Nógrád. 1984. április (40. évfolyam. 78-101. szám)
1984-04-08 / 83. szám
„Magamhoz túl kegyetlen vagyok" Beszélgetés Fiilöp Zsigmonddal „Már korábban elhatároztam, hogy megkérdezem magát, de a keddi Népszabadságban örömmel olvastam, hogy érdemes művész díjat kapott..Fiilöp Zigmond mosolyogva rábólint: „Azt én is, örömmel olvastam!” A kitűnő színész a héten Salgótarjánban járt, s a Nemzeti Színház társulatában föllépett a József Attila megyei Művelődési Központ színpadán. Szereplése előtt válaszolt a mellének szögezett kérdésekre. — Van-e olyanfajta siker, amely a hivatalos elismerésnél többet jelent? — A kettő közül nehéz egyiket a másik elé sorolni. A gond az, hogy nem mindig együtt jelentkeznek. Az a fajta siker sokat ér, amikor az elismerés teljes. A boldogság akkor 100 százalékos, és ez a művészt továbblendíti, segít neki, talán így is fogalmazhatom: megújulni. Ez persze olyan ritka, mint az, hogy a színész meg a szerep tökéletesen találkozik. Egy színészi pályán szerencsés eset, ha ez kétszer-háromszor előfordul. Így van ez a díjjal is. Hiszen a színész önmagának a legszigorúbb kritikusa, és pontosan tudja, hogy egy-egy taps, egy-egy gratuláció jogosan jár-e vagy nem. Különösen az igaz pillanatokat érzi meg tévedhetetlenül. Ezt nem is taps fogadja. Hanem feszült csend. A közönség is, a többi színész is együtt érzik, hogy valami megfoghatatlan történik. Ritka pillanat. Huszonhét év alatt egy-két ilyenben nekem is volt részem. Különös, hogy akkor semmifajta elismerést nem kaptam. — Milyen az a másfajta, „a kettő közül” melyik a másik elismerés? — hja utána gondolunk, három is van. A hivatalos, a közönség, és a szakma által elismert siker. De a pályát nem az elismerésért választják. Hiszen ha nem jön, akkor mi van? Abbahagyja? Még nem hallottam, hogy valaki emiatt abbahagyta volna. De ha jön, az irtó jó! Ugyan kinek nem esik jól az elismerés? — Az érdemes művészi díj érdemekre alapozódik. Sajátmaga szerint mi a legnagyobb érdeme? — Rossz alanyt kérdez, mert magamhoz túl kegyetlen vagyok. Magasra állított mércém van. Megírni is nehéz lenne, ha azt nyilatkoznám, hogy a díjat megérdemeltem. Hogy lehet ezt megfogalmazni? így túl durva lenne. Többször elmondtam már, hogy az első szerepek, amikre az embert a kora predesztinálja: Raszkolnyikov, Rómeó, D’Artagnan, olyan szintet jelentenek, hogy idővel nemhogy továbblépni, de ezt megtartani is nehéz. Azt lehet erről röviden mondani, hogy az 1958-as vizsgaelőadásban, a Koldusoperában nyújtott produkcióhoz igyekeztem méltó maradni, és továbblépni. — Csúcs-e Fülöp Zsigmondnak az érdemes cím? — Az az érzésem, ha azt mondanám, hogy ez csúcs, azzal nyíltan beismerném, hogy befejeztem. Még hatvanévesen is korainak tartanám azt mondani, hogy ez a csúcs. Ez a díj tovább kellene, hogy noszogasson. Nem tudom persze, hogy ha akkor kapom, amikor a Ciranót vagy az Álba Vivát játszottam, nem lökött volna-e rajtam nagyobbat. Tudat alatt így is nagy ösztönző erő. Nem hiúsági kérdésből. — Baj-e, hogy a mostani tizenéveseknek Fülöp Zsig- mond nem jelenti ugyanazt, mint h harmincasoknak annak idején? — Ez azért furcsa kérdés, mert nyilvánvaló, hogy az akkoriaknak én 23 évesen mást jelentettem, mint a mostaniaknak 49 évesen. A mostaniaknak Hegedűs D. Géza ugyanazt jelenti. A- fiataloknak nem tudom azokat a modelleket képviselni most, amikor Cokane-t játszom. Hiába, hogy most jobb vagyok Co- kane-ben, mint akkor Rómeóban. Egyébként