ezért fizet, nekem ez a munkám. — És ha nem dolgozol? — Akkor is dolgozom. Ma­szekhoz megyek segíteni. Meg­fizet. Egyik harminc, a má­sik negyven forintot ad egy órára. Mindegy mit kell csi­nálni, a pénz a fontos. Lakó­telepi lakásban lakunk, épí­tünk. — Lesz mit csinálni... — Hajjaj — legyint.. Hat­ezer körül összejön, az asz- szony pénztáros, három és fél j ezret hoz haza. Ebből nem könnyű. A hangja tárgyilagos, nem mosolyog, nem gesztikulál. Vezet és figyel. Ságújfaluban a „Vigyázz! Gyermekek!” táb­lát valami tréfás kedvű hon­polgár a hátlapjával fordítot­ta az autósok felé. Kiszáll, kesztyűt húz, visszaigazítja. Beül a kocsiba, indít. Nem káromkodik, nem tesz meg­jegyzést. Végzi a dolgát. Amikor kiszállok, látom az egyik mappa tetején a nevét: Tamási Géza, Amikor elhajt, akkor idézem vissza, hogy a kocsiban tisztaság volt, iratai akkurátusán egymás tetején, s hogy az én köszönömömre minden felhang nélkül eny-, nyit mondott, ugyan. — b —

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom