Nógrád. 1984. május (40. évfolyam. 102-126. szám)
1984-05-26 / 122. szám
Az élet szerelme Ezt az álmot mar sokan megálmodtak, és álmodják ez'mán is, A művészetek örök — es mindig időszerű — témája, a létezés egyik legnagyobb csodája maga a létezés, s a létezők között maga az ember. Szophoklész szerint, sok van mi csodálatos, de az embernél nincs semmi csodálatosa ob. Nincs semmi csodálatosabb teremtő akaratánál és önpusztító. rombolo ösztöneinél sem. Nincs semmi csodála'osabb az almainál. És szinte fölfoglia- ta liánul nagyszerű határtalan lehet a szerelme, még ha a szürke hétköznapokon gyakorta szürkévé silányítja Is azt. Évezredek óta hirdeti ezt a művészet. A bibliai Énekek Éneke magasztalja, szőlőtőkéket, libánor.i cédrusokat, gödölyéket, habzó vizeket, illatozó kerteket, valójában az egész létező világot varázsolja köréje, hirdetve, hogy a szeretet legyőzi a halált. Az istenekkel és .civakodásaikkai népes görög mitológia pedig egyenesen bőséges teret szentel mindazon furfangos cselekmények leírásának, amelyek eredményeként elnyerhetik egymást a szerelmesek, s rnég az istenek is földi és nagyon is testi vágyaikat tölthetik, tekintet nélkül a bonvodalmakra. Ez alól még az ég itra. Zeusz sem ki véle!, akit a rómaiak Jupiternek neveznek. Igen, ezt az átmot, a gyöngéd, vagy éppen a mindent elsöprő, lehengerlő szerelmet évezredek óta álmodjuk. A maga módján — erre még kitérek — ezt álmodja Fett Jolán. Munkácsy-díjas érdemes művész is. Álom című szövött faliképén mintha csak Europe pikáns történetének előjátékát látnánk. Zeusz, hogy kijátssza felesége, Héra féltékenységét bika képében közelített a tengerparton játszadozó leányhoz, s amikor az „ártatlanul” hátára pattant, átúszott vele a tengeren, meg sem állt a hófehér Kérétáig, ahol magáévá tette. Jolán kiállítása Lehet persze, hogy ezen a faliképen nem ez a történet játszódik, csak a karcsú leány és a robosztus bika valóságos, és valóságos az a szinte szikrát vető feszültség, amely hamarosan véget vet a meg lengedező idillnek, s megtörténik mindaz, aminek az ilyen találkozások törvénye szerint meg kell- történnie. Ez az élet — és az álom — torvénye. Fett Jolán érzékeny ezekre a törvényekre. Elsősorban az életöröm természetét kutatja. Az emberben kavargó érzések tömegéből mindenek fölött az öröm pillanatait varázsolja szövött faliképéire, kartonjaira. Itt térek vissza arra, hogy milyen módon? önmaga ezt mondja erről. „A szövött falszőnyeg a régi mesterek szerint — il Paria la Mur — azaz a beszélő fal. Életmódom a szövés nyelvén elmondani a világról gondolataim. A vázlatokon, a kartonokon keresztül hosszú az út c szövésig, ahol kiteljesednek mondanivalóim. A szövés időtartama általában egy év, mely idő alatt kíméletlen feszültségben dolgozom. A munkám a szövés befejeztével láthatom egészében." Fett Jolán gobéiinművész 192^-ben született Budapesten, az Iparművészét! Akadémia (később Főiskola) növendéke volt, 1951 -ben diplomázott. A főiskola tanársegéde volt 19ö6-ig. Az 1950-es években szövött textilesét (elsősorban bútorszöveteket) tervezett, a későbbiekben inkább faliképek kerültek ki műhelyéből. Erre ösztönözték a nagy állami megbízások