Nógrád. 1984. május (40. évfolyam. 102-126. szám)
1984-05-12 / 110. szám
Jóba Eva grafikája Mindenkinek van helye Leendő elsősök Salgótarjánban és Balassagyarmaton BESZÉLJÜK MEG! Egy fenntartó vallomásai ' Hányat kell még aludni, »nig iskolás leszek? Bár még hónapokban kell mérni az időt, egyre gyakrabban kérdezik a nagycsoportos óvodásak. Az idei hatéveseket izgalomban tartja a közelgő változás, szeptembertől már iskolába kell menni reggelente, • régi jó óvoda helyett A kérdés szüleiket is izgatja, bár egész más szempontok miatt. Vajon, el tudnak-e helyezni minden tanköteles korú gyermeket a tanácsok a megnövekedett létszám ellenere is?, Salgótarjánban 870 gyermek tölti be hatodik évét szeptemberig. Számuk valamivel több, mint a nyolcadik osztályt végzőké. Városi szinten nem okoz gondot a megnöve- kedett gyereklétszám áz általános iskolák- összességében elegendő hellyel rendelkeznek. Bizonyos körzetekben azonban több a hatéves, mint amennyinek a fogadását elbírja az iskola. Ilyen gonddal küzdenek a Budapesti úti Általános Iskolában. Négy nyolcadikos osztály hagyja el az iskolát, ám öt első osztályos tanulócsoportot kell indítani. Az 1200 tanulóval működő iskola gondjain a szom-. szedos ifjúsági-művelődési ház segít, a következő tanévben az ideinél is több órát tartanak majd az intézményben. A Beszterce-lakótelep iskolájában 216 első osztályost vesznek fel, sok gyereket szülői kérésre belvárosi iskolában helyeznek el. Így is öt tanulócsoport kezdi meg az általános iskolát a lakótelepen. Ez azt jelenti, hogy szeptembertől már kilencosztály- nyi második és harmadik osztályos kisiskolás utazik naponta a Stromfeld Aurél szak- középiskola fiúkollégiumába. Szeptembertől azonban ez az intézmény megszűnik kollégiumként' működni, eddigi lakóit a 211. számú Ipari Szakmunkásképző Intézet kollégiumában helyezik el, az épület az általános iskolásokat szolgálja majd. A nyugati városrész új lakásaiba költözött gyerekek a Rákóczi úti iskolában kezdik meg tanulmányaikat. Balassagyarmaton 335 gyerek tanul szeptembertől az általános iskola első osztályában. Ez is több mint a nyolcadik osztályt elvégzők száma. Az elballagó kilenc osztály helyén 11 elsős tanuló- csoport működik szeptembertől. Két új osztály indításával, harmincöt körüli osztálylétszámok mellett minőén gyermeknek van helye az iskolákban. A beiskolázások még nem zajlottak le a városban, a tanácshoz beérkezett körzetváltoztatási kérelmek elbírálása még folyik. S nem fejeződtek még be a nevelési tanácsadóban az iskolaérettségi vizsgálatok sem. Az óvodák 45 gyermeket küldtek ilyen vizsgálatra, közülük eddig ötöt találtak alkalmasnak az általános iskola nor- mái első osztályában való tanulásra. A megyei lapunk által kezdeményezett vita szimpatikus vonása, hogy most, az objektíve nehezebbé vált országos helyzetben, amikor sokkal „hálásabb” vitára ingerlő témák is akadnának épp az amatőr színjátszómozgalom megújítását, művelődésben elfoglalt helyét, a tartalmi korszerűsítés funkcionális és szervezeti kérdéseit állította a középpontba. Közművelődésünknek vannak „izgalmasabb” témái is. Látszólag. Mert valójában művelődésügyünk nagyon is fontos kérdéséről van szó. Hisz van-e a mai kulturális feltételek mellett a rriűvészeti-esztéti- kai és közösségi nevelés számára példamutatóbb modell, mint egy jól működő amatőr színjátszóegyüttes? Hisz egész tevékenységük értelme az egymással és a közönséggel való találkozás, ahol saját törekvésük és a művészi vagy nem művészi alkotások közvetítése egymást- feltételezve van jelen, ahol azzal gazdagodnak, amit másoknak átadnak. Saját közösségükben a művészettel és közösségükkel nevelik, művelik önmagukat és közönségüket. E vita fórumot biztosít az amatőr színjátszómozgalom problémáinak körüljárására. Sajnos a sokoldalú megközelítés nem jellemző, inkább valamiféle kollektív panaszkodás, kívülről-felülről várt segítség remélése figyelhető meg. Minden esetre a megszólalók véleménye igazolja a gondok sokaságát, és azt a sztereotip nézetet is, mely úgy állítja be az amatőr színjátszás helyzetét, hogy az 1967—1975 között élte fénykorát, azóta pedig „terebélyesedő nehézségek”, „gyógyíthatatlan”, „elhatalmasodó kifulladás” jellemzi (idézetek a vitából). A vitában sok szó esett a fenntartókról, akik keveset törődnek az „üggyel”, akiket nem érdekel az, hogy a csoport mit csinál stb. A vita színesítésére most nézzük meg a kérdést a fenntartó szemszögéből is, nevezetesen a salgótarjáni öblösüveggyár és a gyárhoz szorosan kötődő Tempress együttes kapcsolatát. A bevezetőben leírt alapállásból kiindulva közelítettük és közelítjük meg az amatőr színjátszás kérdését. Természetes és nyilvánvaló, hogy egy amatőr csoport létezéséhez bizonyos külső feltételekre is szükség van, nem elég a tehetség és ' az önfeláldozás. Az emberi anyag mellett nagy jelentősége van az elvi és külső feltételeknek, a támogatásnak. Szeretnénk, ha a Tempress együttes az elért színvonalat megőrizné, sőt tovább fejlesztené. Tudjuk, hogy ez elsősorban a csoport belső alkotóerejétől függ, s mi, támogatók leginkább a szervezeti mechanizmus működése biztosításával, a produkciók hozzáférhetővé tevésével, az anyagi-technikai fedezet biztosításával járulhatunk hozzá a közös célok megvalósításához. Hogy miért ilyen fokú az egyetértés nálunk ? Ennek nagyon sok oka van. Mindenféle veszharangkongatás ellenére mi nem beszélünk „kifulladásról”, hanyatlásról. A változó társadalmi, gazdasági és kulturális körülmények, az életmód, a művelődési szokások és igények megváltozása kihívást jelent az egész közművelődés, s ezen belül az amatőr szinjátszómozgalom szamára is. JE kihívásra felelő válasz, a megújulás keresése, igénye jellemzi az együttesek jó részét, akik a panaszkodás, egymásramu- togatás, külső segítségvárás helyett higgadt, nagyobb együttműködésre ösztönző véleményt képviselik. Mi ide soroljuk a Tempress együttest is, akik nemcsak a mesejátékokkal tudják helyüket megállhi, és szó sincs arról, hogy belemerevedtek volna saját kategóriájukba. Örömünkre és büszkeségünkre az együttes sok elismerést kapott, de talán a legutóbbi aranydiploma, melyet a Salgótarján városi Tanács adományozott eddigi tevékenységükért többet jelent mindegyiknél, hisz’ most nem egy produkciójukat díjazták, hanem a városért végzett eddigi munkájukat. Jó érzés számunkra is, hogy az együttes bekerült a város vérkeringésébe, szép műsort állítottak össze Salgótarján 60. születésnapjára is, és rendszeresen képviseltetik magukat politikai, mozgalmi rendezvényeken. Ugyancsak nagyra értékeljük a Tempress azon munkáját, melyet a gyerekek között végez. Sok gyerek számára ők jelentik az első színházi élményt, s az együttjátszás, közös éneklés élményét sokáig megőrzik. Jól megfigyelhető völt ez az eddig rendezett művelődési gyermektáborokban, ahol a gyárban dolgozók gyerekei találkoztak az együttes tagjaival, nemcsak mint színjátszókkal, hanem mint barátokkal is. Ez a közvetlen kapcsolat figyelhető meg gyárunk vezetése, a Kossuth Művelődési Ház és a Tempress között is. Meghívnak minket próbáikra, kötetlen beszélgetésre klubjukba. Közvetlen, személyes és folyamatos kapcsolat jellemzi együttműködésünket. Gyárunk története mindig is szorosan összefonódott a művelődési ház és az ott tevékenykedő amatör színjátszók történetével. A gyárhoz kötődő színjátszásnak hálunk nagy hagyományai vannak, melyhez hűek kívánunk maradni, és a Tempress együttes tevékenysége számunkra e szép és nemes hagyomány továbbvitelét is jelenti. A csoportnak nem az esztétikai értékteremtés a legfőbb törekvése, hanem inkább az „együttes élmény” megteremtése csoporton belül is és a közönséggel való kapcsolatban is. A gyárunkban dolgozó segédmunkást, vagy értelmiségit semmi sem készteti arra, hogy olyan kulturális tevékenységben vgyen részt, mely • számára érzelmileg, vagy pszichikusán nem kellemes. És a Tempress nekik is sikerrel játszik, ez az ő salát közönsége, tükröt tart eléjük önmagukról, a gyárról és értik egymást. A Tempress énekel is, ők maguk alkotják, a dallamot és a szöveget. Az alkotók a gyári kollektíva tagjai, dalaik a legelevenebb visszhangra találnak ebben a kollektívában, s ez kulturális, politikai, sőt pszichológiai szempontból is nagyon fontos. Jól példázza ezt az öblösüveggyár fennállásának 90. évfordulójára szerkesztett műsoruk, mely osztatlan sikert aratott. Az eddigiekből egyértelműen kitűnik: mi, fenntartók örülünk és büszkélkedünk, azért, hogy van egy amatör színjátszócsoportunk. Léte önmagában is példa arra is, hogy milyen egy öntevékeny, életképes, belső öntudattal rendelkező közösség. A fenti gondolatok egy része az azonos véleményen lévőktől származik, más részét a tényleges gyakorlat fogalmaztatta. Reméljük, választ adnak a kérdésre: mit jelent gyárunknak egy amatőr csoport, miért kísérjük figyelemmel tevékenységüket, miért támogatjuk őket. Bulikné Szolnoki Ildikó az öblösüveggyári pártbizottság munkatársa VILÁGAINK Bennünk van a „bécsi vér" ö, hát az üzletekről sokat lehetne beszélni. És az üzletelésről, ami egy bécsi külön- busztos három napba egyáltalán belefér. „De hát, ez üzleti út, ez, meg az isztambuli de bőrt csak a töröktől érdemes hozni, Becs a műszaki holmiké..." Az üzleti szellem körüllengi a hajnali társaságot — mit hajnali, hiszen mindössze éjfél után kettővel gyülekezünk, de a pilóta még sehol, pedig az indulás is fontos. így döntött a társaság, nem négykor, nem hatkor, vagy ötkor — kettőkor indul Becsbe Salgótarjánból, közvetlen a húsvéti locsolko- dást követően. Kemény csapat. De időben szeretne a Mariahilferen lenni. Az idő pénz, körül kell nézni alaposan. Ebből már nem lesz pontos indulás, kettő előtt három perccel érkezik a sofőr, addigra érthetően erős a tumultus a busz ajtajánál, mindenki szeretne jó helyre ülni, alig tudja átverekedni magát „talán arrébb mennének egy kicsit, nem tudok odaférni...” szokatlan hang egy alkalmazottól, vagy ki tudja? A bécsi utak természetesen mindenben mások, ugye. Tempós itt minden. Először falán komolyabban Mosonmagyaróváron állunk meg, hogy tankolni is tudjon a vezető, ott átesünk az utolsó hazai vendéglátós „élményen” — igazi búcsúszó ez is — egy minden tekintetben negatív világrekordot javító mellék- helyiség megtekintésével. De már az indulás után nem sokkal pénzt adunk össze a pilótának, tíz forintot fejenként, az négyszázharminc ugye, ha mindenki eljött, mert arra gondolni sem merek, hogy esetleg nem mindenki adja örömmel azt a tízest, ki törődik itt tíz forinttal, amikor egész máson jár az eszünk. Ennek ellenére már az úton kiderül, hogy csoportvezetőnk kérése teljességgel teljesíthetetlen a sofőr szemszögéből. (De miért kapta a borravalót vajon?) A kérés az lenne, hogy tekintettel a korai érkezésre és az egész napos belvárosi tartózkodásra — a busz talán kiugorhatna néhányunkkal a szálláshelyre, hogy minden rendben legyen estére. Közös érdekre egyéni válasz — „telefonálni is elég"... Talán nem más kérdés, hogy telefonálni mégis más, mint kevés nyelvi tudással, sok leleménnyel helyben intézni valamit. Kimenni Dornbachba? Mi ebben a bolt, mi ebben a haszon? Hát nem üzleti úton vagyunk? Ügy tűnik talán, hogy „ki vagyok akadva” erre az egy pilótára, talán görbén nézett rám, vagy görbén keltem, vagy mit tudom én, mi mindent lehet még gondolni rólam. Erre az egyre személy szerint egyáltalán nem haragszom, az a gyanúm ugyanis, hogy errefelé ez a divat, ez a megszokott stílus, mert valahogy érzékletesebb így, hogy „tudjuk ám, miért ez a nagy bécsi érdeklődés, na hát azért, semmi külön kérés meg utasnyavalygás stb..." A délelőtti tíz órás érkezés jő időt jelent, innen aztán ki merre lát, de a buszból