Nógrád. 1984. április (40. évfolyam. 78-101. szám)

1984-04-29 / 101. szám

HATVANÖT ÉVE TÖRTÉNT Hevesi Gyula Salgótarjánban" A tanacskoztarsasag védelmére a kormányzótanács határozatot hozott 1919. ápri­lis vegén, hogy a népbiztosok egy része menjen vidékre. En­nek a határozatnak három célja volt: a legíontosabb frontszakaszokon személyesen segítsék a védelem megszer­vezését, segítsék a vidéki ta- nácsszerveket az új feladat­körük megismerésében és el­látásában, közvetlen kapcso­latot biztosítsanak a tanács- kormány és a vidék között. Salgótarjánba — a Tanács- köztársaság egész léte és fennmaradása szempontjából is rendkívül fontos település­re — a tanácskormány Heve­si Gyulát, a szociális termelés népbiztosát küldte. Budapest gyárai és erőművei —, ame­lyek túlnyomóan salgótarjáni szénnel tüzeltek — a szénme- dence termelésétől függtek. Ez volt a Tanácsköztársaság te­rületén megmaradt legjelen­tősebb bányavidékek egyike, amelynek pótolnia kellett a főváros számára a megszál­lott területen levő pécsi és erdélyi szénbányák termelé­sét is. Nem volt elhanyagolható fontosságú a szénbányák mel­lett a salgótarjáni acéláru­gyár sem, amely főleg mező- gazdasági szerszámokat, ki­sebb gépeket készített. Terme­lése fontos volt a faiuval va­ló árucsere, a parasztság mun­kájának biztosítása érdekében. Hevesi Gyula Salgótarjánba érkezve tájékozódott a helyi viszonyokról, megbeszélést folytatott a tanács és a szak. szervezet vezetőivel, akik egy­ben a helyi egyesült pártszer­vezet vezetőségi tagjai is vol­tak. Tájékozódásának ered­ményére a következőképpen emlékezik vissza: „A bányászok közt jó és lel­kes volt a hangulat. Nekik so­kat adott a diktatúra anya­giakban is —, de főképpen azzal, hogy megszüntette az embertelen és megalázó bá­násmódot, melyben eddig ré­szük volt — a bányák dolgo­zóit ugyanis a kizsákmányo­lás és katonai elnyomás sok­kal jobban sújtotta, mint a munkások egyéb kategóriáit. Néni felejtették el a gyaláza­tos vérengzéseket, a hosszú statáriumot, amelyben még a •Hevesi Gyula: Egy mérnök a forradalomban című könyve alapján. Károlyi »demokrácia« idején is részük volt. Pártunknak itt erős gyökerei voltak és mind a tanácsban, mind a bányász­szakszervezet vezetőségében is sok harcos kommunista akadt. Rosszabb volt a helyzet az acélgyárban. Itt a munkások között erősen érezhető volt a jobboldali szociáldemokrata szakszervezeti befolyás. Az acélgyáriaknak a kapitalista éra alatt is viszonylag jobb, helyzetük volt, mint a bányá­szoknak, s ezért nem értékel­ték annyira a proletárdikta­túra hozta változásokat. Sok mindennel voltak elégedetle­nek, főleg az ellátással. Nem nagy kedvet mutattak, hogy szükség esetén fegyverre! is megvédjek a ’-anácshatalmat. nagyon megunták már —, mint mondották — a háborús­kodást.” 1919. MÁJUS 1-ÉN hatal­mas ünneplő tömeg, több ezer ember gyűlt össze a főtéren az ünnepi szónok — Hevesi Gyula népbiztos — meghall­gatására. Az ünneplők csend­ben, figyelemmel hallgatták a szónokot, akinek bizony, na­gyon meg kellett erőltetni a hangját, hogy a tér távolabbi részein elhelyezkedők is hall­ják. Az ünnepi szónok beszédé­ben tájékoztatót adott a je­lenlevőknek a Tanácsköztár­saság eredményeiről, nehézsé­geiről Kiemelten foglalko­zott azzal, hogy mit vár az ország Salgótarján dolgozóitól. Elmondotta, hogy Salgótarján mindenáron való megvédése létkérdése a Tanácsköztársa­ságnak, mert a salgótarjáni szén nélkül a proletárdiktatú­ra gazdaságilag tarthatatlan, ná válik. Felszólította Salgó­tarján egész munkásságát —, hogyha valónak bizonyulna az éjszaka elterjedt hír a cse-. hek támadásáról, és a mi hadseregünk ellenállás nélküli visszavonulásáról — egy szá­lig fogjanak fegyvert a község és a