Nógrád. 1984. június (40. évfolyam. 127-152. szám)
1984-06-16 / 140. szám
s Az if z u b k u jusag 11 ú r á j a Pedagógus képzőművészek A második világháborút követő nagy gazdasági fellendülés a fogyasztói társadalom kiteljesedésének időszaka. Az ötvenes-hatvanas évek fordulóján azonban olyan válságtünetek jelentkeztek a nyugati világban, amelyek meglepték a korszak fiataljait. Az iskola befejeztével hirtelen nehezebb lett munkát találni, és ha sikerült is, kevesen mondhatták el, hogy erre vágytak egész életükben, miközben az utca, a reklám, a kirakatok azt sugallták, hogy gyarapodj, fogyassz, mert csak így élhetsz teljes életet. És ekkor megjelent egy olyan korosztály, amely nem volt hajlandó a ráosztott szerepeket eljátszani. Hamarosan a nyilvánosság elé léptek azok is, akik érzéseiket, vágyaikat mindenki számára érthető, követhető formában meg is tudták fogalmazni. Az angliai iparvárosok munkáskerületeinek ifjúsági klubjaiban, kocsmáiban szerveződtek azok a tinédzserzenekarok, amelyek viselkedési, érintkezési mintákat teremtettek, és amelyek ezzel olyan páratlan sikereket értek el, amire még nem volt' példa az ifjúsági kultúrában. Pedig ezek a zenekarok nem sok újdonságot találtak fel. Az elektromosan erősített hangszereket már a negyvenes évektől használták. A rock and roll, a rithm and blues és a soul zenei Szerkezetében és ritmikában Is megelőlegezve a hatvanas lévek mindent elsöprő divatlát, a beatet ’ A mindent megváltoztatás Szándéka, a nemzedéki egység illúziója jellemzi legpontosabban a ma már legendás beatkorszakot. A Beatles, a Rolling Stones, Donovan és Joan Baez nyomán fiatalok milliói hittek abban, hogv csak alaposan fel kell forgatni • felnőttek világát, és attól aa meg is változik. Ennek szélsőséges formáiban a világ visszavonhatatlanul két ellenséges táborra szakadt. Egyik oldalon a felnőttek képmutató, a technikai civilizációra és az üzletre épülő elete, a másik oldalon a tiszták, a hazugságoknak és előítéleteknek hátat fordító „viraggyereKek” közösségei, amelyek a naiv kol- lektivisztikus eszméktől áthatva barangolták be a világ útjait, s agitáltak a „Szeretkezz, ne háborúzz!” jelszavával. A beat jelképe! azonban nagyon gyorsan könnyen letéphető, felcserélhető, futószalagon gyártható jelvényeknek bizonyultak. A show business urai szinte az első pillanatban felismerték a nagy lehetőséget. Bombaüzletet csináltak az üzlet elleni lázadásból. A szelíd motorosok, a woowdstock-i fesztivál nemzedéke gyorsan kijózanodni kényszerült: a másnaposság ez után a mámor után is fájdalmas volt. Az egység illúziója gyorsan szertefoszlott. A bálványok helyét a slágeriparosok tudományos alapossággal megtervezett bábui foglalták el. Mögöttük azonban gombamódra szaporodtak azok a kis zenekarok, föld alatti színházak, underground úiságocskák, amelyek körül a legkülönfélébb eszméknek hódoló ifjúsági csoportok álltak. A kultúra hagyományos rétegeinek peremén, de azokat fellazítva, átjárva jöttek létre a hetvenes-nyolcvanas évek ifjúsági szubkulturális csoportjai E kifejezés hallatán mindenki a kriminalisztikában megismert jelentésre gondol, ám a fogalom valóságos tartalma ennél lényegesen több, gazdagabb. Ezek a folyamatok — természetesen más társadalmi, gazdasági bázison — Magyarországon is lejátszódtak. A hatvanas évek elején indult a magyar beatmozgalom színe-java. Az ötvenes évek gazdasági és ideológiai nyoÜJ SOROZAT A Tisza birodalmában Déi-alföldi mesék gyűjteménye Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl... — hallgattuk gyermekkorunkban esténként, s melyikünk ne várta volna