is. Gobelin faliképéi méltán tettek szert hírnévre, amint arra Kratoehwill Mimi művészettörténész is utal a művészről a „Mai magyar művészet." sorozatban 1978-ban megjelent monográfiájában. A salgótarjáni Nógrádi Sándor Múzeumban június 4- ig látható kiállításon Fett Jolán egy tuoat — főként nagyméretű — szövött faliképet s Cél tucat kartont állított ki. Fényvara ez egyik falikép címe. Kék világban pompázik minden, a fénylő, meztelen női test s körülötte a házak, a pezsgő élet. Fényváró — és fényt őriző — Fett Jolán művészete, az élet szerelme hatja át. Férfi és női aktjai erőtől duzzadnak, az ünnepek förgeteges táncban csúcsosodnak, a szüret gazdag terméssel jutalmazza a fáradozó, egesz éven át verejtékesen munkálkodó embert, a faül- tetü reményt ültet el. Reményt a jövőben, az emberiség józanabb .ösztöneiben, esetleg értelmében. Pedig tudja — a történelem is példa rá — az értelem önmagában már oly sokszor mondott csődött. Elég ha csak a végefelé közeledő, mostani századunkra gondolunk. Elég ha csak a korra. Egyik kartonja éppen a Kor címet viseli. Az ember önmaga általi letip- rását vetíti elénk, a háború infernóját. Tiltakozás ez a kép, a művészé és az emberé, aki a tavasz, a július és a vágy termékeny öröme, kínja mellett teszi le a voksot. A látogató ezen a kékben és vörösben játszó kiállításon. a harsogó öröm közepette némi reménnyel gondol arra. hogy az élet megőrzésének módozatai falán még kezünkben vannak. Ezt az álmot szintén sokan álmodják szerte a világon, s amikor a létezés, a szerelem csodájáról beszél, ezt álmodja maga a művész is. Kár, hogy talán a kiállítóhely adottságaiból következően, a „beszélő fal” mondandóit zavarja valami nehezen megnevezhető hidegség. Kicsit kong a terem, üresség lopódzik a látogató köré, s ez semmiképpen sem a kiállított művekből árad. Ez a boldog művészet — az az érzésem — több meghittséget kívánna, mint amit kínál a hely. Tóth Elém ér * 7 Megengeded? — Persze. Egész délután magát vártam. — Csak nem? — Ilyen lerobbant palik csak nekem juthatnak. — Ezt meg honnan veszed? — Lesír magáról. Tudja, a magányos pancserek csak ide-oda lötyögnek, nem tudnak mit kezdeni magukkal, nincs biztos társ, akihez menekülhetnének. így aztán le- gatyásodva lődörögnek. — Ne mondd! — Tutti. Az ember figyel, ráragad minden, akár a kosz. — Iszol valamit? — Amit maga. — Lehetnél egy kicsit kedvesebb is! — Szeretné? — Nem is tudom. Tulajdonképpen mindegy, ha te így érzed jól magadat. Egyébként eltaláltad, hogy egyedül vagyok. Már egy éve. A feleségem lekopasztotta a lakást, én meg úgy forgolódom benne, mint egy idegen. — Behapsizott az asszony? — Így is lehet mondani. Most már a saját bőrömön is tudom, hogy kapuzárás előtt minden nő megbolondul. Vagy bogarasakká válnak, vagy az első adandó jött- ment alak karjába zuhannak. Ámítják magukat. Mi _ meg tehetetlenül állunk és rágjuk magunkat, hogy mit és hol ronthattunk el. — Ahogy elnézem, maga is inkább a nyugdíj felé járhat közelebb, mint az érettségihez. Azt hiszi, hogy magukat, férfiakat nem éri utói ez a kapuzárásos nyavalya? Elég sok ilyen bizonyítani akaró fószerral volt már dolgom. Ezek egyike sem az élvezetért csinálta, hanem azért, hogy a végén megkérdezze: ugye jó voltam? A pénzéért pedig naná, hogy dicsérem, mint édesanya a hülye gyerekét. — Hagyjuk ezt! Hogy hívnak? Szűcs Mariann: ÖTÓRÁI TEA ? — Andrea. És magát? — István. Egri István elvált, de nem lerobbant, csak semmihez-nincs-kedvű. — Akkor miért ült ide? — Hívatásos vagy? — Maga nyomozó? — Miért ne? Elővegyem a személyimet? — Fölösleges. Kopjon le és ne macerái jón! — Nem kell rögtön megsértődnöd! Inkább legyél kedvesebb! Mérnök vagyok és nem akarok tőled semmit, csak fecsegni. — Tehát mégis igazam volt, hogy kiborult. De engem ne tévesszen össze a lelki elsősegély-szolgálattal ! — Szóval hivatásos vagy. — Nem, ha mindenáron tudni akarja. Most éppen nincs pénzem. — Nem tudsz kölcsönkérni valakitől? — Kitől? Senkim sincs. Gyivis voltam. A meló nem dob fel, de legalább adtak munkásszállást. A fiúm pedig piszok módon ejtett. — Mi az, hogy gyivis? — Talált gyerek vagyok, na. Lesz üzlet vagy nem? — Nem ismered a szüléidét? — Már a kórházból dobbantott az anyám. Intézetis voltam. A nevelőszüleim is csak azért ragaszkodtak hozzám, mert tudtak dolgoztatni. Megszöktem tőlük, akkor már inkább az intézet. A melegszívű gondoskodóktól herótom van. Na, ne vágjon már ilyen savanyú képet, hanem nyilatkozzon! Lesz üzlet vagy nem? — Ragaszkodsz hozzá? — Mondtam már, hogy nincs egy árva kanyim se, — Értelek. De ebben a „szakmában” kedvesek a lányok. — Ha fizet, azt csinálom, amit mond. — Mennyit kérsz? — Ezret. — Aha. És ezért a pénzért a végén meg fogsz dicsérni? — Ha erre van szüksége, igen. De a pénzt előre! — A lányom lehetnél. — Ez most hogy jön ide? — Nem tudnám megtenni. — Ne kábítson! Akkor minek ült ide? — Itt volt hely, mondjam ezt? — Akkor ugrott az üzlet, már itt se vagyok. — Várjál! — Mire? — Adok pénzt. — Komolyan? — Ezret mondtál? — Igen, szivi. Látja, a komplexusaival együtt engem is sikerül levetkőztetnie. Nos, kedvesem, akkor mehetünk, nem? — Félre értesz. Én csak segíteni akarok neked. Mondtam már, hogy a lányom lehetnél. — Akkor adja annak. — Nem tudom, nincs lányom. — Akkor tartsa meg. Ez üzlet, apukám. A viszont! — Ne csináld ezt a dolgot! Olyan fiatal vagy és szép! Találsz te biztosan egy rendes srácot... — aki elvesz és boldogan élünk, amíg meg nem halunk. Na, jó volt kedves tévé-maci, a mesének vége aludjatok szépen! — Segíteni akarok rajtad! De nem egy éjszakára, érted? ÉRTED?! — Nem és nem is akarom megérten!. Mondtam már, hogy talált gyerek vagyok. Engem még maga se akarjon megtalálni! Elég volt tizennyolc éven át elviselnem a fenenagy gondoskodást. Na, fezt értse meg, tudóskám) SZEMÉLYES TÖRTÉNELEM Kettős portré „Viszi a ködöt az idő — és az időt mi hoztuk magunkkal". • József Attila) — F. József vagyok, Brez- nóbányán születtem 1920-ban és Salgótarjánban a bányától mentem nyugdíjba, mint gépkocsivezető. A családi körülményeink olyanok voltak, amikor én gyerek voltam, hogy nagyon szegény sorsban éltünk, apámnak szegénynek hiába volt szakmája, kazánfűtő volt, de hát nem volt soha a helyzet magaslatán. A nagyszülőket elsőbb is azokban az években, húsz körül, innen kitelepítették, így én ott születtem, aztán meg visszakerültünk ide, Tarján- ba, apám