Nógrád. 1984. május (40. évfolyam. 102-126. szám)
1984-05-13 / 111. szám
tACZKÓ PÁL': V o nalsűrűség 10. Mire visszateszi a kagylót, Era is előkerül a konyhából. — Ki volt az? — kérdezi — Nem fontos. Bentről. Hol az a harapnivaló? — Te jó ég! — csapja ösz- sze a tenyerét Era: — Csak ennyit hagytatok nekünk a vodkából? — Neked ez is sok. Nekünk meg nélkületek is kevés. Hol a zabálnivaló? — Milyen figyelmes, tapintatos vagy ma... Ne félj, nem lohad le a pocid. Már csak öt perc. — Aztán a vendégekhez: — Látom, jól szórakoztok! Akkor most az én számom jön. Távolságit tárcsáz! Nem sokáig kell várnia. Nem csalódik, a hangszín olyan, amilyent várt: unatkozó. — Tessék. — Szia te nő? El se hiszed, mennyire örülök, hogy otthon talállak. — Szióka! — Villanyozódik fel a vonal pesti vége. — Jaj, ha tudnád, én mennyire... Hunnan? — Itthonról. — Ó de kár! Azt hittem, valahonnan innen a városból. Még mindig ott • éltek lent? A férjed ambícióival...! — No hallod! Ezt a vacak telefont is en intéztem. Nem téma. Mesélj, mi van veled? — Misz vagyok. Egész nap felöltözni se volt kedvem. Már mindenkit felhívtam, akit elérteni. Ha tudnád, mennyire utálom magam. Era befogja a kagylót, int Máriának, mert arra számit, hogy barátnője szórakoztató sirámai következnek: — Gyere, gyere gyorsan, ezt hallgasd meg! — Halló... Itt vagy? — Persze, hallgatlak. — Ki az? — kérdi suttogva Mária. — Mindjárt megismered — Era és Mária a kagylóra hajol, halántéktájon összeérnek. Arcuk a feszült figyelemtől, s a szinte egymást támasztó testtartástól olyan, mintha az előbb beszélték volna meg életük legfőbb kérdéseit és most kifogyván a szóból, a semmibe merednének, ki-ki magában őrölve az elhangzottakat, ugyanakkor erőt nyerve a másik testi jelenlétéből. — Igazán nem untatlak a dolgaimmal? Ügy örülök, hogy elmondhatom végre valakinek. Annyira fásult vagyok és cinikus... Era a készenlétben tartott tenyerét megint a kagylóra tapasztja: — Ez a nő megint szerelmes, csak még nem tudja. — Vagy éppen utána van — pukkadozik Mária. — El sem tudod képzelni, milyen ez. Néha eljutok oda, hogy nincs értelme semminek. — Ugyan! A te függetlenségeddel — vág közbe Era. A panasz azonban folytatódik, mintha a másik nem is hallotta volna: — Én mindig azt hittem, ez még nem az élet, mert meg csak készülődök. Az élet távolabb van, még mindig nem értem el. Valahol ott van előttem, nem is kell rágondolnom, vagy tudatosan közelíteni feléje, úgyis odajutok egyszer, elég ha élek... Halló! Nem untatlak? Era nehezen válaszol. Legszívesebben Mária bordái közé bökné a könyökét; elege van a kuncogásából. — Félve hallgatlak — mondja aztán mégis. — Én mondom neked: nincs az a másik élet. Csak az van, amit kezdettől fogva élünk. Mária még mindig nem hagyja abba. Era mintha tudomást se venne a jelenlétéről, kiveszi kettőjük közül a kagylót és a másik füléhez illeszti. Párosuk felbomlik. Mária zavartan hallgatja Era érthetetlenül megkeseredett szavait. — Régóta? Hisz fiatal vagy. fiatalok vagyunk, A legszebb asszonyi kor is előttünk van — teszi hozzá, de ezt már leplezetlen öngúnnyal. — Most olyan, mintha eddig álmodtam volna, és álmomban nyúlnék valami felé, már tapintanám is, de csak a levegőt találom, mert a mozdulat felénél felnyílt a szemem. — Nem voltál te mostanában szerelmes? — Voltam? ... Szerelmes? ... Hagyjuk. Elmondtam végre, amit egész nap nem sikerült. Most már tudom, hogy ezt akartam. Hálás vagyok neked. Most talán majd aludhatok. Hívj fel máskor is! Ugve felhívsz? — Biztos lehetsz benne. (Folytatjuk) A tánc önkifejezés Nemrégiben zajlott Balassagyarmaton a társastáncosok „B” kategóriás magyar bajnoksága. Számomra meglehetősen furcsa színekben pompázó ruhakölteményekben pompáztak a hölgyek, tüllök- flitterek és frakkok képviselték az eleganciát. Sajátos világ a társastáncosoké. Amatőrök, akiket a szép mozgás szeretete köt össze. Még ilyenkor is, a verseny idején, hiszen a közönségtől elzáró függöny mögött a parkettra szólítás utolsó pillanatában is tanácsokat a'Rak egvmásnak. a pihenőidőben pedig kölcsönösen figurákat mutattak az ellenfelek. Kiss Mihály és Somody Ildikó négy esztendeje táncol együtt, ez alatt az idő alatt a két fiatal csúcskategóriába jutott. Ez a legmagasabb amatőr „státus”. — Hogyan lehet valaki társastáncos? — A világ legszokványosabb kérdése — feleli nevetve a rendkívül csinos, főiskolás lány. — A tánciskolában kezdődik, aztán ha kedve van az embernek, akkor keres egy klubot és ott folytatja. Nálunk nincsen túlságosan nagy hagyománya, a környező szocialista országokban annál nagyobb. — A ruhákat kölcsönzik a hölgyek? — Dehogy! Ki-ki magának csináltatja, a cipővel együtt. Némelyik tízezer forintot is megér. — Mi lesz a sorsuk? — Fgy darabig hordják, hordjuk, aztán továbbadjuk. Persze a szülők segítenek anyagilag bennünket. — Én alig látok különbséget, táncosvár és táncospár tudása között. — Pedig azonnal szembetűnő a különbség — vette át a szót Kiss Mihály, aki egyébként terényi, és épp Balassa gyarmaton kezdte táncos pályafutását. — Mindenki a saját egyéniségét viszi a tánc- íia, önmagát adja, két egyforma ember pedig nincs. — Egy-egy tánc önálló alkotás? — Ebben a kategóriában már igen — mondta Somody Ildikó. — Adott táncon belül számtalan variáció, kombiná ció létezik. Ezeket a táncosok oktatóik segítségével találják ki. — A táncospárok lesznek, vagy alakulnak? — Ritkábban választják egymást, mint inkább az alkat, az azonos mozgás alapján kerülnek össze. Megjelenésükben is harmóniának, esztétikumnak szükséges lennie, hiszen a tánc elsősorban látvány, a szemnek szól. A temérdek evakorlással ezután eljuthatnak önmaguk kifejezéséig. Akkor öröm — szögezte le Ildikó. — Mii ér egy ilyen verseny? — Pénzt nem kapnak! Tárgyjutalom és a dicsőség Várható, hogy ezekben az ínséges és egyben kényszer- újításos (innovációs) időkben kitaláljuk az összes régi dolgot. Talán egyedül a termelőeszközök egyéni tulajdona és kapcsolt részei lehetnek ez alól kivételek. De amúgy, a dekonjunkturális és anyagilag ösztönző idők kedveznek a rég bevált módok és módszerek újbóli felmelegítésére. Nem a gmk-ra gondolok elsősorban. Ügy tűnik — házunk táján, az írott sajtóban is íelvirágzik itt-ott a társadalmi-közösségi publicitástól kissé bizony elszikesedett talajon egy régi divat, a nem is nagyon burkolt hirdetés. A kolléga — ha elég fiatal és nincs semmi- némű tapasztalata a hirdetések