izgatottan a folytatást, amit már ugyan szóról szóra tudtunk. S így voltak ezzel nagyapáink nagyapái, s valószínű hasonlóan lesznek unokáink unokái is. De régen az egyszerű emberek közt szájról szájra hagyo- mányozódtak ezek a kincsek, ma már csak a nyomtatott betűk képesek megőrizni. Ezért is figyelemre méltó a Móra Ferenc Könyvkiadó „Hetedhét Magyarország” című új népmesesorozata, melynek kötetei egy-egy magyar tájegység legszebb, legjellemzőbb meséit mutatják be. Elsőként a Tisza-táji, dél-alföldi emberek csodavilága nyílik ki az olvasó előtt, a környék jó ismerőjének, Tóth Bélának válogatásában. A Legeltetés a három sárkány pusztáján című gyűjtemény több mint félszáz meséje ismerősként köszönti azt is. aki sohasem járt ezen a vidéken. Hisz bármelyik1 történetbe fogunk bele, rögtön otthonosan érezhetjük magunkat. Ki ne találkozott volna már a sárkányokat legyőző szegény fiúval, a királylány •kezét elnyerő eszes legénnyel, a jószívű lánnyal, akit hiába kerget el mostohája, mert végül elnyeri jutalmát? De fölbukkan a ravasz róka, az igazságos Mátyás király, sőt még a nép között járó Jézus Krisztus is, aki úgy viselkedik. mint a legbölcsebb parasztemberek szoktak. Megismerhetjük ezenkívül még különféle dolgok eredetét, például, hogy hogyan lett a Tisza, vagy hogy mióta görcsös a gerenda. S mindemellett új, érdekes, máshonnan aligha ismert epizódok, fordulatok, kifejezések is megjelennek ezekben a kicsit titokzatos hangulatú, váratlan fordulatú, sokszor meghökkentő mesékben. De az igazság most is — ellentétben sajnos a valósággal — mindig győz, a jó elnyeri jutalmát, a rossz meg- bünhődik. Bár a mesék java részét régebben gyűjtötte Arany László, Ortutay Gyula, Bálint Sándor, Katona Imre — és főleg Kálmány Lajos, Tóth Béla valóban értő gondossággal igazította a mai ifjú olvasók számára ezeket a szövegeket. Talán épp rájuk gondolva alakul át az ízes „szögedi” • beszéd szürkébb köznyelvivé. Kár érte, talán itt-ott érdemes lett volna eredetibben hagyni. De igazságtalan kötekedni, mert egészen biztos, sok gyermeknek lesz a kedvence ez a lebilincselő, szép kiállítású könyv, melynek különlegességéhez Csáky Lajos csodálni- vaió rajzai is hozzájárulnak. Lökös Ildikó 8 NOGRÁD - 1984. június 16., szombat másának szüntével a demokratizálódás és a társadalmi reformok kiteljesedésével kialakult a gyors sikerekre képes társadalmi cselekvés illúziója, az a jó szándékú türelmetlenség, amely egyetlen férfias tettel megválthatónak vélte a világot. A hazai beat fogadtatása sokáig ellentmondásos, zavarokkal terhes volt. A tiltás és tűrés határán azonban — az elmúlt másfél évtized tanulságai is ezt bizonyítják — magas színvonalú és sajátosan magyar ifjúsági zenei kultúra alakult ki. A társadalmi különbségek ellenére a hazai beatmozgalom bomlásában is hasonló, ám korántsem olyan szélsőséges tüneteket produkált. A szubkultúrák az egy társadalomban, egyidőben, egymás mellett élő ideológiailag, művészi kifejezésben, külsődleges jegyekben elkülöníthető csoportokat takarnak. Csak a legutóbbi időkben is naponta találkozhattunk magukat csöveseknek, rockereknek, punkoknak stb. nevező, egymástól és minden más csoporttól elhatárolódni igyekvő fiatalokkal. Harsány külsőségeik, agresszív zenéjük és viselkedésük, a bűnözés közelségéig eljutó életformájuk ijedtséget és vi- szontagresszivitást váltott ki a felnőttek nagy részéből. Nem az a kérdés vetődött fel, hogy a gyerekek miért járnak az aluljárókba, hanem hogy ezt miért engedik meg. Bonyolította a helyzetet, hogy az istenített zenészpéldaképek — tisztelet a kevés kivételnek — cinikus módszerességgel építették üzleti vállalkozásaikat a fiatalok kiszolgáltatottságára, zavarodottságára. A szubkulturális Jelenségeknek egyetlen közös vonásuk van: a tiltakozás. Ellenszegülés a világgal, amelyből csak kivonulni lehet. A társadalmi mobilitás és a gazdasági növekedés lelassulása által életre hívott jelenségek kiszolgáltatottsági érzést keltettek sok fiatalban. Szubkulturális mozgalmaik torz válaszok a bizonytalanabb helyzetre. Jelenlétük azonban nem extravagáns kinövéseik miatt figyelemre méltó. Hírt adnak, jelzésekért hoznak az úgynevezett józan többség, az átlag feszültségeiről, ellentmondásairól. Megértésük épp az utóbbiak érdekében kötelességünk. Pallagt Szabó Ferene Pénzes Géza rendezésében nyitották meg nemrég Salgótarjánban, a megyei-városi művelődési központ üvegcsarnokában a pedagógus képzőművészek kiállítását. Elöljáróban el kell mondanunk, hogy a rendezőnek nem volt könnyű dolga, mintegy száz festmény, grafika, szobor, kevesebb szobor, textil és fotó gyűlt össze, kicsit heterogén kiállítási anyag, s az üvegcsarnok falai sincsenek gumiból. Ez a zsúfoltság nehezebbé teszi a kiállítás áttekintését. Abból a szempontból viszont mindenképpen öröm ez a fokozott érdeklődés a pedagógusok részéről, hogy jelzi az alkotói aktivitást. Ilyenkor, tanév vége felé már hagyomány, hogy Nógrád megye pedagógus képzőművészei kiállítással lépnek a közönség elé. Számot adnak az adott időszakban végzett munkájúkról, némely kiállítónál pedig már lehetőség nyílik bizonyos művészi életpálya érzékelésére is. Az idei kiállításon a korábbinál több hivatásos művész is jelentkezett művekkel, többen pedig az amatőr képzőművészek tárlatairól ismertek. Ez természetesen a kiállításon belül bizonyos színvonalbeli egyenetlenséget okoz, ugyanakkor emeli a pedagógusok kiállításának rangját. Örömmel fedeztük fel például a kiállítók között Mustó János. Réti Zoltán. Somosköy Ödön, Iványi Ödön, Czinke Ferenc nevét. Közülük többen tanítottak, vagy jelenleg is tanítanak, így pedagógiai tevékenységük is értékelendő az esztétikai kultúra terjesztésében. Akadnak olyanok is a tárlaton, akik csak végzettségük szerint pedagógusok, de más területeken dolgoznak. Mindezt csak annak érzékeltetésére jegyzem meg, hogy az idei kiállítás sokrétűségét érzékeltessem. A hivatásos művészek természetesen nem részesültek díjakban, ez érthető is, azokat a művészi pálya elején álló „amatőr” pedagógusok kapták. Mégis először néhány szót a hivatásos művészekről ejtsünk. Mustó János Gondolatok Madáchhoz című nagyméretű olajképe a kiállítás egyik fő helyén fogadja a látogatókat. A kép jelentős vállalkozási kedvről tanúskodik, szabatos erővel épült fel, s meghatározó szerkezeti tisztasággal. Tartalmilag a madáchi életmű kapcsán vall korunk néhány meghatározó kérdéséről, amelyek a művészt foglalkoztatják. A munka a társadalomépítés küzdelme, s a kor néhány reális veszélye jelenik meg a képen, az egyetemes értelmezésre törekedve. Réti Zoltán egy triptihon- nal (Zenélök) és két nagyméretű akverellel jelentkezett (Kétbodonyi temetés. A min- denség kicsiny darabja). Tájat és közösséget egyaránt idéznek ezek a művek, amelyek árnyalataikban tiszták, gondolatiságukban meditatí- vak, hangulatukban a kiküzdött bölcsesség és derű hordozói. Többi között jelzik azt is. hogy a művészetben nem könnyű egyszerűnek lenni, felkészültség, szakmai fegyelem, nagyfokú szerénység kell hozzá, csupa olyan erény, amely napjainkban a művészetek világában sem divatos. Somoskőy Ödön művei rokonszenves művészi őszinteség hordozói, érzékenység, közvetlenség jellemzi