már itt. volt aztán kazánfűtő, ott Breznón munkanélküli volt, de még előtte, itt a kommün alatt, valami bizalmiféle volt az öregem. A hányatottságban — anyám így mesélte — hét-nyolc hónapos voltam, amikor bent voltunk a börtönben Füleken, és aztán itt telepedtünk meg, anyám születése szerint szolnoki volt különben. Testvérek mi hárman voltunk. Meg hát vagyunk is, mert itt élnek ők is. Tarjánban. Apám a vízválasztónál dolgozott, már a lakás is meglett volna, de leszámolt, otthagyta. — Anyám meg mosni járt az urakhoz, tisztviselőkhöz, a tűzheiygyáriakhoz, meg a vasúthoz, így éltünk nehezen. A helyzet nem javult, romlott inkább. így, amikor kijártam a hatot és a tűzhely- gyári Bozó segítségével bekerültem a gyárba, még hamisítani is kellett, mert nem voltam tizennégy éves, tizenkét óráztunk, ott dolgoztam egy évig. Bekerültünk aztán, mi, gyerekek, a Magyar Királyi Állami Gyermekmen- helyre, ez volt a neve, a mienk meg „lelenc”. Így hívtak bennünket Nem volt más út akkor, anyám sem bírta, apám meg otthagyta a helyeket, így valahogy eldőlt. Budapestre az Üllői útra vittek bennünket, oda, ahol a Fradi- pálya volt. Apám vitt el mindhármunkat egyszerre, és beadott, én voltam a legidősebb, a testvérek kisebbek voltak, az éjféli vonattal mentünk és hajnalban értünk, a Nagyvárad téren háltunk a pádon, amíg kinyitott a menhely, adták a menhelyi ruhát, szürke cigi éle anyagból, a lányoknak is ugyanilyenből. Aki ilyet hordott, arról mindenki tudta, hogy „na, ez lelencgyerek...” Ott egy teremben tízen-tizenöten, a lányok külön, fiúk külön, még Orosházára együtt mentünk, mert továbbkerültünk innen aztán, ott két hétig voltunk, a pestiben, tanulni nem kellett, felügyeltek ránk az úgymond megesett kismamák, azok takarítottak is. Volt egykét felügyelőnő is, ott is voltak rendesebbek, meg gara- bonciások is a gyerekek között. Apánk otthagyott bennünket, akkor még fel sem tudtam fogni, mi történt velünk. Később már megértettem, amikor a gazdáknál evés helyett is dolgozni kellett, pucolni az állatok után, hát ott már nagy gyerekként is el-elsírtam magam. Mi voltunk a kiscselédek. — Gyulán aztán intézetbe kerültem, de előtte a gazdáknál. akik leadták az igényt a telepfelügyelőnek, fiú, vagy lány, meg, hogy hány éves legyen, általában parasztgazdák voltak, és ezért vették ki a gyereket, hogy egy kis pénzt kapjanak érte, meg a libát legeltesse, azért. Iskolába járni kellett. De hát a felügyelők nem voltak pedagógusok. Először így Kisújszállásra kerültem egy gazdához, „de, hát fiam, nekem nem kell ilyen nagy gyerek...”, mert a nagyobbaknak a gazdák fizettek, amit össze kellett gyűjteni későbbre, így visz- szamentem Gyulára a vonattal egyedül, „itt vagyok, nem kellettem”, két-három nap után máshol próbálkoztak ve; lem, ott serh kellettem, de mehettem vissza, volt, ahol egy hónapot kitartottam es később kerültem a fiúotthonba véglegesen. Egy birtokon volt ez az otthon, Homokon, Földvár mellett, nagy szőlő volt ott valamikor, a Benicz- ky gróf birtoka volt régen, a lánya meg nászúton volt és úgy sülyedt el a Titanic nevű óriáshajóval, ami jéghegynek ylközött, akkor ez a birtok ilyen szegény sorsú gyerekekre