és az újságcikkek közötti különbségek mibenlétéről és a szerkesztője is elég fiatal, mert nyakunkon mindenütt immár a nemzedékváltás — na, szóval, ha mindez együtt van és még egy kis vállalko- zói-menedzserszellem is átitatja a kolléga papírját, hát akkor már semmi különösebb akadálya nincs annak, hogy... a pályadíj — nevetett végre a komoly arcú Kiss Mihály. Perceken belül őket szóií tolták bemutatóra, hiszen meghívottként jöttek Balassagyarmatra. A szavam elállt Idikó „öltözete” láttán Öltözet? Latin-amerikai tánchoz vett magára valamit. Ruha? Talán inkább egy ruha gondolata. Viszont a tánc...! Most már hiába is tagadnám, bizony látom a különbséget tánc és tánc között. A közönség vörösre tapsolta a tenyerét. Ahogy a férfiak szemét néztem, némi gyanúm támadt: a táncon kívül alighanem Ildikó ruhagondolata is megcsillogtatja azokat a szemeket... — hortobágyi — „EZ NAGYSZERŰ KOMÉDIA../' Bulgakov menekülése Különös alakja Mihail Bulgakov az irodalomnak. Ha azt állítjuk, hogy mindig ismert volt, igaznak tűnik. Kora híres írói, színházi szakemberei nyilatkoztak róla elismerően, Gorkijtól Nyemiro- vics-Dancsenkóig vagy Szta- nyiszlavszkijig. Az egyik drámáját, a Turbin család napjait a Moszkvai Művész Színház 1926-tól 15 éven keresztül játszotta. De ha azt állítjuk, hogy Bulgakov mindig is az ismeretlenség homályában maradt, ez sem igaztalan. Az egyik legjelentősebb műve, A Mester és Margarita című fantasztikus regénye csak 15 évvel a halála után, 1955-ben jelent meg. Jó néhány drámájának a bemutatóját kudarc kísérte, mint az Iván, a rettentőt, a Moliere-t, a Bíborszigetet. A Menekülés című darabjának posztumusz bemutatója volt 1957-ben. A korabeli kritikák műveit hol dicsőítették, hol meg szovjetellenesnek is minősítették. Ez a kettőség nálunk is kísért vele kapcsolatban. Sokáig nem is nagyon tudtunk róla, az elmúlt években meg a legnépszerűbb írók egyikévé vált. Színházaink sorra ját- szák műveit, ma már szinte nincs olyan drámája, melyet magyar színpadon ne láthattunk volna. Két bemutató is született az idei évadban. Az egyiket Kaposvárott láthattuk — A Mester és Margarita adaptációját — legutóbb pedig a budapesti Katona József Színházban a Menekülést. A történelem viharában Bún János és Bodnár Erika a Menekülés egy jelenetében. Ha különös Bulgakov művészi pályája, talán még különösebb ez a darabja, a Menekülés. Ügy tesz hitet a forradalom mellett, hogy azokat mutatja be, és csak azokat, akik nem hitték, sőt ellenségei voltak a forradalomnak. Fehérgárdistákról szól a történet, azokból az időkből, mikor már számukra is nyilvánvalóvá vált vereségük, s egyetlen lehetőségként a menekülés, az emigráció maradt. Az ő lelki, erkölcsi töprengéseiket, az önmagukkal, az eszméikkel való meghasonlá- sukat ábrázolja Bulgakov. De nemcsak a haldoklásukról van szó. Olyan általános, mindenkor létező kérdések feszülnek itt, mint hogy elválasztható-e a történelmi igazság az egyén igazságától, lehet-e valakinek úgy személyes igaza, hogy közben szem- benálh a változással. A választ Bulgakov a szereplők jellemzésével, a cselekményszövéssel adja meg. Ezek az alakok hiába próbálnak kemények lenni, mintha valamitől mindig