őket. reitélyeskedés nélkül közük mondandóikat az emberről és környezetéről, különösen a Holtág, az Erdő széle és az Anyám visszafogott líraisáea figyelmet érdemlő, ^ványi Ödön most csak egyetlen képpel (Tanuló) van jelen a tárlaton, a munka, a megtartó emberi tevékenység iránti tiszteletének szép dokumentumával. Czinke Ferenc ugyancsak egyetlen, a korábbi évekből származó erafikai lappal jelentkezett. Réka világa. Többi között, arra biztat ez a lao, hogy ne szégyel- jünk csodálkozni a szép láttán, jelentkezzen az akár a népművészetben, vagy a fiatalság megállíthatatlanul múló pillanatában. A továbbiakban a teljesség igénye nélkül csupán néhány művészről kívánunk szólni. Leszenszky László az építészeti stílusok sajátosságait kutatva egyúttal az adott kor sajátosságait, a történelmet, s benne az ember helyét kutatja. Konstruktivitás jellemzi Kőszegi vár, Korok, stílusok, Pásztón és Szülővárosom Komárom című képét. Motívumai jól válogatottak, a művek a történelem mély átéléséről tanúskodnak. Óvári János Kettős arcképe derűs színeivel, finom jelképiségével ragad meg, a Szamaras fiú a továbblépés egyik lehetséges útját jelzi. Orosz István az utóbbi időben termékeny idejét éli. Képeit lendület, nyugtalan színkezelés jellemzi. Művei művészi gazdagodásról árulkodnak. Elsősorban Tapasz című képe szerencsésen ötvözi a dekorativitásra való törekvést, s a természet megújulásában rejtőzködő termékeny örömöt. Nagy Márta növényeit érzékeny finomság, a természet formái iránti tisztelet és bizonyos derűs könnyedség jellemzi. Az alkalmazott grafikát a tárlaton Varga István képviseli a tőle már megszokott biztonsággal és szakmai tisztasággal. Katalógusterveket, meghívókat, emblémákat, kiállítási meghívókat, könyvborítókat állított ki. Érdemes volna több megbízással „kipróbálni” erejét. Lengyel Péter jellegzetes motívumai elsősorban nem eredetiségük folytán érdeke, sek, témái más festői iskolához is közel állnak. A palóc tájjal, a pusztuló paraszti életforma rekvizitumainak fölmutatásával foglalkozik elsősorban azzal a tiszteletreméltó céllal, hogy a jelen és a jövő építéséhez nem nélkülözhető a múlt, a félmúlt ismerete. Ezt a jórészt már múltba yesző életformát kívánja a mindenkori művészeti kultúra részévé tenni, tiszti lettel az elődök, s szeretettel a nógrádi táj iránt. Lizs- nyánszky Erzsébet kórházi élményekből született lapjait állította ki. Ezeken az együttérző szeretet, az idő múlása fölött érzett visszafogott szomorúság és gyöngéd költőiség jelenik meg. Különösen a Cím nélkül és a Furcsa pár című lapokon. Perényi Anna és Losgnczi Ildikó más-más eszközökkel ugyan, de szintén bizonyos tartózkodással dolgozzák föl témáikat, a magány, a barátság változatait, a közvetlen környezet sugallatait. Bobály Attila és Csemnicz- ky Zoltán képviseli — tegyük hozzá — izgalmasan a szob- rászatot ezen a kiállításon. Bobály Attila L. J. emlékére és Idomár című plasztikája kifejező és intellektuális izgalmat hordozó. Nem idegen tőle a játék és még bizonyos humor sem. Alapvetően azonban tiszteletre méltó komolyság és gondolatiság jellemzi. Csemniczky Zoltán portréi kitűnőek, különösen az Ilona, a lelki motívumok megjelenítésével, az emberi tulajdonságok szerencsés megfogalmazásával. A két fiatal szobrász jelenléte az idei kiállítás egyik meghatározó élménye. Esetlegesen van jelen most az iparművészet (Újhelyivé Csincsik Orsolya egyébként szép textilje képviseli). Fotók egészítik ki a kiállítást, Pénzes Géza és Gugi László felvételeit említjük meg. T. E. Színházi helyzetkép — találkozó után A vidéki színházak évad végi seregszemléje a III. országos színházi találkozó címet viseli, jelezve, hogy ilyen szervezetten immár harmadszor jelennek meg Budapesten. A május 10.