Tanácsköztársaság védel­mében. A felhívásra a gyűlés lelkes helyesléssel válaszolt és ilyen értelmű határozati javaslatot fogadott el. A nagygyűlés után a bá­nyászotthonban tanácskozásra gyűltek a politikai vezetők, tanácstagok, szakszervezeti és párttitkárok, melyen részt vett Hevesi Gyula népbiztos. A csehek támadásáról szóló hír igaznak bizonyult, ezért a védelem megszervezése, a fegyveres munkáscsapatok fel­állítása elsőrendű fontosságú feladata lett. Ezen a gyűlésen a bányászság és a munkásság képviselői nem voltak egy véleményen. Az erős vitában Gólián András bányász kije­lentette: „Ha a gyáriak nem fognak fegyvert, akkor a bá­nyászok csákánnyal fognak kivonulni a csehek ellen”. Ez az érv hatott és a vitát ked­vező irányba befolyásolta. Hevesi Gyula népbiztos má­jus 2-át a salgótarjáni acél­árugyárban töltötte. Tárgyait a gyár vezetőivel, munkások­kal és szaicszervezeti bizalmi­akkal a gyár ügyeiről: a ter­melés. az ellátás, a munkabé­rek és a munkaviszonyok kér­déséről. Május másodikén estére lo­vasküldöncökkel a környező bányák bizalmiait akarták ösz- szehívni a további feladatok megbeszélésére. Ebből a meg­beszélésből azonban Böhm — a tanácskormány tagjainak le­mondását híresztelő — távira­ta miatt nem lett semmi. (A rossz hír szárnyon jár, mond­ja a magyar közmondás.) A káosz megakadályozására Hevesi Gyula május 3-án megtiltotta, hogy a postán bárkit is összekapcsoljanak Budapesttel; a helyi katonai parancsnoknak pedig, hogy Salgótarjánt kiürítse. A bizal­miakkal együtt szervezte a munkásak felfegyverzését és frontra irányítását. A cseh csapatok több tá­madását sikerült visszaverni. Május 9-én délelőtt 11 óra fe­lé az acélárugyárba gránátot és srapnelt lőttek, de épületet csak egy talált. Ez •< hideg- hengerlő tetejét szakította be, egy szíjtárcsát eltört és a földbe fúródott. HEVESI GYULA népbiztos körülbelül május 9—11-ig ma­radt Salgótarjánban, ahol fő­leg termelési kérdésekkel fog­lalkozott a hadügyi népbiztos megérkezése után. Dr. Kúti István 1983. május 1. Budapesten és Salgótarjánban. Mosolyok, vidámság, optimizmus. XXXXXXXXXXXXXXXXXVXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXV,XVXXXXXXXXX\XXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXWvXXXXXXXXXXXXXXXXX\XXXXX\XXXXXXXXXXXV<CvXXXXXXXX\XXXXXXXXXXXNXXXXXXXXXXXXXXXXXX\XXXX\XXXXXXXX Azt hiszem, hogy az ember­ré válás tudatosságai között a célszerűen végzett munka, a tagolt hangképzés, valamiféle közösségi érzelmeket is kife­jező tánc mellett, ezekkel nagyjából egyidőben, ott le­het a mozdulat is, amikor ősünk leszakítva egy talán hatalmas tölcsér formájú, mai szemmel egzotikus virágot, ahelyett hogy megette volna, más helyet keresve neki egy őslány hajába tűzte. Ez lehe­tett a szerelem kezdete is, a virággal megkülönböztetés a párválasztás, korábban felte­hetően nyersebb változataival szemben. Mindez persze mai feltételezés. A virágtörténeí- met nem kutatják akadémiák. VIRÁGAINK ünnep, romok árnyékában. Az ben. első szabad május 1.. 1945­Egy régi-régi május elsejei történetben, valamikor a hú­szas évek elején, sétálni ment a budapesti Városligetbe Ma­riska. Az a liget még a Mol­nár Ferenc Liliomjá-ból ránk öröklődött liget volt, sétálga- tó-lőfráló szabadnapos ba­kákkal, keménygallérú iparos­legényekkel, beillatosított, szépjárásű és romantikus lel­kű cselédlányokkal, zsírtól- gőztől fénylő arcú szakácsnék- kal, jó polgári gyerekhaddal és kísérőikkel, egyenruhát még szabadnapjukon is boldogan viselő tűzoltókkal és kalau­zokkal (nyugdíjas állás!), és hát persze a ligetben tanyázó vagányokkal, zsugásokkal, si­pistákkal, lejmolókkal és min­den más rendű és rangú al­kalmi árussal; törökmézes­sel, similabdással, madárral jósló