elbizonytalanodnának. Konfliktusaikat szinte az elmebetegek mániá- kusságával igyekeznek megoldani. Ok az igaztalan ügy betegei. Gorkij találóan jellemzett, mikor így nyilatkozott a darabról: ’’...nem látom itt semmiféle megszépítését a fehértábornokoknak. Ez nagyszerű komédia... A darab mélyén mesterein kidolgozott szatirikus tartalom van...” Szembenézni a sorssal A szatíra felől közelít Székely Gábor rendezése is, Hernádi László fordítását használva. A humor a legfőbb eszköze a szereplők hamisságának leleplezéséhez, összetákoltnak tűnő környezetben (Székely László díszletterve), foszladozni kezdő öltözékekben is (a vendég Vágó Nelly munkája), úgy viselkednek, mintha épp most nyernének meg mindent. A szereplők képtelenek meglátni magukat, szembenézni sorsukkal, pedig — kitűnő ötlet — tükrök veszik körül őket. A tükrökből aztán korlátok, palánkok, rácsok lesznek, többé nincs kiút. Az előadásban mindez fanyarul jelenik meg, a komédia és a tragédia határán egyensúlyozó színészek játékában. Szembeötlő a népes szereplőgárda (Major Tamás, Csomós Mari, Vajda László, Bodnár Erika és mások) kitűnő összhangja, mely az előadás állandó feszültségének fő forrása. Közülük — kissé igazságtalanul, hadd emeljek ki két alakítást: Cserhalmi György Hludov tábornok alakjában és Bán János Golubkov egyetemi magántanár megformálásában, a közös oldal két pólusa jelenik meg, a katonáé és az értelmiségié. Ugyanonnan indultak, útjaik szétváltak, és ugyanoda érkeznek, nem tudnak az otthon, a haza nélkül, sorstala- nul élni. Két izgalmas jelle- , met ábrázolnak magával ragadó* lendülettel, jő néhány torokszorító pillanattal. Lökös Ildikó I Miről ír a Fáklya? A Fáklya 10. száma nagyobb terjedelmet szentel a Budapesti Nemzetközi Vásáron bemutatkozó szovjet kiállítóknak. Az egyik legérdekesebb A „bölények” új nemzedéke című írás, amely a minszki autógyárban készülő nagy teljesitményű és rendkívül jó menettulajdonságokkal rendelkező gépkocsikról szól. A szovjet—magyar gazdasági együttműködés témaköréből figyelmet érdemel az Ök tervezték Paksot című cikk. A kijevi tervezőintézet fennállásának negyven éve alatt részese volt szinte valamennyi jelentős ukrajnai energetikai beruházásnak. Tallózó Exkluzív megoldások Olvasom az egyik napilapunkban a kedves sztorit arról, miként találta fel a csőben a lyukat egy vállalkozó hajlamú házaspár. Egészen „új” dologba fogtak. Szinte hihetetlen, de mégis igaz; panziót nyitottak valahol az Alföldön, vagy az Alföldhöz közel, az most legyen mindegy, hol, mert éppen erről van szó! Nincs kifogásom az ellen, hogy egy ilyen új panzióról már a nyitása napján (félig szövetkezeti, igaz) öles cikk jelenjen meg egész kis dicshimnuszt kerekítve a házaspár rokonszenvesre formált alakja köré és részletesen ecsetelve az új családi panzió árait, valamennyi nemcsak várható, de bizonyosan meglévő előnyét, már-már a gusztus szélső értékeit is érintve. Nincs kifogásom. Mint olvasónak. De egyébként? Eszembe jut a régi szép re- dakciós világ (?), amikor a rég volt kollégák a következőképpen szerezték be szükségleteik tárgyait; írtak a kalaposról, a hentesről, a szabóról, a cukrászról és így tovább. Na, meg aztán, elfogadtak tőlük hirdetéseket is — így vegyest ment a dolog olyképpen, hogy a kollégáknak egyenként több tucat kalapjuk is lehetett, míg vacsorájuk egy sem esetleg. Vagy fordítva. Nem mondom persze azt sem egyértelműen, hogy a panzióban az illető kolléga bármilyen csekély ■mértékben előnyt élvez majd, ha bejön a panziós szezon. Elvégre önzetlenség is van a világon. Csak az a kérdés, hogy melyik világon? Máshol — véletlenül éppen abban az említett lapban — meg azt olvasom, hogy a fodrászok kitalálták (?!) a házhoz járás és ott helyben a hajnyírás, sturcolás, pedikűr és manikűr fantasztikusan új megoldását ezekben az állítólag Figaróéknál ínséges időkben. (Valóban válságban lenne a fodrászszakma? — Egyetlen tanulót sem vesznek fel a következő tanévben a megyei szakmunkásképző intézetek.) Mit mondjon erre az idősebb dolgozó? Hogy valamikor nagyszámú és többnyire jólábú kisasszony élt egészen jól abból, hogy házhoz járt és manikűrözött, míg aztán egészen jól férjhez ment, ha nem csak reszelője, hanem minden egyebe, például szerencséje és esze is volt heki. Hogy a régi maszekvilágban egészen természetes módon járt a segéd úr házhoz, sőt, külön e célra készült igényes kis kofferféléket hordozva már mesz- sziről felismerhető volt a házhoz járó — többnyire azért munkaidő után — borbély és fodrász, ami azért nem ugyanaz. Mondja is a cikk, az említett, hogy kérem, be kell látnunk — igenis vannak, lehetnek a mi társadalmunkban is különleges igények meg minden, de persze majd a házhoz járású Figarók azért többet is kérnek ám! Harminc forint a kiszállás és így az lenne a legjobb, ha mindjárt családi szolgáltatássá nőné ki magát, mert így mindenkinek gazdaságos — harminc forint füstje alatt meg lehetne borotválni az egész famíliát. „Ma nem nézünk tévét gyerekek — mondja az exkluzív papa — ma este jön a fodrász és mindenkit kezelésbe vesz..." A múzeumlátogatók általában nem figyelnek oda a múzeumi alkalmazottakra. Megszokott látvány, hogy ott vannak, de elsősorban a műalkotások érdeklik őket. A Fáklya új száma a Munkahelyük az Ermitázs című írásában ezúttal a múzeumi alkalmazottak munkájára irányítja a figyelmet. tam ugyanott. Hogy ugyanis, természetesen minden drágább otthon, a fejmosástól a bodorításig, a legolcsóbb közöttük egy bizonyos valami (nem árulom el, mert mindenki azt kéri akkor), ami csak ötven forinttal lesz drágább mint az üzletben! Most ugye, vagy benne van ebben az ötvenben a kiszállási harminc, vagy nincs, és akkor a legolcsóbb otthon nyolcvannal kerül többe, mint odalent a sarkon. Ahol viszont — hazai jó szokásainkat ismerve —elképzelhető, hogy megszűnik közben az ínséges idő, mert kevés lesz a működő fodrász és a kevés vendég sokat vár majd, azt az illúziót keltve, hogy íme, visszatért a jó mód a fodrászatokba. Miért lesz kevés a fodrász? Egyrészt mert nem vesznek fel tanulókat, másrészt, mert mindenki a pénzes házhozjárásra akar majd menni. Nem vagyok egy született Bolyai, de szöget ütött a tejembe, amit az árakról olvasDe jó, hogy vannak és lehetnek exkluzív igényeink! Ja, és az csak természetes, hogy a cikkben a pontos telefonszámot is beleírta a feltehetően nem kopasz koüéaa. (T. Pataki) NÓGRÁD — 1984, május 13., vasárnap