ilyen szereppel is el lehet nyerni a tizenévesek rokonszenvét. Nyolc éve, amikor a Ciranót játszottam a József Attila Színházban — bár ezt kevesen tudják —, jöttem ki a SZUR-ról. és a stadion előtt tizenévesek rohantak meg. Autogramot kértek, mondták, hogy látták a Ciranót, nagyon tetszett, háromszor is megnézték. Ez a szerep is hozhat sikert a körükben. — A beszélgetés előtt átnéztem néhány szaklapot, köztük a tavalyi Film, Színház, Muzsikát. Egyikben sem találtam semmit Fülöp Zsigmondról, és ezt nem értettem. Ön érti? — Gőzöm sincs róla, hogy ez miért van. Nem tudom. Nem voltam soha hiú erre. Ha valahol fényképeznek, nem törekszem az előtérbe. Nem ezen múlik. Ha valaki jár színházba, úgyis ismer. Ha nem jár, akkor csak félrevezetnék. Egy darabig persze bántott a dolog. Nemrég vettem meg a Film, Színház, Muzsika számait 1954-től, kötetekben. Átlapoztam, és érdekes módon azt láttam, hogy 1958-tól ’64-ig tízszer annyi riportot és képet közöltek rólam, mint a következő 18 évben együttvéve. Nem azért mondom ezt, mintha hibául akarnám felróni bárkinek is. Hiszen nyilván kell követni egy kordivatot... — Én szívesen látnám a tévében többször Fülöp Zsig- mondot. Egybeesik-e ez az ön szándékával? — Ez szorosan összefügg azzal, amit a szaklapokról mondott. Ugyancsak megfejthetetlen számomra a dolog. Amíg Pécsett voltam, meg utána néhány hónapig gyakran kerestek. Utána egyre ritkábban, összefüggés lehet azzal, hogy ebben a korosztályban van sok színész. És a huszonévesek jobban használódnak. Az is egy ok lehet, hogy közben felnőtt a tévérendezőknek — éppúgy, mint az újságíróknak — néhány generációja, akik talán nem is ismernek. Ez bánt; sokkal jobban, mint a riportok elmaradása. Mert azt hiszem, ez összefügg a színészetemmel. Tehát azt a következtetést vonhatom le, hogy erre nincs szükség. Ez nyilván melyebben érint. Persze ott van a szinkron, meg a rádió. Nem vagyok munka nélkül tévészereplés hiányában sem. De húzza alá, hogy ez „bántja a csőrömet”... Molnár Pál Tallózó Kárpáthyék lánya Egyik este a gyerek közölte a szüleivel: „Olyan jó lenne, ha engem Kárpáthynak hívnának., Mi van ezzel a gyerekkel? Miért nem jó neki az a becsületes név, amelyet már az apja, nagyapja, dédapja viselt es így tovább a felmenőkön egészen a Zsigmond-ko- rabeli családi címer rajzáig (ami ma újra divat lett egyes körökben —, de mi az, hogy „egyes körökben”?). Miért akar a gyerek egyszeriben Kárpáthy lenni?- És egyáltalán — ki az a Kárpáthy? Talán valami híres, de a szülők által nem eléggé ismert körzeti orvos, maszek vízszerelő, a harmadik házát építve valahol (kettőn már nyereséggel túladott). Ez a Kárpáthy netán egy Jókai arszlánnő, vagy uracs a múlt század modorában? Az sem lenne ugyanis csoda manapság, ha egy tizenéves kislány egykor volt uracsok és arszlánnők külsőségeiből kiindulva választana magának új nevet és persze új szülői házat (ha lehetne). Aztán beugrik —, ahogy mondani szokás — a nóta egy hét múlva a rádió slágermúzeumából. A Kárpáthyék lányáról van szó! Szörényi Szabolcs—Bródy János: Kárpáthyék lánya című „művét.” az alapvetően vidám természetű (ezt jól leplezi viszont). de mindig búskomor- kás. küllemére sem egészen vidám kedves művésznőnk Koncz Zsuzsika énekli, A történet egyszerű, de nagyszerű. És mindjárt érthető, ha figyelembe vesszük a távolságokat is — miért akar egy mai úttörökorú lánygyermek Kárpáthy lenni? A Kárpáthyék lánya ugyanis egy dalt dúdol magában. Miközben —, ha jól értem ezt a szituációt — hiába várja első szerelmét a Józsefváros düledező, napfényt sosem látott félreeső lifthókjában (világítóakna a bérházakban, az ablak a spájzra nyílik)... Ezt a dalt dúdolja, hogy aszongya: „a Kárpáthyék lánya egy dalt dúdol magában...” De az első szerelem tárgya-alanya, a mit-tudom-én-milyen Jóska nem jön, elment talán moziba egy csinosabb lánnyal, akit nem hívnak Kárpáthynak, viszont jól lehet vele csókolózni, mert szinte soha sem énekel. Ezek után váratlan fordulattal a Kárpáthyék lánya — mit ad isten — elmegy Amerikába. Ahol autója is* van és persze háza valamelyik prozodikus szempontból megfelelő szótagszámú és „rímződésű” államban, nyilván az út mentén. De aztán ott is egy dalt dúdol magában. egészen addig, amíg nem bírja tovább és hazalátogat — külföldre szakadt hazánklánya —, elmegy cukrászdába. mert a világítóudvart a házzal együtt lebontotta az TKV és ott jól beeszik mindenféle S,tefánia-szeletből azt hiszem, éppen harminchármat. .. A nóta itt befejezi. így már persze sok minden érthetőbbe válik. Először is a gyerek túl. van az első szerelmen és alighanem hiába várt valahol, a Jóska elment mással a moziba. A lány nyilvánvalóan egy dalt dúdolt magában (már csak a kabala miatt is), amikor az első szerelme éppen elhagyta. A sorsazonosság nagy erő, nagy összetartó valami. Ezl jól kitalálta a Szörényi—Bródy, mert nincs is olyan lány, aki ne lenne egyben a Kárpáthyék lánya ezen az eoy ponton az életben. A dolog külpolitikai része mar nem ilyen egyszerű. Bár a múlt heti Üj Tükörben erre némi magyarázattal szolgált ugyan Köröspataki Kiss Sándor, amikor nagy meggyőződéssel, de annál kevesebb meggyőző erővel kifejtette egy helyütt belső vezércikkében, hogy a Magyar József alkotta A mi iskolánk című és széles körben vitatott dokumentumfilmben a gyerekek nem azért akarnak külföldön élni mert nem szeretik a hazájukatf?), és a nevelésük érzelmi-értelmi-tör- tenelmi és egyéb vonatkozásban is „dugóba került”, hanem mert egészséges kíváncsiság működik bennük. Majd kimennek, élve a lehetőségekkel és akkor alig maGyermekek életét mentette meg Enclrefalván ' A Játék hevében dk már sok mindent elfelejtettek Óvatosan nyúl a felkínált cigarettáért. Remegése átérződik a teli dobozon. Ha felidéződnek a képek, még mindig megborzad. Nyugodtságot erőltet mondataira, mégis megbicsaklik néhány szó. Most ért véget egy ünnepség próbája, visszazökkent a normális kerékvágásba, újra a gyerekek közptt van. Néhány napja kerestem a megyei kórházban, azt mondták az eset után néhány nappal hazaengedték, Endrefalvára. Pedig az első jelzések szerint sérülése súlyos volt. — Valóban úgy tűnt, hiszen levegőt is alig kaptam, úgy megnyomott a traktor — mondja Wagner Gézáné. — Van ereje felidézni a történteket? — Megebédeltettük a gyerekeket az endrefalvai étteremben, majd Kaján Tiva- darné kolléganőmmel átkísértük őket az úton. Természetesen körülnéztünk, nem láttunk járművet, s, ahogy azt- szoktuk, az úttest, két felén állva biztosítottuk az áthaladást. Amikor a gyerekek háromnegyed része átjutott, erős zúgást hallottam. Hátranéztem, láttam a traktort. Nagyon gyorsan jött. Toltuk a gyerekeket, siettettük őket. Innen már semmire nem emlékszem... a traktor alatt voltam. A kolléganőm szemben- állt velem ő láthatta, hogy gyorsan és milyen irányba haladt a jármű..., azt, hogy felé tart... és még akkor is tolta, lökdöste a gyerekeket. Az utolsó kettő. Oláh