öregemberrel, kártyave­tő cigánnyal — na, meg a rend csúcsos sisakú, kardos őreivel. Mariska, a faluról felkerült cselédlány nem so­kat tudott az életről, csak azt tudta, hogy szép a május és nem jó egyedül lenni eb­ben a virágba fordult fényes levegőjű tavaszban. Az történt aztán, hogy a liget széléhez érve, hozzá lé­pett valaki. Virág volt a fér­fi gomblyukában az óralánc mellett, vörös szegfű. Virág volt a kezében is, ugyanolyan színű, több szál, nem is egy. „Fogadja el, tűzze ki ezt a virágot kisasszony, mindjárt szebb lesz a világ..." Mariska elvette, megköszönte, kitűzte legszebb ruhájának kivágásá­ba és azt gondolta, „milyen rendes iparosforma ember volt ez...” és ment tovább, aztán feltűnt neki, hogy egy­re többen viselik a vörös szegfűt lányok, legények, még bakák is a sapkájuk mellett. Sok száz vörös szegfű sétált azon a május elsején a liget­ben. Amikor a civil rendőrök lefogták Mariskát, már vala­hol az állatkertnél járt. „Ki­tol kaptad? Hogy nézett ki? Beszélj, mert kapsz egy po­font...’’ A virágot kitépték a ruhakivágásból, a földre ta­posták és rázták Mariska vál­lát. Bezsuppolták a többiek­kel együtt, csak másnap reg­gel engedték szabadon. „Mi­lyen rend ez, amelyik dühbe gurul a virágtól is?” De az illegális munkáról csak jó húsz év múlva hallott először, már a háború után. Akkor ta­nulta meg azt’is, hogy a vörös korköltemény. Mert úgy tű­nik, hogy nem az a fontos — mekkora a csokor. Hanem, hogy ki adja és persze az is, hogy kinek, de legfőképpen szegfű is lehet fegyver az az> hogy miért?! embertelenséggel szemben. A virág valaminek mindig a legszebb, legértékesebb ré­sze, átvitt értelemben. Éle- tünk virágában a leghaszno­sabbak lehetünk, magunkból a legtöbbet akkor adhatjuk, amikor az évek is virágoznak, amikor messze még a herva- dás, amikor nem sápaszt, sor­vaszt a fény, éppen ellenke­zőleg, színnel-erővel-szere- lemrnel övez. Virágtalanul él­ni talán nem is lehet. Miért hát a sok tüske rajtunk-ben- nünk és másokon ellenünk? Mikor adtál, mikor kaptál vi- nágot? — mércéje lehet az emberségnek, a valakihez tar­tozásnak, mércéje lehet an­nak is, milyenek vagyunk mi magunk „virágnyelven” el­mondva. Az, ki soha sem ka­pott életében virágot — el­múltával virágözönben nyug­szik, a virág lehet a képmu­tatás gyorsan pusztuló eszkö­ze is. Csak rajtunk múlik, hogy a helyes arányokban rendet tudunk-e tartani, aka­runk-e rendet tartani, egy­másra figyelve, önmagunkat becsülve. A virág demokra­tizmusa, hogy egyetlen szál rozmaring is elérhet olyan hatást a másik emberben, abban, aki kapja, mint a leg­hatalmasabbra kötött, celo­fánnal burkolt, már-már a kivagyiságot megtestesítő cso­Láttunk már megbecsült, szeretettel dédelgetett sze­rény ibolyacsokrot. Láttunk már virágot a puska csövé­ben is, láttuk már sokszor, hogy miként él egyetlen szál virággal a tövében a hősöket jelölő merev-hideg márvány, láttunk már virágözönt. ameíy nem jelentett semmit, semmi igazán tartalmas és népaka­ratot kifejező gesztust, lát­tunk már virágot, ezer színűt, a vonatok oldalán, éneklő bakákkal az ablakokban, akik soha nem jöttek vissza, a va­gonok felvirágzott mozgó ko­porsóként gurultak ki az ál­lomásokról, láttunk már virá­got repülőről ledobva, szét­nyílva és lehullva a táj felett, lehozva onnan fentről a csen­det, a békét, láttunk virágot mindenütt a mezőkön, és ré­gen úgy mondtuk, „virányos” helyeken jártunk, láttunk virágot a sírokon, a karnevá­lokon, költészetünk minden remekében és a népköltészet valamennyi szép darabjában, népdalainkban ott virulnak a virágok is. Virágaink értünk vannaki Mi sem lehetünk önmagun­kért, (T. Pataki) NOGRAP = 1984. április 30., hétfő

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom