Nógrád. 1984. május (40. évfolyam. 102-126. szám)
1984-05-26 / 122. szám
Bőgős Brémából (Bernd Schöttner) r »ragó Antal A címbeli kérdésre persze megadható a válasz: a dixie- iandstílus is a jazz őshazájában, az USA-ban született. Közelebbről az USA déli részén, New Orleans környékét nevezték egykor Dixielandnak (Dixie-országnak, Dixie-föld- nek). Hol van tehát Dixieland? Tedd fel a kérdést egy angol muzsikusnak, — azt fogja mondani Londonban! Kérdezz meg egy finn zenészt, — azt fogja válaszolni Helsinkiben! Kérdezd a csehszlovákokat, — azt mondják majd Prágában! Mert, hogy a dixie sem ismer határokat... Csak a magyar muzsikusokat ne kérdezd, — nem tudnák megmondani...! „Tata kifulladt, Szegedről ne beszéljünk, Debrecen és Székesfehérvár a modern jazz- irányzatoknak hódol, jelenleg nincs magyar Dixieland! Csak dixie-t játszó hazai bandák vannak. Ahol végre rendszeresen összejöhetnek, az lesz a magyar Dixieland!” Molnár Gyulával, az Euró- pa-szerte ismert dixielandcsapat vezetőjével hajnali háromkor beszélgetünk. Színhely: a salgótarjáni József Attila városi-megyei Művelődési Központ üvegcsarnoka, ahol ezekben a percekben ért véget az I. nemzetközi dixielandtalálkozó jam sessionja. Mindketten tudjuk, az örömzenébe némi üröm is vegyült, a monstre koncertsorozatot alig kétszázan hallgatták. Igaz, többségük végig lelkesen kitartott. Mégis felvetődik a kérdés: Lehet-e Salgótarjánból Dixieland? — Csak ki ne találja valaki, hogy ez a találkozó nem volt sikeres! — csattan fel Molnár Gyula hangja, aztán valamivel nyugodtabban tesz: hozzá. — — Persze, aki itt volt, azt aligha kell meggyőzni az ellenkezőjéről. Ami pedig a közönséghiányt illegi: ma kétszázan voltak, holnap hatszázan lehetnek, de ha mindig máshol^, jövünk össze, akkor seholsem alakulhat ki bázisa ennek a műfajnak. * Tóth Csaba, a művelődési központ igazgatóhelyettese, a if AM DIXIELAND? találkozó egyik szervezője nem engedheti meg magának, hogy felszabadultan örüljön a valóban színvonalas koncerteknek. Nem mondja, de ő is tudja, hogy a találkozó főprogramjával egyidőben fedetlen keblő hölgyek vonzottak ezreket a városi sport- csarnokba, a Magyar Színkör „Lúdas Matyi” előadására. Persze Benkóék azért hiányoztak. Akkor is meg kellett volna hívni őket, ha amúgy a hat magyar résztvevő együttes híven reprezentálta a . dixieland hazai helyzetét. Márpedig a helyzet az, hogy a dixielandstílusnak ma Magyarországon két „profi” együttese van — a Molnár és a Benkó Dixieland —, valamint számos ígéretes amatőré. Az első pillanatra keménynek tűnő kijelentés Kiss Imre SZOT-dí.ias rendezőtől, a hazai jazzélet egyik legkiválóbb ismerőjétől szármázik,' aki a Magyar Rádió részéről szintén sokat segített a salgótarjáni dixielandtalálkozó megszervezésében. A résztvevő „amatőrök” aligha veszik rossz néven a fenti megállapítást, hiszen — legalábbis a Tarjánba meghívottak — még valóban nagyon fiatalnak számítanak az említett „nagy Öregekhez” képest. Az ózdi Lucky Boy’s Dixieland Jazz Band tagjai például még javában teenagerek, s ehhez képest máris szép sikereket mondhatnak magukénak. Mint azt az őket szülői minőségben is kísérő menedzserüktől — dr. Varga Tibornétól — megtudtuk, azért tartják magukat „szerencsés fiúknak”, mert jóllehet ma három város öt iskolájába járnak, de egyazon zenetagozatos általános iskolai osztály együtt maradt volt növendékei. Heten vannak, akár csak a kaposvári „bánd” tagjai, akik elsősorban Hófehérkét hiányolják maguk mellől... Talán számukra jelentett legtöbbet a találkozóra “való meghívás, egész pontosan ehh'ék köszönhetően vállalta el- fenntartásukat a Móricz Zsigmond Művelődési Központ, a találkozó előtt egy nappal. Eleddig állandó próbatermük sem volt. A magyar együttesek mellett két külföldi formáció is részt vett a május 19—20-í találkozón. A brémai Six Sound A jam session közönsége az üvegcsarnokban. Jazz Band az NSZK-ban az egyik legrégibb dixielandcsapat huszonöt éve játszanak együtt. Akárcsak Molnárék, ők is profi színvonalon muzsikáló amatőrök. Ugyanez mondható el a prágai Senior Dixieland Band- ról. „Az lenne az igazi jam- hangulat ha táncra perdülnétek!” — buzdította a jam session közönségét Faragó Antal, a salgótarjáni jazz tanszak tanára, a találkozó , másik szervezője. Ö még jól emlékszik 1966-ra, amikor ugyanebben az intézményben moccanni alig lehetett az amatőr tánc- és jazzegyüttesek fesztiválján, melyen ő maga is szereplőként működött közre. A tánc ezúttal elmaradt, de a jam session, melyet nehéz pontosan ma-, gyárrá fordítani — így is nagyszerű hangulatban zajlott. Az örömzene elvileg ugyan valamennyi résztvevő közreműködésére lehetőséget ad, de az igazság az, hogy a tarjáni „jam” szereplői csakhamar a két külföldi együttes és a Molnár Dixieland tagjaira korlátozódtak, no és a találkozó abszolút sztárjára, az Acker Bilk egykori poza- nosára, a szólistaként is világhírű John Mortimerre. Ez a kevés szavú, mosoly- talan „dixi-doyen” fantasztikus változáson megy át, mi- helvst hangszert vesz kezébe. Szólói az est leggyönyörűségesebb pillanatai közé tartoztak. — Lesz Salgótarjánból Dixieland? —> kérdezem Mezei István népművelőtől, a szervező trió harmadik tagjától, akinek szintén szívügyévé lett ennek a műfajnak otthont teremteni — Lesz a dixie-nek közönsége? — Egy pillanat! — mondja, és telefonhoz rohan. — Lesz! — kiáltja azután sugárzó arccal. — Most kaptam a híri! Néhán|y perccel éjfél után lányom született!... Pintér Károly (szöveg) Bencze Péter (fotó) riportja Bendzsós Szegedről (Kovács Ferenc) Apai örömök — örömzen« közben. John Mortimer hangszer virtu óz —, ahogy a fotóriporter „látta”. DlxiS Vége.„2