mindenkinek ki kell takarodni, annak is, aki esetleg szívesebben ülne, mert zord idővel, majdnem télies széllel fogad bennünket Bécs. Hát persze, van most dolga mindenkinek, ingajáratok indulnak a valutát helyettesítő pezsgős pakkokkal, ötvenért már átveszik úgy, hogy helyben kell vásárolni, ami éppen van, de nem szeretnék belemenni a részletekbe. Kemény ügy ez így, nincs mese, délben egy félórát nyitva tart a busz (milyen praktikus és engedékeny ez a gyerek a volánnál, hiába, a gyakorlat és az öntudat sokat tesz) akkor be lehet szállni, lehet enni valamit papírból és aztán mindenki kifelé... Itt nem lehet lazítani, aki nem bírja leteszi, ez kemény út, üzleti. Itt mindenkinek ez az érdeke, mit számít az, hogy akad néhány öreg, akinek jobb lenne elüldögélni egy kicsit „bent maa radhat, aki akar, de én azokat ide bezárom” — mondja a legény a volán mellől. Menni kell. Végig a Mariahilfer Strassén egyszer-kétszer-többször. I Na jó, ennyit az üzleti oldalról. Ja, igen. És én ter- mésztesen egy rádiósmagnót hoztam. De azt az indulás órájában vettem meg Bécs legnagyobb áruházában (határon visszatérítés négyszáz schilling, VÁM nyolcszáz forint). Passz. Kedves kis fekete menyecske fogad bennünket reggel és viszi a csoportot olyan ütemben végig a városon, mintha siklórepülésben szánnánk egészen a schönbrunni kastélyig, ahol vagy húsz buszból rajzik kiíelé-befelé a nép, minden náció. Nem állítom, hogy a schönbrunni kastély a legjobb állapotban van, mindenütt hullik a vakolat, a belső terek is eléggé elhanyagoltak. De az mindenképpen feltűnő, hogy már a lépcsőházban tömött sorokban állnak némileg elkülönítve a csoportok. Nehéz az előrehaladás, így aztán az egyórásra tervezett kastély; látogatás kettőre duzzad. „Szezonban tizenkét-tizenöt- ezren keresik fel naponta a kastélyt, az állam bevétele ebből mintegy hatvanezer schilling mindennap.” Mit mondjak? Üzleti szempontból minden érthető. De, hogy a csoportok eleje és vége „egymásba ér”, hogy egymást za- varják-kergetik szinte, hogy úgyszólván megállni sem lehet a termekben — ez más minősítést érdemelne. Ha nem üzleti úton lennénk. Valamint Dornbachról is érdemes talán elmondani, erről a XVII. kerületi városrészről. Alatta területileg a híres Ottakring kerület, Dörnbach tulajdonképpen félig nagyvárosi rész, félig vidékies vagy inkább villanegyedet formázó település és valamikor három faluból egyesült kerület, a Dörnbach ezek közül az egyik, a kerület neve sem ez, hanem a régies Hernals. Nyugodt szép környék és nagyon tiszta. A fogadó két specialitása a történelmi időket árasztó igazán kedves dohszag az előcsarnokban és a sok egyágyas, jólfelszerelt szoba, fürdőfülkéI vei, az étkezés a szomszéd étteremben takarékos mennyiségekkel, üveg sörrel, de valódi bécsi kiszolgálással (a recepciós az imént még a fülkéjében ült, most a levest hordja elénk, délelőtt, amikor mi a Mariahilfer valamennyi négyzetméterét tüzetesen átvizsgáljuk, talán t*M karit). Másszóval a munkával errefelé nem viccelnek. Mindenki komolyan veszi a dolgát, a terelő emberek is az üzleti utcában, akik szelíd erőszakkal terelnek a Mari- ka-Moden, a Fritz Modesepp, a Kis féle Sugár, vagy a Miskolc nevű üzlet felé. Hát, ha- valaki úgy megy Bécsbe, hogy egy árva szót sem akar majd németül beszélni — érezheti magát akár otthon is, sőt, egy idő után az lehet aa érzése, hogy „érdekes, itt bécsiek is vannak...” Na, persze, a Práterbe kilépünk azért egyik este vacsora után, az óriáskerék ismerő; sen fogad, de ma már ott ia változott a világ, az óriáshúrok a cikk, elkap valami hangulat, aminek nem sok köze van az üzlethez, járom a széles fasoros mutatványos utakat, betérek egy kerthelyiségbe, ahol olyan erős bort mérnek, mint á bikavér, jő zenét játszik néhány vörös szmokingos a fák alatt, furcsa lehetek így egymagami Nem akarok semmit. T. Pataki László ' NOGRAD - 1984, május 12„ szombat 7 r