Orsolya és Oláh Claudia, ahogy taszigál- ta őket..., alám kerültek. Kissé átlósan, az út bal oldalán állt meg a gép, úgy húztak ki alóla a gyerekekkel együtt. Elvesztettem az eszméletemet. Aztán észhez tértem, úgy fogtak le, üvöltöttem, hogy Vigyázzanak a gyerekekre, össze-vissza szaladgáltak..., s ekkor pillantottam meg a kolléganőt, aki ott feküdt a traktor mellett... borzalmas volt... vártak ott a megállóban, busszal... mentek Szécsénybe, Tarjánba... a gyerekek ordítottak... Befelé sír. Tartja magát. Csak a remegő cigaretta jelzi, hogy újra átéli a történteket. — A gyerekeket nagyon megterhelte az eset? — ök a játék hevében sok mindent elfelejtenek..., mégis, súlyos nyomot hagyott bennük, úgy érzem. — önben is. — Idegrendszeremben mindenképpen, de már itt is, ott is kezd fájni... — Hány éve tanít? — Huszonnégy. — Történt már hasonló eset önnel? — Nem,' nem! — Mindennap járnak az étterembe? — Igen. — Mondják, hogy a balesetet okozó traktoros is naponta járt azon a szakaszon, tudnia kellett volna, hogy abban az időben, ott gyerekek járnak. — Bizonyára tudta Is. — Mit tud arról, mi miatt történhetett a tragédia? — A rendőrségi nyomozás még tart. — Tudom, hogy naiv a kérdés ez esetben, mégis, mit lehetne tenni, hogy még kisebb esélye legyen az ilyen eseteknek? — Nem tudok mást mondani, csak azt, hogy fokozottabb figyelemmel és fegyelmezettebben kell közlekedni. — Megtettek mindent azért, hogy a gyerekeket megmentsék. Ezt el is ismerték. Kolléganője kitüntetése sajnos már csak posztumusz elismerés. A férje vehette át. — Igen. Március harmincadikén a művelődési miniszter, a pedagógusok szakszervezetének egyetértésével, a Szolgálati érdemérmet adta át. Én pedig, április 3-án, a helyi tanács épületében, Dev- csics Miklóstól, a Nógrád megyei Tanács elnökétől kaptam meg az életmentőknek járó emlékérmet és oklevelet.« z. á. Effif kis szomszédolás Becsbe it rad kint belőlük egynéhány, a statisztika is ezt bizonyítja. Jó, felejtsük el ezt a túlzóan pesszimista filmet és akkor mar könnyű szívvel tudomásul vehető a szülő; a lánya azért akar Kárpáthyék lánya is lenni, mert egészséges és kiváncsi Alabamára, vagy Ohaióra, vagy valami másra, ami nem feltétlen a Józsefvárosban található. Mert azért azt is érdemes figyelembe venni, hogy nálunk egészen természetes úgy a hazalátogató magyar, akar Kárpáthy akár Gyarmathy, akár Amerigo Tot, vagy Vasarely az illető, (lehet még Cziífra is). Ha nem így lenne, a legutóbbi rádiókabaré nem röhögtette volna a népet éppen ebben a tárgykörben. Szóval ebből csak az az érdekes a mi szempontunkból, hogy haza lehet jönni és akkor ott a cukrászda a csokoládés Stefánia-szelettel, meg mindennel. Ott jól beeszik az ember és közben még egy dalt is dúdolhat magában, a cehhet a mellényzsebéből kifizeti. ha mégsem, akkor itt vannak a rokonok. A szülők — akiket történe tesen nem Kárpáthyeknak anyakönyveztek — ezek után elmélyedtek gondolataikban. Mikor vártak ők az első szerelmükre, mikor jártak Alá barnában, mikor esznek any- nyi Stefániát . ? Az apa az mondta kisvártatva: .,szerei nék Kárpáthyék lánya lenn• te nem mama..,? (T. Pataki) A farsang Bécsben is farsang volt. Kéményseprők itt i* akadtak, és csodák csodájára, láttukra itt is gombjaikat keresgélték a járókelők. A Vurlicerre viszont ügyet sem vetnek. Talán, ha megszólal majd a zenegép? Vagy túlkínálat van gépzenéből? (Fi-: C5 ic“ Évái 1 tk { NÓGRÁD — 1984. április 8., vasárnap _ 0