—június 5. között tartó bemutatkozás kevésbé volt nagyszabású, mint a tavalyi. Elmaradtak az előadásokat követő viták és a találkozót értékelő össztanács- kozás. Mindössze a díjak ünnepélyes átadására került sor június 13-án a Fészek klubban. A találkozón tizenhárom vidéki színház vett részt. A régiek közé felzárkózott a két új: a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház és a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház, valamint az idén először a székesfehérvári Vörösmarty Színház, amely befogadójelleggel működik. Minden színház csak egy produkcióval lehetett jelen a fesztiválon-. A műsorválasztékban két Az ember tragédiája — a Ma- dách-évforduló jegyében —, egy Németh László- és egy Háy Gyula-mű képviselte a magyar drámát. Mint a névsorból is látható, épp a kortárs magyar irodalom hiányzott a találkozóról, mint ahogyan általában ez hiányzik a színházak műsortervéből is. A kortárs világirodalom már inkább jelen volt Sartre, Dürrenmatt, Williams, Radicskov műveivel. A huszadik századi klasszikusokat Gorkij, Bulgakov és Wedekind képviselte, a régmúltat pedig egy Erzsé- bet-kori angol dráma: John Ford Kár, hogy kurva című darabja, amelyet az idén a budapesti Katona József Színház is bemutatott. A nagyon közepes színvonalú előadások közül kitűnt a kaposváriak Mester és Margitja, amely az évad egyik legsikeresebb produkciója, valamint a két Tragédia-előadás, a miskolciaké és a zalaegerszegieké. A vidéki színházak legjobbjai tehát — ahogy a hetvenes években is: a kaposvári, • a szolnoki, a miskolci és hozzájuk zárkózott fel az új zalaegerszegi színház. Ami leginkább hiányzott a találkozó előadásaiból, az a markáns rendezőegyéniségek ujjlenyomata. A nagy átlagból kitűnt Ascher Tamás, Csiszár Imre, Ruszt József munkája vagy Ács Jánosé, aki vendégként rendezte a békéscsabai együttest. Általában tisztes rendezői próbálkozásokat láttunk, közepes színvonalon. (Nyíregyháza, Debrecen, Veszprém.) Olyan bántó művészieskedés, amilyen a pécsiek Radicskov-előadását jellemezte, viszonylag kevés akadt. Idén kevesebb volt a kiemelkedő színészi alakítás is — Gábor Miklós Luciferé, Garas Dezső Wolandja —, pedig színészi tehetségben jobban bővelkedik hazai színházi életünk, mint rendezőben. A vidéken élő és dolgozó színészek elosztása azonban nem egyenletes. Vannak egészen erős társulatok, amilyen a kaposvári vagy a szolnoki, és van, ahol a szerepeket alig lehet kiosztani, mint Győrben, Nyíregyházán, Kecskeméten, Pécsett. Mindez összefügg az általános helyzettel és a rossz művészi közérzettel, valamint a főváros elszívó hatásával, amelynek következtében Budapesten egészségtelen mammuttársulatok jöttek létre. Az országos színházi találkozó azért volt érdekes és hiteles, mert a reális helyzetképet mutatta. A vidéki színházak évek óta egyre rosszabbodó gazdasági körülmények között, sok helyütt állandó színházépület hiányában, heroikus erőfeszítésekkel dolgoznak. Ilyen feltételek mellett még a napi üzemmenet biztosítása is komoly feladat. Hogyan lehetne hát művészi igényességet számon kérni rajtuk? Holott e nélkül nincs színházi műhely, ahol a színészek jól érzik magukat, és tehetségük legjavát tudják nyújtani. Az idei találkozó tanulságai ismét felhívták a figyelmet a vidéki színházak tarthatatlan élet- és munka- körülményeire, amelyek sürgős orvoslást kívánnak. A gondok elodázásának az égés* magyar színházi élet látja kárát. fizsiái Eru«M ‘