szállt, szerzetes- rendiek tanítottak ott bennünket, idősebbeket, már szakmára. Engem bádogosnak tanítottak, de volt ott sokféle szakma és mester is a rendbeliektől, de szegény volt az intézet, petróleummal világítottunk még a műhelyekben is, volt ott nyomda és asztalosműhely is, ott voltak gépek és villany is. Szabadon mozoghattunk, fel a biciklire és fel a vállra a csatornát, szerszámokat hátra, és így jártunk. Megkedveltem, meg jó mesterem is volt ott. Ezek voltak a Keresztény Iskola Testvérek, fekete reverendában jártak széles fehér gallérral. valami francia rend, volt Pesten gimnáziumuk és Szegeden tanítóképzőjük. Szalai István volt a mesterem, nagyon értette a szakmát, a bádogosságot. Kétszázhetvenen voltunk inasok és ugyaneny- nyi volt az elemista is. Itt sem volt könnyű, de, aki ember szeretett volna lenni —, annak sikerült is ilyen körülmények között is, mégis volt, aki bádogosként az akasztófán végezte, mert rosszba keveredett. Megtanultuk a bőrünkön az életet lelencinasként. Vallásos keretek között kellett élni, sok kötelességgel. Volt verés is korbácscsal. Ott szabadultam, de kaptam verést is eleget, mégis megbíztak bennem, pénzbeszedést is csináltam, ezer pengőket... Lelencsorsunk volt, sovány kenyéren. Három év telt el, mire oda jutottam az asztalnál, ahol kövérebb volt a falat. — Sz. Géza vagyok, hogy kerültem tulajdonképpen családból nevelőszülőhöz, mert nekem csak egy volt, egyetlen nevelőszülőm, végig. Pásztón születtem, 1961-ben, de Bujákon élt a család, még nagymamámé volt az a ház, ahol éltünk, anyámék négyen vannak testvérek, mi ott éltünk a nagyanyai házban. Ketten voltunk az öcsémmel, ott jártam iskolába, apám elvált, egyedül voltunk. Apámat csak most ismertem meg, megkerestem, itt él a megyében, nem beszéltem vele, megmutatták, elég semmi ember, alkoholista szerencsétlen. Ide, a gyermekvédő intézetbe úgy kerültem, hogy anyám nem keresett jóformán, eljárt, naponta este hétkor jött haza, egyedül éltünk az öcskössel. Kijártam a harmadikat, a ' ház is régi vályogház, felkerültem a keresztanyámékhoz úgy, aztán hazajöttünk, a ház már összeesett, anyám megesküdött a harmadik férjével. Másállapotban volt. Az az ember meg ivott, berúgott, megvert, volt, amikor három éjjel egyedül voltunk az öcsémmel, nyolcévesen, aztán a kisbíró a tanácsiak segítségével ide hozott a salgóbá- nyai intézetbe „pakolj gyerek, mert megyünk...”, de nem tudtam, hova kerülünk, csak Pásztón tudtuk meg. hova megyünk, aztán ő itthagyott minket. Saigon mi olyan meglepett gyerekek voltunk. Kijártunk a buszhoz egy jó ideig mindennap és néztük, mikor jön értünk az anyánk, volt, aki hasonlított rá, de csak nem jött aztán. De jött értünk a nevelőanyánk, együtt kerültünk hozzá ide Tarjánba, először csak én kerültem fel a Rokkantra, kikerültünk, elkezdődött az iskola, ez már hetvenben volt, a Rákócziba jártunk, de az öcsém visszakerült Salgóra, később Kiste- renyére, én megmaradtam a nevelőanyámnál. Tizenegy évig, végig náluk voltam, nagyon jó sorsom volt, az intézettel nem szűnt meg a kapcsolat, sőt, mindig is érez; tern, hogy oda is tartozom, hogy vigyáznak rám, de nem volt szükség erre, mert a nevelőszülők olyanok voltak, akiket szeretni nem volt nehéz. így is, az intézettől mindig jött valaki érdeklődni és egyengetni az utamat, éreztem ezt mindig, végig. Kéthavon- la-havonta jött valaki, az Erzsiké például, attól függően, hogy tanultam, mert kezdetben én sem voltam valami nagy tanuló, de, ha bajok voltak — sűrűbben jött, és ez biztosan sokat jelentett nekem is és a nevelőszülőknek is. A felügyelők, akik jöttek, mind képzett pedagógusok, most az új intézetnek úgy hallottam, nyolc ilyen nevelőszülő felügyelője van, akik rendszeresen járnak a kihelyezett, családi körben élő állami gondozott gyerekekhez. Mondják, hogy most százhatvan ilyen gyerek van az intézettől, már az újtól. Sokat segítettek ők is. — Engem tizenegy évig ne-1 veit Koncsek néni, de mellettem is volt kettő-három az évek alatt, azt mondják, he y eddig kilenc gyereket vett) maga mellé és nagyon szereti őt mindenki. Amit elmondott az előbb Józsi bácsi, ahhoz a mi helyzetünk ég és föld. A felügyelő az iskolába mindég engem keresett meg és megkérdezte, miben segíthet, nincs-e valami gondom, hogy megy a tanulás, haladok-s előre, így volt ez végig. Bujákra aztán nem is mentem soha többé. Jártam Pestre, innen már a rokonoknál^ anyám elkerült Nagykátára, nincs semmi felelősségünk egymással. Számomra a nevelőszülő volt a közvetlen támasz. Tíz év alatt egyszer sem voltam az intézetben kint Saigon, mert nem is volt er. re szükség. Azt azért mindig tudtam, hogy közvetve ott van az intézet is, mögöttem áll, segít. De a családi kört a Koncsek néninél találtam meg. Amikor végeztünk, az általános iskolai ballagásnál ott volt a Koncsek néni és a felügyelő is. Pályát saját magunk választhattunk az iskola segítségével, de az intézet is benne volt. szakmát tanulva is ott éltem a Mamánál, sőt, még egy ideig utána is; jártam rajzolni és festeni, még írtam is a megyei lapnak, a régi magyartanárom biztatott, közben elvégeztem a szobafestőszakmát, verseket is írtam, a Magyar Ifjúságban megjelentek a verseim. A szobafestést tanultam, de nem bántam meg soha. Mindig volt egy-két ember aki, amikor megtudta, hogy állami gondozott gyerekből nőttem ki magam, külön szeretettel segített, a szakmában is volt ilyen, már meghalt szegény. — Az ember már olyan, hogy, ha valahol él, és ott tud dolgozni is, tanulni is, akkor jól érzi magát, onnan nehezen megy el, akkor is, ha nem ott született. De velem azt, hogy ki vagyok, vagy, hogy mi vagyok, hogy állami gondozott lennék — nem éreztették, és, ha volt is, hogy nehezebb idők jártak, mindig volt kitartás és türelem mindenki részéről. De nincs is olyan ember sok, alig néhány, aki jól ismer és tudja ezt rólam. Ami sok mindent jelent, mert jelenti azt is, hogy a körülményeim olyanok voltak, hogy ez nem „látszik rajtam”. Nem lettem más. mint azok, akik családban, szülőknél nőttek fel, és, ha nem kell, azért mégsem mondom magam sem. Talán két százalék sincs az ismerősökből, aki tudna erről. A mama olyan, hogy szerintem sokkal többet megtesz, mint sok fiatal szülő, aki alig tud valamit a gyerekéről. Megnősültem, született egy gyerekünk. Egy másikat pedig magunkhoz vettünk. SzeJ retnék visszaadni valamit abból, amit kaptam. Pataki László j f
